Első látásra és örökre
Első látásra és örökre szoktam
igazán megszerelmesedni.
Korábban ismert lányok esetében
a tetszés vagy a szimpátia semmi
ahhoz az érzéscunamihoz képest,
ami letarol, hogyha megjelen’
a teljes váratlanságból
a legújabb egyetlenem.
Amikor megláttalak, Juli, rögtön tudtam,
hogy nélküled semmit nem ér a múltam,
a jövőm kétséges, a jelenem
meg hozzávetőlegessé teszi a szerelem.
Hozzád vetőlegessé alakultam,
csak hozzád viszonyítva létezem,
a te szemeddel szemlélem magam,
a te kezed az én kezem,
a te hajad az én hajam,
a te fejedbe került az agyam,
megszűntem, te meg duplán vagy már,
a testem egy galaktikus érzelemraktár.
Megvan
Juliskám, engem bárhová sodor az élet,
én mindenhol mindenkinek rólad mesélek.
De bár ne tenném, rám szakad a mennybolt!
Mert minden második valamirevaló
férfi jelzi kajánul, megvolt, jaj, nekem is megvolt…
Talán ez neked semmit nem jelent,
talán az zavar, ha valaki szent,
de én megnyugszom, mert tudom, a lent
után fent jön, a lárma után csend.
Már csend van bennem, de még lent maradtam,
elveszett kisgyerek vigasztalatlan.
De te majd újra megtalálsz,
anyám helyett anyámmá válsz,
feltörlöd bennem a kiömlött múltad,
én öntök beléd jövőt, frisset, újat,
és jelzem a világnak, hosszan, halkan,
nektek talán megvolt, de nekem megvan.
Nyomvonal
Rejtélyes kis csinos csapáska
a kertben átlósan, keresztül
a friss gyepen, virágágyáson,
egy vékony, jól kijárt, földszürke sáv,
ez a legrövidebb út légvonalban
a kutyaóltól a szomszéd vénasszony
ablakáig, aki néha kidob
pár lerágott csontot Cipó kutyának.
Ez hetente történik meg csupán,
de ő azért óránként ellenőrzi,
geodéta sem tudná pontosabban
kijelölni a rajt–cél
nyílegyenes nyomvonalát.
Amint kilépek cigivel a számban
a pesti gangra, máris elkapom
a szép szomszéd cigánylány pillantását
a konyhaablak párája mögül.
Merészen összenézünk minden egyes
slukk után, tudjuk, ennyi jut nekünk,
nem fogjuk egymást megszólítani.
De ha a pára ott az ablakon
kirajzolhatná, mennyit néz oda
naponta, hogy vajon mikor jövök,
úgy járna, mint a kert Cipó kutyával.
És én hogy jártam veled, angyalom!
Velem meg a város, jaj, mennyi nyom
maradt utánam! Bárhol dobtál
nekem kis csontot, hányszor megfordultam
még ott utána, hátha feltűnsz,
hátha maradt belőle, hátha
elástam öntudatlanul.
Nem tűnsz fel, nem maradt, nem ástam el.
Csak nyomokat hagyok a városon,
vad kondenzcsíkot húzva járom újra
minden helyünk, hiába.
Szívem és agyam J-betűkkel telebarázdálva.
(Illusztráció: Neeta Popat Kataria: In the Spirit – III Painting, United Kingdom)
