Címke: irodalom

KÖRBE

 

nemrég abban kezdtem hinni,
hogy bizonyos dolgok csak azért
történhettek meg, mert
Isten belefáradt a történelembe

hátralépett kettőt, onnan kezdte
szégyellni az összecsapott munkát,
aztán utunkra engedett minket,
akik sorra halmoztuk tovább a hibákat
megbocsátásért könyörögve a végén

ülök egy kád forró vízben,
a bőröm összegyűrődik miközben
véresre kaparom karjaim
csak abban hihetek, hogy Isten elfáradt
és megpihent valahol
különben észrevennénk egymást
sebek ejtése nélkül is,
nem vernél úgy engem,
mint dédapám a te nagyapádat, és
elindulna végre a körbe-körbe szaladó idő

 

(Illusztárció: Emile Claus: Trees by a lake, Sunset, 1883)

Eckhart mester: Miért van annyi lélek?

Mikor voltál utoljára igazán boldog?
Hagyd, hogy ez a tapasztalat növekedve
benned eszedbe juttassa
egyszer-egyszer.
Ennek a múltbeli pillanatnak a keletkezésében, amikor táncoltál,
biztosan nem szerettél volna egy őrt,
aki az ajtód
előtt áll és
zörget,
vagy így szól „Épp most léptél
tiltott földre.”
Miért van annyi csillag és lélek,
hogy végeláthatatlanok?
Mert semmi nem tudja megzavarni Istent,
mikor ünnepel,
teremt!

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Pont jókor

Nyolcéves forma lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem értettem semmit a világból, hogyan működnek a dolgok, így halványlila gőzöm sem volt. Édesanyámmal egy másfélszobás leharcolt panellakásban éltünk a város egyik külső kerületében, testvérek és barátok híján pedig a tengermalacom volt az egyetlen, aki bearanyozta mindennapjaimat. Faterom még évekkel ezelőtt lelépett valami nővel, legalábbis nekem ennyit meséltek.

Emlékszem, egy zimankós novemberi délután mentem haza az iskolából, anyu még javában dolgozott. Éppen nyitottam volna be a nagyszobába, amikor egy homályosan mozgó alak megelőzött. Csupán egy villámszerű suhanást láttam, elmosódó körvonalakat, mintha egy valószínűtlen álomkép elevenedett volna meg. Ajtót azonban nem használt, amin csodálkoztam, egyszerűen átment rajta. Óvatosan léptem be utána. Pont jókor bővebben…

Ezra Pound költeményei

 

Doria

 

Zord szelek örök szeszélyeként
élj bennem, ne úgy
mint a múlandó dolgok –
virágok vígsága.
Fogadj naptalan szirtek
és szürke vizek
erős magányában.
Lágyan beszélnek rólunk majd
az istenek a mán túl,
és emlékezni fognak rád Orcus
Árnyvirágai.

 

Francesca

Az éjből léptél be közénk,
és virágok pihentek kezedben,
most emberek zavarából bújsz épp elő,
rólad szőtt szavak kavalkádjából.

Én, aki látott a legősibb dolgok közt
dühös voltam, ha nevedet hallatták
közönséges helyeken.
Bárcsak hűvös hullámok mosnák el elmém,
és a világ hervadna, mint egy halott levél,
vagy mint egy pitypang-magot elfújná a szél,
hogy talán újra rád találhassak,
egyedül.

 

Halmi Dávid fordításai

 

 

Robert Walser szórakozik

 

Egy pinceborozóban

A vendéglős rossz bort hozott, ecetes vinkó.
Nem szóltam neki. Ki lehetett volna persze verni
Belőle, hőbörögni, reklamálni, de minek,
Minek balhézzak, leckéztessek, ha a jót
Nem magától adja, ha ki kell kényszeríteni.

 

Ugyanannál az asztalnál

A második körnél azért reménykedtem, kicsit
Bizakodtam – nem volt felesleges. Úgy határoztam,
Ez lesz a törzshelyem. Ki fogom inni a vendéglőst
Mocsárrossz borából. Ezzel teszek neki szívességet.
És a végén, szokás szerint, meg fogom köszönni.

 

Harmadik kör

Nincs is abban semmi meglepő, hogy kiröhögnek,
Hagyom. Így bizonyos népszerűségre teszek szert,
És ha megszoktak majd, szívből megszeretnek.
Karcos, húzza az ínyemet, idétlenül somolygok,
Édes istenem, de kibaszarintottál velem, kurvára,
De kurvára savanyú. Mit makacskodom, tiszta szégyen,
Hogy élek, és közben azért néha még boldog is vagyok.

 

Kiprovokálom

Mégiscsak jó ember ez a vendéglős. Van valakije,
Van neki egy lánya. Az imént kétszer pofozta föl,
Már ültemből emelkednék, mikor rádöbbenek,
Nekem nincs senkim, így jogom sincs semmihez.
Magamban, dünnyögve mondom, azért üt meg, mert fáj,
Borzasztóan fáj neki. Mondd, hogy szolgáljunk téged,
Dühös kis úr, hogyan enyhítsünk szenvedéseden?
Egymásra néznek, csodálnivalók, aztán kihajítanak.

 

Házassági ajánlat

Visszamegyek, ez nálam afféle belső parancs,
Megkérdem, van-e még a borból, azt mondják
Nincs, és hogy az, amit kaptam, a legkevesebb.
Attól tartok, a szemembe hazudnak. Összekapaszkodtak
Ők jól a bajban, ezért nyugodt a lelkiismeretem.
Írok Lisának, meg annak a szerencsétlen vasalónőnek.
Megkérem a kezét, tudtommal, őt nem szereti senki.

Paul Celan: Selyem

A folyókba, a jövőtől északra
vetem ki a hálót, amit te
tétovázva megraksz
kövek írta
árnyékokkal.

Utak a tenyered
árnyék-parlagjában.

A négy-ujj-barázdából
vájom ki magamnak
a megkövesedett áldást.

Jégverésben,
elüszkösödött kukorica-
csövekben, otthon,
késő-kemény
novemberi csillagoknak engedelmesen –

szívszálakba csomózva
férgek szóbeszéde:
egy húr, amiről
nyílírásod rebben,

Íjász.

Énekelhető maradék – körvonala
annak, ami hangtalanul
áttört a sarlóíráson,
a félreeső hóhelyen.

Üstökös-
kotyvalékok szemöldöke alatt
kavarog
a pillantáspép, amin
az elsötétült kicsi
szívtrabant sodródik
a kinti vadászatban
leterített szikrákkal.

–  Szájtól megfosztott ajak, jelentsd,
hogy valami történik, még mindig,
nem messze tőled.

Semmi homokművészet, nincs több homokkönyv, nincsenek mesterek.

Nincs semmi eljátszva. Hány
néma van még?
Tizenhét.

A te kérdésed, a te válaszod.
A te éneked – mit tud?

Mélyenahóban,
Élyenaóan,

É-e-a-ó-a.

Vakulj meg még ma:
az örökkévalóság is itt áll tele szemekkel –
abba
fullad, ami a képeket átsegítette
az úton, amit jártak,
abba
hamvad, ami téged is a nyelvből
kitépett egy mozdulattal,
amit hagytál megtörténni, mint
két szó táncát csupa
őszből, selyemből, semmiből.

Harmat hajókötelei. És én veled feküdtem, te, a szemétőrleményben,
egy kásás holdból
szakadt ránk a válasz, mint a megkövezés,

szétmállottunk egymástól
és ismét egybemorzsolódtunk:

az Úr megtörte a kenyeret,
a kenyér megtörte az Urat.

 

András Orsolya fordítása