irodalom címkével jelölt bejegyzések

ujnautilus.info_helyzetkep-karpataljarol

A gyilkos mondat: „Készülj Zsuzsi, jövünk!”

Hétfőn kora délelőtt a Gátőr utcában öt kapavágással agyonverték N. N. Tekintet-, Palócföld-, Aszú-, IJ-, Soproni ászok-díjas, MASZRE- és NKA-ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Délelőtt kilenckor nem történik semmi a gyakorlat szerint. A kánikula némi alkohollal estére bolondítja meg a népet, addig csend honol és béke. Aki otthon piheg, élvezi a reggeli hűvöset, frissítő szelet, kihasználja az üdítő rést az éjszakára maradó harminc, és a nappali negyvenöt fok közt. De nem bűnözik, szundikál esetleg, mert éjszaka forgott és fuldoklott a hőségben. Így szokás. A szenvedély- és szerelmi gyilkosságok más időpontra esnek. Aki dolgozik, mert van munkája, nyomja, tehát a munkahelyén se bűnözhet. Kizárt időszak. A bulvárújság uborkaszezonja, biztos pihenőidő.
– Gátőr utca – mondja.
– Jaj, ne!
– De bizony Gátőr.
– Merről közelítsem?
– A Jókain gyere.
A város Gátőr nevű hírhedett utcájában soha nem állok meg se autóval, se gyalog. Kerülöm, ha lehet. Az úttest terepjáróhoz szabva, a kátyúk minden évben nőnek, kátyú kátyúba ér, lehetetlen navigálni köztük. Hóban, jégben a mainál is izgalmasabb az élet az utcában közlekedők számára, minden lépés élet-, de minimum törésveszély. Az esős időszakok megoldják a házfalak, a méteres kiskertek előtti erődítményjellegű kerítések festését. A dupla magas kerítésvasak, szögesdrótok, a házfalak az ablakok, redőnyök magasságáig vastagon fedve az évek alatt felrakódott sárral. Néhol megfolyik, mint a láva, aztán visszakeményedik. Vélhetőleg népgazdasági okokra vezethető vissza, hogy nem javítják az utat.
Az út Duna felé eső oldalán, az úttest és a magas Duna-gát közti szűk sávban betonlapokból épített földszintes házsor, mint a láger, a dorogi bányászkolónia unokaöccse, feltűnően magas téglakéményekkel, mintha várnák az emeletráépítést. Huszonöt éve várják. És gyűlik a szemét. Funkciójukat vesztett virágágyásokon, elhagyott udvarokban, használatlan lépcsőkön. Kis és nagy műanyag palackok, reklámszóróanyag, lába vesztett székek, törött szánkók, rozsdás kerékpárváz, autógumi és roncs-Moszkvics, nejlonzacskók, kinyomott ragasztós tubusok. Az egymás követő esős időszakok tömörítik a szemetet, a telente érkező hó kinyomja közülük a maradék levegőt. A rétegződő szemét a szélárnyékos pontokon dátum szerint jelzi a környék szociológiai összetételét, vásárlási, élelmiszer és narkófogyasztási szokásait. Egy sikerült feltárás pontosan regisztrálná a Gátőr utca rendszerváltást követő humánpolitikai térképét. A Gátőr utca a nemzeti-népi együttműködés mélypontja. Az emberi kapcsolatok tragédiája. Így mondják, akik ismerik. Én kerülöm, ha lehet.
Középkorú férfi a halott, kapával csapta agyon egy húszas éveiben járó debil nő. A színhely körül nézelődő férfi szerint (később mondja a nevét: Damjanits) „elmeháborodott picsa” az utcából. Az eseményről újra csak vérfoltok maradtak, és ahogy Kovács II. hadnagy magyarázza a történteket, nem értem sehogyan. Ballag egy férfi a járdán nyári öltözékben, rövidnadrág, vékony ing, a Pöltenberg utca irányából föl a Táti útra. A Gátőr utcában régi csőtörés legömbölyödött földhalmai, a mély gödör az utca közepéig ér, elhalad a szemközti telek kerítése alatt, a veteményesben ér véget, pontosabban egy sárgarépaágyásban. Első szemre a nyomokból úgy látszik, mondja a hadnagy, hogy a nő ebben a csatornaárokban várta az áldozatot. A drót alatt mászott ki a kertből, a földhányás tetején szemmagasságban rést nyitott, hogy azon keresztül lássa a közeledőket, és kiszúrta a férfit. Amikor az áldozat elhaladt a pallón, a nő a csőről fellépett a járdaszintre, és hátulról négy vagy öt csapást mért fejére a szerszámmal.
– Ismerték egymást? – kérdezem.
– Nem tudjuk még, de a férfi az iratai szerint a város másik végén lakik. Ha itt élne, ismerném, az utcának ebben a felében nincs egyetlen ismeretlen család, aki ne tett volna feljelentést, aki ellen ne jártunk volna el. Ilyen városrész.

– Mit keresett itt, tudja?
– Nem, még semmit. Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. A nő a szomszédok szerint kicsit hibbant. Szerintem kicsit nagyon hibbant, ráugrott a rendőrökre is.
Ezzel a hadnagy leszakad rólam, mint aki teljesítette kötelezettségét a sajtó felé. A csatornázás miatt elkerített utca a helyszínelő szalagokkal most duplán lekerítve. A szalag mögött rongyos, gatyás, félmeztelen gyerekek hada állandó mozgásban. Amikor egy-egy felnőtt vagy félig felnőtt feltűnik köztük, Kovács II. hadnagy kérdésekkel próbálkozik, de nem jut sokra. Senki nem tud semmit. Ha valamit mégis, megtartja.
Az utca úri feléről senki nem jön. Talán megszokták a rendőri jelenlétet, talán nem kívánnak belekeveredni. Az utca innenső házai – látom végigsétálva – jellemzően a hatvanas évek sátortetős szabványtervei szerint épültek. Mögéjük ragasztva az egyre alacsonyabb melléképületek, műhely, szerszámoskamra, ólak. A kertekben gyümölcsfák, vetemény, mint egy falusi kertben. A házak, ahol az öregek, az építtetők magukra maradtak, úgy romlanak, ahogy az idő eszi őket, hámló vakolat, elvetemedett ablakok, öreg almafák. Ahol a fiatalok is a házban laknak, verandát ragasztottak hozzá, L alakban új szobát. Fürdőszobát, az eredetinél nagyobb konyhát. Az utca másik fele: kelet és nyugat. Egymáshoz ragasztott panelkockák sora. A látvány is kelet és nyugat. Ég és föld. Mennyország és pokol. Soha, sehol hasonló különbségek. Nagy elme volt, aki a vékony földsávra gettót tervezett.
Visszafordulva a Lázár Vilmos utca torkolatánál, mellém szegődik a már említett Damjanits nevű ember. Köpcös, frissen mosott ősz hajú, gyors beszédű. Biztonsági őr a környéken.
– Tud valamit? – kérdezi.
– Senki nem tud semmit.
– Az is meglehet, hogy senki nem mond semmit, nem gondolja?
– De. Ha baj van, senki nem tud semmit.
– Mennyit ér meg magának, ha én tudok valamit? – hajol közelebb.
Meglep. Információért soha nem fizetek. Eddig nem fizettem. A cég nem különít el összeget erre. Én se különítek el. Most azonban visszakérdezek, érdekes helyzet, izgalmas tér, ki kell hoznom belőle, ami benne lehet, nézzük meg. A francba, nézzük meg.
– Magának mennyit ér?
– Ugyebár maga itt van, ide utazott, riportot csinál. Ha el nem mondom, amit tudok, lyukra futott, fölöslegesen megy el a napja, mert senki el nem mondja a lényeget. Az nem lényeg, hogy az egyik ember agyoncsapja a másikat, tömegáru, naponta tíz. Mennyit ér egy napja?
– Változó. Összeget mondjon, mennyit kér?
– OK. Ha jól tudja használni, egy ötös. Ha nagyon jól, akkor tizes. Olvasom majd, mennyire tudja használni, mert olvasom magácskát, amikor csak ír valamit. Ha nem érdekli a dolog, akkor egy fillért se kérek a sztoriért, de akkor nem is mondom el.
Hm. Ötezer nem vág földhöz, ha jó, tizet nem fizetek, az hétszentség.
– Rendben. Nyomja. Megállapodtunk.
– Ha igen, akkor lassítson. Mire a tetthelyre érünk, elmondom.
Lassítunk. Úgy sétálunk egymás mellett, mint az Őrház utcai szerelmespárok. Le kell hajolnom hozzá, mert Damjanits úr fél fejjel alacsonyabb, és ha lehajolok, érzem, dől belőle a sörszag, szeme ragyog, mint a bagzó macskáé.
– Zsuzsika kései leány – mondja, a lányt megnyomva. – Apja lehetett már vagy hatvan, az anyja is közel az ötvenhez, amikor összehozták. Itt laktam az utca végén, amikor született, mindenki elképedve, hogy a leány becsúszott Pali bácsiéknak. Vagy az az ok, hogy öregek voltak, vagy szüléskor barmoltak el valamit, vagy az anyja megpróbálta elcsinálni ügyesen, ami nem sikerült, a lényeg, hogy totál defekt, gyorsan kiderült. Nézett, mint az anyátlan birka. Kislánykorától a kertben dolgozott. Övé volt a kert. Kapált, bámult, gyomlált, bámult. A kisegítőbe járt, de ha elfelejtette, nem ment.
Ez a kisegítő iskola gyakran előkerül bűnügyekben, jegyzem fel a füzetben, utánanézni, mit mond a kisegítőkből kikerülő fiatal felnőttekről a szakirodalom.
– A szülei nem szerették, nem kellett gyerek volt, annyit is törődtek vele, mint a jutalomgyerekkel szokás. Ha megnyerte, hadd vigye! – felnéz, értem-e, mit mond a szólással.
– Nyugi – mondom, – minden szavát fogom.
– Úgy nőtt fel, mint a gomba, amíg tizenkét évesen, meg nem találták idősebb iskolatársai, akik, ugye, az utca másik felén nőttek ugyancsak, mint a gomba. Nagydarab, fejlett, csinos pofikájú kislány. Előbb egy fiú fedezte fel, aztán kettesével jártak hozzá a kertvégi orgonabokorban kialakított rejtekhelyre, aztán hatosával, végül amennyi jött, annyi jött. Hoztak egy-egy Tibi csokit, Túró Rudit, mondták a varázsszót, „elköltözünk innen, Zsuzsika, megszöktetlek ebből a házból”, ez volt az ára. Eltévedt, szeretethiányos kisleány, aki azt gondolhatta, így mennek a dolgok. A leány feladata az óriási kert, a vetemények, a krumpli, a minden megtermelése, „ha itt zabálsz, dolgozz érte”, mondta az anyja, az persze nem tűnt fel neki, ha nincs a házban, mert soha nem volt a nagyházban. Kirakták a nyári konyhába, az utcáról nem látszik – mutatja Damjanits –, a nagy cseresznyefa alatt áll, apró, lapos tetejű téglaházacska. Benne kis szekrény, priccs, rádió, tévé, alatta pince a terményeknek. Tíz évig ment a dolog. A fiúk, nagyfiúk, kisfiúk, öregebb fiúk jöttek, ahogyan a természet szólította őket, Zsuzsika mindig fogadókész, amíg be nem kattan. Az ilyenek előbb vagy utóbb bekattannak, zárt osztályon végzik, ez a történelmi tapasztalat.
– Történelmi – bónintom.
Damjanits mosolyog, élvezi az előadást.
– Az utcában hetekig állt a bál. A férfiak rosszul tűrik, ha mennek a biztos jóba, de a jó kapuja becsukva, Zsuzsi meg felismerte, hogy ha eddig nem szöktette meg a tengernyi fiú és férfi, eztán biztosan nem teszi. A megvilágosodás órái. Aztán néhány hét alatt lecsendesedik a vihar, a mézre járók megszokják az új rendszert. Hogy csalódásukat kifejezzék, és hogy a leány tudja, nincs elfelejtve semmi, amikor elmentek a kerítés mellett, és látták a kertben kapálgató leányt, bekiáltottak, hogy készülj Zsuzsi, jövök. Erre Zsuzsi kirontott a szerszámmal, ami éppen a kezében volt. Később a bekiabálásra rászoktak a kisgyerekek, akik ezzel bosszantották, a kerítés mögül kántálták, készülj Zsuzsi! Biztosra mehettek, mert minden bekiabálásra robbant, rohant. A purdék röhögtek, futottak.
– És most? Mit gondol, mi történhetett? Az áldozat nem lakik a környéken, hogyan keveredhetett bele? Miért ő kapott?
– Én úgy hiszem – mondja fontoskodva Damjanits, – hogy a gyerekek egész reggel bosszantották, ő meg módszert váltott, bebújt a gödörbe, hogy kilesse őket. És a fickó véletlenül erre járt. Ő kapta, amit kapott. Biztosan csodálkozott kurvára, hogy mi történik. Már ha volt érkezése.
– Ezt miért nem meséli el a rendőröknek?
– Mit gondol?
– Semmit. De ha nem mondja el, honnan tudják meg?
– Érdekel ez engem? Ez gyilkosság, lesz vagy öt-tíz tárgyalás, maga szerint mi a haszon abban, ha állandóan berendelnek? Úgy látom, egyedül a hamis tanúnak éri meg. Őt legalább fizetik.
Damjanits nevet. Rezeg a hasán a kabát a nevetéstől. Tartja a markát:
– Na, hölgyem, mennyit ér a sztori?
Kifizetem az ötöst. Nevetve elcsámpázik, a szél felfújja a haját, mint valami fehér glóriát. Még hogy tanúskodni, hol él hölgyem?
Fel a kőkemény, hónapok óta itt száradó földhalomra, készítek néhány felvételt annak ismeretében, amit a Damjanits nevű férfi mesélt. Szerepeljen a kertvégi orgonabokor, a kiskonyha, a veteményes, amit a lány gondozott. A rendőrök szétszélednek, a helyszínelésnek vége, lassan újra benépesül az utca, megtelik a fotógép nézőkéje. Előbb gyerekekkel, aztán fiatal felnőttekkel, középkorúakkal, asszonyok, férfiak vegyesen. Ezt úgy kell érteni, hogy ötvenes-hetvenes nagyságrendben. Úgy tűnik, az utca bal partján senki nem dolgozik. Kiszúrok egy harminc körüli férfit, borostás, karcsú, karja tele tetoválással, mint a labdarúgóké, elcsattantok róla néhány képet, pózol, befeszít, tetszik neki.  A cigány férfi a kép homlokterében, de mögötte jól látszik a gödör, a gödröt kerítő dupla sárga szalagok.
Le a dombtetőről, kérdezem, mutatok a házra, kezemben a notesz, írom a válaszokat, jelezve, nagyon fontos dolgokat közöl:
– Ismeri a lányt?
– Persze, az Őrház utcai bolond lány. Zavargatta az utca gyerekeit.
– Az áldozatot ismeri?
– Dehogyis, valami idegen, senki se tudja.
– Látta, mi történt?
– Dehogyis láttam. Csak mondták.
– De elmondja, mit gondol?
– Mit gondolnék? Semmit.
Indulna elfelé arcán azzal a kifejezéssel, ugyan mit akar tőle ez a nő, de visszafordul:
– Maga nem rendőr, riportot csinál?
– Nem biztos, hogy riportot, lehet, hogy rádiódrámát írok magukról – különlegessel kell szolgálnom, hátha hajlandó beszélni.
Eltűnődik, ha rádiódráma, érdemes-e belemászni a dologba, közelebb lép.
– Na, mondja a kérdést. Ha megírja az őszintét, kérdezzen.
– A gyerekek látták a történteket?
– Csak a végét, amikor az ember feküdt. Ha látták volna, szólnak, nem hiányzik itten a rendőrség.
– Tud arról, hogy a gyerekek mit kiabáltak rendszeresen a lánynak?
– Kiabáltak volna? Nem hallottam.
– Azt se hallotta soha, hogy készülj Zsuzsi, jövünk?
– Ugyan, hülyeség, senki nem kiabált senkinek, csendes, nyugodt hely, az Őrház utca az Őrház utca – amikor kiejti a száján, hogy Őrház utca, sötét bőre megváltozik, áhítat suhan át arcán lentről fölfelé, haját is megemeli az áhítat, mintha egy nagyon hazafi kétezer kilométerre a szülőföldjétől azt sóhajtaná egy idegennek: Haza. Az Őrház utca a hazám.
– Arról se tud semmit, hogyan történt?
– Nem. De abban legyen biztos, hölgyem, hogy az Őrház utcai fiúknak nincs szerepük benne.
Az ember, mialatt fényképezem, leveszi ragyogóan tiszta reklámsapkáját, most visszarakja, és lenéz a gödörbe.
– Valakinek – mondja, – csak el kellett kezdeni az egészet.
– Igen, de ki az?
– Zsuzsi, ki más lehet?
– Igazán? – nézek rá, hátha közelebb jutunk.
– Igazán – mondja a férfi, biggyeszt közben. – Olyat nem hallottunk, hogy aminek vége van, nincs eleje.
– Az már biztos.
– Hát majdnem – mondja.
– És nincs senki, aki közelebb volt, aki szemtanú?
– Van olyan, de az meg mindegy.
– Ki az?
A férfi lenéz a gödörbe.
– Nem lehet azt úgy megmondani.
– És azt se lehet megmondani – mondom kedvesen, – hogy ki járt legtöbbet a Zsuzsihoz? Mert ő viszont rosszul jár most, őt megtalálják a rendőrök, megfaggatják.
A férfi felnéz. Szép cigányember lehetett fiatalon, most is csupa ín és rost, mint az akác törzse. Azt mondja:
– Nem a kikérdezés a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat, bennünk, Őrház utcaiakban. Akin látni az akaratot, maradhat, akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Volt néhány.
– Az Őrház utcából?
– Igen.
– Hová mentek?
– Mindegy. Nem mindegy?
– Mi a nem mindegy?
– Hm – gondolkodik hosszan –, talán az, hogy Zsuzsi szép, kedves kislány volt régebben. Szívesen néztünk rá, jó volt ránézni. Ma nem jó ránézni, ez a nem mindegy.
– Hogy érti? – kérdezem.
Sehogy nem értem. Aki nem Őrház utcai lakos, nem értheti, ilyen a világ. Honnan érthetné, ha nem tudja?
Ezzel zárjuk a beszélgetést, nincs benne sok tartalom, ami mégis, nem fogalmazható meg egyszerűen.
Ittlétem második órája közepén, féltizenegy körül, a százötvenedik fotó elkészültével az utca kiürül, csak a két civil ruhás nyomozó járja információ után. Meleg van, a szél nem rezdül, igaz, szenvednek a japánakácok, az orgonabokrok levelei szépen gömbölyödnek, hogy a nap lepattanjon róluk, de eddig is kánikula, az utca, a járda mégis tele kíváncsiskodókkal. Csak addig nem értem, amíg meg nem jelenik egy nagydarab idős férfi a hadnaggyal. Lassú léptű, lassú beszédű, nyúzott fickó svájcisapkában. Az apa. Ballagnak a repedezett Őrház utcán. A férfi bottal jár, úgy tűnik, mintha mindkét lábát húzná.
Igyekszem közelebb kerülni, hogy halljak valami egyértelműt, ami közelebb vihet a valósághoz. De Kovács II. hadnagy elhesseget. Elfordul, és háta mögött int, ne menjek közelebb. A lépcsőn megjelenik az anya. Aprócska falusi asszony fejkendőben, kék, apróvirágos otthonkában, akár egy eltévedt tyúk. Eddig nem nyitott ajtót.
A hadnagy és az apa belépnek a kapun, eltűnnek a házban.
Eddig tart a napom, nincs tovább. Helyszín bejárva, elérhető adatközlők megkérdezve, aktuális sómennyiség kiizzadva, kész, vége. A pontos tényeket megtudom a hadnagytól, ha megtudom.
A hír, a jegyzetekből, helyszíniből készült tudósítás pontos adatok nélkül nincs tíz sor a Napi friss rovatában:

„Gyilkosság a városban!

Az utcán támadott a férfira
Súlyos sérülthez hívták a mentőket, de holtan találtak rá egy középkorú ismeretlen férfira az Őrház utcában. A férfit mezőgazdasági szerszámmal bántalmazta egy huszonöt éves nő. A gyanúsítottat elfogták, előállították.
A gyanútlan férfit a járdán támadta meg és bántalmazta a gyanúsított, akit alig egy órán belül őrizetbe vettek. A rendőrség emberölés elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indított büntetőeljárást.”

Pontosan egy hét múlva hívom a hadnagyot. Többnyire egy hetet várok. Egy hét alatt vadászszenvedélye lenyugszik, nem félti annyira az információkat a „nyomozás érdekében”. Az elmúlt hónapokban arra is ráébredtem, az áldozaton és az elkövetőn túl nevesítenem kell a hadnagyot is, például, hogy ő bontja ki a szálakat, fedi fel a titkokat. Minden ember hiú, a rendőr se kivétel.
Az áldozatról körbejár némi pletyka több változatban, de nem akarom elhinni, csak hivatalos tájékoztatás után. Az esetről amúgy csend. Mintha meg sem történt volna. A helyi tv, helyi rádió nem foglalkozott az esettel. Érdekes és érthetetlen, politikai szálat gyanítok, az áldozat, vagy a tettes valakinek a valakije, érdekességről, bűnügyről több tételben tudósít a helyi sajtó, ha nem lépnek prominens bütyökre. Valamit nyilván nem tudok, elkerülhette a figyelmemet.
– Nagyon sok a munkám, maximum öt rövid kérdés – mondja a hadnagy morózusan. Amikor kiegészítésért keresem, ezzel kezdi, öt rövid kérdés. Képtelen leszokni róla.
– Rendben – mondom, – köszönöm. Az első kérdés: ki az áldozat, biztosan tudni?
– Persze. N. N. író, szerkesztő a város másik végéről.
– Itt elakad a hang, az előre átgondolt kérdéssor.  N. N. régi barát, munkatárs, szerkesztőtárs, mentor, tanár, volt szeretőm. Az utóbbi években eltávolodtunk egymástól, de az emlékek szépek.
– Nem mondja, hogy N. N.!
– De mondom.
– Biztos?
– Már el is temették nagy csendben.
– Hogyan lehetséges, hogy senki nem tudott róla, gondolom, igaz, napokig a városon kívül dolgoztam, de akkor is.
– Csak nem az író nője volt az elkövető? – nem vagyok képes kihagyni a kérdést.
– Dehogy. Látta a nőt?
– Nem láttam, mire múlt héten a helyszínre értem, már elvitték.
– Fényképet se talált róla?
– Nem, hol találtam volna?
– Ha látni akarja, ma megnézheti, helyszínbejárás három körül.
– De a férfi mit keresett az utcában, úgy tudom, minden szökőévben szánta el magát.
– A közelben egy reklámújság szerkesztője lakik, nála járt, a fickónak nem volt munkahelye, állást keresett. Beszéltünk az érintettel, így történt.
Atyaszentszar, gondolom, még hogy reklámújság és N.! Úgy köszöntünk el, ha baj van, aki tud, segíti a másikat. Ha már újság, amit utált, akár nekünk is dolgozhatott volna, a pénzét meg kihajtottam volna a főnökből, ha törik, ha szakad.
– Maga szerint kész az öt kérdés? – morogja Kovács II. hadnagy.
– Kész, de a név bezavart, a tervezetteket még nem tettem fel. Kezdjük az elején.
– Rendben, de csak a maga kedvéért.
– Első kérdés: mi történt pontosan?
– Tömör leszek, kisasszony. Hagyományos, klasszikus gyilkosság.
– Túlságosan is tömör. Második: hogyan történt?
– Ahogy maga is láthatta, a huszonnégy éves hölgy kiugrott az elhaladó férfi mögött a gödörből, és a kapa élével többször a fejére csapott.
– Harmadik: ha véletlenszerűen elhaladó, akkor semmi kapcsolat nem létezik a tettes és az áldozat között?
– Semmi bizonyíték nem utal rá, hogy korábban ismerték volna egymást.
– Negyedik: kiderült valami az utca és a nő viszonyáról? Háborúban állt a nő az utcával?
– Semmit nem tudunk, senki nem mond semmit, de aligha.
– Miért? Miért történt mindez?
– Hát ez jó kérdés. Nincs az a tökéletes krimináltaktika, hölgyem, ami kideríthetné. Nincs válasz. Ha volna, én volnék az Isten. De maga csak talál valami elfogadható magyarázatot. Várom a cikkét, mire jutott.
Elköszön, lerakja, katt. Nem tudok sokkal többet. Ha annyit nem, amit hellyel-közzel eddig is, a világ kiismerhetetlen, kaotikus, őrült. Senki nem bújhat el, a sorsa meglátogatja. Itt a példa.
A hőséget nem játszhatom ki, letusolok indulás előtt, és három előtt újra Őrház utca. Készítek néhány fotót a gyilkosról. Ez most nem csak munka, kíváncsi vagyok. Érdekel, ki az a nő, aki szétverte N. N. drága fejét, és a gyanú él, hátha – minden ellene szóló információval együtt – mégis volt közük egymáshoz. N. csúnyán intézte a dolgait, nem értelmezett, nem készítette elő döntéseit, döntött, becsapta a kaput, egyik pillanatról a másikra, szevasz, és ez, a dolgok természetéből adódóan, egyes kapcsolatokban rosszul működik. A nők egy része nem viseli jól.
Látnom kell, hogy tévedek. És látom: tévedek.
Ahogy kilép a rendőrbuszból a rendőrnő után, a kocsiszekrény fél métert emelkedik. A nő szőke bölény. Egy gömbforma. Piros mackónadrágban, szalmasárgára hidrogénezett rövid hajjal, súlyemelő karokkal, mackós járással. Látható, ez a nő átmegy a falon, ha valami nem tetszik neki. Az is látszik azonnal, nem N. N. műfaja. Soha nem kedvelte a nagy segget. Legalább a gyanú eloszlik. Megnyugszom.
Körbeállják a gödröt, készítek néhány csoportképet, közelebb lépek. Kovács II. hadnagy, a rendőrsofőr, az Őrház utcai nő vezetőszáron, mellette elegáns kiskosztümben egy középkorú másik, talán az ügyvéd, a bőrszíj vége aprócska rendőrnő csuklójára hurkolva, szinte elvész a gyilkos mögött. A két nőből telne ki egy méretileg. Háttal állnak, szemben a gödörrel, a látvány maga Szodoma és Gomora. Borzalom. De a borzalom fokozódik, amint megkerülöm a csoportot, és a gödör másik partjáról próbálok jobb fotót készíteni. Kiderül, a gyilkos néma. Nem süket, csak néma. A rendőrök kérdéseket tesznek fel, a gyilkos, mert a keze bilincsben, nem képes rendesen jelelni, hangeffektekkel támogatja a korlátozott mutogatást, a kosztümös nő lefordítja, közvetíti a jegyzőkönyvvezető rendőrnek. Elképesztő hangok törnek elő a torkából, a kutya megvadul tőle, a cinegék leszédülnek az orgonabokorról, a szőr feláll a karomon. Soha hasonlót. A legvadabb képzeletet felülmúlja. A rendőrök is pislognak, törölgetik az izzadságot a homlokukról. Fáradtak, rosszkedvűek, melegük van.
Egy hosszabb csendben az utca másik felén résnyire nyitva lévő ablakból kamaszhangon felharsan a mondat, amit én ismerek Damjanitstól, a gyilkos ismeri a múltjából, de a rendőröknek új:
– Készülj Zsuzsi, jövünk!
És kész, ennyi. Az utca üres, forgalom nincs, a házőrzők árnyékban, semmi nem mozdul a mondaton kívül, és a mondat nagyon direkt, nagyon provokatív az alvó délután kánikulai csendjében. Várom, mi történik, lövésre készen a kis Nikon.
Az óriásnő a hangforrás, a párhuzamos házsor felé kapja a fejét, szeme vérben, arca eltorzul, üvölt artikulálatlanul. Üvölt, amikor félrelöki a jeltolmácsot, aki rémülten huppan a homokdombra, amikor méreteiből alig feltételezhető tempóban átlép az árok melletti kis dombon, beleugrik. A kerítés alatt fut az árok, indul, magával rántja a kis rendőrnőt a póráz másik végén, aki hason csúszva követi, tűnik el a gödörben, sikoltozva megkapaszkodik a csőbe. Mindez két másodperc alatt. Mire a rendőrök ocsúdnak, eldöntik, mi a teendő, a selyemszerűen lebegő finom portól, amit a bilincsben menekülő nő és hason szánkázó rendőrnő felvert, alig látni. Én kétségbeesetten keresem a nézőkén át a fotózandó jeleneteket, nem akarok lemaradni semmiről, ha egyszer így esett. Soha nem látok mást, mint vértócsát az üres helyszíneken.
A menekülő nő átbújik, a kerítés másik feléről üvölt és vicsorog, le akarja tépni a drótot az oszlopról, az apró rendőrnő a kerítésen innen a csőre tekeredve sikoltozik. Kovács II. hadnagy fegyvert fog a menekülőre, bömböl, hogy emelje fel a kezét, ami lehetetlen, mert a kerítés alatt fut megfeszülve a bőrszíj, amivel a két nő egymáshoz kötve. Óriási a zűrzavar, mindenki ordít, sikít, a jeltolmács ülve sírdogál, hogy ő megmondta, ő megmondta, ez a kimerevedett kép, a porfelhő elmozog, lassan kitakarja a helyszínt.
Aztán a hadnagy pakk-pakk, lő két halkat, mint a légpuska hangja. A meglőtt nő a kerítésbe kapaszkodva reszket, aztán lerogy az árokban, a rendőrnő befejezi a sikoltozást, kibontja magát, a hadnagy átmászik a résen, mentőt hív, vége a dalnak.
Összeszedik magukat, én is készülök elfelé. A hadnagy utánam lép pakolás közben, még nem érkezett meg a mentő:
– Várjon, mondja – fehér, feszült, remeg a keze –, végigfotózta a cselekményt?
– Igen.
– Lehet, szükségem lesz a képekre a jelentéshez, átküldi őket?
– Persze, hadnagy úr, hogyan is ne. Túléli a nő?
– Sokkolóval lőttem, abba nem szokás belehalni.
– Akkor jó. Telefonáljon, ha kellenek a képek. Minden jót.
Itt kész. Nem ismétlem a balhét kiváltó mondatot, ha nem fogja fel, ne zavarja meg a fejét.
Haza, kiválogatom megjegyzetelve a képeket, hogy azonnal helyük legyen a riportban, közben felhívom N. N. kisebbik nagyfiát, évfolyamtársam volt a főiskolán, hogy volna-e rám tíz perce. Közben kinyomtatom Zsuzsi, a kapás gyilkos legjellemzőbb portréját, dossziéba rakom. Indulok. Felveszem N. N. kisebbik nagyfiát a Bástya előtti megállóban, legurulunk a temetőbe. Lerakom a fotót a sírra, követ rakok rá, ha N. N. éjszakánként felkel, kísérteni indul, láthassa, amennyiben érdekli az egész.

…..  …… …..

 

Köves Éva_Budapesti árnyékok(2)

Elmentek a halak

Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Ide jár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.
Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá!, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik?… Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Az óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.
Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.
Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na ez már a Balog dolga. Mindig ő jön, meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.
Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e? Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem mindennap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.
A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret! Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak… Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.
Telefon.
Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.
– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.
– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!
Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.
A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez, sajnos, bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Fél órát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük. Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egypár kést, aztán még egypárat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt, és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejön valaki, azt hihette volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.
– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.
Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.
Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.
A második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.
– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?
– Nem – mondta ő.
– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.
A harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.
– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.
– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.
– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.
– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?
– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.
– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.
Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.
Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.
Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.
Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát? A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember, merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nemcsak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha ez megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.
Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.
– Álljon meg – morogta.
– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, a másikon egy akáckaróra, amelyet itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó? Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten mindennap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.
Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.
Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.
– Jó napot! – mondta Balog.
– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.
– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.
– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!
– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.
– Ide figyeljen! – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?
Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.
Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.
– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.
– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?
Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi közük se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.
– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!
– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?
– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.
A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.
– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.
– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Az hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.
– A Samara – mondta Subanek.
– Forgalmi, jogosítvány?
– A kocsiban.
– Remek, akkor hozza ide!
Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.
– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!
Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.
– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.
– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?
Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!
– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugós kést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.
– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.
Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egypár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.
– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.
– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nemcsak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.
– Öltözzön fel! – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.
– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.
– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?
– Presko – mondta Subanek.
– Melyik a kocsija?
– Nincs itt.
– Hanem hol van?
– Törökbálinton.
– Papírok?
– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.
– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.
– Ez kié?
A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.
– Maga pap? – kérdezte Balog. – Kőműves – felelte Subanek.
– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!
– A gyerekének vette.
Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.
– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amelyre tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek és szemügyre vették a Samarát.
– Zöld kártya? – kérdezte Balog.
– Mi? – kérdezte Subanek.
– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?
– Három éve.
– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.
Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.
Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.
– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.
– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót!
A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.
– Elakadásjelző? – kérdezte.
– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmácskorában.
– Elsősegély-doboz?
– Az is.
– Izzókészlet?
– Mi?
– Hány éve van maga itt?
– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.
Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.
– Na kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?
– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.

Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.
– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nem köszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.
Fél óra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.
– Na, írja! – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?
Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.
– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.
Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.
– Na írja! – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.
Müller leírta.
– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.
– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller.
– És kiizzadt.
– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.
– Eljegesedés az két s? – kérdezte.
– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy g.
Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?
Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.
– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkoznia, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.
– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?
Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.
Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami? Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.
Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.
Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.
– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.
Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, amely a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?
Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.

(1997)

Illusztráció: Köves Éva: Budapesti árnyékok

(A közlésért köszönet Bodnár Barbarának és a Napkút Kiadónak.)

 

unnamed

Herta Müller: Itt nálunk, Németországban

 

Miután megérkeztem Romániából, rögtön az első napokban meghívtak vacsorára. Amikor beléptem a házigazda konyhájába, ott éppen bárányhús volt a sütőben. Életemben először láttam kivilágított, üvegajtós sütőt. Nem bírtam elfordítani róla a tekintetemet, a fény kitette a nézésnek a húst. A forróságtól képződő hólyagocskák ide-oda mászkáltak rajta, lélegeztek, felfakadtak. Úgy néztem azt a barnán csillogó húst, mint a színes tévében a természetfilmeket: fülledt, nyirkos napfényben áll a táj, és a báránykőzeteket üveges testű állatok lakják be. A házigazda kinyitotta az üvegajtót, és azt mondta, miközben megforgatta a húsdarabokat: „Canetti, ő is Romániából származik.” Azt mondtam: „Nem, Bulgáriából.” Azt mondta: „Ó, igen, az országokat mindig összekeverem, de a fővárosokat ismerem: Bulgária – Szófia, Románia – Budapest.” Azt mondtam: „Budapest Magyarországon van, Románia fővárosa Bukarest.” Ahogy a húst forgatta a villa horgaival, a filmemben olyan volt, mintha egy folyami rák váratlanul átrendezné a tájat. És az volt az érzésem, hogy csak azért történt tévedés a fejében, mert a serpenyőben összekeverte a húsdarabokat. Visszacsukta az üvegajtót, és azt mondta: „Remélem, ízleni fog, ettél már bárányt?” „Romániában sok bárányhúst esznek”, biztosítottam, „a román Nibelung-ének, vagyis a nemzeti eposz nyájakról és pásztorokról szól.” „Nagyon vicces”, mondta erre ő. És kijavítottam: „Nem, egyáltalán nem vicces, becsapásról, csalásról szól, és a félelemben való teljes elhagyatottságról és fájdalomról és halálról.”

         Az anyanyelvem német. Kezdettől fogva minden egyes szót értettem Németországban. Csupa régóta és alaposan ismert szó vett körül – és számtalan mondat értleme mégis ellentmondásos maradt. Nem tudtam előre felmérni a helyzetet, amelyben elhangzottak, sem a szándékot, ami mögöttük állt. Félrevezettek az ilyen faragatlan mondatok, mint hogy „Nagyon vicces”, végső következtetésekként értelmeztem őket. Nem fogtam fel, hogy nem jelentenek egyebet mellékes sóhajtásnál, és semmi tartalmat nem közölnek, hanem csak azt: „Vagy úgy”, „Aha”. Egész mondatoknak vettem őket, azt gondoltam, hogy a „vicces” továbbra is a „szomorú” ellentéte. Minden elhangzott szóban, így hittem, ott kell lennie egy kijelentésnek, máskülönben miért is mondanák ki. Csak a beszédet és a hallgatást ismertem, a tartalom nélküli, elmondott hallgatás közjátékát nem.

         Kétszer virágot vásároltam, ugyanabban az üzletben. Az eladó, egy ötvenes nő, megtartott engem az emlékezetében az első alkalomtól a másodikig. Jutalmul azért, hogy visszatértem, kikereste nekem a vederből a legszebb oroszlánszájat, aztán habozott egy kicsit, és megkérdezte: „Hová valósi, maga ugye francia?” Mivel nem szeretem a „hová valósi” kifejezést, én is haboztam, és hallgatás csüngött közöttünk, mielőtt azt mondtam: „Nem, Romániából jövök.” Azt felelte: „Na, semmi baj, hát nincsen abban semmi”, mosolygott, mintha hirtelen rátört volna a fogfájás. Jóságosan hangzott, mintha azt mondta volna: bárkivel előfordulhat, ez igazán csak egy aprócska hiba. És nem emelte fel többet a tekintetét, csak a becsomagolt csokorra nézett. Kínosan érezte magát: túlértékelt engem. Már akkor, amikor „oroszlánszájat” kértem, kénytelen voltam arra gondolni: „Azon a német nyelven, amit magammal hoztam, Romániában ezeknek a virágoknak békaszáj a nevük, és az otthoni nyelvjárásban, a falumban egyenesen karattyoló virágnak hívják őket, vagyis ugyanúgy nevezik, mint a békák énekét. Az oroszlánok és a békák közötti különbség nem is lehetne nagyobb (habár az állatok egymáshoz hasonlítgatása igencsak félrevezető). A németországi német oroszlánszáj groteszk módon túlértékelt békaszáj vagy karattyoló virág.” Egy néhány perccel később pontosan ugyanígy értékeltek túl engem is.

         Hányszor és hányszor kellett Németországban válaszolnom arra a kérdésre, hogy honnan jövök. Az újságárusnál, a varrónőnél, a cipésznél vagy a péknél, a gyógyszertárban. Bemegyek, köszönök, megmondom, hogy mire van szükségem, az eladók kiszolgálnak, megmondják az árat – és aztán egy üres korty levegő után: „Honnan jön?” Két mozdulat között – leteszem a pultra a pénzt, elveszem a visszajárót – azt mondom: „Romániából.” Persze a cipőről vagy a ruháról is kell néhány szót váltani: hogy mit kell kijavítani, megigazítani, milyen legyen az új talp, hogyan alakítsák a holmik szabását és hogyan ne. Amíg tehát tisztázzuk a kívánságokat és a feladatokat, több mondatot is elmondok egymás után. Ezzel búcsúznak tőlem: „Ahhoz képest már elég jól beszél németül.” Ezt nem akarom annyiban hagyni, és nem tudok semmit hozzáfűzni. A dobhártyám lüktetésén érzem, ahogy ver a szívem, annyira feltűnés nélkül és gyorsan akarok az utcára érni, hogy biztosan feltűnést keltek, mert az ajtónál mindent fordítva csinálok: ha tolni kell, meghúzom a kilincset, ha húzni kell, nekimegyek. Láthatatlanul akarok eltűnni, és rögtön én vagyok a nap balfácánja. Ráadásul a varrónő és a cipész ajtajára csengő is van akasztva, ami kihangosítja a zavarodottságomat. A szívdobogásom végigénekel az egész műhelyen, mielőtt végre kint vagyok. Hatalmi csengettyű. Sokszor más kliensek is vannak ott, akik a fejüket egy kicsit ferdén tartják, és bámulnak.

         Közvetlenül azután, az utcán járva elképzelem, hogy milyen lenne, ha mindenkinek, aki előttem és utánam betér egy-egy üzletbe, el kellene mondania, hogy honnan jön. Helységneveket pörgetek végig a fejemben, és hozzájuk rímeket keresek: „Jó napot. Van köhögés elleni szirup? A lakónegyedem Lurup. Jó napot. Kérek szépen egy doboz aszpirint. Csak ezért hagytam el Schwerint. Jó napot. Szükségem volna két üveg borra, anélkül nem megyek vissza Padebornba. Kéne két borotvapenge, nem lehet kapni otthon, Kemptenben.” Vagy elköszönéskor: „Viszontlátásra, még találkozunk néha, a városom Bréma.” Megnevettetem magam, és tudom: először is túl későn nevetek, másrészt pedig a saját rovásomra, mert ez a rímfonadék senkinek sem árt, és nekem következő alkalommal nem használ. Zenélek magamnak, az ajtó csengőjének hangja ellen, de ettől még nem lesz vastagabb a bőröm. Pedig olyan szükségem volna rá, mint a cipőmnek az új talpra.

         Hány és hány mondat kezdődik így, már lassan tizenkét éve: „Itt nálunk, Németországban…” Legeslegszívesebben védekező állásba vonulnék, aztán mégis összeszedem magam, és azt mondom: „De hát én is itt vagyok, itt, maguknál.” Hitetlenkedő tekintet, nagyra nyílt szempár, aztán megismétlik, látszólag visszafogottabban: „De itt Németországban nem úgy mondják, hogy Bretzel [perec], hanem úgy, hogy Breezel. Az első e-t el kell nyújtani, a másodikat meg lenyelni, érti. Végül is nem annyira fontos, de most már tudja.” Azután mosoly következik, amiről azt hiszem, annyit jelent: „Nem akartam én rosszat.” De rögtön utána jön is, kérdező hangszínben ez a mondat: „Minden rendben?” Bólintok és felülmúlok minden elvárást, amikor azt válaszolom: „Laugenbrezel.” És az eladó azt mondja: „Remek [toll].” Még mosolyog egyet, amikor a következő vevő egy Junggesellenbrotot [’agglegény-kenyér’] kér. Már a mozgólépcsőn vagyok, amikor a toll szó átoson a fejemen. Én ennek a szónak egészen más értelmeit ismerem: Tollwut [veszettség, dühöngő őrület], Tollkirsche [nadragulya], Tollhaus [őrültekháza], Atoll [korallzátony], tollkühn [vakmerő]. A toll hangzik fel a toleranciában is, sőt még abban a szóban is, hogy Ajatollah. Ezek közül a szavak közül szinte mindenik olyan hosszú, mint a Laugenbrezel. Vajon mindeniket fel kellett volna mondanom az eladónak, mint a leckét? Vagy van ez a kenyérreklám a metróban: „Beim Ja-Wort schweigt die junge Braut, weil sie noch rasch ein Paech-Brot kaut.” [A menyasszony nem mond nemet, még elrág hamar egy Paech-kenyeret. Pech = baj, balszerencse]. Vajon meg kellett volna mondanom az eladónak, hogy mennyire tetszik nekem ez a bajkenyér? Hogy ez a bajkenyér a legtömörebben foglalja össze mindazt, amit az emberekkel a diktatúrákban művelnek. Hogy milyen gyakran mondta nekem kihallgatásokon a titkosszolgálat embere: el ne felejtsem, hogy én bizony román kenyeret eszem. Akkor még igazán sejtelmem sem volt róla, hogyan lehetne egyetlen szóval megnevezni azt a kínzást, amivel engem gyötört. Csak a berlini metró kenyérreklámja árulta el a bajkenyérrel a találó szót az idegek szétroncsolására. Elcsodálkoztam, mert ez a mondat: „Megettem a bajkenyeremet” annyira megdöbbentően világos, mint Semprun mondata: „Az otthon az, amit beszélnek.” A mondat olyannyira alkalmas a diktatúra leírására, hogy szinte azt lehetne mondani: „Minthogy Semprun megette a maga bajkenyerét, pontosan tudja, hogy nem a nyelv az otthon, hanem az, amit beszélnek.”

         És mit beszélnek? Amikor összefutok a szomszédasszonnyal a postaládánál, együtt megyünk felfelé a lépcsőn, és ő közben elmeséli, hogy egyetlen éjszaka sem tudja kipihenni magát, mert a hároméves gyereke hajnali kettő és három között kezében egy plüssbáránnyal az ágyához megy, és játszani akar. „Ez kész terror”, teszi hozzá, „a román titkosszolgálat sem találhatott volna ki ennél szörnyűbbet.” Foglalkozására nézve történész. El kell-e neki mondjam, hogy a román titkosszolgálat nem plüssjátékokkal akart velem játszani.

         Mindezek a példaként felsorolt esetek folyamatosan történnek, ezek a mindennapok. A politikában is és az irodalom intézményes-kereskedelmi hátterében is. Rüttgers úrnak is megvan a maga rímecskéje: „Kinder statt Inder.” [Gyerekeket indiaiak helyett.] Ezzel Schröder úr rímére válaszol. Mert Schröder úr azt akarja, hogy az indiaiak gyorsan idejöjjenek, aztán három-négy év múlva szedjék a sátorfájukat. Végül is a kibérelt kocsit is kölcsönveszik, megfizetik, aztán bizonyos idő múlva visszaadják, ha az embernek megvan a saját, új autója. Német szempontból minden indiainak legalábbis nemesi rangra emelve kell éreznie magát, ha Németországnak szüksége van rá. Egy indiai, a németországi tartózkodása által megnemesítve, három év múlva hazautazik, vegyes élményekkel: elismerés az irodában, és magyarázatok a pékségben, ha „itt nálunk, Németországban” nem ejti ki helyesen a Brezel szó kétféle e hangját. És hozzá esetleg valamivel hevesebb szívdobogás, kései órákban a városok aluljáróiban és a villamosokon, vagy fényes nappal az autópályák benzinkútjainál, a hegyekben, a tavaknál és azonkívül is mindenfelé, ahol egy indiai bármikor a német skinheadek prédájává válhat.

  Rüttgens úr rímel Schröder úr ellen, aki hívogatja a vendégmunkásokat, noha Schröder úr világosan megmondta, hogy mikor csukják össze a vendégek számára előszedett sportágyat. De Rüttgers úr tudja: Németországban már láttunk elég elrettentő példát. A vendégmunkásoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy munkaidejükön kívül is – amikor igazán le lehetne róluk mondani – még mindig itt vannak. Dolgozni hívjuk ide őket, és közben még élnek is. És aztán mindenféle hosszú távú tevékenységekbe bonyolódnak, háztartásuk és családjuk lesz, itt maradnak, gyerekeik születnek. És azok is indiaiak, ha nem egészen, akkor félig. Tovább tart, mint egy élet, több generáció idejébe telik, amíg megtanulják tisztességesen kiejteni a két e hangot a Brezel szóban (az elsőt megnyújtani, a másodikat lenyelni). A törökökkel már végigcsináltuk egyszer. És a politikusok szüntelen integráció-könyörgései ellenére Németország a mai napig nem hajlandó elismeri az országban a török kisebbséget. A törökök neve, évek hosszú sora után is: „Ausländer” [külföldiek]. És a kegyesebb német nyelvváltozatban, ami nagy udvariasságában a nyelvébe harap: „Mitbürger” [társpolgárok]. Úgy hangzik ez, mint a kordában tartott elutasítás a térbeli hovatartozás felé. A „Mitbürger” szó anatómiáját még régebbről ismerem. A román állam a magyar, német, szerb kisebbségeket, amelyek már évszázadok óta (egyes vidékeken pedig már jóval a románok előtt) azon a helyen éltek, „a velünk együtt lakó nemzetiségeknek” [naţionalităţi conlocuitoare] nevezte. Mint a románokon kívül mindenki, én is a német kisebbséghez tartozó voltam és maradtam: a románok hazájában született vendég – a háromszáz év ellenére, ami azóta telt el, hogy a családomat odatelepítették. A titkosszolgálat embere a kihallgatáson emlékeztetett arra, hogy román kenyeret eszem, és ez cinikus volt. Mert a családomnak földjei voltak, nagyapám gabonakereskedő volt, akit megfosztott a tulajdonától az az állam, amelynek a nevében engem kihallgattak. Azért ettem tehát román kenyeret, mert a családomat az állam törvényeinek értelmében kirabolták, hogy „együttlakóként” a román vendégszeretet játékszerévé váljon. Háromszáz év után még mindig vendégnek lenni – meg kell hagyni, ez szép teljesítmény Románia részéről. Még az is megtörténhet, hogy Németországnak ez a törökökkel mindenféle szocialista fortély nélkül is sikerülni fog.

         A Németországban élő törökök példáját véve alapul, az indiaiakat illetően már ma is elmondható: Németországnak nagyon jól fognának a virtuális indiaiak, ez a szó manapság úgyis olyan modernnek számít. Egy japán cég gyárthatna mondjuk tamagocsi-indiaiakat, és kiszállíthatná őket egy nagy kartondobozban. A használati útmutatóban ez állna: „A munkájuk elvégzése után nem is léteznek; a szolgálati idő lejárta után meg kell etetni, és hűvös fiókokban kell tárolni őket. Türelmetlenül várják a következő munkanapot. Családi élettől nem kell tartani.

         Németország 1945 óta – és az újraegyesítés után még nagyobb erőfeszítéssel – dolgozik a saját „normalitásán”. Ezt egyrészt abban keresik, ahogyan a nemzetszocializmus katasztrófájához az „utána születettek” viszonyulnak – vagyis azon a területen, ahol az egyetlen normalitás abban áll, hogy soha nem lesz normalitássá. Másrészt pedig abban a vágyban, hogy a kelet- és nyugatnémetek egyenlőek legyenek. Gyorsan, gyorsan normalitást, csak a szocialista diktatúra következményeiről ne kelljen beszélni. Kelet-Németország viszont más marad, a negyven évig tartó korlátozások és megalázások nyomai nem fognak eltűnni akkor sem, ha az utolsó falusi utcát is újraaszfaltozzák. Normálissá válhatna ehelyett, hogy az itteni németek a hozzájuk érkező, más akcentussal beszélő embereknek nem mondják folyton: „Itt nálunk, Németországban.” Normálissá válhatna, hogy ennek az idegen akcentussal beszélő embernek ne kelljen aszpirinvásárlás közben elmondania, honnan jön, és a pékségben ne kelljen a megnyújtott és a lenyelt e hangokat gyakorolnia. Mint minden politikus, Rüttgers úr is a külföldiek integrációjáról beszél (persze a rímjein kívül). Szándékában támogatandó, nagyon csábít a gondolat, hogy javaslatot tegyek neki egy olyan integrációs programra, amely egyetlen mondatból áll: „Az idegen akcentus integrációja a német perecbe.” A program egészen konkrét volna. Elég sok embert ismerek, aki Rüttgers úrnak először hinné el, hogy azt, amit mond, meg is akarja tenni.

         Az irodalom intézményes-kereskedelmi háttere is a normalitáson fáradozik. Egyes irodalomkritikusok legnagyobb álma az össznémet regény, amelyben végre a nagy egész volna benne, pontra téve, és nem pusztán a kicsi, a perifériára szorult, a kirekesztett, mint eddig. Foggal-körömmel ragaszkodnak a jelenhez, csak ezt akarják és semmi mást. A német témák esetében a jelen szerencsére nagyon rugalmas, évtizedekre visszanyúlik. Az olyan regényekben, amelyek a múltban távolabbi német eseményekkel foglalkoznak (a háború utáni időszak, az ötvenes évek gazdasági fellendülése, a 68-as év) soha nem kifogásolják, hogy túl régi dolgokat tematizálnának – mégpedig azért, mert kétféle összetartozást is garantálnak: az akkorit, amit felidéznek, és amelybe ma az olvasó újra és szívesen belekapaszkodik. De ha valaki, mint például én magam, egy másik országból jön, és németül ír, de nem erről, hanem a másik országról, akkor a kritikusok szemében a tizenkét évvel ezelőtt történtek már tíz éve a múlthoz tartoznak. Ezt minden könyvem kapcsán megtapasztalom: a német irodalomkritikusok ugyan valamivel bonyolultabban fogalmaznak a német perec- és aszpirinárusoknál, de az óhajaik és elvárásaik ugyanabba az irányba mutatnak. Ők is azt akarják, hogy megláthassák végre az itteni akcentust a könyveimben. Azt tanácsolják nekem, hogy hagyjam már abba a múlttal való szöszmötölést, és írjak végre Németországról. Mint a legtöbb ember ebben az országban, ők is úgy gondolják, hogy nem kell más, csak a jelennel elég alaposan foglalkozni ahhoz, hogy a múltat eltöröljük, és elég a német kenyérre nézni evés közben, hogy a bajkenyeret elfelejtsük. Nekem őszintén semmi kifogásom sem volna az ellen, ha ez a recept beválna. De nem válik be. A tapasztalatom szerint ez fordítva van. Minél jobban figyelek Németországra, annál szorosabban fűződik össze a jelen a múlttal. Nincs más választásom, amikor az íróasztalomnál ülök, nem vagyok a cipészműhelyben. Néha hangosan szeretném feltenni a kérdést: Hallottak már valaha a sérülésekről? Romániából már régen eljöttem. De nem szakadtam el attól a problémától, hogy a diktatúrák az embereket szándékosan és eltervezetten megkárosítják – és a diktatúrák maradványai lépten-nyomon felvillannak. Ez a téma engem nem hagy nyugodni, akkor sem, ha a keletnémeteknek már semmi hozzáfűznivalójuk nincs, a nyugatnémetek pedig már hallani sem akarnak róla. Az írásban ott kell maradnom, ahol belsőleg leginkább meg vagyok sebezve – különben egyáltalán nem is kellene írnom. És azonkívül ott egészen összhangban érzem magam a német kenyérreklámmal: „Beim Ja-Wort schweigt die junge Braut, weil sie noch rasch ein Pech-Brot kaut.”

         P.S.: A Pech-Brot a reklámban ae-vel volt írva. De ahogy a virágárusnő is mondta: „hát nincsen abban semmi.”

András Orsolya fordítása

 

 

Müller, Herta: Bei uns in Deutschland. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 176-185.

 

A szöveg 2000-ben készült, előadásként hangzott el Frankfurtban, a Römerberggespräche című nyilvános vitasorozat részeként.

Amaral-2

Nichita Stănescu költeményei

NOCTURNA

Mi történhetett
azzal az óriási ábrázattal,
amely a földet megérintve
a fákat hagyta hátra
sebhelynek,
a rókákat és nyulakat könnycseppnek
s az csillagos ég keserűségét
Hohó,
mi történhetett
végtére is azzal az óriási ábrázattal!

 

GONDOLAT

Szív,
légy oly egyszerű, mint a halál!
Az egyszerű dolgokat nem lehet bizonyítani,
és annyi itt a halott…

 

VERS

Mondd, ha egyszer elkapnálak,
és megcsókolnám talpadat,
ugye utána sántikálnál egy picit,
attól félve, hogy szétzúzod a csókom?

 

 Kovács Kinga Tünde

 

 

Eliot-Lee-Hazel_web15

távolodó

minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
                képződhet meg
 
csak a zaj recsegése
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy                   szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
                mint felleget
és most
                szorít
                       úgy szorít ahogy
     tartani sem bírod
                tartani sem szabad
                                tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
                macskák születnek
csak tülkölés és manőverezés
most hova még
                ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
                             ugye
                                  meleg
                egy darabig
      mint a szó
 
mert ennyi marad ma belőled
csak a kertből kiásott földet viszed
                haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
        szabad a csonk
 
  ez nem az a taszítás
     ez nem az a vonzás
        ez nem az a szuszogás
     ez nem az a tagadás
 
 most hova menjünk
  ha a küszöböt elvitték
   és nincs amin átlépni
       pedig nem hazamenni hanem
                               átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
 mindig                               a szív a legkisebb
   de a májat sem szabad kifeledni
                hallod
                    ugye
                        hallod
                mert én nem igazán
      de majd elmeséled nekem jó
        el kell mesélned mert ha már te sem
           akkor én ki vagyok nélküled
   ha csak tükrök árulásában kell élnem
         bár ha így már az is élet
el se néz se előre             se hátra
                de kivezet
 
                ugye elmeséled majd az utat
    elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
                és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
   akkor is elmeséled és lerajzolod
                               a nyelvedbe a nyáladdal
                                               a húsodba a körmöddel
                                                               vagy az én húsomba
 
                de én nem lehetek műalkotás
                                               nem vagyok műalkotás
                                                                              és akkor hova menjek
 
és most mondhatnám hogy én csak úgyis
                úgyis csak ledarállak
                               ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
     és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
de én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
                én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
                én a fények hiánya vagyok
                én a galambok tolláról lehulló
                                               atkák zizegéséből
                                                               maradtam itt neked
                csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz
és nem mondhatom neked hogy
                itt én öntöttem ki a sarat a földre
                                               és beárnyékolt mindent
                               és nem volt mit együnk
                                               mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
                én zártam befőttesüvegbe a szavaid
                                               és megpenészedett minden
                               és azt hitted nem értelek
                                               mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
                               kiöntöttem csak ezt
                                               nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért szállnak együtt a madarak
                és hogy a galambok miért nem mennek a többiekkel
hogy gyengék vagy csak nem elég kitartóak
                               de nem számit mert most itt futok én is vaktában
                                                               hogy zárjak és öntsek
 
                de én csak a galambokról tudok
                               de hát őket mindenki gyűlöli a főtéren
                                               még én is és akkor most
 
hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem rajzolsz
                                               vagy te rajzolnál
                               de én nem értek a rajzokhoz
                                       mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem mesélsz
                                               vagyis mesélnél
                               de elzártam a szavaid sárba
                                               öntöttem ki a szét a szavakat
                                                                              és össze              
                                                               és akkor most hogy érjen el
                                               hozzám a hang mert
                                                               az én hangom csak zajban él
 
                                nincsen sár
                nincsenek szárnyak
                                                               csak hovatovább
 
                az éjszaka pattanásai hunyorognak
               
                                én pedig lassan már
                                               egyáltalán nem tudok
 
                                                       belelátni
                               a susogásaid illatába
               
                csak saját magamnak ülök
                                                               háttal



(kép: Eliot Lee Hazel)

 

fruit basket art photo 026

Úszómester néhány szezonra (részlet)

Walter az ólak felől jött, kiürült a korpás zsák, nem ment újabbért, mára végzett a teendőivel. Mehetett horgászni, mert úgy tervezte. A fához támasztott kerékpár kerekeit megtapogatta. Rendben lesz, kitart odáig. A harmatos fűben ledörzsölte a kezét és a nyeregbe ült. Előtte állt a nap. A gát mögött, a nádasban elrejtett szerelést magához vette, s indult a szokásos helyére. Balra a dombon még nem nyitott ki a vendéglő, a zöld spaletták  lebernyegét a korai árnyék is fogva tartotta. A horgásztó fölött néhány fecske cikázott, lehet hogy ma eső is lesz. A disznóknál elkészített daragolyócskákat használta csalinak. Két erőteljes dobás. A suhintások nyomán alig gyűrűzött a víz.
Talán nem is tévedés, s ha az, nem olyan égrengető, a történelmet mint útonállók történetét felfogni. Kiparcellázott rész volt nekik ott szemben. Hol és hogyan intézték, nem volt akkora rejtély, hogy valaki szót vesztegessen rá. Olyan világban éltek. De a halak útjába kitett eszközök itt nem voltak hagyományosak, sőt ellenérzést keltettek. „Ha kell a hal, tegye le a parton a fehér vagy fekete seggét. Őket sem zabálják meg a szúnyogok.” Ezt számtalanszor hallotta Walter, s igazat is adott magában a morgolódóknak. Ült a két horgászbot között.  Fog halat a görög lánynak, aki váratlanul megvendégelte főtt kukoricával. Pénze otthon maradt, Atthisz meg csak legyintett. „Hagyd csak! A vendégem vagy.” A vendégszeretés aztán folytatódott. Egyszerűen. Moziba mentek. Gombát szedtek. Múltkor meg cseresznyét, de néphagyományunk szerint nem a lány mászott a fára, hanem Walter. Atthisz szeretett olvasni, s a fiú el-elkísérte a könyvtárba. Most meg vinne nekik halat.
Sikondára gyakran és eredményesen járt ki horgászni. A kifogott halból olykor a barátai, Kanyos, Daniék, Barsi, Ági ebédlőasztalára is jutott. Az úszók egyelőre mozdulatlanok voltak, ő a túlsó partot figyelte. Egy kerékpáros, barna svájcisapkás alak éppen az egyik varsát emelte ki. Beletúrt a zsákmányba és egyenként visszadobálta a halakat. Ezért nem fogják isteníteni, gondolta, legfeljebb a halak. A varsákat ezek a pécsiek tették le, szétdobáltak azon a partrészen mindent, kivágtak egy csomó gallyat, az összevissza kezük nyoma máig is ott szárad. A svájcisapkás a következő varsából is kiemelte és vízbe hajította a halakat. Ugyanezt művelte mind az öt varsával, aztán a partoldalba fektetett kerékpárjára szállt, és átjött a gáton Walter oldalára. Hallotta a közeledő lánczajt, felnézett. Ismerős az a barna svájcisapka.  Kapás volt, felvette az egyik botot. Jókora tükörpontyot fárasztott s vonszolt a partig. A barna sapkás a bringájáról leszállva figyelte. Amikor vödörbe tette a halat, megszólalt.                                                                                                   – Jó szerencsét, Walter! – A fiú hunyorgott, aztán felmászott az úthoz. Sándor Vazul állt ott a kerékpár kormányát fogva.
– Ó, tanár úr! Bocsánat, de ellenfényben nem ismertem fel. Jó szerencsét!
– Semmi baj, fiam. Most legalább látom, miféle hivatás áll a legközelebb hozzád – somolygott Sándor tanár úr.                                 Walterék hárman voltak testvérek, a két húga közül az egyik egy kőműveshez ment férjhez, aki a város megépültéig Dávidföldön lakott családjával. Ott is volt három gyerek. A vállalatuk azonban, munka nem lévén, áttette székhelyét Szekszárdra. Eladták a házukat és a tolna megyei városban vettek újat. Másik húga Árvácskát választotta. Két kislányuk született. Ők nem sokáig voltak együtt, Árvácska elhunyt egy békefenntartói misszió során. Misszió. Ilyen kegyes névvel illetik a háborús állapotok félkatonai szemtanúit.  Walter volt a legidősebb. Róla, termetéről, jelleméről és megbízhatóságáról senki nem sejtette, hogy egy életerős, minden tehetséggel áldott, jóravaló család ága szakad meg személyében. Van úgy, hogy a legzöldebb, legerőteljesebb sarjat üti meg a villám, költözik belé a féreg vagy bizonyul állhatatlannak sorsával szembe kerülve. Walter esetében más történt. Sorsával szemben Istennel szövetkezett. Könnyű ezt röviden vallásosságnak nevezni, de azért nem egészen erről van szó. A fiú esetében inkább arról, hogy a külsővel szemben a belsővel fogadunk hűséget. Édesapjukat még Walter gimnazista korában ragadta el egy hirtelen szívroham. Anyja kérte, vigye el a húgait hazulról. Találkozott Piusszal, szerencséjükre náluk eltölthették az estét, éjszakát a megszeppent lányok. Walter nem értette. Húgai még általános iskolába jártak. Az özvegy sokat dolgozott, Walternek is magára kellett vállalni a hiányzó családfő otthoni munkáját. Matematika és fizika korrepetálásból pótolta valamelyest a hiányzó apa keresetét. Olykor a fiúkkal tartott, olykor másokkal: egy-egy vagon kirakásából is származott némi jövedelem. Amikor kerthez lehetett jutni Mánfa fölött, elsők között jelentkezett. Akkor lépett a gimnázium negyedik osztályába.  Húgai is, Flóra és Teri, jó, kitartó segítségnek bizonyultak. Atthisszal való kapcsolata, s miután a húgai szemében is mindennapos csoda lett a szerelmük, segített neki a borúsabb napok zsákjait cipelni. Szerelme nem csak a könyvtárt látogatta szívesen. Templomba járó család lányaként olykor elkísértette magát Walterral a domboldal aljában meghúzódó katolikus templomba. Georgiék görögök voltak, elég régen éltek az országban ahhoz, hogy elsőszülött lányukat római katolikusnak kereszteltessék, noha emiatt sok, később ide menekült földijükkel gyűlt meg a bajuk, akik a kommunista párt felkelőiként kellett Magyarországra emigráljanak. Higgadt szemmel nézve ezt a csoportot, az különböztette meg őket a magyarok hasonlóképpen marxizáló pártjától, hogy sohasem szakadtak el a görög nemzeti talajtól, valamiképpen a görög népiség képviselői voltak és maradtak a dinnyetermelő paraszttól a Nobel-díjas költőig. Ezek a külsőségek. A vérmérséklet, a gazdag képzelet és a mértéknek valami ösztönös tisztelete, ha nem is kényszerítése dolgában eléggé elütöttek egymástól Atthisz és Walter húgai.
– Megszöktetlek – mondta tréfásan egyik este Walter a lánynak.
– Ezt soha nem fogom kérni tőled – komolyodott el Atthisz.
– Bármennyire szeretlek? – Atthisz letette a kosarat és padlásfeljáró lépcsőjén ülő, kukoricát morzsoló Walter ölébe ült.
– Bármennyire szeretsz – válaszolta a fiú haját babrálva. – Menjünk be. Fázom – tette még hozzá és megfogta a fiú kezét.
Atthiszék otthona egy földszintes ház volt, kicsiny konyhával, tágasabb nappalival, amit görög szőttesek barátságos fénye töltött meg. És még egy kerámia baglyon kívül más nem utalt származásukra. A lány apja fuvarozással és kertészettel felváltva foglalkozott. Az előbbire jó régi iparengedélye volt, az utóbbit a város mögötti völgyben, egy bő vizű patakhoz közel eső rét mellett kerítette el még azokban az időkben, amikor távoli honfitársai nem egymás ellen, hanem a németek miatt hullatták a vérüket, s nem nagyon tudták, hogy a magyarok hazája merre van, s a magyarok nyelve milyen nehéz. Gadánynak nevezték ezt a helyet, a környékén is találtak késő római kori agyagedény-maradványokat, de törökök is pusztították az itteni – már nem létező – falut. A jelen kincse azonban mindenképpen a jó föld, a közeli tiszta víz, a kedvező kisklíma és a hozzáértő szorgalom. Atthisz már régen nem dolgozott a pattogatottkukorica-árudában, a közeli patikában talált gyógyszerész asszisztensi állást. Jó lenne ősszel megtartani az esküvőt, ez járt a fejében Walternak. Mintha megérezné Sándor tanár úr, rákérdezett: – Aztán csak így, egyedül?
– Elbírok ezzel a kevéske hallal így is – jött a válasz.
– Tanár úr miért csinálja? – kérdezte óvatosan.
Sándor Vazul egyik szája sarka lefelé, a másik fölfelé görbült. Úgy tett mintha nem értené, miről kérdezi a fiú. De végül megszólalt:
– Szeretem, ha mások is szabadok. Minden teremtett lényt megillet. Nem gondolod?  Megrándult az úszó, nem ért rá nyomban válaszolni. A hal elvitte a horgot, Walter megtörölte a homlokát.
– Szabadság abban van, ami nem válik ártalmunkra. Én most ártottam ennek a halnak – válaszolta kissé lesújtottan.
– Ami az emberre vonatkozik, nem vonatkozik az a többi teremtményre – érkezett kapásból a válasz.
– Az Ószövetséget tudom ajánlani, Walter.  – A fiú olvasta ezt a szentkönyvet is. Az időben, amikor megnézték érte. Walter új horgot szerelt a damilra. Nyugtalanította tanára fürkésző szeme mélyén lobogó fény. És honnan ezek az ismeretek? Magyart, történelmet és művészettörténetet tanított Vazul tanár úr. Walterral menyasszonya,  Atthisz végigolvastatta az evangéliumokat, a páli leveleket, a teljes új testamentumot. Templomban szeretnének esküdni. Pontosabban: választottja templomban akart esküdni. Walter édesanyjának nem volt kifogása egybekelésük, sem az egyházi esküvő ellen. Amikor a lírai nagyvad előadásán a lányt bámulta a bódéjában, Giorgi Atthiszt sokkal felületesebb fruskának képzelték. Ő is, a barátai is. A fiú figyelte az úszókat kint a vízen. Nem értette mellette guggoló tanárát. Kapás! Egymás után két hal, két ezüst ív röppent partra. Azután semmi.
– Hagyjunk másnak. Mára elég lesz. – kecmergett fel Walter, s utána Sándor Vazul felegyenesedett.
–  Meghívhatom tanár urat? – intett a vendéglő felé.
– Majd az idősebb – válaszolta biciklijét a parton fölfelé tolva Sándor Vazul.  Csöppet sem szuszogott, pedig elég meredek töltésen tolták föl kerékpárokat. Walternak még mindig a varsák jártak az eszében. Még az is meglehet, hogy ez a két utolsó hal a tanár által kiszabadítottak egyike-másika. Mi a különbség akkor? A pécsiek varsáihoz egy sárga kocsi érkezett. Két halászcsizmás alak kutatta végig a halcsapdákat. Átnéztek hozzájuk a túlsó partra, visszaültek a kocsijukba és elporoztak.
– Igazán, amin fennakadtam – kezdte Sándor Vazul – ez a hanyag, pénzsóvár zughalászat. Nem az a gond, hogy engedélyük nincs, de az már gond, hogy nincs észlelhető küzdelem a halász és zsákmánya között. Az erősebb nem érez tiszteletet a gyengébb iránt. Nem tudom, látod-e a különbséget. Saját közegében esik fogságba. Mert az út elkerülhetetlen. Minden, ami élet: mozog, minden mozgásnak útja van. Ezért álságos, több annál: útonállás az ilyen szerkezetek használata. Kivéve a derék halászokat, akiknek törvényes minden mozdulatuk, mert családokat kell fenntartaniuk. Ezek a pécsiek meg itt is, Orfűn is, Abaligettől el a Dunáig telepítik a varsákat, szedik ki a halat, ellátják a vendéglősöket, hiszen szerződésük van velük, a beszedett pénz olykor tetemes, olykor hitvány, csak az okozott kár felmérhetetlen utánuk.                                                                                 Hozták az italukat, az első hűs kortyok után befejezte Sándor Vazul:
– És nem riadnak vissza elektromos eszközök használatától sem.     Pacsirta fúrta magát egyre feljebb a magasba, az útja mintha néma hívás érkezett volna neki, föntről, egyre föntebbről hallatszott.
Vazul a hangba bámult, egy régi alföldi ég jutott eszébe.
– Isten arany tűreszelője – így írt Piusz a pacsirtáról. Walter bólintott.   – Elég találó. – Nézték az eget, aztán a poharaikat.
Sándor Vazul ismét megszólalt.  – A kérdés nem az, hogy sok hallal kevés pénzes vendéget jóllakatni. Inkább az az ember, aki két hallal és öt kenyérrel képes a sokaságot.
– Öt hallal  – élénkült fel Walter. – Annyit fogtam.
– Igen, az a művészet – mondta Sándor Vazul. Elfogyott az ital, induláshoz cihelődtek. A pacsirta hangja és az égkék eggyé váltak. Sándor Vazul nem a városba, hanem Magyarszék felé kerekezett.
– Hová mehet? –  bámult utána Walter, miután jól elrejtette az eszközeit, a piros vödröt a halakkal a kormányra akasztotta.
A barna svájcisapka eltűnt, ő pedig visszapedálozott a dűlőúton, amin érkezett. Diadalérzés fogta el a fogásra, az egész reggeli munkájára gondolva. Lám, a Teremtő is a legenyhébb, a legméltányosabb büntetést szabta ki rájuk. „Orcád verítékével…” A Georgi-féle ház, Atthiszék háza, kerítésén átemelte a halas vödröt és leeresztette, éppen a favágító mellé. Várta a kutyacsaholást, de úgy látszik a jó házőrző elkóborolt. Háromszor megnyomta a kerékpárcsengőt, aztán kikanyarodott a kövesútra.                               Oszkó plébános úr éppen előtte ment át az úton. Nyúlt a nagy csomag spárgája a sötét reverendás idős férfi kezében. Hosszú lábát lelógatta, térdben kicsit beroggyantotta Walter, s azon gondolkodott, hogy mi az a nagy csomag, amitől majd leszakad a plébános úr keze. Vagy a keze, vagy a spárga szakad, gondolta. Leszállt a bringáról. Nézte a papot, aztán ráköszönt és se szó, se beszéd: kivette az öreg kezéből a csomagot. Hát, ami azt illeti: jókor.
– Akár a só, Atya – mondta csodálkozva a meglepődött plébánosnak.
– Könyvek. Azért ilyen nehezek – mondta Oszkó, a plébános.
– Ez a spárga se tart sokáig.
– Csak a templomig kitartson – törölgette homlokát a plébános.

redőny