Épp az örökösen lenémított telefonom jegyzettömbjében foltozgattam legutóbbi versemet, amikor váratlanul befutott egy messengeres hanghívás. Elsötétült az egész képernyő, kiikszelni nem akartam, de felvenni sem. Viki volt az, egy régi barát, biztos már a telefonszámom sem tudja. Legalább másfél percig hezitáltam, de csak nem rakta le. Felvettem hát. Helló, mondta olyan hangon, mintha csak tegnap este búcsúztunk volna el utoljára, képzeld, kivel találkoztam a piacon, a Katival, ő mondta, hogy te vagy az én emberem. Szia, köszöntem félszegen, nem tudtam mit válaszolhatnék, de nem is kellett, mert levegővétel nélkül folytatta. Említette, hogy az anyukájáéknál takarítasz, és nagyon meg vannak elégedve veled, nem magától jutott eszébe a téma, csak épp hezitáltam neki, hogy kéne valakit keresnem, mert nem jutok előbbre anyánál, annyi a fellépésem mostanában. Ugye vállalod? Bocsáss meg, nem fér bele több az időmbe, motyogtam magam elé. Nem tudják, de Katinál is csak azért vállaltam el, mert jó barátok vagyunk, és nagyon kétségbe volt esve, na meg nekem sem árt némi pénz, ha már csak honorárium nélküli folyóiratok hozzák le az írásaimat.  Ismerem Vikit, mindig mindenre rámondja, hogy mi is barátok vagyunk, például amikor megtudta, hogy mással mentem kirándulni, pedig ő is hívott. Hogy mondtad? Kérdezte. Ne haragudj, egyszerűen nincs többre kapacitásom. Sok helyen takarítasz, tele a heted, kérdezte, nem ingyen kérem én sem, biztos jól jönne, nem az, mondtam, azért alapvetően nem csak erre kell időt szánnom, na de heti pár óra még csak belefér, nem? Lefagytam, közben hallottam, hogy lefőtt a kávém, olyan hangosan szörcsögött a gép, lehet, hogy már a tömítés is megégett, papucsba bújtam és kicsoszogtam a konyhába, milyen jó, hogy nem videón hívott. Nem fér bele, próbáltam határozott lenni. Meg nem azért vannak a diplomáim, gondoltam, hogy takarításra dobjam ki az időmet, bár a legjobb témák, ötletek az ilyen mechanikus munka alatt szoktak megtalálni… De végül csak hallgattam, ő pedig győzködni próbált, közben a háttérből meghallottam az anyukája hangját, Viki eltakarta a mikrofont, nem, anya, nem vele beszélek, tudod, a Zsuzsival, igen, régen sokat járt nálam, nem, nem ma próbálunk, csak holnap, ma este én csinálom a vacsit, persze, a Zsuzsi meg szerintem már a héten jön hozzád, hogyhogy miért, segít kitakarítani, igen, nagyon szívesen jön, örül, hogy újra találkozhattok. Én addig a sarokban lévő pókhálót bámultam, szurkoltam a póknak, aki épp megpróbált elkapni egy legyet, topogtam egyik lábamról a másikra. Na, akkor melyik nap felelne meg, kérdezte Viki éles hangon, egyik sem, feleltem, nem vállalok több takarítást, de akkor a Katiéknál miért csinálod, megint majdnem kicsúszott a számon, hogy mert barátok vagyunk, de inkább hallgattam, ne haragudj, most mennem kell, épp dolgozom, takarítasz, kérdezte, nem, rendesen dolgozom, és bocs, hogy nem tudok segíteni, szia. Kinyomtam. Megkapaszkodtam a konyhaasztal szélébe, mély levegőket vettem. Valahol igaza lehet, töprengtem, aztán letiltottam a face-en, és írtam a kisvárosi apróhirdetős csoportba, hogy takarítást vállalok, pofátlanul magas áron.

A hanglemezbolt a belvárosi háztömb belső udvarában működött, nem messze a Hazafias Népfront és a KISZ irodájától. Aki az utcán elment, nem is nagyon tudhatott róla, hiszen egyetlen felirat sem reklámozta. Mindössze az udvarban, a bejárati ajtó felett hirdette az egyszerű felirat Rütyi hangváriumát.

Mint ahogy a jó bornak sem kell a cégér, úgy Rütyinek sem volt szüksége komolyabb hírverésre. A város zenerajongó ifjúsága nagyon jól tudta, hogy egyedül ott lehet nyugati lemezeket kapni. Aki nem érte be az állami boltok szegényes kínálatával, az úgy látogatta a hangváriumot, mint valami szentélyt.

Rütyihez betérni maga volt a zsigerig hatoló izgalom. Vajon milyen kincseket találsz? A polcokon élükre állítva sorakoztak a bakelitlemezek. Ahhoz, hogy közelebbről megvizsgáld őket, ki kellett őket venni a sorból. Sosem tudhattad, miféle kincs akad a kezedbe. Esetleg egy évek óta vágyott ritkaság, egy titokban is alig remélt gyöngyszem?

Rütyi, a birodalom ura, a szentély főpapja vállig érő zsíros hajával, mellig lógó szakállával, kopott farmerszerkóban trónolt a másfél mázsás súlyát alázattal tartó vaskos széken. Első ránézésre is igazi fenegyereknek látszott, akiről nem volt nehéz elképzelni, hogy az utca túlfelén parkolta le a Harley-Davidsont, és egyenest a 66-os úttól robogott idáig, mint a Pokol Angyalainak helyi képviselője. Fizimiskája valahogyan hitelessé tette az eldugott boltot. Aki csak belépett, aligha távozott csalódottan. Mindenki megtalálta a neki való albumot, ha nem is azonnal, de 15-20 percen belül biztosan.

Ifjúságod hajnalán, első megtakarított pénzeddel a zsebedben dobogó szívvel lépted át a szentély küszöbét – életedben először. Az iskolában sugdostak ezt-azt a Rütyiről. Elsősorban persze azt, hogy eszméletlen jó lemezei vannak. Másodsorban meg, hogy már többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel. Utóbbin olyan nagyon nem csodálkoztál, mert jól emlékeztél a nem túl régi történetre. Hogy Erlitz Petit azért írta fel a rendőr az utcán, mert hosszú volt a haja.

Fél óra múlva boldogan tartottál hazafelé, hónod alá szorítva életed első Fleetwood Mac albumát, hogy ezzel egy sírig tartó szerelem vegye kezdetét közted és a bakelitlemezek között.

Rütyi a legtöbb lemezt száz forintért adta. Első fizetésed kettőezer forint volt. Minden hónap elseje után Rütyihez vezetett az utad, hogy vásárolj, ha nem is több, de legalább egyetlen lemezt.

Aztán a diadalmas hazaút! Végig az utcákon. Szó sem lehetett arról, hogy a lemezt táskába pakold. Hónod alatt vitted, úgy, hogy mindenki jól lássa. Hadd pukkadjanak!

Aztán a megérkezés! A lemezjátszó bekapcsolása. Izgatottan vársz. A tű landol a bakeliten, sejtelmes sustorgás…és azután a Paradicsom maga! A zene áthatol mindenen, téren és időn, agyon és izmon, ereken, csontokon, a mán és a holnapon.

Vajon miként lehetett az, hogy soha nem csalódtál? Hogy minden egyes megvásárolt lemez tettszett? Még azok is, amelyeket látatlanban vettél, csak mert jól nézett ki a borítójuk, vagy hallottál már az előadóról, bár még nem hallottál tőle semmit.

Nyolcvanas évek. Pofaszakáll és tyúkfarmer. Trabant és IFA. Hol tart a sorszám? Moncsicsi és tamagocsi, sorban állás a telefonfülkék előtt.

De a világ közepe egy Videoton lemezjátszó, a legfelemelőbb pillanat pedig, mikor bekapcsolod, és megszólal Sir Roderick Stewart érdes hangja. Ennél felemelőbb pillanat valóban csak egyetlenegy létezik. Mikor Szentes Lázár gólt vág az ellenfél kapujába!

Mike Oldfield lemezeit hallgatva ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy azonnal indulj Franciaországba. Utadon csőharangok kongása-bongása kísér. Életed hátralevő részében bárhol tévedsz mesterséges fénytől mentes környezetbe, tiszta éjszakán, ha meglátod a holdfény árnyékát, azonnal megszólal füledben Maggie Riley hangja. És ha a hold lemegy, táncolsz majd a sötétben a Boss szóvégeket elharapó nyers énekére, mely olyan, mint a Közép-Nyugat szívdobbanása dicsőséges napok után valahol Darlington Country vidékén, egy baseball stadion közelében, miközben a melletted elhúzó kamionról a préri pora szitál rád. A városszéli motelekben hamburgeredre várva mintha a szomszéd asztalnál Mark Knopfler ülne, miközben gitárszólóvá alakul a poézis  /vagy poézissé a gitárszóló?/

Az Eagles dalait hallgatva mindig úgy érzed, hogy nyár van. Szörfözők, vízisíelők, delfinek, a nyugati part. Narancsligetek Mission Viejo környékén, egy durván összerótt karámban rodeóbikákat dresszíroznak éppen, és valahol a tarkód mögött világosan érzed még egy dal jelenlétét. A Hotel Kaliforniáét, pedig az rajta sincs a lemezen.

Otthon bejön az osztrák tévé. De csak a kép, a hang, az nem. De mint ahogy Rütyi hangváriumáról is szájról szájra terjednek a hírek, úgy adják a népek egymásnak egy televízió műszerész nevét. A koma némi csúszópénz fejében bele tudja tenni a tévébe „a bécsi hangot”. És láss csudát, a hír igaz! Vízi Géza hangot varázsol, és attól fogva már nem kell beérned az Egymillió fontos hangjegy magyar előadóival. Nézheted, hallgathatod az Ohne Maulkorbot, ahol Vera Russwurm vezeti a műsort, és olyan, de olyan számokat nyomnak…

Az osztrák tévén látod, hallod először Nenát. Csoda -e, ha azonnal megveszed a lemezeit, amint Rütyinél rájuk bukkansz? És attól fogva ahányszor csak Évát várod a parkban, Nena szól benned valahol mélyen. És ha a virágágyásokon túl megcsillan a napfény Éva vörösbarna gyűrűs haján, úgy érzed, hogy legalább kilencvenkilenc színes lufi emelkedik diadalmasan az égbe.

Az osztrák tévén nézel először Duran Duran klippet. Ott tudod meg, mi az az A-ha. És ki az a fura, szakadt kis gnóm ott a színpadon fuvolával? Micsoda? Hogy Ian Anderson a neve? Gyerünk Rütyihez, hiszen ez fantasztikus! A Jethro Tullal pedig a kelták is otthonodba költöznek.

És mennek az évek, a lemezek gyűlnek. Szól a zene egyre. A kilencvenkilenc luftballon kipukkad, Éva férjhez megy egy rövidlátó, testnevelésből felmentett idiótához, akinek viszont veled ellentétben van pénze.

Sebaj, tegyél fel egy lemezt, oda menekülj a bánat elől, hiszen fülhallgatón, sztereóban Pink Floydot hallgatni, hát az hátborzongató. Figyeld csak! Ahányszor felteszed a The Wallt, az mindig másképpen szól, mindig új és új rétegeket fedezel fel rajta, attól függően, hogy milyen hangulatban vagy.

There’s moon across the Ocean

És te látod. Látod az óceánt a holdról, ás látod a holdat az óceán felől. És zsong, zsong a zene, kellemes kábulatba ringat, és a szemed sarkában összegyűlik egy könnycsepp. Hogy lehet ilyen dalokat írni? Hogyan lehet erre képes a tökéletlen ember?

Rick Wakeman zongorafutamai már-már liszti magasságokat ostromolnak. Az Electric Light Orchestra lemezborítója maga az életre kelt Kelet, s amint a zenét hallgatod, a borítót nézve el tudod képzelni az egész történetet oázisostul, beduinostul, tolvaj gyerekestül, meg az Ezeregyéjszaka meséivel.

Lemezjátszódból szól a Radio Ga-Ga, Freddie Mercury önálló lemezt készít, és azt énekli, hogy Love Me Like There’s No Tomorrow, te pedig érzed, hogy igenis lesz holnap, és sose fogunk meghalni.

Aztán Freddie Mercuryt mégis beleteszik a fekete földbe. Rütyi már háromszázért adja a lemezek darabját, te pedig először leszel munkanélküli.

Kicsit serceg a tű, ha felteszel egy lemezt, de a dal ugyanaz marad, és olyankor hajlamos vagy azt hinni, hogy te sem változtál. Nem magadon veszed észre a változást először, hanem a környezeteden. Például azon, hogy a bakelitlemezek kezdenek kimenni a divatból. A lemezjátszó működne még, de ki kellene cserélni a tűt. Azt viszont égen-földön nem kapsz. Sokáig próbálkozol. Végül feladod.

Attól fogva egy egész obsitot kapott hadsereg sorakozik a polcokon. Lemezek sora, melyeket már nem hallgat senki. Szürke por lepi őket, hacsak rájuk nézel, lelkiismeretfurdalásod lesz. Cserben hagytad a legkedvesebb barátaidat. És egyre jobban érzed, hogy a bakelitlemezekkel együtt a saját ifjúságod is megpókhálósodott.

Egyszer látod az utcán Évát. Már nem negyvennyolc kiló, hanem nyolcvannégy. Hol van már az a régi macskapofi? Inkább olyan tekintete van, mintha haragban lenne az egész világgal. /Te megmondtad, hogy az a szemüveges tökfej, az egy… egy…szóval te előre tudtad az egészet. Igaz?/ Éváról már nem Nena-dal jut eszedbe, inkább a Force Majeure a Tangerine Dreamtól. Amit éveken át hallgattál anélkül, hogy tudtad volna az igazságot. Hogy selejtes lemez. Nyávog. Te azt hitted, hogy azok a szintetizátor-varázslók direkt így hangszerelték. Aztán egyszer kölcsönadtad a Tökinek. Ő világosított fel.

Az elnémult obsitos hadsereg áll fegyelmezetten, mintha csak azt várná, mikor hívják őket újra csatasorba. Néha hangos sóhajtással kiveszel egy albumot, és nosztalgiázol. Aztán gyorsan visszateszed. Stevie Nicks és Glen Frey olyan vádlón néznek rád, hogy nem állod a tekintetüket.

Éjszakánként, mikor nem jön álom a szemedre, nyugtalanul hánykolódsz, holdfény árnyéka vetül a lemezekre, és te velük beszélgetsz.

 –  Bocsássatok meg!

Vera ilyenkor oldalba taszít.

 –  Már megint motyogsz álmodban!

A népek CD-t hallgatnak, meg a You Tube-ot. Az ostobák! Megfosztják magukat a bakelit csodás hangulatától, ami valamikor az életöröm forrása volt.

Megöregedtél. Vagy legalábbis öregedsz. Egyre szentimentálisabb vagy. Mikor Vera felveti, hogy ki kéne dobni a szemétbe azt a sok használhatatlan lemezt, nagy veszekedés lesz a vége. Akkor megyek velük én is, mondod, és ezt komolyan is gondolod.

Az évek múlnak. A veszteséglista mind hosszabb lesz. A hajad már egészen olyan színű, mint a lemezborítókon megülő por. De a füledben néha hallasz még elhaló dallamfoszlányokat.

            „Gaultieri talk about Union Jack.”

Ha jól emlékszel, ez Pink Floyd. Valami háborúellenes dal, talán a Falkland-válság idején születhetett, de ebben nem vagy egészen biztos.

Ha néha a lemezeidet portalanítod, elcsodálkozol. Ismeretlennek tűnő albumok akadnak a kezedbe. Ezt is te vetted valamikor? És nem emlékszel egyetlen dallamra sem.

Aztán egy napon ülsz a fotelban, és az újság kulturális mellékletét olvasod. „Reneszánszukat élik a lemezjátszók és a bakelitlemezek” Az újság megremeg a kezedben, a szíved nagyot dobban, mohón falod a sorokat. Azt írják, hogy a zeneértő közönség mára rájött, hogy a bakelitlemez sokkal tisztábban szól, mint a CD, és sokkal hosszabb az élettartama. Több gyártó újra lemezjátszókat dobott a piacra.

És te elindulsz a Media Marktba. Van ott minden, amit csak el lehet képzelni. Egy csomó kütyüről nem is tudod, hogy mire való. De az áruház legeldugottabb sarkában valóban ott vár rád egy Denon lemezjátszó.

Ha Éva jönne a virágágyások mellett negyvennyolc kilósan, akkor sem verne jobban a szíved. Megveszed a lemezjátszót, és szinte futsz vele hazáig.

És a szobát rég eltemetett, majd feltámadt halottak lepik el. John Lennon és Freddie Mercury újra él. Sorban rakod fel a szépen megtisztogatott lemezeket, egyiket a másik után. Peng Mark Knopfler gitárja, rikolt az Anderson-fuvola. Harminc éve nem hallottad a Styx szaxofonba álmodott poézisét. Legyőzted az Időt, úrrá lettél a szív napfogyatkozásán, és most már tudod, hogy így lesz ez mindörökké. Szól, árad körülötted a zene, mint régen, és te Évát várod reszketve a kék, meg sárga virágok között, a szökőkúttól balra.

Akkor is szól a zene, mikor Vera a délutáni műszak végén hazaér. A szőnyegen fekszel, csukott szemmel ám nyitott füllel, testedhez szorítva az utolsó lemez borítóját.

 –  A halál már délelőtt beállt – mondja az orvos.

 –  Az nem lehet – szipog Vera – Hiszen mikor hazajöttem, még ment a lemezjátszó.

 –  Nincs ebben semmi rejtélyes, asszonyom. A bűvös bakelit az oka. Nekem elhiheti, mert valamikor én is a Rütyi vásárlója voltam.