Egybefolynak a napok. Szinte mindegyik ugyanaz. Csak napközben szabad kijárni az utcákra, szigorú tilalom van. Este nem is mernék, a belváros felől elszórtan lövéseket lehet hallani. Puskák durrogása, egy-egy géppisztoly sorozat. Magamtól nem tudtam volna megkülönböztetni, a felnőttek, s főleg a kapus bácsi magyarázta el: A puskával egyet-egyet, de pontosabban lőnek, a géppisztoly viszont veszélyesebb, akár több embert is eltalálhat a sorozat. Ő állandóan a portaügyeletben van, vigyázni kell a telep rendjére, értékeire. Hogy bírja, alszik egyáltalán? A kisebb gyerekeket nem is engedi az utcára menni. Úgy élünk itt, mint egy elkerített faluban. Én iskola híján részben a magam ura lehetnék, bármivel tölthetném az időt, de itthon most én vagyok a férfi a két nő, anya és Mari mellett. Zsiga bácsit berendelték a hivatalába, ott is alszik. Nőtlen, komoly emberekre akarták bízni az értékes hírközlő berendezéseket, ilyen zűrzavaros állapotok között ne maradjon őrizetlenül. Marit nem győzöm vigasztalni, csak ül otthon egész nap, és néz a semmibe. Bálintról még nincs hír, öt napja látta utoljára. Anyát is féltenem kell, nincs jól, hiába tagadja. Őt sem láttam még ennyit ücsörögni. Persze a keze az jár, mindenféle varrnivalót vesz maga elé, azzal foglalatoskodik. Még én is észreveszem, hogy szándékosan sokat bíbelődik egyszerű feladatokkal.
Az esküvő egyelőre lekerült a napirendről. A tanácsi hivatal úgysem működik, a templomit le kellett mondani, azt csak a tanácsi, a polgári házasságkötés után lehet megtartani. 23-ika óta szóba sem hozza senki. Csak az az ajtó nem érti, mi történt, ott árválkodik a szekrényünk mögött.
Vásárolni én járok. Nem sok minden kell, de több az utána járás. Az üzletek egy része zárva van, amúgy is csak az élelmiszer üzletek nyitnak ki egy-két órára. Az árukat nem válogatják az emberek, azt vesznek meg, ami éppen kapható. Néha teherautó áll meg a bolt előtt, egyenesen vidékről jön, a platóról árusítanak. A nagy halom krumpli, hagyma, zöldségfélék hamar gazdára találnak. Az emberek bizakodóak, Nagy Imrét emlegetik, rá kellene bízni a vezetést. Ötvenháromban, amikor ő volt a miniszterelnök sok minden jobbra fordult, csak a Rákosiék visszacsinálták.
– Ő is csak egy kommunista, egykutya mind! – kiáltja valaki  messzebbről. Vita azért nincs. Mondja is egy barna kabátos idősebb férfi:
– Szólásszabadság van, bárki mondhatja a véleményét, nem kell félni, hogy betömik a száját.
A legfontosabb tisztem a kenyér beszerzése lett. Az üzletbe egyre ritkábban érkezik meg, volt, hogy órákig hiába álltam sorba. Egy ilyen alkalommal egy magas, erős hangú férfi jött hozzánk. Azt mondta, a kenyérgyárból küldték. Ők dolgoznak szakadatlanul, de szállítani nem tudnak. Menjünk oda, ott is megvehetjük a kenyeret. A sorban álló csoport előbb bizonytalankodva nézelődött, de amikor a sor legvégéről többen megindultak, valóságos versenyfutás kezdődött, ki ér oda legelébb. Nem volt kétséges, mi fiatalok értünk elsőként a gyár elé. Ott már hosszú sor állt, de láthatóan igen gyorsan kiszolgálnak mindünket. Hatalmas kosarakkal percenként jött az újabb és újabb adag, máris kézbe adták, ketten a kenyérrel dolgoztak, egy a pénzt szedte. A friss kenyér olyan forró volt, hogy a hónom alá kellett tennem a nagy kétkilósat. Csuda büszkén mentem hazafelé. Éhezéstől tehát nem kellett félnünk. Soha ennyi kenyeret nem ettem, mint ebből a friss melegből.
Két nap múlva ismét a kenyérgyárhoz mentem. A sort kötélkordonnal választották el, mert állítólag veszekedés volt az előző napon. A messzebbről jöttek tülekedni kezdtek, nekik már három napja nem volt kenyerük, engedjék őket előbbre. Olyan szóbeszéd is járta, hogy egy másik kenyérgyárnál az oroszok vagy az ávósok belelőttek a tömegbe. Egy nagyhangú férfi éppen erről beszélt, amikor a sarok felől kibukkant egy páncélautó. Döbbent csend lett. Az oroszok közelebb jöttek, katonát nem lehetett látni, teljesen bezárkóztak, csak a golyószórójuk forgott körbe-körbe. A fal irányába próbáltam húzódni. Uram, Istenem, mi lesz itt? A páncélautó megállt a sor közelében, a fegyvert még mindig ránk irányította. Egy fiatalember ugrott ki a sor elejéről, kezében kenyér, mutatja az autó felé:
– Kleba, kleba, nye sztriláj! – Mozdulni sem mertünk. Még soha nem féltem ennyire, kivert a hideg veríték. Egyszerre átfutott rajtam minden, ami fontos nekem: Anya, Mari, Klári, még a kézilabda is. Ha lelőnek mindennek vége?
– Emberek, nyugalom! – kiáltotta az előbbi fiatalember, és ismét felmutatta a kenyeret a páncélautó felé. Annak felbőgött a motorja, nagyobb sebességbe kapcsolt, és hamarosan eltűnt az utca végén. Otthon ma nem dicsekedtem a friss, meleg kenyérrel, de a páncélautóról is mélyen hallgattam, nem szerettem volna anyát megrémíteni.
Vasárnap megtelt a templom. Sokan elfogódottan álldogáltak a bejárat közelében, mint aki nem tudja a járást. Ismerős gyerekeket is láttam az iskolából, olyanokat is, akik eddig biztosan nem jártak ide. A leghátsó padsor szélén az a görnyedő asszony, mellette a fiú, ismerős: Pali! No, szegény, most nem tiltja az apja? Nem mentem oda, most nem szívesen lennék a bőrében. Az ajtó közelében kifelé menet a káplán úr szólítja meg az ismerős gyerekeket:
– Ha rendeződnek a dolgok, jövő vasárnap elmehetünk kirándulni, majd jelentkezzetek! – Egy ismerős lány a bérmáló csoportból odasúgja:
– A káplán úr már elővette a cserkész egyenruháját, valaki látta a plébánián. – Csak bólintottam neki, szemem Klárit kereste a tömegben. Anya intett, hozzá siettem. Jobb, ha belém karol, még mindig nagyon gyengén van. Haza is sietnünk kell, Mari nem jött velünk, ő mindig Bálintot várja: – Nem létezik, hogy ne jelentkezzen ennyi idő után!
– Győztünk! – hallom a kapu előtti beszélgető csoportból. Lelkesen ismételgetik:
– Megint független lesz Magyarország! Kiléptünk a Varsói Szerződésből, kivonulnak az országból az orosz csapatok. Budapestet már el is hagyták! – Vannak józanabb hangok is:
– A függetlenségre a nagyhatalmaknak is rá kell bólintani. Addig minden csak álom, vágy, legfeljebb törekvés lehet. Persze jó, hogy ezt kimondta a Nagy Imre kormány.
– Kimondta, mert kimondatták vele a felkelők, a fiatalok. Ez az ő győzelmük is. De a győzelmet meg is kell védeni!
– Van magyar hadsereg, és alakul a nemzetőrség is. – Erről már megoszlanak a vélemények. Az idősebbek, a háborút is megjártak csóválják a fejüket, a kapus bácsi viszi a szót:
– Szándékosan gyengének hagyták a magyar hadsereg fegyverzetét. Csettegő kis puskákkal, pukkantgató, ósdi ágyúkkal nem sokra mennénk. Azokkal győzni nem, csak meghalni lehet. – Ő biztosan jól tudja. Zsiga bácsitól hallottam, 44-ben éppen csak életben maradt, a társai mentették ki sebesülten, majdnem elvérzett. Több kilométernyi frontszakaszon alig voltak többen ötven-hatvannál a lövészárkokban, amikor az oroszok sok ezer emberrel támadtak géppisztolyokkal, aknavetőkkel, tankokkal.
Sietek haza, csak egy kis krumplit sikerült ma vásárolnom. Nem annyira a szükség miatt, inkább tartalékba, már én is kezdek belejönni az óvatos előrelátásba. Anya rám bízta a beszerzést, szívesen vállalom, így legalább körül is nézhetek, mi történik a telepen kívül. Ha tudná, hol, merre jártam még a vásárláson kívül! Egy telepi lófogattal kiruccantam a belvárosba. Az a fiatalember engedett fel a kocsira, akinek olyan nagyon tetszik Mari nővérem. Alig ismertem rá a városra. Mindenfelé halomban áll a törmelék, felszedett utcakövek halma, vakolathulladék az utakon is, betört kirakatok. De láttam kiégett orosz páncélautót, benne még ott voltak a szénné égett katonák. De mindenütt lelkes, bizakodó embereket láttam, civil ruhás fegyvereseket, egészen gyerekeket is. A teherautókon, a fegyveresek karján a piros-fehér-zöld olyan szívmelengető volt: A mieink, szabadságharcosok. Képzeletem még lovakra is felültette őket, győzelmes huszárok lettek, elkergették a … – kiket is? – ez már bonyolultabb kérdés: a pártháznál a legyőzöttek – iszonyúak voltak a hulláik! – magyarok voltak. Anya tudakolta is, amikor hazaértem, miért tartott ilyen sokáig az a kevés vásárlás. Sokáig égetett a hazugságom:
– Sorba kellett állni, így megy ez. – Ő nem nézett rám, mintha nem akarna még a tekintetével sem zavarni, nem vallatott. Éreztem, tudja, hogy elcsavarogtam.
Marit hívatták a portára. Bálint üzent, újra hívni fogja, hogy beszélhessenek. Felbolydulunk. Végre! Mari örömtől és félelemtől reszket, még kabátot sem venne, úgy siet. Anya engem kér, adjam rá, és kísérjem el. Óráknak tűnik a várakozás, amíg megcsörren a telefon. Mari néhány szavából is értem, Bálint fontos feladatot lát el az üzemben, nem jöhet. Elmondja részletesen is: Az üzem vezetését ők, a fiatalok és a munkástanács vette a kezébe, azon kívül beválasztották a forradalmi bizottságba Újpesten. Szeretné Marit látni, de nem jöhet. Mire visszaérünk anyához, Marinak már kész terve van: Ő megy Újpestre. Csodálkozom is, anya nem sokat érvel ellene, végül ráhagyja:
– Ha csak egy héttel is, de elmúltál tizennyolc éves, a törvény szerint sem tarthatlak vissza. Mari sírva csókolja anyát:
– Ugye megérted, én már hozzá is tartozom. – Egyszer csak ráébredünk, itt már csak ketten maradtunk, Marinak sietnie kellett, sötétedésig oda kell érnie. Később tör ki anyából a sírás:
– Uram, Istenem! Hogyan fog hazajönni? – Nem is tudom mi lett volna, ha nem jön este újabb telefon üzenet, Mari megérkezett, Bálint édesanyja vette a gondjaiba.
Már szombat este kezdtem elkészíteni a felszerelésemet a vasárnapi kirándulásra. Persze, hogy elmegyek. Akármilyen rövid kis túra, csak a Zugligetbe, ez is a szabadság örömét adja nekem. A káplán úrra is kíváncsi vagyok: Csak nem a cserkész egyenruhájában fog jönni? A részletekkel nem is törődöm: egyáltalán lehet-e, szabad-e kirándulni? Van-e már közlekedés odáig? Nekem olyan természetesnek tűnik: “ha rendeződnek a dolgok” – miért ne rendeződnének, miért ne mennénk, a káplán úr mondta. Az izgalomtól nehezen aludtam el, nem is tudom hány óra lehetett.            Dörömbölnek az ajtónkon, hangzavar a folyosón. A lámpát is alig tudjuk a sötétben megtalálni.
– Gyorsan, mindenki, le az óvóhelyre! Az oroszok megtámadták Budapestet! – Már hallom is az iszonyú gépzajt az utca felől. Varga szomszéd mondja:
– Tankok, rengeteg! Úgy jönnek, mint a sáskahad. – Világosságot látok, vakítóan fényeset, rakétákat lőttek fel. Már az óvóhely felé megyünk, próbálunk a házfalak mellett osonni, ebben a nagy fényben meg ne lássák a mozgásunkat. Anya szemében rémület. Ilyen lehetett negyvennégyben is? Akkor is az óvóhelyre mentünk számtalanszor. Én nem emlékszem, ő cipelt engem, a síró-rívó Marit húzta maga után – így mesélte. Összegörnyedve bújunk be a fénypászták elől az óvóhely ajtaján, erős vasbetonból van, lehuppanunk a hosszú padokra, még akad hely, sokan ülnek ott némán, csüggedt arccal.
A bezárt ajtón keresztül is hallatszik a tankok vonulása, majd hirtelen csend lesz, s még meg sem szólalhat senki, felugatnak a  géppuskák, tankágyúk dörögnek, fülsiketítő a zaj, a fejembe hasít tőle a fájdalom, reng, rázkódik a csukott vasbeton ajtó, mintha a sarkából akarna kiszakadni. Anyára nézek. Meredt szemmel ül, keze ölében. Ölelném magamhoz, de ellankad a mozdulatom, úgy bújok hozzá, mint egy kisgyerek, arcába nézek alulról, pereg a könnye. Belőlem is kitör a sírás, és vele együtt a kérdés:
– Anya, ezek így jöttek akkor is, felszabadítani? – Csak bólint, mindent értek. A fejem zúg, egybeolvad minden kinti zaj a bennem feltolulókkal:
Dörgött az ágyú és zúgott a nép,
Vérzett a föld és zengett az ég
– énekelték a lányok hét hónappal ezelőtt. Ünnepeltünk, emlékeztünk arra, amiről valójában keveset tudtunk. Most is ők jönnek, most is lesznek, akiket felszabadítanak, de velünk mi lesz? Tőlünk már mindig elrabolnak valamit, a legszentebb érzéseinket, a szabadságunkat? Kint egy épület fala omolhatott le, ez közel van, robaja erősebb a harci zajnál. “Vár állott, most kőhalom…” – sikolt fel bennem a költő szava, kimondhatatlan fájdalom szorítja a torkomat.
– Anya! – mondom sírósan – November négyről mikor fog szólni az ének, a mi valódi énekünk, a mi gyászénekünk? – Nem felel, kicsit megemel, eltol magától, két oldalt megszorítja a karomat. Már felülről látom az arcát, hisz magasabb vagyok nála. Nézése kemény, biztatás van benne. Még soha nem éreztem magam ennyire férfinek, majdnem felnőttnek.

Fél óra múlva indul. Még visszamondhatnám azzal, hogy fáj a fejem. Arra mégsem hivatkozhatok, hogy azért nem, mert…Nem, erre gondolnom sem szabad. Rád nem. Két hete nem láttalak, egy hete nem válaszolsz. Már csak, mint tilalom vagy jelen. Ahogy a halott anyám véleményét is kikérem arról, amit már késő megbánni.
Kijárási korlátozás van, mindjárt nyolc, fél kilenc, mire ideér. Neki kijárási papírja nincs, nekem autóm. A megoldás: taxi.
Megkérdezi, mit hozzon. Száraz vöröset, felelem. Te sosem kérdezted.
Azt írja késni fog, még készülődik. Ez jel a sorstól, hogy inkább ne. De nem lenne tisztességes lemondani. És veled tisztességes? – férkőzik a fejembe. Ha tudnád, garantáltan nem jönnél vissza. De hisz csak iszogatunk, dumálunk majd. Mintha ettől kisebb lenne a bűn.
Elindultam, írja. Végem. Még visszafordulhatna. Eszébe juthatna, hogy égve hagyta a villanyt. Leéghetne a ház. Vagy beszorulna a kulcsom. Vagy nem engedném be.
Már itt kéne lennie. Lehet, hogy átvert. Hála Istennek.
Véletlen rossz irányítószámot adott meg, az utcanév stimmel, a kerület nem. Nyertem negyed órát. Mondom, a sors keze. Az égiek sem akarják, hogy. És én sem, csak.
Csengetnek. Itt van. Először nem is látom, beleolvad a feketeségbe. Rövid fekete műszőrme bundát és fekete bakancsot visel. Ázott varjú. Fázósan toporog. Pont, ahogy te szoktál.
Csirkecombot sütöttem, párolt borsóval. Nem kér enni, fáj a foga, szétmarta a gyomorsav. Bulimiás. Kényszeres fogmosó is, csak akkor hagyja abba, mikor már vérzik az ínye. Felajánlom, hogy összeturmixolom a húst és a borsót. Nem kéri. Hozott magával túró rudit. Azt te is szereted.
Az ágyban eszik, majd elalszik. Kifűzöm, levetem a cipőjét. Bár lyukas lenne a harisnyája. Akkor nem. Vagy még inkább.
A telefonra ébred. A férje az. Rohadt kurva, kinyírlak!, ordítja.
Megisszuk a bátorítót. Remeg a kezem. Kínjában nevet. Nyakát vakarja. Mint akit akasztani visznek.
Gyorsan leoltom a villanyt, meg ne lássa a kabátodat a fogason. Pedig honnan tudná, hogy a tied.
Kéjelgek a kínban, hogy ezt teszem veled. Pedig még mindig semmit. Ezután én már nem én leszek. Tükörbe nézek. Még hasonlítok magamra. Mögém áll. Ahogy egyszer te. Átöleltél. Ő csak néz.
A szemében kereslek. Nem vagy ott.
Szép a gyűrűd, mondja. És hozzáér. Fel akarja próbálni. Elkapom a kezem. Tőled kaptam. Akkor még úgy volt, hogy összeházasodunk. Akkor még hozzám jöttél volna.
Levetkőzik, betakarózik. Fejét a párnára hajtja. Nem olyan fürtös, mint te.
Mellé bújok. Veled nem volt közös takarónk.
Vállamra hajtja a fejét. Eltolom. Fölé kerülök. A többi már reflexből megy, gondolom. De nem. Ez nem a te arcod. Nem a te nyakláncod. Füléhez hajolok, hogy ne lássam. Füstölő illata van. Megharapom a cimpáját. Ahogy te nekem.
Kíváncsian várakozik. Arra tanítom, amire te engem.
Átkarolom, ahogy téged. Rajta nincs mit ölelni, csont-bőr.
Bőgnék. De azt csak a melleden.

A nap már a tetőpontjáról ereszkedett le, mégis még mindig ontotta magából forró fényességét. Alatta néhány méter szélességű, a homoktól zavarosan pompázó, sekély gázló csordogált. A mexikói vidék egyik szokásos jellemzője. A közel fél méter mély gázló déli partján az ifjú mexikói hadnagy, Valentín Gómez de Anaya határozottan, de aggodalomtól terhelve vezényelte az embereit. Az utolsó megmaradt egységekből álló csapat elkeseredetten próbált állást kiépíteni a gázló innenső oldalán, hogy amennyire lehet, feltartóztassa az amerikaiak előrenyomulását. Közben a főváros, Mexikóváros időt nyer és felkészülhet az ostromra. A churubuscoi erőd néhány órával ezelőtt már elesett, márványfehér falait a bostoni ágyúk szüntelen tüze térdre kényszerítette. Hófehér falai fölött már a huszonnyolc csillagos, csíkos zászló lobogott. Nagy volt a sürgés-forgás, s a fiatal hadnagy maga sem gondolta volna, hogy az amerikai invázió idáig eljut, s hogy még őt is bevetik. Az erőd volt az utolsó esélyük. A feladat teljesíthetetlen teherként nyomta a vállát, kilátástalannak érezte a helyzetet, de emberei előtt nem mutatta ki kétségbeesését. Fiatal volt, a harcokban tapasztalatlan. Érezte, de nem merte bevallani magának: ezt a háborút elvesztették. Félelmei a torkában ragadtak, gyomrában a remegés a következő néhány órával kapcsolatban. A nap felperzselte a levegőt, mely egyetlen összefüggő forrósággá változtatta a környéket. Csákója alól egymás után rohantak lefelé az izzadságcseppek, szemfedőjét ragacsos massza borította. Sosem látott ütközetet, se pedig amerikai katonát, csupán a rémhíreket hallotta: Matamorosnál az önkéntesek apácákat erőszakoltak meg, Sierra Gordánál kivégezték a hadifoglyokat, s lépten-nyomon lerombolják a katolikus templomokat. –„Túl közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, s túl távol Istentől.”- Eszébe jutottak nagyapja, a spanyol grand meséi az óhazáról, amikor Napóleon seregei ellen harcoltak a királyi lobogó alatt. Térdei a hőség ellenére úgy remegtek, mintha jégtömbbe ragadtak volna bele. Hogy állapotát palástolja, feszültségét levezesse, kardja markolatát szorította teljes erőből.Hirtelen megpillantotta a körülötte sürgő-forgó őrmesterét, így kiáltott:
– Luan őrmester! Van valami hírünk a futár felől?
– Sajnos nincs uram…nincs semmi hírünk.
– Talán korai még, nem rég küldtük el.
– Hát, uram, van annak már négy órája is, hogy útnak eredt. Ennyi idő alatt háromszor is meg lehet járni Mexikóvárost.
A hadnagy kétségbeesése tovább fokozódott, elvesztette minden időérzékét. – „A parlamentben a Cámara de Diputadosban hatalmas fejetlenség uralkodhat, talán már fel is oszlatták, én meg itt állok egy olyan paranccsal, ami talán már érvényét vesztette, magunkra maradtunk.”-  Mintha nem lett volna körülötte levegő, csak hőség, tehetetlen massza formájában. Szemben vele a túlparton sűrű, embermagasságú bokrok és cserjék átláthatatlan fala sorakozott. Félelme csak fokozódott, mikor arra gondolt, hogy az ellenség felderítői ebben a pillanatban is kémlelhetik őket. Ahogy erősödött szívdobogása, úgy nyomta csákója egyre jobban a fejét. A nap továbbra is elviselhetetlenül égetett. Hirtelen a túlparti bozótban mozgásra lett figyelmes. Az ördögre számított, de egy simlis sapkás, szürke egyenruhás katonát pillantott meg. Felső testén fehér szalag volt keresztbe átkötve, melynek végén bajonettje lógott. Arcát a sapka ellenzője eltakarta, szemét nem látta. A katona két kezével tartotta puskáját előre, melynek hegyén a szuronya úgy csillogott, hogy megbabonázta a hadnagyot. Mozdulni sem tudott. A katona megindult egyenesen a hadnagy irányába, akinek az idő legkisebb egysége, a pillanat, a végtelenbe nyúlt. Csupán saját szívdobogását hallotta, amely úgy terített be mindent, mint egy ütemes dübörgés. Keze még a kardja markolatát szorongatta, s lemerevedése ellenére előrántotta. Ösztönösen tette, nem volt terve, hogyan használja majd. A tehetetlenség győzött. Gondolatai egyre csak egy dolog körül kezdtek el forogni: -„Legyen ennek az egésznek vége”.- Mire a gondolatot kisérő érzés végigszaladt rajta, addigra a katona a gázlón átrohanva lendületből szuronyát a hadnagy mellkasába döfte. A körülötte álló emberek megdöbbenve vették észre, hogy a hadnagy a földre rogyik. Az őrmestere kiáltva fordult oda hozzá. Ahogy leereszkedett a hadnagyhoz, úgy takarta el a napot előle, árnyéka lassan kúszott fölé, háttérbe szorítva a napot, s ahogy a sötétség egyre jobban beterítette, egyre világosabbá vált, hogy mi történt. Az őrmester arcán egyre csak fokozódott a döbbenet és az értetlenkedés, miközben a hadnagy a rövid haláltusáját vívta, s kicsorgó vére, lassan, kacskaringózó utat bejárva, feltöltötte a kardon a gravírozott évszámot, amikor Valentín Gómez de Anayát a karddal tiszté avatták.  Luan őrmester nem értette, hogyan, miért szúrta a hadnagy magába kardját

Feri tízéves gyerek volt, az aulában várt. Feje fölött hatalmas mozaik hirdette: Világ proletárjai, egyesüljetek!
– Ki vagy te? – szólt egy arra járó öregúr, csörgő kulcscsomóval az oldalán.
– Kovács Ferenc – szólt a kisfiú magabiztosan.
– A Kovács Laci fia vagy?
– Igen. – szólt Feri.
– És miért jöttél? – tette fel az öreg a kérdést rosszul leplezett sajnálattal az arcán.
– Kimenőt kaptam a dologházból, édesapám meg régen itt dolgozott, gondoltam hátha megtudhatok róla valamit – felelte a fiú.
– Gyere fiam, meglessük! – az öregúr magához hívta Ferit és elindultak a brutalista betonmassza mélyébe: kórházszag, írógépek zaja, cigarettázó emberek és sok-sok papír.
– Édesapukám csak néha volt itt – kezdte Feri. – Ő az utcán harcolt, hogy mi szabadok lehessünk, hogy mi is lemehessünk a Balatonra nyáron, hogy a többi kisgyerek is kaphasson ajándékot karácsonykor.
–  Igen fiam…igen. – mondta az öregúr.
Feri két piszkafa lába már égett a fáradtság savától, mikor célba értek. Egy egyenruhás férfi ült a raktárhelyiség előterében.
– Hadnagy elvtárs! A fiatalember Kovács László aktáját szeretné elkérni megtekintésre – szólt az öregúr.
Az asztal mögött ülő férfi szemei végigmérték a kis Ferit.
– Tutsek, elmehet! Majd visszaküldöm, ha végeztünk– szólt a férfi és intett az öregnek.
Feri és a hadnagy elvtárs megindult a kartondobozok labirintusában.
– Ismertem az apádat – mondta a férfi.
– Őt mindenki ismerte. Ő egy hős volt és egyszer átúszta a Dunát is, meg lövöldözött a Kossuth-téren – büszkélkedett Feri.
– Itt ülj le és addig ne mozdulj, amíg vissza nem jövök! – utasította Ferit a hadnagy elvtárs, aki hirtelen el is tűnt az egyik polcsor mögött. Feri leült a poros íróasztalhoz és felkapcsolta az asztalon álló fehér olvasólámpát.
Óráknak tűnő percek következtek a félsötét szobában, a kisfiú képzeletében megjelentek a dicső harcok, a lángoló városok, az anyaföldért küzdő katonák képei, amikről édesapukája mesélt annak idején.
Az egyenruhás férfi visszatért és egy vastag kartonborítású, zsinórral átkötött dossziét tett az asztalra. Feri kíváncsian nyitotta ki a dokumentummasszát, várta, hogy elvárásai bizonyosságot nyerjenek most már írott formában is. A kisfiú mutatóujjának segítségével olvasta az iratokat, amíg ahhoz a szóhoz nem ért, hogy „ellenforradalmár”,
Feri megállt, nem tudta mire vélni a szóösszetételt, olvasott tovább. Édesapját olyan jelzőkkel illették, mint „a Magyar Népköztársaság ellensége” vagy a „szocializmus ellen fellépő, az egységet bomlasztani kívánó, deviáns magatartást mutató, bűnözői tendenciákkal rendelkező, állampolgári kötelezettségeit be nem tartó személy”. A kisfiú lapozott, a következő oldalon azt lehetett olvasni, hogy Kovács Lászlót gyilkosság miatt kötél általi halálra ítélték, amit azonnali hatállyal végre is hajtottak. A kis Feri szája remegni kezdett, szemébe könnyek szöktek, nem tudta tovább olvasni a gépelt lapokat, felállt az asztaltól és egyre fokozódó zokogásba hajló sírása miatt csak szaggatottan tudta kimondani azt a hadnagy elvtársnak, hogy „Viszontlátásra!”.
Feri egymagában elindult megkeresni a kijáratot, a hadnagy elvtárs szó nélkül állt az íróasztal mellett, nézte, ahogy egyre távolodik tőle a vékonyka kisgyerek, majd mikor már kiért a helyiségből ő is elindult dolgára.
Feri szomorúan, céltalanul és csoszogva járt a folyosók között, senki sem vett róla tudomást. Csak ment körbe és körbe, azt érezte, hogy nincs is értelme annak, hogy ő most visszamenjen a dologházba, sőt talán önnön létezésének sincs már relevanciája. Életének, büszkeségének alapjait rombolták le abban a pár oldalban.
Egyszer csak csörgő kulcscsomó zaja hallatszott és megjelent az öregúr a folyosón.
–  Ne sírj, barátom! Gyere, együnk egyet, pont ebédidő van! – szólt az öreg és megölelte Ferit. Az idős kéz átfogta a kisfiú vékonycsontú tenyerét és elindultak a zúgó-búgó belvárosi utcákon.
A Lehel piac bejáratánál lévő névtelen talponállóban az öregúr zúzapörköltet és egy korsó Kőbányai világost fogyasztott, a kis Feri pedig a kedvencét: rántott velőt evett tartármártással, mellé pedig egy nagy üveg málnaszörpöt ivott egy opálszínűre karcosodott régi pohárból.
A kisfiú könnyei felszáradtak, a mindent belepő zsírszag családiassá tette az apró bódét, örök emléket hagyva mindkettejük szívében.