Címke: irodalom

Szépiazsinegű; moha; kacsázás

 

Szépiazsinegű

parányi testemet könnyen nyomott
árnyékká zúzta a nap
tudtam a bányatavak tiltott területek de
az elhagyatottnál caplattam megint
köveket rugdosva
csak az enyém rikítottam
gyíkként kúsztam a homokdűnéken
ott voltál te is
néztünk madarakat távolodni
mutattál menekültünk
rozsdás bicikliláncokat
vidám színeket bújtat a domb
bukdácsoltunk bennük
a tetején lehasaltunk
egy házaspár jött mellettük egy gép
építkezésbe kezdtek én csak el
akartam bújni a puha takaró alá
mint amikor űrhajóztam a plüsseimmel
mindenemet passzíroztam bele
te meg már átugrottál a betonelemre
amit a daru emelt – bátor vagy
átszökkentem
már vártak minket úgy mosolyogtak
intettek és mi valahogy szó nélkül
fejest ugrottunk
zuhanás közben még szebb
a hintáló Szépiazsinegű
tudni hogy nincs vége

 

moha

letapad a szemem a fák
hosszú kérgére
ember: abból a sejtből
a többiek majdhogynem
a liget másik feléből
ők is sütkéreznek
mintha ugyanaz ami rögzít bele
amit kimondok nyakamon spóráz
érthetnénk meg szavakat
megkötnek benn mint a kelték
levélkék takarnak minden mintát
vakon virágzunk

 

kacsázás

én a fenéért sem tudom magam.
arrébb rakni se odébb hajítani.
csak elbújni de úgy.
belül azért mozgat.
ez az egész egy ellipszis.
körém forgatva amit értek.
és biztosan látok.
felfelé kinn-benn nézek.
az áramlatok csiszolgatnak.
noszogatnak hagynak.
itt meder van.
kinn az orsókat csévéli a tavasz.
sistergősen damillal benső fodrokat helyez.
kavicson túli kavicsot.
úgy kacsáznék egyszer magammal.
hadd frecsegjen szanaszét.
felhajtani a vízfelszínből amennyit lehet és.
sosem felejteni el milyen szomjas voltam.
az álmok hullámzó tükrén se.
a hideg gödröket.
tocsogni mindig.
elrontva saját reflexiómat.

 

(Illusztráció: Jon Ching)

Máj

 

Hetek óta nem kíván semmit. Minek is kívánná, hiszen már alig érzi az ízeket. De most a hentes pultja előtt ácsorogva összefut a szájában az öreges nyál a nyers csirkemáj láttán.
-Lilikém, legyen ma máj!
Lánya gyanakvón nézi, végül bólint, és kér egy hentes-maroknyi májat az eladótól. A puha vörös párnákon apró szívek himbálóznak, miközben a hentes nejlonzacskóba teszi őket. Máj bővebben…

Heinrich Heine: Loreley

Magam sem tudom, mi végre
nyomja így szívemet a bánat,
de régen múlt idők meséje
egész csontvelőmig áthat.
Hűvös lett, már jő az alkony,
nyújtózik a Rajna;
hegynek csúcsa színaranyból:
napfény csillog rajta.
Minden szüzek közt a legszebb
fésülgeti magát,
ragyogása látszik messze,
fénylik a sok karát.
Arany fésűvel fésüli
haját és hallat ott
közben egy példa nélküli,
elragadó dallamot.
Matróz és az apró csónak
lent haláltáncot lejt,
zátonyok közt hánykolódva
követik a delejt.
Úgy vélem, hogy nincs esélyük
nekik az ár ellen;
és hogy énekével legvégül
ezt Loreley tette.
/Csősz Gergő fordítása/

házudvar ősszel

 

szíriuszról menekült vándorpoloska
mászik a kerítésen
mintás hátizsákja mint pajzs
vagy címer

***

suhint egy kaszás a sarokban
és hálója húrjait pengeti –
túlvilági lantos
hajlékát szétveri a jég
felkapná körbeszőtt batyuját
de késő

***

csendesen erjed a komposzt
épphogy zümmög
néhány alternatív növény felhúzza magát
és például paradicsom lesz belőle

***

a vadszőlő durva graffitit fröccsent
egy romkocsmaszerű ház falára
indáin szubkultúrák találkoznak
paul anka-remixet döngetnek
a retronektárt szürcsölgető békapicsák
that’s what you are

***

herceg hátha megjön a tél is
varjak szivaroznak a ködben
már megszokásból is krákognak
valami propagandát

 

(Illusztráció: Jana Bouc: November Tomatoes Again, oil on board)

A halott hajléktalan

 

Csodaszép reggelen ébredt Zoli, a fiatalember. Épp ment ki a konyhába rágyújtani, amikor azt látta, hogy anyja csak bámul kifelé az ablakon. Mikor Zoli is odalesett, azt látta, hogy egy halott hajléktalant tesznek a mentők a hordágyra. Olgát megviselte a látvány, közben rágyújtott. De rögvest Zoli is azonnal.
–Hogy lehet egy embert így megalázni? – kérdezte Zoli.
–Ez már halott, fiam… – mondta Olga. A halott hajléktalan bővebben…

Felszabadulás

 

Katonák meneteltek az utcán.
Csizmájuk egyenletesen kopogott a kövezeten.
Mozgásuk határozottságról tanúskodott arcuk azonban fáradtságról árulkodott.
Az emberek az ablakokból figyelték őket.
A felnőttek félve tekintettek ki a függönyök mögül.
A gyerekek orrukat az ablaküvegnek nyomva nézték az elhaladó menetet.
A menet végtelennek tűnt.
A katonák egyre csak jöttek.
Alkonyatkor robbanás rázta meg a falakat.
Majd egymás után több robbanás is hallatszott.
Az arcok ijedten elhúzódtak az ablakokból.
A menetelő katonák egy része a földre vetette magát.
Mások a fák törzse mögé bújtak.
Mások a házakban igyekeztek menedéket találni.
Futva közelítettek a kapukhoz.
A kapukat bezárták belülről különféle berendezési tárgyakkal gerendákkal támasztották ki őket.
A katonák szitkozódva rángatták a kilincset.
Néhány ház oromzatán golyószórók csöve jelent meg.
Ropogó hangjuk szünet nélkül fél órán keresztül zakatolt.
Az utcákat holttestek borították.
A fák törzsét golyó ütötte sebek tarkították.
A házak vakolata több helyütt lepergett.
A felszabadítók az éjszaka leple alatt kamionokkal gyűjtötték össze a holttesteket.
Reggel a kommunális közvállalat munkásai megkezdték a falak újrafestését.
A madarakat kiengedték a ketrecekből.

 

(Illusztráció: Osho Zen Tarot Understanding)