Marhalevél lapult a zakója zsebében. Gondolta, azzal igazolja, hogy ő tisztességes magyar ember. Saját marhákkal, külföldi piacokra hajtott, jól tejelő, finom húsú magyar marhákkal. Mind egytől egyig az ő nevelése.

Ott volt, amikor az anyjuk kipottyantotta magából a borjút. Ha nehezen ment az ellés, akkor a saját kezeivel húzta ki lábánál fogva a gyenge állatot. Ott volt, amikor az növekedni kezdett, amikor először adott tejet, és sokszor követte a hajtást idegen országokba, idegen emberekhez. Büszke pillantásokkal követte állatai lépéseit, ha kellett, még a vágóhidakra is. Szerette a cupákos velős csontból kiomló, remegő velőt pirítósra kenni, jó erős tormával.

Senki, egyetlen ember sem állította azt, hogy az ő állatai nem rendes, magyar alföldi marhák. És most kétségbe vonják azt, hogy ő magyar ember. Pedig már az apja meg a nagyapja is a Duna–Tisza közén gazdálkodott. Az állatokkal keltek és azokkal feküdtek. Éppen úgy bőgtek, mint azok, ha fájdalmuk volt. De ki figyel most erre a bőgésre? Most őket terelik marhavagonokba. Hiába mutogatja a zsebében lapuló marhalevelet. Egyet a több száz közül, amelyhez köze volt.

Ott lapul zsebében a keresztlevele is. Azt mondják az okosok, hogy későn folyamodott ehhez a lépéshez, amikor már senki sem figyelt arra, hogy ki is ő valójában, csak arra, hogy minek született. Felnőtt fejjel hajtotta keresztvíz alá a fejét, de úgy látszik, ez semmit sem ér. Igaz, előtte is, meg utána is került mindenféle templomot. Zsidót is, keresztényt is. Ő nem ért az ilyen szent dolgokhoz. A plébános úr is inkább az állatokról érdeklődött nála. Jobban érdekelte egy kis marhafartő, mint az, hány Miatyánkot mondott fel házi feladatként.

Végül Stutthofban, az ottani lágerben szállt ki a marhavagonból. Az út során ezerszer elpróbálta, hogyan veszi majd elő azt a két papírt diadalmasan, ha majd valahol leterelik innen őket. Őt nem fogják úgy letaglózni, mint a marháit. De erre nem volt módja, csak kilökték, és már vitték a többiekkel és a papírjaival együtt. Azok vele maradtak abban a sötét kamrában, meg utána is, amikor holttestét továbbszállították kísérleti célokra.

A háború alatt a Danzigi Anatómiai Intézetben Rudolf Spanner professzor kísérletei biztatóan alakultak az emberi zsírból készült szappan előállítására. A sorozatgyártásig nem jutott, de az intézet saját használatra előállított százkilónyi szappant. Belefőzve azt, ami hasznosítható, papírt is. Aztán vége lett a háborúnak, és nem maradt ilyen marhás ember sehol. Az intézet eszközeit és eredményeit széthordták. Vitte mindenki, akinek jutott, szappant is.

De a történet nem itt fejeződött be, a marhás ember unokájának elmondása szerint. Néhány éve, szilveszter éjszaka, Köln városában, amikor az a sok ocsmányság történt a főtéri forgatagban, az után, a sok eldobott szemét takarítása közben a földön egy szappan találtak. Rajta alig betűzhető felirat, talán R.I.F.

(Illusztráció: Tényi Bálint – Megfáradt szerelem)

Nem lehet mindent megírni. Nem lehet egy dolgot sem megírni. Amit meg akar írni az ember, arról csak nagy munkával tudja kideríteni, mi valójában. Sőt, igazából sosem tudja kideríteni, inkább kitalálja. Elképzeli, amit nem tud. Ha mindent tudnánk, nem lenne semmi.

Egyetlen csókot szeretnék megírni, amiről semmit nem tudok. Nem tudok róla semmit, de láttam. Strand a rekkenő hőségben, pár kilométerre az országhatártól, és pár kilométerre az égtől. A másik irányban az ország, lefelé pár kilométerre megolvadt kőzetrétegek lassú mozgása, feldühödött magas nyomás. Erről a strandot tápláló ásványokban és hőben gazdag forrás vize tanúskodik.

Ehhez a csókhoz el kéne mondani az egész strandot. Nem teszem. Nem kell mindent megírni, nem azért, mert már előttünk megírták, előttünk nem írtak meg semmit, mindig egész mást írtak meg; hanem azért, mert az olvasó rengeteget tud, többet, mint mi. Jó lenne tudni, amit az olvasó olvasás közben tud! Nem, amit gondol, a szelleme ügyében levő tudást.

Kik ezek? Egy bádogasztaltól látok rájuk, kezem ügyében rózsaszín hosszúlépés. Árnyékban vagyok, hogy ne kelljen a távolban folyó isteni magfúziós folyamatokat elviselhetetlennek éreznem. A sétaút túloldalán ott a csók.

Mi az a csók? Márványszobrok egymásba gabalyodása? Varázsosan indázó hajú nők és tüzes szemű férfiak egymáshoz tapadása szecessziós képeken? Lehet. Fekete és fehér csók, tüzes, égő nyelvű, szomorú és vidám. Csók nevetés előtt és sírás után. Amire annyira vágyik tízévesen az ember, és amit elveszít negyvenévesen.

Már aki. Ők itt a füvön fekve legalább ötvenévesek. Csúnyák. Bár nem látom egyiknek se az arcát, nyilvánvaló, hogy csúnyák. A csúnyák csókja az igazi csók, mert vaknak kell lenni hozzá. Miközben minden csók vak, de a csók előtti pillanat még nem. Vagy a szerelem teszi vakká, ahogy a közhely mondja, az összes csókot? Sose hittem abban, hogy a szerelem tényleg vak. Magam többnyire a szememmel kezdtem el szerelmes lenni. Ő kezdeményezett. Most is ő néz, másokat. Nem tudom, szerelmesek-e. Azt se, házasok-e? A nő mintha szerelmes lenne, a férfi mintha a férje lenne. A férfi a strand gyöpén fekszik, árnyékban. Kellemetlen dolog nyilvánosan egy kis gatyában a földön feküdni! Pokróc van alá terítve, nem tudom, javít-e a helyzetén. Mellé másik pokróc dobva, azon térdel a nő, és áthajol az őszülő hajú férfi fölé. Őrajta kis sötét bugyika, meg egy ugyanolyan színű melltartó, ez sem épp köztérre való viselet. Ahogy a férfi fölé hajol, vörösre sült hasa lóg. Az idő, az alkohol, az epebaj meghozzák a test átformálódását. Maga az idő látható ott, a mindannyiunkra számító idő, aki csak hitelez és hitelez az embernek, aztán mivel semmit sem adunk meg neki, behajtót küld ránk. A spriccer után nyúlok. Nézhetem őket, mögöttük ülök, legfeljebb tíz méter távolságra. Kellemetlen látvány, tehát képtelen vagyok levenni a szemem róluk.

Nem tudom, mikor kezdték. Amikor odapillantottam, már tartott a csók, minden csókok legföldhözragadtabbja, amit valaha láttak. Bárkit kihívok párbajra, hogy ennél is földhözragadtabb csókot mondjon, ha tud. Készséggel el fogom ismerni a vereségemet. Mert veszteni, tudni kell, és én szeretek is. Iszom a fröccsöt, nézem őket, meg a fenyők lombját, a távoli gyógymedencét. A nő hajol és csókol, a férfi keze bizonytalanul a karjára siklik. Csiklandozza, simogatja, szeretné eltolni magától? Nem tudják, hogy illetlenül viselkednek, azt hiszik, vagányul illetlen, amit csinálnak. Ahogy valaha volt illetlen a csókjuk. Most másképp az. Végül is mért illetlen dolog saját halandóságunk bevallása?

Megmozdul a levegő, miniatűr forgószél támad, a fű közül fölkap egy fagylaltospapírt, némi száraz port, a pálcikát, amin már nincs semmi édes, mert délelőtt a hangyák elhordták róla az utolsó élvezhető morzsákat. Kezem gyorsan a poharamra teszem, ne szórja bele a port a szél. A csókolózók ijedt strandolókká változtak, pánikszerűen pakolnak. Halk, de ideges szavakkal veszekednek, összehajtják a takarót, kék műanyagtáskába igyekeznek begyömöszölni. Ami reggel olyan könnyen befért, most lehetetlennek látszik.

(Illusztráció: Valkó László – Friedrich 2010-ben)