Szigethy Rebeka Sára összes bejegyzése

Rothko, flow és hangzuhany – Mákó Mári elektronikus komolyzenei darabjairól

Mákó Mári magyar zeneművész, Rotterdamban él. Magáról azt mondja, interdiszciplináris alkotó, aki a zeneszerzés, az audio programozás és az éneklés keverékéből törekszik megtalálni saját hangját, zenei esztétikáját.

Zenészcsaládba született, pályafutását hangtechnikusként kezdte az A38 hajón. Ekkor lett a Liszt Ferenc Zeneakadémia vendéghallgatója elektronikai médiaművész szakon, Szigetvári Andrea osztályában. A szak akkor indult Magyarországon, Hollandiában meg vagy ötven éve virágzott már, magától értető volt tehát, hogy Hágába megy diplomát szerezni, először elektronikai médiaművész szakon, aztán zeneszerző szakon is.

Egyéni művészi gyakorlatában élő elektronikával dolgozik, amelyet akusztikus hangforrásokkal kombinál: énekhanggal, erősített hangszerekkel és tárgyakkal. Saját előadói eszközeit maga tervezi és építi, oszcillátorok, szenzorok segítségével. Programoz. Előadásaiban tudatosan keresi a konvencionálistól eltérő zenei gyakorlatokat, amelyek teret adnak saját kompozíciós folyamatainak. Azt mondja, próbálja a koncertek elbeszélő jellegét megkérdőjelezni. Azt az elbeszélő jelleget, amelyben a zenész a kotta és a karmester által kijelölt úton halad. E helyett a zenére reagálás, egyfajta improvizáció szabadságának és a fix zenei struktúra találkozásának elegye érdekli. Figyelmeztet, hogy ez nem a klasszikus értelemben vett improvizáció, ami az élő elektronika, a saját építésű hangszerek világában oly gyakori. Inkább adott zenei kereten, kottán belül a színpadon, a pillanatban teremtés szabadsága ez. „Fix struktúrán belül, hogy hogyan jutok el a megadott A pontból B-be, az változik, és ez a változás érdekel” – mondja.

Hallgatom Mákó Márit és valami olyan átszellemült szeretettel beszél nekem a szakmájáról, mintha egy szerelmes kamaszt hallgatnék rajongása tárgyáról. Megkapó és inspiráló. Ahogyan az ötletei is. Kicsit az ember szerelmes lesz tőle az elektronikus komolyzenébe. Még akkor is, ha a zenéhez amúgy nem ért.

Bemutat például Schmittnek, az oszcillátornak, akit ő épített. A megszemélyesítés nem véletlen, Mákótól ered. Érthető is, hogy miért: Schmitt reagál a környezetére, szenzorok segítségével érzékel fényt és mozgást, ezek mentén változtatja hangzását Mákó irányítása alatt. Schmittet egyébként, beválogatták a New Interfaces for Musical Expressions (Új interface-ek a zenei kifejezéshez) konferenciára. Hangszer és zenész találkozása ez is, mint mindig, csak valahogy ebben az elektronikus formában, ebben az alkotói találkozásban, meg ahogy Mákó Mári mesél róla, a flow-élmény egyértelműbb, kézzel foghatóbb.

Mákó pedig tudatosan keresi ezt a flow-t, nem csak teoretikus zeneelméleti kutatásaiban, vagy, amikor hangszert épít, de amikor zenét szerez vagy kottát szerkeszt, vagy épp más zenészekkel dolgozik együtt.

A Mákóra jellemző inventív hangszereken megszólalva a keresés hangja az indusztriális zene és a kísérleti elektronikus zene. Ebbe az úgynevezett „glitch” és „drone” elemei is keverednek. Előbbi valamiféle hangzásbeli hibát jelent (jellemzően a nem jól működő hangkártya vagy digitális képek esetében az elszíneződő, széteső pixelek okoznak ilyen „glitch”-et), amelyet funkcióként Mákó nem használ, inkább a zenei esztétikában alkalmazza, és nem csak a digitális hangszerek esetében. A „drone” olyan folyamatos zsongás, zümmögés, ami ugyan statikusnak hangzik, ám lassan és alig észrevehetően, mégis folyamatosan változik. Ez nemcsak indusztriális hangzást, de itt-ott valami hipnotikus erőt is ad Mákó Mári zenedarabjainak.

Énekhanggal és akusztikus hangszerekkel együtt ezt a hangzást hozza a Rothko and me in the time of quarantine (Rothko és én a karantén idején) című darab, ami a vágyakozás érzését egyszerre több szemszögből, több síkról közelíti meg. A Grey, Orange on Maroon, No 8 (Szürke, narancs vörösesbarnán 8.) című festményhez készült zene elsősorban a késleltetettség, a szünet élményeire alapoz – azokra, amiket a megváltozott mindennapokban, szükségállapotban így vagy úgy, mind megtapasztalunk. A darabot úgy tekinti, mint a bizonytalanság elfogadására tett olyan reflexiót, ami nem nélkülözi a reményt: hogy ez az élmény átformál minket és a végén erősebben kerülünk ki belőle, mint ahogyan elindultunk.

Mivel a darab tervezett élő előadása a Covid-járvány miatt elmaradt, Mákónak újra kellett gondolnia a teljes koncepciót. Az eredeti elképzelés nélkülözhetetlen eleme lett volna, hogy a Rothko-festménnyel egy teremben adjon elő. Mivel ugyanazt a légkört máshol újrateremteni elképzelhetetlennek tartotta, így inkább meg sem kísérelte azt. Helyette a WORM Sound Studioban dolgozva, komponálás közben egy laptop képernyőjén nézte a festményt. Képernyőn figyelmi valamit, ami kimondottan nagy méretben, élő szemlélésre készült? Főleg egy Rothko-festmény esetében tűnt ez egyszerre nevetséges gesztusnak, ugyanakkor melankolikusnak és reménytelinek is Mákó számára. Az élmény azt az érzést keltette benne, mintha a festmény (is) az elszigetelődés élményét élné át, és nem csak a néző. Ebből az érzésből kezdett aztán komponálni. Végül, valamiféle melankolikus emlékként, azt az eredeti dallamot is felhasználta, amit még a Rothkoval egy térben ülve komponált a járvány előtt. Ehhez citerát használt és a saját hangját. Ezekkel tud a legkönnyebben alkotni, hiszen bárhová magával viheti őket. A citera pedig nemcsak magyar identitásából hordoz egy darabot, de ahogy ő használja, programozó-zeneszerzőként, és nem citeraművészként vagy népzenészként, hagyva, hogy a húrok kicsit magukat is hangolják, drone hangsávok és hangtextúrák létrehozására, a citera hangzása is egzotikus, a megszokottól eltérő csengést kap.

Mákó az így megírt melódia felhasználásával hozza be a darabba a komponálás emlékének intimitását, reflektálva az alkotófolyamat liturgikus élményére, ahogyan egymagában, a festménnyel és saját alkotói szándékával ülhetett ott. Aki látott már Rothko-festményt élőben, tudhatja, milyen irigylésre méltó élmény lehet egyedül, a csoszógó, morajló, bámész tömeg nélkül ülni, kapcsolódni az alkotással. Ahogy Mákó fogalmaz: „ha a Rothkóval ülsz, bármit gondolhatsz, az igazság akkor is az lesz, amit a festmény képvisel. Az nem formálódik át, az változatlan. Mintha a mesterrel ülnél egy szobában. Néha ránézni sem tudsz erre az igazságra, olyan erős. De akkor is ott van, ha nem nézed.” Biztos művészi pont, a járvány-adta késleltetettség bizonytalanságában.

Egy másik nagyon fontos, a liturgikus élményhez is kapcsolódó eleme ennek a projektnek Morton Feldman amerikai zeneszerző öröksége, aki már készített zenedarabokat Rothko alkotásaihoz. A Rothko Chapel (Rothko Kápolna) egy felekezetektől független kápolna az Egyesült Államokban, állandó Rothko-kiállítással. Feldman Rothko Chapel IV című darabjában hallható rövid melódia valamiféle hívogató gesztust tesz. Ez, különösen a karantén okozta elszigetelődés érzése mentén, megragadta Mákó képzeletét, így aztán belekomponálta saját darabjába. „Gondolkodtam, hogyan fejezhetném ki leginkább ezt a hívó hangot, milyen hangszerrel. Megkértem édesapámat, aki trombitán játszik, hogy ezt a rövid gesztust játssza le nekem. Ez hallható a darabban is. A választásom számomra kettős jelentést hordoz. Utal a rézfúvósok középkori hívó szerepére és az otthonom, a családom hívó szavára is. Ezekben a bizonytalan időkben, mikor azt sem tudom, mikor mehetek újra haza, ez a motívum különösen erős jelentést kapott. A távoli hívó szóba vegyül egy kis nosztalgia. Mint mikor kislányként Apu hívott, hogy pakoljak össze, vagy menjek ebédelni, még otthon, Szentendrén.”

A Rothko és én projekt után Mákó Mári – a Holland Kulturális Alap támogatásával – most első szóló lemezén dolgozik. Megjelenését 2021 tavaszára tervezi. Ahogyan a Hold című darabjának, a készülő albumnak is fő motívuma az egzisztenciális krízis által desztillált személyiségfejlődés, metamorfózis, újjászületés optimista gondolata a flow élményen, a zenén, a társas alkotófolyamatok tapasztalataiban. Egy Hermann Hesse idézettel igyekszik körülírni nekem ezt a még nem hallható, de már alakuló koncepciót: „A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie.”

Zeneszerzőként Mákó Mári  Európa-szerte számos zenei projektben jelen van. Dolgozik többek között a Maze, a But What About és a Klang együttesekkel. Zenedarabjaiban a flow-élményt igyekszik vizsgálni, a kapcsolatot a zenészek és a zeneszerző, a darab között, sokszor nem „csak” hangzó darabokban, de táncosokkal, vizuális művészekkel együtt dolgozva, interdiszciplináris művészeti alkotásokban. Ennek érdekében saját kompozíciós technikákat alkalmaz, például grafikus jelek segítségével ír kottákat. Ahogy mondja, azért így, mert a grafikus jelek egyértelműbbek. Minél praktikusabb és konkrétabb a kotta színkódolása, formavilága, minél kevésbé viszi el a megértés a zenészek figyelmét annál több tér marad az asszociációs játéknak előadás közben. Az ilyen asszociációs játék során az úgynevezett „deep listening” technikát alkalmazza, amelyet Pauline Oliveros kanadai zeneszerző alkotott meg. A művészeknek annál könnyebbé válik a kotta adta kereteken belül egymás játékára, a közönségre figyelni, míg, ahogy Mákó mondja, eljutnak a kotta lapjain A-ból B-be, a maguk útján, közös flow-élményben.


Flow_wolF – című darabja épp az alkotás folyamatának ezt a flow-élményét próbálja színpadra vinni. A grafikus kotta adta félig szabad forma biztosít ehhez keretet. A próbákon ezt a grafikus nyelvet elsajátítva a művészek eszközt kapnak, hogy úgynevezett „guided flow” (vezetett flow) módszerrel, saját hangszereik nyelvén, egyéni módon  szólaltassák meg a ennek a Flow-wolfnak (farkasnak) a vonyítását. „Az volt a fontos, hogy a zenészeknek ne kelljen gondolkozniuk, csak hallgatniuk, a szimbólumra reagálniuk. A darabban a Hold mint szimbólum jelenik meg, minden hangszernek meg kellett találnia, hogy hogyan vonyít – a darab arról a pszichikai élményről szól, hogy a hangszerek hogyan találják meg ezt a hangzást, és aztán hogyan vonyítanak. Amikor ez sikerült, az hozott egy lelki feszültséget, state of emergency-t, hogy akkor most mi fog történni”-mondja.

Hasonlóan játékos, ám az elektronikus komolyzenei kompozícióinál jóval könnyedebb vonulatot képvisel a Committee (Bizottság) nevű techno-duó, amit a négy Mákó-lány közül Mári és Rozi alkot. Ahogy Mári fogalmaz, ez amolyan „zsigerből örömzene”. Első zenei kiadványuk, az EP1 nemrég jelent meg, de az technórajongók a Gólyában, az UH Fesztiválon és a Fekete Zaj fesztiválon is hallhatták a duót.

Mákó Mári identitásának része a zene, és ahogy ő mondja, a magyarság is, holland zeneművészeti neveltetése nemkülönben. Kis mosollyal mondja, hogy az igazán nagy beteljesülés az volna, ha mindazt, amit odakint megtanult, hazavihetné. Ha a klasszikus kortárs zenei ötleteit, innovatív kamarazenei komponálási módszereit otthon is értenék. Reméli, hogy a zene univerzális nyelvnek bizonyul és bárhol működtethető, és a magyar közönség is éppolyan fogékony lesz erre a flow-élményre, mint a nemzetközi.

Amíg várjuk az új lemez megjelenését, Mákó Mári munkáiból részleteket a https://marimako.com honlapon találhatunk.

Az illusztrációk:

Mark Rothko, Grey, Orange on Maroon No. 8, olaj, vászon, 1960.

Schmitt, az oszcillátor.

Mark Rothko, Grey, Orange on Maroon No. 8 című munkája a kiállítótérben.

Mákó Mári grafikus kottája a But What About együttes számára.

Mákó Mári grafikus kottája.

Mindenhol, otthon – Várady Sára munkáiról

Várady Sára képzőművészt világfelfogásában, útkereséseiben és vizuális művészetében is az expresszív dinamizmus jellemzi. Szobrászattal és festészettel is foglalkozik, de leginkább a klasszikus sokszorosítógrafikai technikákban, többnyire a litográfiában és a rézkarcban érzi otthon magát.
Beszélgetünk alkotásokról, útkeresésekről, hazai és külföldi tapasztalatainkról a kortárs művészetben, felsőoktatásban, ahogy eddig a többiekkel is e beszámoló sorozat kapcsán. Mégis ő az első, aki kereken kimondja, amit sokan kerülgetünk: kis haraggal és csalódottsággal, meg rengeteg olthatatlan ambícióval hagyta el Magyarországot, mert úgy érezte, odahaza azokból alig valósíthat meg valamit. Ahogy ő fogalmaz „ha maradok, a családommal élhetek, de vajon mennyire szolgálta volna a kapcsolatunk javát a bennem növekvő keserűség azért, mert nem próbáltam ki, lehetek-e az, aki lenni szeretnék?”
Hétmérföldest lépve az ismeretlenbe, a BME formatervezői szakát maga mögött hagyva Skóciában, Dundeeban szerzett Bachelor fokozatot képzőművész szakon. Azért ott, hogy kihasználhassa az egyetem biztosította ösztöndíj-lehetőségeket. Így tanult Valenciában Erasmussal, Shanghaiban tanulmányi ösztöndíjjal. Utóbbi látogatásából aztán egy kétéves kínai tartózkodás kerekedett: egy Wuhanban töltött év után következett egy másik Hangcsouban, ahol vizuális művészetet oktatott egy helyi gimnáziumban. Közben pedig saját alkotásain dolgozott, melyekből három önálló kiállítást rendezett a Kínában töltött időszak során. Igen, a koronavírus kitörésekor még ott volt, ki is menekítették. Azt mondja, a menekítés nem volt regényes. Ami előtte meg utána történt, annál inkább.
Úgy érzi, a kínai tapasztalatok után bárhol képes volna élni. A nyelvi hontalanság és magány, a kézzel-lábbal, Google-fordítóval támogatott kínai mindennapok bebizonyították számára, hogy földrajzi helyzettől és kulturális háttértől, nyelvi közösségtől függetlenül az lehet, aki szeretne. Majdnem függetlenül, mert azért a hazatelepedés valahogy nem merül fel a beszélgetésünk során.
Jelenleg Londonban él. A Royal College of Art mesterképzésén sokszorosítógrafikával foglalkozik – hűen a műfajjal immár tíz éve tartó, gyümölcsöző kapcsolatához. Mind a litográfiában, mind a mélynyomásos technikákban az úgynevezett „toner” hatás, a vízfestésszerű monokróm foltozottság, az érzékeny tónusátmenetek nyelve érdekli.
Nyitottan és éhesen a kívülről áramló színes, új tapasztalatokra, Várady művészetében mégis elsősorban a belső utazások érzelmi lenyomatait desztillálja vizuális alkotássá. Munkái mélyen személyes, életrajzi elemekből építkeznek, s Várady ezeket a személyes tapasztalatokat mélyen emberinek, ezért minden emberben közösnek tartja. Allegorikus, szimbolikus vizuális elemeket alkalmazva munkáiban azt mutatja meg egyéni élményeiből, ami minden ember tapasztalatában közös. A félelem, a harag, a szeretet, az egymással kapcsolódás vágya Várady szerint olyan érzelmi tapasztalatok, amelyek összekötnek minket embertársainkkal.

Allegory of Us című rézkarc-sorozata is egy ilyen élményről, a kapcsolódás összetettségéről beszél. A szabálytalanra maratott felületek valamiféle plazmára, anyaméhre vagy barlangra emlékeztetnek. Mintha ezt a változó méretű és formájú teret a sorozat minden darabján a testek tömege is definiálná: ha a tér alakját nem is, végpontjait, méreteit az egymástól távol elhelyezkedő figurák is alakítják, ahogyan a köztük lévő viszonyt is. Így a tér nemcsak kötelékként, de akadályként is működni látszik ezek között az alakok között, akik gesztusaikban a kifelé, a másik felé való fordulás és az önmagunkba fordulás eltévesztett, elcsúszott ritmusának komplexitását írják le.

Mintha jelenlétük nem volna teljes, elkalandozó figyelmük (kifelé, vagy mélyen befelé?) egymást, s közben talán önmagukat kereső gesztusaik ellenére akadályozzák a valódi Közösség megélését ezekben a csak kettőjüknek szóló terekben. Maga a keresés az, ami valami kibicsaklott, mégis felbonthatatlan intimitást teremt. Az Allegory of Us darabjait nézve Zénó egyik paradoxonja jut eszembe. Elérhetjük-e egymást valaha, ha a köztünk lévő végtelen távolság minden igyekezetünk ellenére legjobb esetben is, csak feleződni látszik közöttünk?

A pszichologizálás és spiritualitás határán Várady olyan vizuális nyelvet igyekszik kidolgozni, amely vallási meggyőződéstől és felekezeti hovatartozástól függetlenül képes leírni ezeket a belső, sokszor a transzcendentális felé vezető élményeket. Kis nyugtalansággal mondja, hogy ehhez talán át kell alakítania a női alakok és szabálytalan terek használatának módját: a kritika sokszor emlegeti az előbbivel kapcsolatban a „male gaze”-t, a férfitekintetet, amit nem tart a koncepciójához, szerzői szándékához illőnek, noha a test szimbolikus motívumának elhagyását képtelenségnek tartja. A test ábrázolását kiküszöbölhetetlennek érzi, hiszen általános és alapvető élmény háromdimenziós világunkban. A meztelenséget a tisztaság, őszinteség, sebezhetőség szimbólumaként értékeli és használja, és igyekszik egyre tudatosabban úgy alkalmazni alkotásaiban, hogy a puszta hús szexuális gondolata helyett a transzcendentális felé, a lélek-test felé, az emberi jelenlét felé terelje a befogadó figyelmét.

Mivel a brit kijárási korlátozások útját állják most technikai kísérletezőkedvének, vázlatokkal és alapos teoretikus kutatómunkával igyekszik megteremteni a talajt az új vizuális motívumokhoz. Amikor beszélgettünk, azt mondta, az új sorozat „még szuperebb lesz”. Geometrikus formákat ígér nekem, szimmetrikus ismétlődésekben megfogalmazva az emberi érzelmeket, a transzcendentális élményt, persze továbbra is maratva, rézkarcokban, litográfiában.

Amíg várjuk ezt a „még szuperebbet”, munkáit a www.saravarady.com weboldalon, alkotófolyamatának villanásait a https://www.instagram.com/sara.varady/?hl=hu oldalon követhetjük nyomon.

Az illusztrációként felhasznált munkák:

Allegory of Us I. rézkarc, 43 x 33 cm, 2018.
Allegory of Us II. rézkarc, 48 x 35 cm, 2018.
Allegory of Us III. rézkarc, 44 x 27 cm, 2018.
Allegory of Us IV. rézkarc, 44 x 33 cm, 2018.
Allegory of Us V. rézkarc, 69 x 25 cm, 2018.

A bélyegkép pedig:
Chronosynclastic infundibulum, rézkarc, 45 x 36 cm, 2018.

(A teljes alkotások a képekre kattintva nagyobb méretben is megtekinthetők.)

Artist in the house – Ferencz Dániel Házak című sorozatáról

„Házakban fest, házakra fest, házakat fest”mondja magáról Ferencz Dániel festő, fotóművész, grafikus, aki iskoláit és mestereit tekintve sok szállal kötődik Magyarországhoz – elsősorban pedig Szentendréhez, Budapesthez és Kaposvárhoz, 2016 óta azonban Berlinben él és alkot. Házak című tanulmány-sorozatát 2009-ben indította útjára, részben az alkotás puszta öröméért, részben azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felmérje, mennyire nyitott a magyar művészeti szcéna egy egyszerű motívumkészlettel dolgozó sorozat befogadására. A kísérlet alapjául olyan sokrétű és univerzális motívumot keresett, amely vallási, politikai nézetektől függetlenül mindenhol és mindenkiben hasonló képzettársításokat generál. Így esett a választása a házra.

A sorozat darabjai között legális graffitiket, falfestményeket, vászonfestményeket, képgrafikákat, kollázsokat, talált tárgyakat és utcai hulladékból készült trash-artokat is találunk.

Ferencz tudatosan igyekezett a médiumok minél szélesebb körével dolgozni, miközben az alkotások képi nyelvét olyan, a befogadó számára könnyen hozzáférhető, mindenki számára ismerős tartományban határozta meg, amelyet a gyermekrajzok szín- és formavilága, a 80-as 90-es évek európai, főként berlini graffijeinek képi világa ihletett.

Ferencz az alapkoncepción belül az egyes munkák esetében igyekezett távol tartani magát a konkrét vázlatok készítésétől, az alkotás pillanatának örömét hangsúlyozva, egyfajta játékosságban tartva a kompozíciók születését is, nemcsak motívumkészletüket.

Ferencz kérdésfeltevése elsősorban az volt, hogy mi az az ismétlődő motívum-minimum, amit a kiállítóterek és művészet-fogyasztók még befogadnak. Hogyan viszonyulnak egy ennyire univerzális jelképhez, viszonyulásukat hogyan változtatja a különböző színek, médiumok, művészeti technikák alkalmazása, illetve a befogadás tere, legyen az a Magyar Nemzeti Galéria közege vagy egy házfal romos, pusztuló környezete?

A folyamatosan duzzadó sorozat-anyag hogyan kanonizálja saját magát kiállításról kiállításra, galériáról galériára, hogyan válik egyre elfogadottabbá egy művészi portfolió legalább részben azért, mert „korábban más művészetfogyasztók vagy galeristák már elfogadták”, és mennyiben fontos vagy másodlagos ebben a képletben az alkotások jelentése, tartalma.

Ferencz tapasztalata szerint nem a képeit értékelik, hanem hogy őt magát milyen embernek ismerik, ilyenformán tartalomtól és vizuális értéktől szinte függetlenül haladt az anyaga kiállításról kiállításra.

Hogy egyéni tapasztalata mennyire univerzális igazsága a kortárs magyar képzőművészeti szcénának, nehéz megítélni – „felmérése” további éveket, elemeket igényelne. Érdekes volna a sorozat egyes darabjai mellett a galériába vezető útjukat dokumentáló (rejtett vagy nyíltan vállalt) felvételeket látni, hallani a pitchekről, pályázati beszélgetésekről, levelezésekről, kurátori értékelésekről, hogy színről színre lássuk, hogyan és milyen házakba jutnak be a sorozat darabjai.

A koronavírusra való tekintettel, futó kiállítás híján, Ferencz Dániel munkái a https://www.behance.net/danielferencz weboldalon tekinthetők meg.

A munkák adatai:

  1. Házak sorozat (Magyar Nemzeti Galéria projekt), vászon, falfesték, akrilfesték, falfelület, 2012.
  2. Panel periódus 1/4, síkfilm kontakt montázs, barit nagyítás, 2013.
  3. Cím nélkül, barit nagyítás, 2011.
  4. Házak sorozat (Cím nélkül), olaj vászon, 2013.
  5. Graffiti, paintball pálya, Normafai szabadidő park, 2013.
  6. Karantén – Berlin, fotó, 2020.
  7. Házak sorozat (Utcarészlet), alográfia, 2012.
  8. Házak sorozat (Szentendre), rézkarc akvatinta, 2012

Gesztusok kozmológája – Sági Gyula festményeiről

Sági Gyula Berlinben élő magyar képzőművész, egyéni és csoportos kiállítások résztvevője itthon és külföldön egyaránt. Alkotásait elsősorban a digitális leképezés, az info-grafikák, a „post-internet art” inspirálja. Grafikai és festészeti eljárások vegyítésével, papírra, tussal és ceruzával készült munkáiban az idő dimenziója, az idő múlásának megmásíthatatlan ténye fordul felénk. Ahogy ő mondja, alkotásai tulajdonképpen idő-lenyomatok: rögzítik egy napja adott szakaszát.

Organic Abstract sorozatának darabjai a természet működésének megfigyeléséből indulnak ki, hordozzák az egyetem évei után – a méhészetben eltöltött idő alatt – kialakult élmények nyomait: “minden ami él, szeriális rendszerekből épül fel”.  Ezek az ismétlődő rendszerek mind valamilyen titokzatos (élet)energia által rendezettek. A rendszerek mikro- és makroszinten is hasonlóságokat mutatnak. Sági munkái ezt a rendezőelvet követik, miközben a művész gesztusteremtő, elemző jelenlétéről egyaránt beszélnek.

Analog Noise sorozatában a vonal mint alapvető vizuális jel kap központi szerepet. A művész itt egyetlen gesztust (vonalat) ismétel, és az ismétlés során kialakuló „hibák”, azaz az elmosódó festékfoltok mintázatokat hoznak létre: az eredmény olyan, akár egy programnyelv, amit szabad kézzel írtak, egy kotta vagy géntérkép – az alkotási folyamat külső-belső eseményeinek, az uralható és uralhatatlan, a tervezett és az előre nem látható változók összességének vizuális információállománya. Ha úgy tetszik, a szándékosság és a véletlen egymásra hatása mutatkozik meg a „hibákban”.

A Velocity Analysis sorozata a sebesség, nyomaték, gravitációs erő vizuális leképezésének kísérlete. Az energia térbeli terjedésének irányát berajzolva alakulnak ki a kompozíciók, miközben az elemzés aprólékos szigorúsága és a gesztus játékos nagyvonalúsága találkozik a sorozat darabjain.

 

Sági munkái sok ismeretlenes egyenletek. Munkáinak kozmológiájában a tudományos rend és organikus káosz, a pszeudo-matematikai ábrázolás és a pillanat megismételhetetlenségének poétikája feszülnek egymásnak, a költői és tudományos esztétika együtt létezik bennük. A spontán, sokszor robbanásszerű gesztusok mentén meghúzott türelmes, elemző  vonalak közös ritmusában, a párhuzamosok félrecsúszott szándékában ott lélegzik valami felfejthetetlen misztérium feszültsége: hogy minden vonal csak jó közelítés, újabb kísérlet a Jelenlét teljességének megismerésére, ám az – mint minden végtelen – menekül előlünk.

 

 

Sági Gyula munkái a Molnár Ani Galériában vagy a művész honlapján a https://gyulasagi.com/ címen érhetők el.

 

 

A munkák:

Sági Gyula, Op.101, tus, papír

Sági Gyula, Op.128, tus, papir

Sági Gyula, Op.260619, tus, papír

Sági Gyula, Op.160620, tus, papír

Sági Gyula, Op.270620, tus, papír

 

A képek a Molnár Ani Galéria jóvoltából jelenhettek meg.

 

Az apokalipszis képei – Szolga Hajnal Blindage című kiállításának anyagáról

Szolga Hajnal Berlinben élő fotográfus, vizuális művész, a budapesti Igor Metropol művészeti rezidenciaprogramjának vendégeként nyitott kiállítást 2020. október 14-én Blindage címmel, a budapesti Fotóhónap keretében. A kiállítás anyagát Curfew (Kijárási tilalom) és Bunker című analóg fotósorozatai, valamint a rezidencia során folyamatosan készített fotófestményei adták.

Flesh, chemigram, 3db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga munkáit a klímaaktivizmus, a környezetvédelem kérdései és a sci-fi irodalom klasszikusai egyaránt inspirálják. Áldokumentarista, narratív sorozataiban égetően aktuális kérdéseket tesz fel ember és környezet kapcsolatáról, fenntartható fejlődésről, miközben posztapokaliptikus képeket fest elénk roncsolásos analóg fényképészeti módszerekkel. A hanyatló természet, a sivár környezet, elhagyatott épületek posztindusztriális víziói a fotogram és kollázs technika, a bleach (kémiai égetés) és egyéb roncsolásos előhívási technikák mentén bontakoznak ki, jellemzően lejárt szavatosságú fotópapírok és filmtekercsek felhasználásával. Ebben a hol épített, hol természetes, de mindenképpen poszthumán környezetben az ember már nincs jelen, csak nyomait látjuk, hol kőfalak és épületek, elhagyatott párhuzamos vezetékek, hol emberalakok szellemképes áthallásai nyomán. Szolga képein dermesztő a visszafordíthatatlan rombolás csendje. A vizuális narráció mentén megfogalmazódó társadalomkritika hagy annyi szabad teret a befogadónak, hogy elképzelhesse magának a balladai hallgatásokba burkolt eseményeket: a képek fekete-fehér líraisága valamilyen társadalmi vagy környezeti katasztrófa fiktív történetét sejtetik.
A Bunker és Curfew képei mellett a művész az egyhónapos rezidencia során új alkotásokkal is bővítette az anyagot. A kiállítótérben, a látogatók számára követhető, hozzáférhető módon további munkákat, fotófestményeket készített, a keletkező új munkákkal folyamatosan újraírva a kiállítási anyag narratíváját is. Az Igor Metropol technikai kötöttségei – pontosabban hiányai – új, izgalmas megoldások felé terelték Szolga Hajnalt. Sötétkamra és előhívó felszerelés híján az úgynevezett whiteroom-technikákkal, a stúdió nappali fényben úszó terében, mindennapos anyagok segítségével létrehozható fotófestményekkel kezdett kísérletezni. Így Szolga munkáinak vizuális-technikai útvonala 2019 óta az embermentes állóképektől, a roncsolással és fotogram-technikával manipulált kísértetjárta, épített tereken és a klasszikus sötétkamra-technikákon át fokozatosan vezetett a Blindage chemigramjainak absztrakt, kamera nélküli alkotásaihoz, ahol a munkák nemcsak témájukat tekintve nevezhetők környezettudatosnak: a laborvegyszereket valamint az ábrázoláshoz szükséges adalékanyagokat is olyan klímavédelmi szempontból szelídebb háztartási anyagok váltották fel, mint a citromlé, ecet, viasz, méz, vaj vagy a só.

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

A munkák során alkalmazott chemigram- és sötétkamra-technikák folyamatai és az alkotások mögött húzódó kérdésfeltevések, teoretikus megközelítések között nagyon egyértelmű analógia húzódik. Ahogy a fényérzékeny papíron előhívódó tájképeket örökre megmásítja, torzítja, marja az utólag alkalmazott égető vegyszerek nyoma, úgy maródik lábnyomunk környezetünkbe. Mindkét esetben a művészi/emberi szándék csak részben befolyásolja, mi is történik. A véletlen éppolyan változót képvisel az alkotásokban, mint amilyet tudatlanságunk, az ökoszisztémák egyensúlyának nehezen átlátható volta képvisel környezetünkben. Az intenció kevés. Nem mindig (csak) ott és úgy hatunk, ahol és amilyen szándékkal mozdulunk. A művész legfrissebb munkái pedig még ennél is továbbmennek: kihasználva, hogy egyes chemigramok késznek nyilvánításuk után is folyamatosan előhívódnak – és sötétednek, roncsolódnak, eltűnnek –, Szolga Hajnal arra kérdez rá, mi történik az általunk késznek nyilvánított termékekkel, tárgyakkal, amikor már elengedtük őket? Milyen hatások munkálkodnak ember és környezete kapcsolatában, amikről nem veszünk tudomást?

 

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

Van, ahol ma is divat a klímaváltozás tényét nem komolyan venni, az ember felelősségét vagy a változás valóságát kétségbe vonni. Egy olyan globális szintű és a szabad szemnek, érzékeknek talán lassú folyamatot, mint az éghajlatváltozás, mindig könnyebb helyi szinten, a mindennapokban bagatellizálni. Azt hisszük, jelenünk, minden beidegződésével és rutinjával, örök. Ki hitte volna februárban, hogy barátainkat ölelgetni felelőtlenségnek számít majd, nyílt utcán köhinteni a nyolcadik főbűn lesz, vagy hogy a szájmaszk meg kézfertőtlenítő mostanra olyan mindennapos kiegészítőkké válnak, mint a sapka, sál meg a papírzsebkendő? Vajon maszkjainktól párás tekintetünkkel most hogyan nézünk Szolga Hajnal fiktív vizuális narratíváinak katasztrófa sújtotta övezeteire?

Black Hole, fotófestmény-mozaik, 20 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga Hajnal következő kiállítására 2021. júliusában Barcelonában kerül sor az EXP.21 International Festival on Experimental Photography (Nemzetközi Kísérleti Fotográfiai fesztivál) keretében. Munkái addig is a https://www.hajnalszolga.com/ weboldalán és @hajnal_szolga_photography instagram oldalán tekinthetők meg.

 

 

 

a bélyegképen (címlapon):
Escape, fotófestmény sorozat, 3 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Összekötni a pontokat, lesz, ami lesz – Tóth Károly művészetéről

Konstruktivista munkák ezek, csak sokkal több az adatom, mint Mondriannak volt” – mondja Tóth Károly képzőművész, aki 33 éve Hollandiában él és alkot, 13 éve pedig a Poortgebouw-ban, Rotterdam híres foglalt házának önfenntartó kulturális közösségében lakik. Ugyan a közösség anarchista, ő nem tartja magát annak, gondolkodását, munkáit kevésbé jellemzi a politizálás, inkább szólnak a fenntartható életről, a hálózatok működéséről és az intuitív adatfeldolgozás mentén kialakuló asszociatív játékról. Ihletet több mint harminc éve a világhálóból merít – pontosabban a Hálóból: szemléletét markánsan meghatározza a hipertextuálisan összekapcsolódó adathálózatok dömpingjének 21. századi tapasztalata, a világháló működési elve és a kozmológia kapcsolata, hasonlóságaik.

/Tóth Károly: Periphery/Empire, vázlat 2000./

Szemplerekből építkező elektronikus zenedarabjaira éppúgy jellemző ez a megközelítés, mint háromdimenziós térterveire és organikusan architekturális C-printjeire. Tóth ugyan visszautasítja az „organikus” jelzőt, mivel szerinte semmi sem teljesen az ezen a világon, a kritika mégis újra és újra ezzel illeti, főként vizuális alkotásait. Ezek az adatalapú, mélyen a mesterséges, virtuális térben, online özönlő adatok feldolgozásában gyökerező vizuális és akusztikus alkotások talán éppen azért válnak organikussá, mert a folyton változó, áramló adatdömping csűri-csavarja, duzzasztja, áramoltatja formájukat – legyen az a forma akusztikus vagy vizuális. Tóth Károly munkamódszerét talán a Yazad és a Negative River C-printjeinek genezisén keresztül érthetjük meg leginkább.

/Tóth Károly, Negative River, C-print, 2001./

Mindkettő pályázati anyag „melléktermékeként” keletkezett. Tóth Károly háromdimenziós formatervező programokba táplál adott tematikának, szabályoknak megfelelő adathalmazokat. Változóik mentén aztán vizuális formák, színélmények alakulnak ki. Ahogy Tóth más munkáit is, ezeket is meghatározza a „fehér zaj”: a vibráló háttérnek feszülve definiálódik valamiféle formai dinamizmus az előtérben. Hiába állóképek ezek, mozgásuk élménye vitathatatlan. A Negative River az információfolyam metaforája, a zérushoz képest, akár földrajzilag is az a negatív meder, aminek mentén (a koordináta-rendszerben pozitívan felfelé) városok, életek telepednek. Yazad az aveszta nyelvben angyali lényt jelent. A szemmel érzékelhetővé tett adathalmaz angyali nevével Tóth arra világít rá, hogy hasonlóságot lát a teremtéstörténeteken belül az angyalok létezése, és a virtuális világ mesterséges angyala között: mindkettő a szó klasszikus értelmében vett médium, hírvivő. A kibernetika, robotok és avatárok, ahogy ő mondja, mint mesterséges angyalok világát a kozmogónia szemszögéből közelíti meg.

/Tóth Károly: Yazad no. 2, C-print, 2001./

Számos alteregója (a legfontosabbak talán Zeroglab és Überground) újra meg újra rákérdez alkotófolyamat első lépéseire. Az érdekli, miből nyílik ki egy ötlet, mi az a pillanat, ahol a befogadott információk kicsíráznak, hol van az a vázlat, ami már egyértelműen egy alkotás felé mutat, de kidolgozatlanságában még magában hordozza a szinte végtelen lehetőségek potenciálját. Talán ezért a fehér zaj, a (mesterséges) hírnökök, és ezért a szemmel láthatóvá tett adathalmaz-formák: mögöttük egy sor, szinte befogadhatatlan mennyiségű információ rejtőzik. Amíg nem bontjuk ki őket, szájuk nem nyílik közlésre, addig a megértésre is végtelen marad a lehetőségünk.

Aki követi, mi folyik a Ludwig Múzeumban, és találkozott a „Lassú élet. Radikális hétköznapok” program keretében Syporka Whandal és Szabó Eszter Ágnes Gyökér Zine című munkájával, az hallhatta az ahhoz kapcsolódó Gyökérdalt is, amely Szabó Eszter Ágnes és Tóth Károly közös alkotása.

Tóth Károly, vagyis Zeroglab ígérete szerint legközelebb – a rotterdami worm.org rádió felkérésére – hangjátékkal jelentkezik majd.

/Bélyegkép:
Tóth Károly: Yazad no. 4, C-print, 2001./