Mákó Mári magyar zeneművész, Rotterdamban él. Magáról azt mondja, interdiszciplináris alkotó, aki a zeneszerzés, az audio programozás és az éneklés keverékéből törekszik megtalálni saját hangját, zenei esztétikáját.

Zenészcsaládba született, pályafutását hangtechnikusként kezdte az A38 hajón. Ekkor lett a Liszt Ferenc Zeneakadémia vendéghallgatója elektronikai médiaművész szakon, Szigetvári Andrea osztályában. A szak akkor indult Magyarországon, Hollandiában meg vagy ötven éve virágzott már, magától értető volt tehát, hogy Hágába megy diplomát szerezni, először elektronikai médiaművész szakon, aztán zeneszerző szakon is.

Egyéni művészi gyakorlatában élő elektronikával dolgozik, amelyet akusztikus hangforrásokkal kombinál: énekhanggal, erősített hangszerekkel és tárgyakkal. Saját előadói eszközeit maga tervezi és építi, oszcillátorok, szenzorok segítségével. Programoz. Előadásaiban tudatosan keresi a konvencionálistól eltérő zenei gyakorlatokat, amelyek teret adnak saját kompozíciós folyamatainak. Azt mondja, próbálja a koncertek elbeszélő jellegét megkérdőjelezni. Azt az elbeszélő jelleget, amelyben a zenész a kotta és a karmester által kijelölt úton halad. E helyett a zenére reagálás, egyfajta improvizáció szabadságának és a fix zenei struktúra találkozásának elegye érdekli. Figyelmeztet, hogy ez nem a klasszikus értelemben vett improvizáció, ami az élő elektronika, a saját építésű hangszerek világában oly gyakori. Inkább adott zenei kereten, kottán belül a színpadon, a pillanatban teremtés szabadsága ez. „Fix struktúrán belül, hogy hogyan jutok el a megadott A pontból B-be, az változik, és ez a változás érdekel” – mondja.

Hallgatom Mákó Márit és valami olyan átszellemült szeretettel beszél nekem a szakmájáról, mintha egy szerelmes kamaszt hallgatnék rajongása tárgyáról. Megkapó és inspiráló. Ahogyan az ötletei is. Kicsit az ember szerelmes lesz tőle az elektronikus komolyzenébe. Még akkor is, ha a zenéhez amúgy nem ért.

Bemutat például Schmittnek, az oszcillátornak, akit ő épített. A megszemélyesítés nem véletlen, Mákótól ered. Érthető is, hogy miért: Schmitt reagál a környezetére, szenzorok segítségével érzékel fényt és mozgást, ezek mentén változtatja hangzását Mákó irányítása alatt. Schmittet egyébként, beválogatták a New Interfaces for Musical Expressions (Új interface-ek a zenei kifejezéshez) konferenciára. Hangszer és zenész találkozása ez is, mint mindig, csak valahogy ebben az elektronikus formában, ebben az alkotói találkozásban, meg ahogy Mákó Mári mesél róla, a flow-élmény egyértelműbb, kézzel foghatóbb.

Mákó pedig tudatosan keresi ezt a flow-t, nem csak teoretikus zeneelméleti kutatásaiban, vagy, amikor hangszert épít, de amikor zenét szerez vagy kottát szerkeszt, vagy épp más zenészekkel dolgozik együtt.

A Mákóra jellemző inventív hangszereken megszólalva a keresés hangja az indusztriális zene és a kísérleti elektronikus zene. Ebbe az úgynevezett „glitch” és „drone” elemei is keverednek. Előbbi valamiféle hangzásbeli hibát jelent (jellemzően a nem jól működő hangkártya vagy digitális képek esetében az elszíneződő, széteső pixelek okoznak ilyen „glitch”-et), amelyet funkcióként Mákó nem használ, inkább a zenei esztétikában alkalmazza, és nem csak a digitális hangszerek esetében. A „drone” olyan folyamatos zsongás, zümmögés, ami ugyan statikusnak hangzik, ám lassan és alig észrevehetően, mégis folyamatosan változik. Ez nemcsak indusztriális hangzást, de itt-ott valami hipnotikus erőt is ad Mákó Mári zenedarabjainak.

Énekhanggal és akusztikus hangszerekkel együtt ezt a hangzást hozza a Rothko and me in the time of quarantine (Rothko és én a karantén idején) című darab, ami a vágyakozás érzését egyszerre több szemszögből, több síkról közelíti meg. A Grey, Orange on Maroon, No 8 (Szürke, narancs vörösesbarnán 8.) című festményhez készült zene elsősorban a késleltetettség, a szünet élményeire alapoz – azokra, amiket a megváltozott mindennapokban, szükségállapotban így vagy úgy, mind megtapasztalunk. A darabot úgy tekinti, mint a bizonytalanság elfogadására tett olyan reflexiót, ami nem nélkülözi a reményt: hogy ez az élmény átformál minket és a végén erősebben kerülünk ki belőle, mint ahogyan elindultunk.

Mivel a darab tervezett élő előadása a Covid-járvány miatt elmaradt, Mákónak újra kellett gondolnia a teljes koncepciót. Az eredeti elképzelés nélkülözhetetlen eleme lett volna, hogy a Rothko-festménnyel egy teremben adjon elő. Mivel ugyanazt a légkört máshol újrateremteni elképzelhetetlennek tartotta, így inkább meg sem kísérelte azt. Helyette a WORM Sound Studioban dolgozva, komponálás közben egy laptop képernyőjén nézte a festményt. Képernyőn figyelmi valamit, ami kimondottan nagy méretben, élő szemlélésre készült? Főleg egy Rothko-festmény esetében tűnt ez egyszerre nevetséges gesztusnak, ugyanakkor melankolikusnak és reménytelinek is Mákó számára. Az élmény azt az érzést keltette benne, mintha a festmény (is) az elszigetelődés élményét élné át, és nem csak a néző. Ebből az érzésből kezdett aztán komponálni. Végül, valamiféle melankolikus emlékként, azt az eredeti dallamot is felhasználta, amit még a Rothkoval egy térben ülve komponált a járvány előtt. Ehhez citerát használt és a saját hangját. Ezekkel tud a legkönnyebben alkotni, hiszen bárhová magával viheti őket. A citera pedig nemcsak magyar identitásából hordoz egy darabot, de ahogy ő használja, programozó-zeneszerzőként, és nem citeraművészként vagy népzenészként, hagyva, hogy a húrok kicsit magukat is hangolják, drone hangsávok és hangtextúrák létrehozására, a citera hangzása is egzotikus, a megszokottól eltérő csengést kap.

Mákó az így megírt melódia felhasználásával hozza be a darabba a komponálás emlékének intimitását, reflektálva az alkotófolyamat liturgikus élményére, ahogyan egymagában, a festménnyel és saját alkotói szándékával ülhetett ott. Aki látott már Rothko-festményt élőben, tudhatja, milyen irigylésre méltó élmény lehet egyedül, a csoszógó, morajló, bámész tömeg nélkül ülni, kapcsolódni az alkotással. Ahogy Mákó fogalmaz: „ha a Rothkóval ülsz, bármit gondolhatsz, az igazság akkor is az lesz, amit a festmény képvisel. Az nem formálódik át, az változatlan. Mintha a mesterrel ülnél egy szobában. Néha ránézni sem tudsz erre az igazságra, olyan erős. De akkor is ott van, ha nem nézed.” Biztos művészi pont, a járvány-adta késleltetettség bizonytalanságában.

Egy másik nagyon fontos, a liturgikus élményhez is kapcsolódó eleme ennek a projektnek Morton Feldman amerikai zeneszerző öröksége, aki már készített zenedarabokat Rothko alkotásaihoz. A Rothko Chapel (Rothko Kápolna) egy felekezetektől független kápolna az Egyesült Államokban, állandó Rothko-kiállítással. Feldman Rothko Chapel IV című darabjában hallható rövid melódia valamiféle hívogató gesztust tesz. Ez, különösen a karantén okozta elszigetelődés érzése mentén, megragadta Mákó képzeletét, így aztán belekomponálta saját darabjába. „Gondolkodtam, hogyan fejezhetném ki leginkább ezt a hívó hangot, milyen hangszerrel. Megkértem édesapámat, aki trombitán játszik, hogy ezt a rövid gesztust játssza le nekem. Ez hallható a darabban is. A választásom számomra kettős jelentést hordoz. Utal a rézfúvósok középkori hívó szerepére és az otthonom, a családom hívó szavára is. Ezekben a bizonytalan időkben, mikor azt sem tudom, mikor mehetek újra haza, ez a motívum különösen erős jelentést kapott. A távoli hívó szóba vegyül egy kis nosztalgia. Mint mikor kislányként Apu hívott, hogy pakoljak össze, vagy menjek ebédelni, még otthon, Szentendrén.”

A Rothko és én projekt után Mákó Mári – a Holland Kulturális Alap támogatásával – most első szóló lemezén dolgozik. Megjelenését 2021 tavaszára tervezi. Ahogyan a Hold című darabjának, a készülő albumnak is fő motívuma az egzisztenciális krízis által desztillált személyiségfejlődés, metamorfózis, újjászületés optimista gondolata a flow élményen, a zenén, a társas alkotófolyamatok tapasztalataiban. Egy Hermann Hesse idézettel igyekszik körülírni nekem ezt a még nem hallható, de már alakuló koncepciót: „A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie.”

Zeneszerzőként Mákó Mári  Európa-szerte számos zenei projektben jelen van. Dolgozik többek között a Maze, a But What About és a Klang együttesekkel. Zenedarabjaiban a flow-élményt igyekszik vizsgálni, a kapcsolatot a zenészek és a zeneszerző, a darab között, sokszor nem „csak” hangzó darabokban, de táncosokkal, vizuális művészekkel együtt dolgozva, interdiszciplináris művészeti alkotásokban. Ennek érdekében saját kompozíciós technikákat alkalmaz, például grafikus jelek segítségével ír kottákat. Ahogy mondja, azért így, mert a grafikus jelek egyértelműbbek. Minél praktikusabb és konkrétabb a kotta színkódolása, formavilága, minél kevésbé viszi el a megértés a zenészek figyelmét annál több tér marad az asszociációs játéknak előadás közben. Az ilyen asszociációs játék során az úgynevezett „deep listening” technikát alkalmazza, amelyet Pauline Oliveros kanadai zeneszerző alkotott meg. A művészeknek annál könnyebbé válik a kotta adta kereteken belül egymás játékára, a közönségre figyelni, míg, ahogy Mákó mondja, eljutnak a kotta lapjain A-ból B-be, a maguk útján, közös flow-élményben.

Flow_wolF – című darabja épp az alkotás folyamatának ezt a flow-élményét próbálja színpadra vinni. A grafikus kotta adta félig szabad forma biztosít ehhez keretet. A próbákon ezt a grafikus nyelvet elsajátítva a művészek eszközt kapnak, hogy úgynevezett „guided flow” (vezetett flow) módszerrel, saját hangszereik nyelvén, egyéni módon  szólaltassák meg a ennek a Flow-wolfnak (farkasnak) a vonyítását. „Az volt a fontos, hogy a zenészeknek ne kelljen gondolkozniuk, csak hallgatniuk, a szimbólumra reagálniuk. A darabban a Hold mint szimbólum jelenik meg, minden hangszernek meg kellett találnia, hogy hogyan vonyít – a darab arról a pszichikai élményről szól, hogy a hangszerek hogyan találják meg ezt a hangzást, és aztán hogyan vonyítanak. Amikor ez sikerült, az hozott egy lelki feszültséget, state of emergency-t, hogy akkor most mi fog történni”-mondja.

Hasonlóan játékos, ám az elektronikus komolyzenei kompozícióinál jóval könnyedebb vonulatot képvisel a Committee (Bizottság) nevű techno-duó, amit a négy Mákó-lány közül Mári és Rozi alkot. Ahogy Mári fogalmaz, ez amolyan „zsigerből örömzene”. Első zenei kiadványuk, az EP1 nemrég jelent meg, de az technórajongók a Gólyában, az UH Fesztiválon és a Fekete Zaj fesztiválon is hallhatták a duót.

Mákó Mári identitásának része a zene, és ahogy ő mondja, a magyarság is, holland zeneművészeti neveltetése nemkülönben. Kis mosollyal mondja, hogy az igazán nagy beteljesülés az volna, ha mindazt, amit odakint megtanult, hazavihetné. Ha a klasszikus kortárs zenei ötleteit, innovatív kamarazenei komponálási módszereit otthon is értenék. Reméli, hogy a zene univerzális nyelvnek bizonyul és bárhol működtethető, és a magyar közönség is éppolyan fogékony lesz erre a flow-élményre, mint a nemzetközi.

Amíg várjuk az új lemez megjelenését, Mákó Mári munkáiból részleteket a https://marimako.com honlapon találhatunk.

Az illusztrációk:

Mark Rothko, Grey, Orange on Maroon No. 8, olaj, vászon, 1960.

Schmitt, az oszcillátor.

Mark Rothko, Grey, Orange on Maroon No. 8 című munkája a kiállítótérben.

Mákó Mári grafikus kottája a But What About együttes számára.

Mákó Mári grafikus kottája.