Ösztönösen próbált a szilvafa takarásában maradni, majd óvatosan kinézett az előtte kinyúló ág mögül. A kora őszi este egy kicsit volt hidegebb az átlagosnál, de a csöpögő eső miatt már kabátot vett fel. Hirtelen kirázta a hideg, ezért összehúzta a zipzárt és rágyújtott. Lesben állt – gondolhatnánk –, de valójában nem várt ő senkire, a völgynek ezt a pontját azért szerette annyira, mert innen mindent belátott. A rejtekhelytől alig egy kilométerre futott össze a falu két legszélső utcája és ebben a kereszteződésben állt az utolsó villanyoszlop is. Szép lassan, egyesével vizsgálta az itt sorakozó házakat: az ablakokkal kezdte és nagy megelégedésére sehonnan sem szűrődött ki fény. Az utolsó slukkot még a szokásosnál is mélyebbre szívta, komótosan kifújta, a fához támaszkodva a cipője talpán elnyomta a csikket. Miközben az orrából távozott a dohány kesernyés illata, mély levegőt vett. A kémények következtek. Végigpásztázott a soron, ezzel kicsit nehezebb dolga volt, mint az ablakokkal. A sötétben a közeli köztéri világítás rontotta az esélyeit, ezért is próbálta az égett fát kiszagolni. Rendben volt ez is, senki se fűtött, ami ebben a hidegben egyet jelentett azzal, hogy valószínűleg nincs is otthon senki. Csöndben helyzetet váltott és a fa másik oldalán kezdett leskelődni. A falu végén kezdődő kiskerteket és szántóföldeket nézte. Szeme apránként hozzászokott a holdvilághoz és nyugodtan kémlelhette az elterülő útszakaszt, ami a céljához, a közeli dűlőhöz és kiserdőhöz vezetett. Egyetlen dolog aggasztotta: a félúton elterülő régi tehenészet épülete. Az épület felé sandított és rögtön látta: aggodalmai nem voltak alaptalanok, ugyanis a kéményből füst gomolygott. Abban a pillanatban egy lámpát is felkapcsoltak és a távoli ablak sárga fénnyel kezdett világítani a sötétben. Bár esélye sem volt, hogy észrevegyék, összerezzent és hátrébb húzódott. Nappal gyakran haladt el az épület mellett, a régi istállókat apró lakásokra osztották és vendégmunkásoknak adták ki a nyári szezon alatt. Ezért is érte meglepetésként, miszerint még van itt valaki. Sebaj, nyugtatta magát, kerülő úton megy, a mezei csapáson keresztül, a tehenészetet megkerülve. Még egyszer ellenőrizte, nem közeledik-e senki. A hátizsákját felvette, benne a kis ásó és a csákány egy rongydarabba volt bebugyolálva, így amikor összeütődtek, nem csaptak különösebb zajt. Szinte nesztelen léptekkel haladt a kis ösvényen, tisztes távolban elkerülve az egykori mezőgazdasági épületet. Hamar a háta mögött tudta az egészet, de ekkor elfogta a rémisztő érzés. Valaki figyeli. Az az egyetlen tetőtéri ablak járt az eszében, nem tudta elhessegetni a gondolatot, miatta kapcsolták fel. Elkezdett verejtékezni a homloka, vagy egy esőcsepp gurult le rajta? Már alig volt pár lépés hátra az első fákig, amikor eszébe jutott hol kezdődött ez az egész. Ott, ahol ezen a vidéken annyi történet az idők kezdete óta: a kocsmában. Mióta az eszét tudta, ide járt péntek és szombat esténként, no, nem az alkohol miatt. Ökör iszik magában, tartja a mondás, eszerint ő is, meg az egész vegyes kocsmai társaság meg is itta a magáét a dolgos hétköznapok után otthonukban esténként. Ide, a templom tövében álló ivóba főleg a zaj, beszélgetés, a kártya és a jó zene miatt jártak. A részeg törzsgárda ezeken túl nem vetette meg az alkalmankénti kisebb csetepatékat, verekedést, sőt a zsebkéses érvelést sem. Az egész nem volt nagyobb egy kisebb szobánál, az asztaloknál és pult előtt mindösszesen hét fő fért el kényelmesen. Kora délutánra már jól telefüstölték a helyiséget. Pipák és a cigaretta savanyú szaga terjengett, a szintén jellemző édeskés bor illatot csak a temérdek muslica érezhette, amik valósággal ellepték a helyet. Rögtön a bejárat mellett – egy üzemen kívüli radiátor szomszédságában – volt a törzshelye, egy egyszemélyes kis asztalkánál. Itt rendszerint elnyújtózott, fejét a falnak vettette és csendben figyelt. A nagyfröccsöt komótosan emelte a szájához, mint aki az összes kortyot külön-külön élvezi. Innen figyelte, de legfőképpen, hallgatta a többieket. Váratlanul a köpcös, kivörösödött fejű vízóra leolvasóra lett figyelmes, aki pultnál állt meg egy pálinka és egy gyors panaszkodás erejéig. A régi nóta már megint, megkergették a kutyák. Kifújta a cigi füstöt, lehunyta a szemét és gondolatban követte a jelenetet.

– Elkeseredetten ordítottam a kapu előtt.  – kezdte a vízórás dagadó erekkel a fején. –  Leolvasás, L-E-O-L-V-A-S-Á-S!  – próbálta artikuláltan tagolni. – Fogja már meg a kutyát, Vali néni, mert nem állok jót magamért!  – bőszen mutogatott, kezét ökölbe szorította és a feje felett rázta, ezúttal jelzés képen. – Én ugyan nem fogok várni, se később visszajönni. – folytatta. – Próbáltam benyitni az kertkapun, de az a rohadt farkaskutya egyre mérgesebb lett, fejét átpréselte a kerítés rácsain. Veszettül ugatott, a hátán felállt a szőr. Egy husánggal kergettem el onnan a helyére, ütöttem a kerítést teljes erőmből, úgy beleremegett az egész. Így, ni! – mintha most is fogná a botot, karjával fel-le suhint, majdnem letarolja a pultot. – Egy jól irányzott ütéssel aztán eltaláltam az állatot, amaz meg nyüszítve eliramodott a hátsó kertbe. Na, végre, a kurva anyádat! – nyugtázta. – Benyitottam és becéloztam az aknát, előkészítettem a husángra visszapillantó tükrömet, tudod, amivel leolvasom az órát. – nagy levegőt vett, kis hatásszünet után emeltebb hangon folytatta. – Ekkor hirtelen a megvadult kutya előrepült a ház mellől! Hátraugrottam, a kaput próbáltam magam után becsukni, de késő. – bal lábát ebben a pillanatban 45 fokban kifordította és egy kecses mozdulattal végigmutatott rajta. – Szerencsére a kezeslábasának jó bő a szára, így a lábam helyett az anyagra tudott rámarni a dög. Egy rántással elszakította, úgy hasadt szét, mintha levehető lett volna. – fejezte be a történetet.

Valóban. A pultnál ácsorogva a bal, szőrös lábszára fehéren világított, kilátszott a szétszaggatott nadrágszárból. Halk morajlás futott végig a közönségen. Mintha egy örök klasszikust poroltak le a színházi évadnyitóra. Remek történet, príma alakítás, de már mindenki látta–hallotta, így a vastaps is elmaradt ez egyszer. Olyannyira, hogy a többség figyelmét már inkább egy másik történet kötötte le. Fancsali Pali elég hangos férfi volt, aki, mint temetőszolga tevékenykedett több környező faluban is. A pap helyett intézte az ügyes bajos dolgokat, olyanokat, amik a klérusnak esetleg már kellemetlenek lettek volna, halottat mosdatott vagy a szertartásnál beugrott felolvasni, némi pénzért dicsőíteni az elhunytat. Foglalkozásából adódóan tehát mindig a legpikánsabb történetekkel szolgálhatott az úri közönségnek. Véreres szemeivel végignézett a társaságon, torkát köszörülte és kellően sejtelmes hanglejtéssel kezdte mesélni a Horányi Péterrel kapcsolatos legújabb történetét.

– Tragikusan fiatalon elhunyt. – a faluban senki nem használta ezt a szófordulatot azelőtt, de miután így jelent meg az újságban a gyászhirdetés, mindenki így kezdte tehát a mondatot, ha a Horányi fiúról akart beszélni. –  Közvetlenül a temetés előtt találkoztam az anyjával – folytatta. –  A városból hozták ide a koporsót, két köpcös tag tolta fel a fekete színű lakk hasábot a ravatalra, a sok kis kavics csikorgott a szörnyű súly alatt – egész testével imitálta a hullaszállítók erőlködését. – A gyászoló anya kezdésnek leszögezte, alig lesznek meghívottak. A szertartásra csak néhány rokon, barát jöhet, de a faluból senkit nem akart ott látni. Jelentőségteljesen rám nézett, egy tízezrest az öltönyöm belső zsebébe csúsztatott, próbált mosolyogni, de inkább egy vicsorgásra telt tőle. – Ahogy utánozni próbálta, kivillantotta hiányos fogsorát. – Nos, hát, akkor gondoltam, az én dolgom lesz majd távol tartani a kíváncsiskodókat. – Rögtön elmondta miért. – A fiát nagyon csúnyán helyben hagyták. Napokig kellett ölteni, foltozni, sminkelni, hogy valami ember formája legyen, ezért a koporsót semmi szín alatt nem lehet felnyitni! – Ujja feltartásával nyomatékosította az anya kérését, de utána rögvest bizalmaskodó hangszínre váltott. – A tiltás ellenére rögtön tudtam, nem fogok magammal bírni. Meg kellett néznem, mi az a szörnyűség, amit senki meg nem pillanthat. Egyszerűen furdalt kíváncsiság. A mai világban már bárkit helyre hoznak, nem tudod úgy elintézni magad, hogy ne a legjobb formádba rakjanak a gödörbe. Emlékeztek a fővadászra? – Ő sörétessel loccsantotta szét a fejét. – A ravatalnál meg esküdözött a lánya: szebb lett az öreg, mint életében valaha. Meg aztán én láttam mindet, idestova 30 éve nincs olyan, akire ne vetettem volna egy utolsó pillantást. Így hát az első adandó pillanatban, mikor egyedül maradtam a kápolnában, gyorsan a ravatal mellé léptem és kipattintottam a felső két kis csatot. Először belestem, de semmi vészeset nem láttam. Annyi biztos, a gyerek feje valami protézis szerűséggel volt kipótolva, mert furán horpadt az arcának a bal fele. Ahogy egyre jobban nyitom fel a fedelet, hát kezdem észrevenni azt a temérdek ékszert, amit ráaggattak. – ekkor már az egész kocsma lélegzetvisszafojtva figyelt. – Négy aranylánc, feltűnően vastagok, az egyiken egy ránézésre is negyed kilós medál, a keresztbe font ujjai mindegyikén pedig egy-egy karikagyűrű. Nem hittem el. Annyi arany hevert azon a kihűlt testen, nem csodálkozom, hogy nem láthatja senki – fejezte be a történetet.

Ennyi pénz láttán még a legjobb barátok is irigyekké vagy rossz szándékúakká lettek, hát még a falubeliek. Már a kocsmából hazaérve sem hagyta nyugodni a gondolat és zúgott tovább a fejében, mikor elindult másnap éjszaka. Megfordult és egy magasabb, gazos részen leguggolt a fűbe, ahonnan újra szemügyre vehette a terepet. Csöndben ült, az egyetlen hang, ami közel és távol hallatszott, az eső lágy kopogása. Az eddig megtett utat többször átfürkészte. Tekintete elindult a szilvafától, azt követte a kereszteződés a lámpaoszloppal és zárásként a magányos lakás, ahol időközben lekapcsolták a villanyt. Hosszú percekig nézte a kérdéses ablakot, mint egy éjszakai ragadozó, hátha mozgást lát. – Nincs ott semmi, nincs ott semmi – mondogatta magának, egészen addig, míg a lelke legmélyén is azt nem kezdte érezni, biztonságban van. Felemelkedett és indult tovább a dűlő és a közepén elterülő fás rész felé. A fenyves mellett meglátta a temető alacsony téglakerítését és egy jól irányzott ugrással már a túloldalt is termett, de nem kis meglepetésére nem volt egyedül. Földbe gyökerezett a lába. Alig pár méterre előtte, a harmadik sornál egy legény magasságú fekete gránittömb mögül előbukkant a körzeti megbízott. A holdfény szinte lámpaként világított. Átfutott az agyán, beveti magát a mellette terebélyesedő mályvabokorba, de már túl késő volt. Állt ott leforrázva, homlokáról hatalmas cseppekben gördült le az izzadság. Az egyenruhás elé lépett és a kezét nyújtotta hangjában némi gyanakvással.

– Jó estét kívánok Péter! Mi járatban errefelé ezen a kései órán? – kérdezte.

Megragadta a megbízott kezét és gyorsan megszorította, próbálta elrejteni az izgalmát, de folyamatosan remegett.

– Anyámhoz… csak anyámhoz jöttem ki, ma lenne a születésnapja és hát… – dadogta. Mi ez a munkásőr tempó egyébként is, gondolta, mintha bármi köze lenne hozzá. A felháborodás ellenére nagyon remélte,rejtve maradtak a szándékai.

– Attól tartok a drága mama ezúttal egyedül fog ünnepelni. – mondta a tányérsapkás mosolyogva, gyengéden megfogta a karjánál és a másik irányba fordította. Mivel jó egy fejjel magasabb volt nála,könnyedén átvette a kezét a vállán. – Elkísérem egy darabon. – Ezzel el is indultak a visszafelé, a kiserdő irányába.

Nem értett az egészből semmit, de nem mert ellenkezni. Ekkor lett figyelmes a távoli hangokra, alakok motoszkáltak a sötétben, majd ajtócsapódások. Kék és piros fények kezdtek villódzni, nem is olyan messze, a temető főbejáratánál.

– Hirtelen megnőtt az érdeklődés a holtak iránt, nemde? – folytatta a körzeti megbízott, közben bizalmaskodóan közel hajolt. – Tegnap este a vízműves fickót jelentették fel. Biztos ismeri, kicsit köpcös, elég alkoholista figura. Mire kiérkeztem,már a koszorúkat félredobálva derékig állt a sírgödörben és vadul ásott lefelé. El tudja ezt képzelni? – költői volt a kérdés. – Ilyet még életemben nem láttam. Persze akkor még nem tudtam, de ma sem véletlenül jártam erre. Látta a fényeket? Az előbb vitték be a rendőrök a kocsmárost, aki hasonló okokból – mondjuk úgy – nem bírta ki a fiatalabb Horányi nélkül. – mondta, és még közelebb hajolt. – Maga meg… – jelentőségteljesen egymás szemébe néztek. – Maga meg most szépen elindul haza.

 

 

 

Illusztráció forrása: Link.