Amikor kicsi voltam, még nem tudtam, milyen állat a teve. Hogy közelről és pontosan milyen, úgy értve. Rajzon, esetleg fényképen láttam ugyan ilyen-olyan tevét, de ezek a síkbéli ábrázolások csupán azt mutatták: a tevének van négy lába (efelől lehetett volna még kutya vagy macska is, sőt, voltaképpen bármelyik más emlős, kivéve persze a delfint és a bálnát, de azokat gyerekkoromban még mindenképpen halnak, nem pedig emlősnek gondoltam), egy vagy két púpja (ez adja meg az igazi jellegzetességét, mondhatni teveségét, hiszen más emlős hátát ilyesmi nem ékesíti), esetleg azt is, hogy nagyok a fogai. Ámbár, a lónak is nagyok.

A lovakat szemügyre lehetett venni szülővárosom környékén is, faluhelyen a lovasszekér volt az elterjedt közlekedési mód. A cigánytáborban is sok volt a ló meg a szekér. Rózsika néném utcájának végén kezdődött a város eme nyomorúságos része, amerre, ha autóval ott kanyarodtunk, mindig kíváncsian fordítottam a fejem, ám egyszersmind undorodva fordítottam is el. A sarkon álló kocsma szóhasználatomban felvette a cigánypisilde nevet, mivel falának tövében, amikor csak arra jártunk (a nagy számok törvénye alapján tehát állíthatom, hogy mindig), volt egy-két vendég, aki a dolgát végezte. Jó esetben csak a kisebbik dolgát.

Szégyellnivaló-e vagy sem, féltem a lovaktól. Nagy test, nagy fej, nagy fogak, hosszú és izmos lábak. Ezt láttam bennük, s szentül meg voltam győződve, hogy ha egy rúgásnyira megközelítenék egy lovat, az bizony ki is használná a lehetőséget, és megrúgna. Állításom igazának vagy hamisságának voltáról nem volt alkalmam meggyőződni, mivel éppenséggel félelmem tartott vissza attól, hogy közel merészkedjek bárhol is egy lóhoz. Közel merészkedés híján pedig mindössze elméleti feltevésekre tudtam hagyatkozni.

Ha az Esze Tamás utcáról – ami a posta épülete és az 5-ös számú, ukrán tannyelvű iskola között húzódott – balra vettük az irányt a temetők felé, volt egy tágas, kiszélesedő tér. Itt táboroztak le általában a mutatványosok. Milyen gyakran volt tele ez a tér, nem tudnám megmondani már, de két eseményre egészen tisztán emlékszem. Az egyikre be is fizettünk, el is mentem a szüleimmel. Méretes, kör alakú sátorba terelték a nézőket, melynek közepén volt az ugyancsak kör alakú porond. Körbe a porondot legalább négy-öt méter magas fal határolta, erre volt a közönségnek odafentről remek rálátása. A szereplők pedig motorosok voltak, akik először a kör alakú porondon, a földön kezdtek körbe-körbe száguldozni. Már majdnem nekifogtam unatkozni, elkönyvelve magamban: bizony ez a produkció nem sokban múlja felül azt, amit bármikor az utcán is láthatok, azzal a csekély különbséggel, hogy a motoros köröket ír le, nem pedig egyenesen halad. Hanem lankadó figyelmem ébredni kezdett, amikor a motorok irtózatos sebességre gyorsultak, majd szép sorjában feljutottak a falra. Ott folytatták a körözést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne függőleges felületen, fekvő helyzetben karikázni.

Egy másik alkalommal a városba vándorcirkusz társulat érkezett. Több osztálytársammal szervezkedésbe kezdtünk, hogy elmehessünk megnézni őket. Úgy hírlett, teve is van velük. Hogy végül mi lett magából az előadásból, nem lehetett-e már rá jegyet kapni, avagy valami okból kifolyólag meggondoltuk magunkat, elfolyt a gyerekkori emlékek néhol kisebb folyóvá duzzadó patakocskájában. Annyi bizonyos: a tanítás végeztével ott sündörögtünk a téren, igyekeztünk az állatokat meglátni. Otthon apám érdeklődött, merre jártam iskola után. Amikor a cirkuszt, a tevéket, meg az osztálytársakat említettem, tovább kérdezett: „És Andris ott volt?” Bizonytalanul bazsalyogtam, mire megjegyezte: „Akkor az nagyon szép kirándulás lehetett.” Mindazonáltal annak kiderítésére, hogy milyen állat a teve (közelről és pontosan), még évtizedeket kellett várnom.

Ezen évtizedek alatt volt alkalmam néhányszor a budapesti állatkertbe ellátogatni, ahol tevék is éltek. Az állatkert, mint békés, barátságos, különösebb izgalmakkal nem járó hely, az anyámmal felkeresendő programok listáján szerepelt a család magyarországi tartózkodásai idején. Szoros egymásutánban a bábszínházzal. Ezzel szemben apám volt hivatva elkalauzolni a vidámparkba és a cirkuszba. A vidámparkot ezek közül világosan értettem, hiszen anyám már a körhinta vagy az óriáskerék látványától is émelygett, míg a hullámvasúton – ami pedig apámmal ülve rajta, rögtön első alkalommal, már ötévesen a kedvencem lett – egyenesen szörnyethalt volna. Az tehát mintegy automatikusan adta magát, hogy anyám a vidámparkot elkerülte. (Egészen addig, míg a sors úgy hozta, hogy egy ismerős család gyerekeinek unszolására mégsem tudott kibújni a feladat alól. A több irányba pörgő-forgó, különös polipnak ható járművön ténylegesen rosszul lett, hazatérés után pedig az egész estét ágyban fekve töltötte. Kamaszkorom minden empátiájával sajnáltam szegényt, utólag igazat adva neki a vidámpark következetes elkerülésében.) Ám hogy a cirkusz és az állatkert közül miként jutott neki az utóbbi, nem volt egészen egyértelmű. Miből adódott, hogy a cirkuszra egyfajta férfias jelleget ruháztak? Apám akart a csinos artistanőkben gyönyörködni, vagy ő jobban értékelte a bohócok humorát? Mindenesetre állatok, köztük tevék, mindkét helyszínen előfordultak. Ellenben egyik program sem juttatott közelebb ahhoz a kiderítendő ismerethez, hogy milyen állat a teve (közelről és pontosan).

Valamikor huszonéves koromban, a forró Egyiptomban nem lehetett kihagyni a turisták számára már-már kötelező programot, a tevegelést. A púpos jószágok hátán való séta egy csomag részét képezte, beékelődve egy beduin falu meglátogatása, valamint egy hastáncosnőből, tűznyelőből, kerengő dervisből álló esti show-műsor közé. (A beduin faluban tevével közvetett formában találkoztunk: a kendőiből alig kilátszó, csupa ránc nénike ugyanis kenyeret sütött a vendégek számára egy kerek vaslapon, ami alatt a gyéren pislákoló-parázsló tüzet szárított teveürülék táplálta.) A tevék hosszú sorban hevertek a számukra kijelölt helyen, és mindig a következő állt a futószalagon érkező vendég rendelkezésére – nagyobb városok taxiállomásain elterjedt módszerhez hasonlóan.

Én, aki addig lovaknak sem mentem a közelébe, igen tartottam a tevétől. Mi a teendő, ha megharap, megrúg, esetleg ledob a hátáról? E lehetőségekre nézve a felügyelőjük nem adott iránymutatást. (A felügyelőt talán a hajcsár szóval illetném, ha nem borsózna tőle a hátam, óhatatlanul is a rabszolga-hajcsárokat juttatva eszembe.) Segített felkecmeregni a teve púpjára erősített ülésbe, majd, miután meggyőződött róla, hogy kényelmesen elhelyezkedtem (hogy miképpen lehet egy púposteve púpján kényelmesen ülni, annak minden bizonnyal kifejlesztette már a megfelelő mutatóit a lakberendezéssel, egészségüggyel és állatvédelemmel foglalkozó szakemberekből álló tudományos testület), utasítást adott a jószágnak a földről való felemelkedésre.

E mozdulat nem kis ijedelmet keltett bennem, mivel a teve előbb valamiféle négykézlábas testtartásba emelkedett, majd innen rúgta ki magát álló helyzetbe, csakhogy nem egyidőben mind négy lábával, hanem a hátsó kettővel megelőzve az elsőket. Ezáltal a hátán (egészen pontosan: a púpján) majdnem vízszintesen elhelyezett ülő alkalmatosság harminc-negyben fokban megdőlt, előrefelé. Pillanatokon belül azonban az első lábak is a hátsókkal összehangba kerültek (kinyújtóztak), így ülőhelyem, velem együtt, a kívánt helyzetbe és magasságba érkezett. Néhány csetlő-botló kezdőlépés után a teve ütemesen ringó járása tudtomra adta: elértük az utazósebességet.

Túlságosan berendezkedni az utazásra nem állt módomban. Nagyjából ötven méter megtétele után a teve visszafordult, és hamarosan beállt a röpke pihenőt töltő, földön heverő társai sorának végére. A földet érés még az indulásnál is kellemetlenebb emlékeket hagyott bennem. Egyrészt, mivel sejtettem, ha az elején külön ütemben mozognak a lábak, akkor a végén sem lehet ez másként; ez a sejtés már jó előre bizonyos fokú aggodalmat gerjesztett. (A mondás, hogy jobb félni, mint megijedni, nem helytálló minden esetben.) Másrészt, valóban külön ütemben mozogtak a lábak a séta végén is: tevém előbb lekönyökölt mellső végtagjaira, engem a nyakán át kis híján kiborítva a földre.

A nem egyértelműen kellemes élmények nem akadályoztak meg abban, hogy gyermekeimnek is megengedjem a tevegelés kipróbálását, Európa egyik, trópusi éghajlatú szigetén. (Környezettudatos és állatbarát énem nem szűkölt, nem fortyogott az ötlet ellen, de szemlesütve álldogált.) A séta egyfajta csapatépítő tréningnek is beillett a két testvér számára, ugyanis a mi tevénk kétszemélyes ülőkével volt felszerelve. Férjemmel együtt, gondos szülők módjára a közelben állva figyeltük, hogyan szállnak be a székbe, csatolják be magukat, majd már előre kuncogva vártuk a teve felemelkedésének pillanatát.

A kis híján előrebukás esélye valóban okozott némi ijedelmet a porontyok esetében is, azonban ők, különösképp a leány, azzal foglalatoskodtak elsősorban, mennyire aranyos is a teve. Őszinte csodálkozással igyekeztem legalább egy-két aranyos vonást felfedezni az állaton, akiről eleddig számtalan dolgot tudtam megfogalmazni, leszámítva, hogy aranyos. Nyáladzó, lefelé lógó, fittyedt ajkai, irdatlan méretű fogai számomra sehogyan sem tűntek aranyosnak. Magyarázatképp eszembe ötlött: hiszen lányom bolondul a lovakért, akiknek ugyancsak irdatlan méretű fogai és – noha a tevékénél kevésbé – nyáladzó szájuk van. Amint csemetéinkkel megindult a karaván, férjem az árnyékba húzódott, én azonban ezt feleslegesnek tartottam, gondolván, a tevék, egyiptomi társaikhoz hasonlóan, ezúttal sem fognak nagy utat megtenni.

Csalatkoznom kellett, mivel a libasorban (tevesorban?) haladó állatok, elérve az első dombocskát, nem fordultak vissza, hanem a domb mögé kanyarodva folytatták útjukat. Kisvártatva eltűntek a szemünk elől, mire én is beadtam a derekam és követtem másik felemet az árnyékba. Bő félóra elteltével, mi tagadás, nyugtalanság kezdett rajtam úrrá lenni. Ugyan, hová tűntek a gyerekek, merre terelte őket a gaz teveterelő. Reménykedtem, a teveterelő ember egyben nem emberkereskedő, s nem is emberevő. Mély sóhajjal nyugtáztam aztán a tevekaravánnak a dombvidék másik oldalán való feltűnését, és csemetéim boldog integetését. Örömömben arról is megfeledkeztem, hogy a tevét nemrég még egy csöppet sem találtam aranyosnak. Szeretettel paskoltam meg az oldalát, a nyakát, megköszönve neki, hogy nem tart tovább izgalomban. Így végeredményben sikerült megtudnom, milyen állat is a teve (pontosan és közelről).

(Kép: Paul Klee)

Játszódik Magyarország egyik vidéki városában, 2021 tavaszán

Egy napos hétfő délután

Mind a négyen feltették a maszkot. Hanna nyafogott: – Utálom, bepárásodik tőle a szemüvegem. Az anyja egy szúrós pillantással némította el. Bence, szokás szerint nem várva meg, míg nővére befejezi a mondatot, azt tudakolta, mennyi ideig fog tartani az ügyintézés, és vajon lesz-e mellékhelyiség a hivatalban. Keze közben a zsebében matatott, ellenőrizte az expedícióra magával hozott gumicukor-állományt. Ambrus lezárta az autót, és vállára vette a Magyar Pszichiátriai Társaság vándorgyűlését reklámozó textil szatyrot. Benne volt a gyerekek könyve, innivalója, valamint egy vaskos dosszié a különböző hivatalos iratokkal. Nagyon pontosan érkeztek. A lépcsőn nem állt egy lélek sem, Gerda meg is rémült: csak nincs még mindig ebédszünet? A biztonsági őr udvariasan nyitotta az ajtót: – Jó napot kívánok, milyen ügyben jöttek? Gerda hagyta Ambrust beszélni. Ha külföldön voltak, általában ő vitte a prímet, a férje valami megmagyarázhatatlan okból ódzkodott tőle, hogy idegen nyelven rendeljen az étteremben, kérjen segítséget a bolti eladótól, vagy intézzen bárhol bármilyen ügyet.

Most azonban Magyarországon kellett ügyet intézni, nem is keveset. Két külföldön született gyerek elkallódott magyar anyakönyvi kivonatát pótolni, számukra magyar személyi igazolványt, lakcímkártyát és adókártyát beszerezni nem egyszerű feladat rendes körülmények között sem. A helyzetet tovább nehezítették a járványügyi korlátozások, valamint az a tény, hogy a család mindössze a húsvéti szünidő két hetét tervezte idehaza eltölteni. Halasztást azonban nem tűr az ügy, a ház épül, be kell adni a bankhoz a hitel-igénylést. Gerda szívét melegség töltötte el már a gondolatra is, hogy közel húsz év után hazatérnek. Véget érnek a hónapokkal előre való utazás-szervezések, állandó csomagolások. Ha a nagymamánál akarnak ebédelni, elég lesz előző este szólni. Esetleg két nappal korábban. Lázmérés és kézfertőtlenítés után bebocsátást nyertek az előtérbe, és letelepedtek az ablak alatti puffokra. A helyiség tiszta és modern bútorokkal berendezett volt, nagy ablakokkal, a sarokban hatalmas fikusszal.

Ablak, kormányablak, egyablakos rendszer, ízlelgette Gerda a szavakat. Nyugaton ezt úgy mondják, one-stop-shop. Amikor mindent egy helyen lehet elintézni. Hirdetik is szép, színes videókkal a falra akasztott képernyőkön, hogy a járművel, jogosítvánnyal kapcsolatos ügyintézés is ide tartozik. Szerencse, hogy bevezették ezt a rendszert, így biztosan meglesznek az okmányok hamar. A hivatali ügyintézésektől általában nem volt jó kedve, ám ez eltörpülni látszott a megannyi teendő közepette. Eddig minden gördülékenyen alakult, az építkezés és az iskolákba beiratkozás is. Bence azonnal olvasni kezdett, már csak néhány oldal volt hátra a Kétévi vakációból. Hannának nem nagyon fűlött a foga az Egri csillagokhoz, de még nem akarta a tabletjét elővenni. Mostanában elég gyorsan lemerül, kímélni kell az akkut, jól jön majd még egy kicsit később.

Kisvártatva a hármas ablakhoz léphettek. A gyerekek elfoglalták az ügyintéző asztala előtt álló két széket, így a szülők állva maradtak mögöttük. Filigrán hölgy nézett szembe velük, biztatóan mosolyogva. Ambrus vidáman és jól felépítve adta elő a meglehetősen hosszú történetet az elkallódott kivonatokról, a CSOK igényléshez beszerzendő okmányokról és a fojtogató határidőkről. A nagy monológban kissé ki is melegedett, ezért kibújt a kötött pulóveréből, és azt akkurátusan a Hanna által elfoglalt szék támlájára terítette. Gerda ezalatt lendületesen szedte elő és csúsztatta be a kis résen át a hölgy elé a birtokukban lévő iratokat. Bence a haját turkálta, félig még öntudatlanul, lélekben már készült a hamarosan sorra kerülő fényképezkedésre.

Azonban amikor Ambrus odáig jutott a magyarázatban, hogy nem tudnak születési anyakönyvi kivonatot bemutatni, rövid úton kiderült: annak hiányában lehetetlen továbblépni, és ezen nem változtat az érvényes magyar útlevél megléte sem. Dolguk végezetlenül, sebesen távoztak hát, és a helyi anyakönyvvezető felé vették az irányt, a kérdéses okmányok beszerzése végett. Gerda a férje arcát fürkészte, és mivel azt továbbra is megnyugtatóan vidámnak látta, megnyugodott ő is. Így ment ez rendszerint, már vagy huszonöt éve. A Főtéren a korlátozások ellenére is nyitva voltak a fagylaltozók, így okvetlenül be kellett térniük egy gombóc sós karamellára, amit a közeli templom körül sétálgatva fogyasztottak el. Gerda szemügyre vette a könyvesbolt kirakatát is. Jó néhány kötet érdemes lenne megvásárlásra, amint kinyithatnak az üzletek. Ambrus eközben a szemközti ház lábazatán lévő díszkő burkolatot tanulmányozta. Mutatós megoldás, de a miénk ennél különlegesebb lesz, állapította meg magában elégedetten. Ragyogott a nap, Húsvét előtti boldog várakozás úszkált a levegőben.

Két nappal később, egy hűvös szerda délelőtt

Gerda idegesen kotorászott a táskájában rágógumi után. Rendkívül praktikus darab, kis zseb, nagy zseb, kívül, belül, csak éppen azt nem találni, amire a legsürgősebben szüksége van. Persze lehet, hogy a gyerekek fogyasztották el az utolsó szemet is. Igaz, akkor legalább az üres csomagot megtalálná, a szemetet nem szokták maguk után eltüntetni. Régi rossz szokása volt, hogy az ajkát harapdálta, és minél inkább belejött, annál nehezebben tudta abbahagyni. A körömrágásról már alsóban leszokott, helyette jött ez az átkozott ajakrágcsálás. Nehéz tenni ellene, az embernek a saját szája, benne a fogaival mindig kéznél van, egy kis képzavarral élve. Nemcsak sebes lesz belül, de a kívülállók hülyének nézik, olyan fintorba torzul az arc, mintha szélütött lenne. Csakhogy, ez most a maszk miatt nem látszik. Akkor még nagyobb a kísértés. Egy fogpiszkáló kellene, vagy legalább egy rágógumi. – Megnéznéd még egyszer, hogy nem jött-e meg az a nyamvadt email? – fordult Ambrushoz, aki ezalatt ügyesen bemanőverezte a karcsúnak éppen nem nevezhető Ford Galaxy-t a hivatal parkolójában magasodó gesztenyefa árnyékába. Kiszálltak, Ambrus végigpörgette a telefonján a leveleit, majd reményvesztett arckifejezéssel csúsztatta a készüléket a farmerja zsebébe.

Ugyanaz a bajuszos biztonsági őr volt szolgálatban, mint két nappal ezelőtti ittjártukkor. A bajuszt látni nem lehetett ugyan a maszk alatt, de Gerda tudta, hogy bajusza van. Nem lehetett másként. – Friedmann Klárához jöttünk, meg volt beszélve fél tizenkettőre, már jártunk itt hétfőn. Lázmérés és kézfertőtlenítés következett, protokoll szerint. – Kedves Klára, most csak azért jöttünk, hogy jelezzük: ne várjanak ránk a megbeszélt időpontban, ugyanis tegnapelőtt az anyakönyvi hivatalban nem jártunk sikerrel. – Ambrus erőfeszítést tett, hogy a maszkban is tagoltan és jól érthetően beszéljen. – Amíg a pár éve létrehozott elektronikus rendszerbe át nem vezetik a gyerekeket, addig a hölgy nem tud nekünk másolatot kiadni. Az elektronikus rendszert pedig Pesten kezelik. Beszéltünk velük telefonon, írtunk nekik emailt, kifejtve a sürgősség okát, azonban egészen mostanáig nem kaptunk választ. A gyerekeket ezért most nem is hoztuk magunkkal. Az ügyintéző hátrébb csúszott székével a plexi fal mögött, és szemüvegét levéve megdörzsölte a halántékát. Gerda hallani vélte, hogy sóhajt, és emberi együttérzést látott a szemében.

– Gyuri, engedj be néhány ügyfelet, ennyien nem várakozhatnak egyszerre az előtérben – a kék blézeres irodavezető hangja fáradtan csengett. Két ablakkal odébb négyévesforma fiúcska nyűglődött a széken, türelmetlenkedett, míg az édesanyját fényképezték a terem végében. Az elébe tett képeskönyv szemmel láthatólag egy csöppet sem érdekelte, a csuklós busz, amit az imént még fel-alá tologatott az asztalon, épp leesett a földre, az iratkupac tetején heverő színes szövegkiemelőt pedig nem sikerült megkaparintania.

Ambrus megérezte a telefon rezgését, rápillantott a képernyőre, majd egyszerre fordult a feleségéhez és az ügyintézőhöz. Kicsit olyan képet vágott, mint aki nem hiszi, hogy április közepén havazhat. – Most jött meg a központi hivataltól az email, bekerültek a gyerekek az elektronikus nyilvántartásba. Gerda szíve hevesebben kezdett dobogni, Friedmann Klára arca pedig felderült, és a szolgálatkész hivatalnokokra jellemző lelkesedéssel sorjázta a tennivalókat. – Akkor most el kellene menniük a városközpontba az anyakönyvi kivonatokért, és a gyerekekkel együtt visszajönni. Meg tudják oldani egy félórán belül? Nekem egyig tart a munkaidőm. A házaspár összenézett, gyors fejszámolást végeztek magukban mindketten, majd bólintottak.

Te vezess, tegyél ki a hivatalnál, menj fel a gyerekekért, addig megszerzem a papírokat, és a visszaúton felvesztek – katonai vezetőket megszégyenítő határozottsággal pattogtak Ambrus szájából a vezényszavak. Gerda már a harmadik pirosnál ácsorgott, magában sziszegve a rosszul összehangolt lámpák miatt, amikor megszólalt a telefonja. – Nálad maradt a személyim, légy szíves azonnal fényképezd le és küldd át a telefonomra. A férje hangja feszült volt, és a szokásosnál erősebb. Amint lehetősége nyílt rá, félrehúzódott. Nem állította le a motort, de a féken tartotta a lábát, el ne induljon idejekorán. Miután megvolt a másolat küldésével, tárcsázta az anyját: – Úgy alakult, hogy be kell jönniük a gyerekeknek is, öt perc múlva odaérek értük, gyertek a kapuhoz. – Még nem fejeztük be a sakkpartit – hallatszott a háttérből Bence méltatlankodása.

Mire visszaértek a főútra, Ambrus már velük szembe sétált, diadalmasan lobogtatva a frissiben beszerzett – mondhatni, még meleg – születési anyakönyvi kivonatokat. A hivatal lépcsőjén addigra jókora sor kígyózott. A biztonsági őr sehol. A levegő kezdett megtelni nyugtalansággal, és talán koronavírussal is. – Elnézést, hogy előre megyünk, de megbeszélt időpontunk van, és ma már másodszor jövünk. – Gerda jóhiszeműen magyarázkodott a feldúltan rámeredő, mackónadrágos férfinak. Hálásan tekintett a felbukkanó Gyurira, szinte barátként üdvözölte. Az őr beengedte a családot, útját állva a mackónadrágosnak.

Az elkövetkező két és fél óra alatt Gerda megfeledkezett arról, hogy általában fél óránként szokott inni, és óránként mosdóba menni. Angyali türelemmel ült, mintha csak filmet nézne, peregtek előtte az események: Friedmann Klára áttanulmányozta a számtalan dokumentumot, gépelt, nyomtatott, rubrikákat töltögetett, kiadta ellenőrzésre, majd kijavította az első körben vétett hibákat, lefényképezte a gyerekeket, újra gépelt és újra nyomtatott. Ha elakadt, egyeztetett két másik kolléganőjével, egy esetben pedig telefonos segítséget is igénybe vett. Különös módon Bencének sem jutott eszébe a mosdó, holott máskor nehezen birkózik meg az életnek eme kihívásával. Most kizárólag amiatt fejezte ki nemtetszését, hogy tizenkettedik életévének betöltése előtt nem írhatja alá saját kezűleg a személyi igazolványát. Amikor a különleges vonalvezetésű faliórán a kismutató félúton járt a kettes és a hármas között, Friedmann Klára kiadta az elkészült lakcímkártyákat és a személyi igazolványt igénylő lapok másolatát. – Az okmányokat és az adókártyákat postán fogják kézbesíteni, valószínűleg egy bő hétbe is beletelik. A házaspár hálálkodását hallva heherészve hozzátette: Ugyan, nem probléma ez a kis túlóra, a gyerek addig otthon nem ebédelt, de hát nem kell mindig enni, nem igaz?

Szabadlábra lettek helyezve. Kicsit fáradtan, de bizakodva tértek haza, várakozással tekintve a családi programok elé. A bő hét egy szempillantás alatt eltelik majd, van addig is más intéznivaló – Gerda melegen és támogatóan szorította meg Ambrus kezét.

Nyolc nappal később, egy hófúvásos, jégdarával tarkított csütörtökön

Ambrus úgy körözött a nappaliban, mint egy távirányítójával kapcsolatot vesztett drón. Dühös szusszanással lökte le a telefont az asztalra, hogy fél perc múltán újra felemelje, és tárcsázzon egy másik számot. Végre sikerült eljutnia egy ügyintézőig. – Tehát az adószám már létezik a rendszerben, de telefonon nem tudja megmondani. Volna szíves felvilágosítani, hogy miért nem? Hiszen az ügyfélkapun keresztül hívtam, azonosítottam magamat a rendszerben, következésképpen látható, hogy én vagyok a gyerek apja. Nem látható? Tényleg, csak az anyja neve van nyilvántartva az elektronikus rendszerben. Akkor megkérem a feleségemet, hogy ő telefonáljon. – Gerda ekkor lépett be, kezében a Hanna pulóverével. Fintorogva szaglászta – jó erős istállószaga van, mehet a mosásba. Már nyúlt a telefonért, de a férje hangja megállította. – A gyerek anyjának sem mondják meg telefonon? Akkor mit javasol? Csak személyesen? Covid idején? – az utolsó kérdést már inkább csak magában hörögte.

– Na, megvan végre az az adószám, vagy micsoda? Holnap is mehetek lovagolni? Mert most Klári is tudna jönni, szóval jobb lenne együtt. Ugye, nem kell még egyszer a hivatalba menni? – Hanna, a hidegtől kissé kipirult arccal, egy marék jégdarát tartva a kezében futott be a teraszról, és egy szuszra hadarta el az összes kérdést. Közben azon igyekezett, hogy a jégdarát, mielőtt még megolvadna, eljuttassa a fotelban ülő testvére nyakába.

Ambrus újra tárcsázott, majd várt. Folytatta a körözést, ami Gerdát annyira idegesítette, hogy inkább a mosógép bepakolása mellett döntött. Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy az eredetileg tervezett két hétnél tovább is itt kell állomásozniuk, pusztán a hivatalok szervezetlensége miatt. A kormányhivatal helyi irodája elküldte őket az önkormányzathoz, az anyakönyvvezetőhöz, aki viszont visszautalta az ügyet a kormányhivatalhoz, ezúttal a központba. Akkor voltaképpen hány ablakos ez a rendszer és melyik ablakot fogják kitárni előttük, ha egyáltalán? Mikor visszaért a nappaliba, Hanna éppen a nagymamát tájékoztatta csevegő hangnemben: – Három nap múlva lesz a költészet napja, amit József Attila születésnapján ünneplünk. Hétfőre Ibi néni szabadon választott verset adott fel, szerintem én József Attilától fogok valamit megtanulni, csak még nem tudom, hogy mit.

– Talán emlékszik ránk, múlt héten hosszasan időztünk Önnél. Igen, a gyerekekkel. Bocsásson meg, hogy zavarom, de sürgősen szeretnék egy időpontot kérni, mert az imént a központi telefonszámon azt a tájékoztatást kaptam, hogy már elkészült a gyerekek adókártyája, látható is a szám a nyilvántartásban, de nem adják ki, csak személyesen. Ha adóügyben foglalok időpontot, akkor meg kell adnom az adószámomat? De csak a sajátomat tudom megadni, hiszen a gyerekét még nem kaptam meg. Éppen ezért telefonálok. A gyerek nem telefonálhat, mert kiskorú, nincs ügyfélkapuja sem. Nem tudok akkor időpontot foglalni?… A saját nevemre nem lehet?… Értem… Köszönöm…

„édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – ez a vers jó lesz, Mama! – csilingelt fel Hanna hangja a kezében tartott verseskötet fölött. Örömében még tapsolt is. 81 forint volt a könyv eredeti ára a hátoldalra nyomtatva, valamikor a hetvenes években, de tavaly vették antikváriumban. Már nem akarták magukkal vinni, tudván, hogy hamarosan itthon lesznek.

Gerda mozdulatlanul állt, az ablakon át kinézett a jégdarától fehérlő kertre, a kert fölött pedig tovább, a főút irányába. Ott van a hivatal is, azok között az épületek között. „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – suttogta maga elé, üresedő tekintettel, és hideg kezével még mindig az istállószagú pulóvert szorongatta, amit gondolataiba merülve végül elfelejtett berakni a mosógépbe.

3. rész, szerda

Ma reggel kemény fagyra virradtak. Süni boldog, mert ha hideg van, akkor talán előbb-utóbb hó is esik. Ha pedig mégsem, akkor lehet csinálni hóágyúval. A férfi erre a közelmúltban ígéretet tett, és, mint köztudott, az ígéret olyan szép szó, hogy aki nem tartja be, az dögöljön meg. A hóágyú motorja volt a legelső alkatrész, ami rendelkezésre állt. A ház épülésekor keletkező építési hulladékokat és szerelvényeket a férfi mindig gondosan átvizsgálta, lázasan törve a fejét a lehetséges újrahasznosítási módozatokon. A hosszú falécekből példának okáért remek támasztékot eszközölt a frissiben elültetett facsemeték mellé. A ház lábazatát körülvevő folyami kavics maradékából jutott a gépkocsi-beállóra is. Mégse a sárban cuppogva kelljen beszállni. Az asszony már csapott emiatt patáliát. Nem a kavics, hanem a sár miatt. Hogy ő színházba kecses kiscipőben menne, a gépkocsi megközelítése pedig csak sártengeren át lehetséges. Ráadásul, a belseje úgy fest, mint egy istálló.

Az istálló igen találó hasonlat volt, tekintettel arra, hogy Cirmi hetente több alkalommal fordult meg a lovardában. Lovaglás után pedig nem átallott beülni az autóba amúgy lovaglócsizmásan. Lovardába mégse visz az ember váltócipőt, hacsak nevetség tárgyává nem kíván válni. Az asszony rendszeresen hordja mosóba az autót, elkölt rá tetemes összeget, cserébe az autó csillog-villog, kívül-belül. Két vagy három napig. A következő lovaglóóra napjáig. Akkor aztán kezdődik minden elölről, és az asszony már szemet vetett egy kisebb járműre, ami a jövőben potenciálisan második autójuk lehetne. A színházba járó autó, amitől lovaglócsizma és egyéb szennyek szigorúan távoltartandók. A férfi ellenáll, emlegetvén az anyagi terheket, a környezet védelmét, azt a vitathatatlan tényt, hogy a falusi élet ilyen következményekkel is jár, és talán egyebeket is, amiket az asszony már nem hall, mert olyankor a dühtől szikrázik a szeme és kéket-zöldet lát.

Süni a kerti tavat borító jégpáncélon méri a hideget. Megvan legalább hat centi. Nem reped, nem is ropog. Előbb csak óvatos, puhatolózó lépéseket tesz a kemény felületen, mégiscsak félelmetes, ahogyan le lehet látni a tó fenekére. Keresi az egyszem keszeget, amit ősszel horgász-zsákmányként hozott haza (ha legalább ő hozta volna, de vödörért a férfit ugrasztotta, jóllehet ennek a végkifejlet szempontjából csekély vagy egyenesen nulla a jelentősége). Aztán bátorsága mégiscsak a fejébe száll (az inából) és vígan menetel a jégen. Szerencsére nem peches ember. Csúszkálni sem rest, amit kurjantásokkal kísér, ezzel ösztökélve testvérhúgát, hogy a mulatságban őhozzá csatlakozzon.

Testvérhúga ezidőtájt az újonnan beszerzett lovas kellékeket (úgymint türkizkék színű, prémes kötőfék, vele színben tökéletesen harmonizáló nyeregalátét és takaró – amikor az asszony megkockáztatta a kijelentést, hogy talán ezek a holmik nem feltétlenül tartoznak a lovaglás esszenciális kellékeinek sorába, csak egy megsemmisítő pillantás volt a válasz) szemrevételezi. Vizuális típus lévén, mindjárt tudni is szeretné, hogyan festenek majd eme kincsek a pompás állatokon. Odahaza tartott ló híján, egyelőre egy szamár lesz a próbababa. Egy kékes-lilás színű plüss szamár, közismert nevén Füles, Micimackó barátja. Van ilyen szamárból Cirminek egész családnyi. Amíg bátyja a bolhapiacokon kisautókra és plüsskutyákra vadászgatott, ő bizony a barbibabák mellett begyűjtött néhány megkímélt állapotban lévő csacsit.

A szamár egy darabig jámboran tűri az öltöztetést, hanem amikor a kötőfék is felkerül rá, megtáltosodik. Felnyerít – méghozzá ló módjára, nem csak ordítozik, mint egy szamár –, kapál egyet a lábával, és nekiiramodik. Kivágtat a gyerekszobából, végig a folyosón, s az éppen nyitva lévő teraszajtón keresztül egy szempillantás alatt a kertben terem. Megrészegül a saját képességeitől, rázza a sörényét, csapkod a farkával, s a kerítés fölött büszkén nyerít ki az utcán szekeret húzó két lónak. Amazok – beképzelt teremtések – ügyet sem vetnek rá, de ez nem zavarja a jókedvű viháncolást. Foghegyről odanyeríti a jégen csúszkáló kamasznak: „Ha nincs ló, a szamár is jó! Úgy ám, kiskomám!” Cirmi száguld utána, igyekszik megzabolázni, egyelőre hasztalan. Az asszony csak somolyog, futkározzon csak a leány. Ha ezen múlik, vesz ő biza a csacsinak is puccos ló-felszerelést.

A hóágyú motorja a konyhai páraelszívóból lett kinyerve, amikor a gépészek nevezett páraelszívót a ház központi szellőzőberendezésére rákötötték. „Akkor ezzel most mi legyen?” – így a gépész, fél kézzel lóbálva a kisebb görögdinnye méretű, lekerekített kocka alakú masinát, a belőle kilógó vezetéknél fogva. Mintha csak lett volna egy súlytalan léggömb. „Hóágyút csinálunk belőle!” – rikkantott a férfi, és biztonságba helyezte az alkatrészt a konyhaszekrény alsó részében. Könnyelműen ígérgető embert azonban hamarabb utolérik, mint a sánta százlábút. Jött a kamasz tudakolni, hol is tart a hóágyú-projekt.

Vakarta hát erősen feje különböző pontjait a férfi, szégyellvén bevallani, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél az elmúlt hónapok során. „Teoretice már készen van” – felelte biztatóan, és csakugyan kisvártatva bemutatta a projekt dokumentációt, ami állt egy darab A4-es méretű papírlapból. Ezen, az egyszerűbb projektekhez mérten elegendő részletességgel, szerepelt kidolgozva a motoron kívül beszerzendő alapanyagok listája, a véleményezés céljából megkérdezendők névsora (első helyen mindjárt saját, elsőfokú felmenő férfirokonával), a megvalósításhoz szükséges becsült időtartam (az asszony a megjelölt intervallumot magában üstöllést megszorozta néggyel, korábbi tapasztalatokból tudta ugyanis, hogy amit a férje x idejűnek becsül, az kitesz négy x-nyi időt is, alsóhangon; vélekedését azonban egyelőre magába fojtotta, elejét kívánva venni olyan jellegű vádaskodásnak, hogy ő a kicsit nem becsüli, márpedig a férje kicsiket szokott becsülni), valamint a kivitelezők (úgymint ő és Süni). Fellelhető volt továbbá egy havas tájat ábrázoló, internetes felületről lopott fénykép, és a lap különböző pontjait díszítő, véletlenszerűen elhelyezett hópehely. Utóbbi kettő azonban a megvalósítás szempontjából elhanyagolható.

Most, hogy beköszöntött a kemény hideg, soha jobb alkalom nem kínálkozhatna a hóágyú összeállításához és üzembe helyezéséhez. (Kérdés persze, mi számít keménynek, mert a mínusz tíz már bizony ropogós, csakhogy még mindig nem az az igazi, békebeli fagy, amilyen volt annak idején. Mert annak idején megvolt mínusz tizenöt-húsz is, befagyott a Balaton, és lehetett neki örülni meg lehetett rajta korcsolyázni. Úgy értve, hogy az örülhetett, meg az korcsolyázhatott, aki a közelében lakott. Az asszony és a családja nem laktak a közelében, ezért az a tény, hogy befagyott, mondhatni, hidegen hagyta őket. A hideg keménysége mindazonáltal viszonylagos az egyéni tűrőképesség függvényében is. Az asszony októbertől áprilisig sízokniban érzi jól magát – pedig síelni éppenséggel nem szokása – , míg a férfi zokniból is olykor lyukasat hord. Saját állítása értelmében – melynek valóságtartalmát megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani a tudomány jelenlegi állása szerint rendelkezésre álló eszközökkel nem lehetséges – ennek nem a hanyagság az oka, hanem hogy így szellőzik a lába.) Süni a hóágyút fontossági sorrendben a csúszkálás elé helyezi, s a jégről leslattyog.

Elő hát a motorral, elő a szerszámokkal, kell egy kis vezetékelés, csavarozás, ráspolyozás, s lesz nemsokára olyan hóesés, hogy a Mikulás, hátrahagyva az unalmas finneket, a kertjükbe teszi át főhadiszállását. (Hogy a finnek nem is unalmasak? A kivételeknek mindig tisztelet jár, ámbár itt hosszas elgondolkodás szükséges, hogy unalmas vagy nem unalmas finnel találkoztak-e nagyobb létszámban, és eme – reprezentatívnak aligha tekinthető – minta tükrében az unalmas finn a főszabály és a nem unalmas a kivétel, avagy éppenséggel vice versa. Mert a kivétel erősíti a szabályt, és már csak emiatt sem mindegy. Az elgondolkodás szomorú végkövetkeztetéseként azt lehet megállapítani, hogy kizárólag a részeg finn nem unalmas, az korra, nemre, helyszínre, napszakra való tekintet nélkül hajlandó énekelni, és táncolni, mégpedig nem is szolidan, éppencsak csörögve és fejét billegtetve a zene ritmusára, hanem népes csapatban polkát járni, akár fényes nappal, egy hajó fedélzetén is. Bizonyára akadnak más, nem unalmas finnek is, erre azonban jelen elgondolkodás nem szolgál semminemű információval.)

A motornak a nagynyomású vízspriccelő berendezéssel (ami békeidőben vízszintes vagy függőleges, fából, kőből, téglából készült felületek tisztítására szolgál, ám szükséghelyzetben hajlandónak mutatkozik ágyúként is kipróbálni magát) való összecsatlakoztatását követően már csak a záróakkord van hátra, nevezetesen a próbaüzem. Ez bizony a kerti csapra való rákötést igényli (vízre, ugye, szükség van a hóhoz, anélkül senki emberfiának nem sikerülhet, azazhogy talán egyedül az Emberfiának, mert aki tud vízből bort, az nemkülönben tudhat víz nélkül havat is, ám a férfi gyorsabb sikerrel kecsegtetőnek véli a kerti csap igénybevételét, mintsem leborulni a jeges földre és az Ő segítségéért folyamodni, remélve, hogy hátha pont meghallja, pont ráér, és pont teljesíti), amely záróakkord elháríthatatlannak tűnő akadályba ütközik: a kerti csap tekerője, csakúgy, mint a csöve, merevre fagyva rendeli alá magát a természet törvényeinek. Megfagyott csőben pedig a víz is kemény, meghiúsítva ezzel a csövön át való eltávozást és a hóvá alakítandó porítást.

A kamasz e váratlan körülményen úgy feldühödik, ahogyan csak a kamaszok tudnak feldühödni a váratlan körülményeken. Dühét a bejárati ajtónak a közepest jócskán meghaladó erejű becsapásával juttatja kifejezésre. A becsapódástól megremeg a konyhaszekrény, benne a csaknem húsz darabot számláló Hollóházi porcelán kávéskészlettel. Megremeg az asszony is, még ilyet, micsoda viselkedés, a nagymama ajándékát se becsüli a komisz kölyök, majd ad ő neki, mehet az egész tetves hóágyú a kukába. Paprikavörös fejjel vágtat a kamasz szobája felé (aminek ajtaját ugyancsak becsapták), most aztán móresre tanítja (O tempora, o mores! … patientia nostra! Allahu akbár! Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!).

Az ajtóban azonban megtorpan, valami világít a padlón. Csak nem egy izzó esett ide valamelyik lámpából? És ha igen, a földön heverő izzó ugyan mitől világítana? (Történtek már különös dolgok ebben a házban, kétségtelen, főleg, amióta a ház okos lett, olyan okos, hogy a benne lakóknál is jobban tudja, mikor melyik fényforrásnak kell felkapcsolnia, mennyi időre, mekkora fényerővel.) Lehajol, kézbe veszi a világító gömböcskét. Alig nagyobb egy kajszibaracknál. Színét tekintve éretlen, halványsárga barack lehetne. Szeme nincs, csak szája, s az mosolyra húzódik, az egész kis gömböt átívelő vonal lesz. Ettől aztán fény gyúl az asszony elméjében, a kis gömb fényénél is erősebb, és sejti, honnan származik az eleddig őelőtte ismeretlen jószág.

A gömböcske még mindig mosolyog, és finoman remegni kezd a tenyerén. Ekkor vágtat arra Cirmi, a csillapodni látszó szamarat vezeti a türkizkék, prémes kötőféken. „Csirhallasz! Csirhallaaaaasz!!” – üvölti a szamár a kis lényt észrevéve. Cirmi lefékez, közelebb lép. „Ó, de cuki! Hadd vegyem én is kézbe!” – gügyögi egészen elváltozott hangon, amit az asszony jól ismer, mert igen népes azon élőlények, sőt, élettelen tárgyak csoportja, ami a leány számára végtelenül, elképesztően, szívmelengetően, annnnnyira cukiiiii. A szobájának ajtajában kialakuló csoportosulásra Süni is kidugja fejét. Ezúttal az ajtóval finoman bánik, nem csapkodja. Igaz, kinyitáskor nehéz is lenne becsapni.

„Mi van? Hogy került hozzátok a csirhallasz?” – tudakolja a háromfős társaságnak egyszerre szegezve a kérdést, aztán, meggondolva magát, már csak az anyját és a húgát nézi. Kétségkívül szúrja még a szamár általi lekiskomámozás tüskéje, ezért a felcicomázott állatot igyekszik tüntetőleg levegőnek nézni. Az asszony röviden előadja a történteket, és kérdőn tekint fiára, fedné fel a csirhallasz idekerülésének mikéntjét. A kamasz erre ekképpen szolgáltat magyarázatot: „Ő kérte, hogy az előszoba polcára tegyem. Megtetszett neki, ahogy a sarokban lakó pók a hálóját szövi, és remélte, hátha barátság szövődik közöttük.” A polcra tétel és a padlón heverés között fennálló ellentmondást egy kissé szégyellősen tett kiegészítéssel (a szégyellést pedig flegmának álcázott vállvonogatással) oldja fel: – „Biztos attól esett le, hogy becsaptam az ajtómat.” Azzal finoman kiveszi testvére kezéből a ragyogó gömböt, és visszahelyezi a polcra, a pókháló közelébe. A csirhallasz mosolya ragályosnak bizonyul, mert ők ott négyen néhány pillanatig csak állnak és mosolyognak egymásra. Még a szamár is kap Sünitől is egy halvány félmosolyt. A csendben csak a hajszárító zúgása hallik, amivel a férfi odakint iparkodik a kerti csapba fagyott vizet megolvasztani.

Kép: Paul Klee

Újsághír: A Szentendrei-szigeten mindig történik valami! Szigetmonostor télen-nyáron otthont ad kulturális és gasztro-fesztiváloknak, felnőtt- és gyerekprogramoknak. A Monostori Mezítlábos Forgatag immár hagyományos rendezvénynek számít. Legutóbb 2022. május 22-én vasárnap 09.00-18.00 között került rá sor, a Szikke és a Faluház szervezésében. Hogy mi a Szikke? Hogy nem ismeritek? Hohó! Hát a Szigetmonostori Kistermelők Közhasznú Egyesület – finomságokban utaznak. A Faluház pedig egyszerűen szólva a falu szíve-lelke. A programban kiemelt helyen szerepelt a kisállatvásár, valamint a kézművestermékek és antik régiségek vására. Gyereknek volt állatsimogató, játszóház, tűzzománcozás és rajzverseny, többek között. Gasztronómiában jártasok indulhattak a ’Praclit a bográcsba’ főzőversenyen. Valamilyen lábat illett minden fogásba belesütni-főzni. Így aztán készült csirkepörkölt, csülök, marhalábszár. A vegetáriánus fogás alapanyagául, igen szellemesen, őzlábgombát választottak a versenyzők. Szárnyas jószágait ki-ki benevezhette a szépségversenyre, a bátrakat és kalandra szomjasokat pedig a parasztolimpia és a tombola várta. A tombola fődíját, ami egy élő malac volt, Óbudára vihette haza egy kétgyermekes család. A belépés – nem csak mezítlábasoknak – ingyenes volt.

*****

apu én akarom megnyerni a malacot te is láttad a plakáton milyen cuki vegyünk sok tombolát légyszi

Te legfeljebb csirkét nyerhetsz, az illik hozzád, buta tyúk.

apu hallod mit mondott ez a piszok disznó

Elég legyen! Aki nem hagyja abba a piszkálódást, kiszáll a kocsiból.

Bogi kiszállhat, ő tud repülni. Nem is buta tyúk, hanem buta liba.

Gyerekek! Ne bosszantsátok apátokat! Figyeljétek az utat, és szóljatok, ha láttok parkolóhelyet!

*

Szívem, iszunk egy kávét? Igazi eszpresszót árulnak. A gyerekek beültek a tűzzománc foglalkozásra a pajtába. Azt a faoszlopos teraszt nevezik így, ott valamicskét jár a levegő és árnyékban vannak.

Huhh, tényleg nagy a hőség. Inkább egy sört innék. Vállalod, hogy hazafelé te vezetsz?

Persze, vegyél nyugodtan sört. Ha szeretnéd, végignézheted az antik tárgyak standját, úgy láttam, van sok régi könyv is. Milyen helyes kis falusi forgatagba csöppentünk!

Aha. Ebédelni mit fogunk?

Anyu, mi nem nevezünk be a főzőversenyre?

Nem, Tomicsek, arra nem készültünk. Azért ebédelünk majd mi is, ne aggódj. Ilyen hamar véget ért a tűzzománcozás?

Á, nem, csak unalmas. Bogi ottmaradt, valami gyertyatartót formázgat. Addig én körülnézek, mit lehet még csinálni.

Oké, felderítő expedíció engedélyezve, de csak a kerítésen belül. A tisztelt felderítő úr ne menjen ki az utcára!

*

Kálmán, ez már a harmadik söröd. Nem egyről volt szó?

Nyugi, Krisztinka. Nem fog megártani. A pörkölttel jól csúszik.

apu én akarom megnyerni a fődíjat vagyis a malacot lakhatna a szobámban a ketrecében most is abban fekszik

Bogikám, kicsi csillag, először is fejezd be az ebédedet, légy szíves. A díjnyertes csapat csirkepaprikását nem illik meghagyni. Csinos kis gyerekadagot szedett neked a néni. Utána vehetsz tombolát. Kérjél pénzt anyucitól.

anyu azt mondta apu hogy adjál pénzt tombolára

Kálmán, nem kíséred el? Ne egyedül vásároljon egy óvodás. Habár tudjuk, hogy Bogi ügyes nagycsoportos, igaz?

Szívem, olyan jól ülök most itt az árnyékban. Menjen vele a bátyja.

Tomi a rajzpályázaton vesz éppen részt, most nem zavarhatom. Nézd, milyen elmélyülten alkot, ide látszik, ott ül a szélső asztalnál.

Rendben, akkor megyek veled, királylány. Anyuci majd foglalja addig ezt a jó kis árnyékos padot.

*

Nem tudtam, hogy koncert is lesz, egész jó hangja van annak a szőke lánynak, nem? Sajnos, a basszusgitár egy kicsit elnyomja szegényt, javíthatnának a hangtechnikán. Hahó, hallod egyáltalán, amit mondok?

Mi? Öhöm, persze. Hogy jó a gitár. A basszusgitár.

Nem egészen ezt mondtam. Édes, megint ittál egy sört? A tombolavásárlásból visszafelé jövet?

Öhöm, vagyis nem sört, hanem, izé, egy kis pálinkát. Ott a sajtárus mellett van. Látod? Az a másik bódé. Na. Ott lehetett kóstolni.

Még csak fél négy van, ha így folytatod, nem fogjuk tudni megvárni a tombolasorsolást.

A tombolát meg kell várni, anyu. Én nyerem meg a malacot. Bogi meg a tyúkokat. Az a második díj, négy tyúk.

Ó, igen, remek lenne az emeleti lakásunkba egy malaccal és négy tyúkkal hazatérni. Jó ötlet, Tomicsek, de inkább csak viccnek jó. Képzeld csak el a szemközt lakó Teri néni arcát, amikor ezt megtudná. Nemrég beárulta a közös képviselőnél Takácsékat a másodikról, mert macskát hoztak a házba.

Akkor költözzünk kertes házba, anyu! Lakjunk ebben a faluban! Itt kutyánk is lehetne.

Hát igen, itt tényleg minden olyan nyugis, csak picit nehezen tudnánk dolgozni járni. Majd még gondolkodunk rajta, jó? Most viszont úgy látom, a hátsó füves részen pár fiú focizik, nem akarsz beállni hozzájuk?

*

apu kaphatok fagyit annál a nagy fánál árulják a barátnőimnek már vett az apukája

Mit? Fagyit? Ó, hát hogyne. Hozol apucinak is? Mondjuk, egy vaníliásat. Anyuci ad pénzt.

Ez csak természetes, anyuci mindent megold, anyuci mindenre ad pénzt. Fagyira adok, de te nem ihatsz többet, Kálmán.

Hallod ezt, csillagom? Már innia sem szabad apucinak. Szomjan fogok halni a nagy melegben.

köszi anyu a barátnőim azt mondják nevezzünk be mi is a parasztolimpiára hat ember kell egy csapathoz ők négyen vannak és

De mégis miféle barátnőid ezek a lányok, Bogi?

a játszóházban ismerkedtünk meg az előbb Luca a kisebb ő középső csoportos és Lili a nővére már iskolás az anyukájuk meg az apukájuk is benne lenne a csapatban de kell még két ember és szerintem

Várj egy kicsit. Ahogy elnézem apát, ő már csak pihengetni fog ma ezen a padon, szóval én nevezhetek be veled. De mit kell csinálni?

hát mindenféle jó feladat van azt mondták a lányok de előre nem lehet tudni hogy pontosan mit kell csinálni nemsokára kezdődik

Nem bánom, menjünk. Csak még várjuk meg a rajzpályázat eredményhirdetését. Nagyon szépet alkotott a bátyád.

de én nem akarom megnézni és nem akarom megvárni a malacot akarom megsimogatni meg a tyúkokat nézd milyen aranyosak szegényeknek biztosan melegük van

*

Kislányom, ne dugd be az ujjad a rács között, bele is csíphet az a tyúkocska, nem gondolod?

nem csak szórok be nekik magokat már az előbb is szórtunk a barátnőimmel nem csípnek meg nagyon cukik lehet hogy inkább őket kellene megnyerni nem is a malacot habár az is cuki csak egy kicsit büd

Bogi! Nem úgy volt, hogy benevezünk a parasztolimpiára? Most meg leállsz csirkét etetni, akkor tulajdonképpen hány dolgot szeretnél egyszerre? Gyere, hallgassuk meg, hogy nyert-e Tomi a rajzával.

Anyu, második lettem a tízévesek között. Tetszett nekik, hogy ilyen zöldnek rajzoltam a Duna-partot, sok fával meg bokorral, meg oldalt bicikliparkolóval, hogy az autók a strand felé ne is hajthassanak be.

Gratulálok, kincsem, mit nyertél?

Ezt a sapkát, ami a fejemen van, meg ebben a szatyorban van egy csomag rajzpapír és egy doboz vízfesték.

mutasd meg nekem is a vízfestéket én is használhatom és a szatyrot majd ha nem kell nekem adod?

Tomicsek, én most Bogival megyek a parasztolimpiára. Ott lesz a verseny, ahol a szénaboglyák sorakoznak. Jössz szurkolni nekünk vagy inkább itt maradsz apa mellett?

*

Krisztinka… miért voltál az előbb, izé… gumicsizmában? Azt hittem… már vissza se jössz hozzám…. Hogy mondod, királylány?… Nem ti nyertetek? Nem baj… majd… a tombolán. Ugye, Tomtom?

apu add ide a tombolajegyeket Lucával és Lilivel fogjuk várni a sorsolást ők is a malacot akarják megnyerni vagyis én már inkább a tyúkokat mondtam anyunak is hogy

Tessék, királylány… hármat Tominak adok… a másik három a tiéd… mehetsz a lányokkal. Addig a kedves szülőket, öhm, meghívom… talán egy fröccsre… Jónapot, Kálmán vagyok.

Szívem, nyugodtan meghívhatod őket, de szépen kérlek, hogy te már csak vizet igyál. Egyébként a hölgy neve Andrea, és a férje, Feri, egy csapatban voltunk a parasztolimpián. Egy órával ezelőtt még nem gondoltam, hogy gumicsizmában fogok versenyt futni, de jó móka volt. El kell mennem a mosdóba, utána megnézem a tombolahúzást.

*

Na, mivan… királylány? Mért lógatod az orrod?

nem igazság apu hogy csak a harmadik díj lett a miénk egy nyomi fa nincs is hova ültetnünk én állatot akart

Igenis jó a fa. Kőris, azt mondták. Majd elültetjük a nagyiék kertjében. Ugye, apu, lehet az én fám?

Öhöm… hát persze… ott nagy a kert.

Szívem, indulnunk kellene. Bogikám, azért ne csüggedj, hiszen az új barátnőid nyerték meg a malacot, s a mi kerületünkben laknak ők is, majd átmehetsz néha megsimogatni.

*

Jól sejtettem, sokat kell várnunk, hogy felférjünk a kompra. Bekapcsoljam a rádiót? Vagy barkochbázunk inkább egyet? Tomicsek, mutattad apának a nyereményedet?

Igen, még ott a faluházban megmutattam mindet. De mi ez a fura szag?

Mivan, Tomtom? Miről van szó… izé… Milyen szag?

Csakugyan, Kálmán, te nem érzed? A csomagtérből jön.

anyu anyu itt van hátul a malac itt fekszik a ketrecében nézd

Jóságos ég! Kálmán! Ez a te műved???

Hát… a királylány olyan szomorú volt… Gondoltam, hogy… öhm… Megbeszéltem a hogyishívjákékkal…  szóval elcseréltük a kőrisfát a malacra…

– Nu sto, Gobi? – kérdezte Maruszja az erkélyről lekiáltva. A Gobiban az o betűt hosszan ejtette, így belőlem kis híján sivatag lett.

A Góbi. (Megszoktam ezt a kiejtést, az oroszoknak és ukránoknak mindig Góbi voltam, vagy Góbiká. A sportuszoda egyik edzője, Viktor Ivánovics képezett ez alól sajátos kivételt, ő ugyanis következetesen nem Góbikát, hanem Góbikót mondott. Midőn lejárt az úszásra rendelkezésre álló időnk, megjelent a sávunk végében, és barátságosan kitessékelt, velem lévő unokatestvéremmel együtt: „Ágicó, Góbikó, kifölő!”)

Felelni nem tudtam. Álltam a kertünk végében lévő deszkakerítésnél, bámultam fel rá, és félszegen mosolyogtam. Az én szememben Maruszja nagyon szép volt. Ezt (is) kívántam valahogyan a tudomására hozni, de még magyarul is nehezemre esett volna, nemhogy oroszul. Hát csak álltam és néztem. Igazság szerint Maruszja nénit kellene írnom, hiszen ő Ferinek volt az anyja. Pontosabban, Ferikének. Annak a Ferikének, akibe halálosan szerelmes voltam. Amikor elment nyári táborba (lágernek mondta), majd’ elpusztultam. Lézengtem a kertben, vártam, hogy visszajöjjön, és a megszokott módon kiabáljon nekem az erkélyükről, hogy „Gabicaaaa”. Ő tökéletes magyar kiejtéssel mondta a nevemet. Ezzel, hogy úgy mondjam, a minimálisan elvárhatót teljesítette, hiszen színmagyar volt. Az apukája legalábbis kétségtelenül. Állítólag az anyukája is, akit viszont mitőlünk nem ismert senki, és nem tudtuk, mi lett vele. Voltaképpen Maruszja a mostohaanyja volt, csakúgy, mint Ingridnek. A Ingrid néven nagymama sokat lamentált, hogyan adhat valakinek ilyen lehetetlen nevet az anyja. Biztosan a tévében hallotta, valamilyen német filmben. Szegény kislány.

Amíg Ferike odajárt a lágerben, és én szomorú ürességben tengettem napjaimat, elhatároztam, hogy halálos szerelmemet megvallom neki, mihelyt hazatért. Tervezgettem a részleteket, készültem a nagy bejelentésre, könnyebben telt így az idő. A helyszínt ugyan nem sikerült a romantikus találkák általánosan elfogadott szabályai szerint megválasztanom, mivel kizárólag az udvarunkon belül adódó lehetőségeket vehettem számba. A ’ribizlibokorban’ vagy ’a farakás mögött’ típusú ötleteket elvetettem, tekintve, hogy nagyapa bárhol bármikor felbukkanhatott. Előnyben részesítettem hát egy zárt helyet, ahol mégiscsak valamelyest nagyobb biztonságban tudhattam magunkat.

Így esett választásom, a fáskamra és a borospince ellenében, a disznóólra. Állatok akkoriban már nem laktak benne, kerti játékok, szerszámok számára szolgált amolyan átmeneti lomtárként. Ferike először barkochbázni próbált, és igen hamar eljutott a rákérdezésig („Szeretsz”), ám szükségesnek tartottam helyesbíteni, a tisztánlátás kedvéért („Szerelmes vagyok beléd”). A sikeres küldetés mámorában úszva, kipirultan hagytam el a létesítményt, melynek kijáratánál azon nyomban beleütköztem nagyapába. A nagyapa nadrágzsebébe. Ötévesen nagyjából addig értem neki.

Hogy a szerelmi szálat ily módon elvarrtam, és – noha Ferike explicite nem biztosított érzelmeim viszonzásáról – magunkat onnantól kezdve egy párnak könyveltem el, idején valónak éreztem jövendőbelim szüleivel is ismeretséget kötni. Tettem ezt első lépésben az anyukájával (tekintsük ezúttal irrelevánsnak az édesség és a mostohaság között fennálló különbséget, lett légyen vélt vagy valós), akit látásból már ismertem, mert kertünk végéből számtalanszor láttam az erkélyükön ácsorogni. Most azonban úgy véltem, a puszta szemlélődést illene verbális tartalommal gazdagítani, megkértem hát Ferikét, lenne olyan szíves Maruszját kiküldeni nekem. Maruszja néni kijött, megállt az erkély korlátjánál, talán köszönt is egy „Privét, Góbi”-val, aztán – joggal – várta, ugyan mit is akarok tőle.

Én meg pislogtam, hallgattam, és ha a költészet szele már akkoriban meglegyintett volna, talán elszavalom – legalább magamban – Petőfi Füstbe ment terv című remekét. Csüggeni a felnőtteken különben is szerettem, igaz, ez többnyire nem szótlanul történt, hanem „be-nem-áll-a-szája” üzemmódban. Maruszján aztán volt alkalmam kipróbálni a szótlanul csüggést, csak ott éppenséggel az ajkán csüggés hibádzott, lévén köztünk egy deszkakerítés, egy kavicsos ösvény, és egy egysávos autóút. Mindezen tereptárgyak ellenére Maruszja voltaképpen a mi kertünkben állt, erkélyestül, házastul, hiszen a panelt a nagymamáéktól elvett kertnek a végében – az elvett részben – húzták fel a szovjet elvtársak, még az én megszületésem előtt.

(Az erkélyjelenet és a szótlanul csüggés esete egyébiránt lejátszódott fordítva is, amikor tudniillik én voltam várakozó állásponton, hogy a másik fél majd mond valamit, ám kellő bátorságnak az illető mégiscsak híján volt. Történt mindez Jevpatorijában, a Fekete-tengeri nyaralóhelyen, ahol a miénkkel szomszédos lakást egy kétgyermekes orosz család bérelte. A két lakásnak egymás mellett, műanyag lemezzel elválasztva volt kicsi erkélye. A kisebbik fiú, Szerjozsa, mondhatni nem sok vizet zavart, ám a bátyja, Aljosa, aki két évvel idősebb volt nálam, és már harmadik osztályba készült, szemet vetett rám. Édesanyja elmondása szerint – anyám tolmácsolt – Aljoska igen lelkesen takarítja, söpri, felmossa a lakáshoz tartozó erkélyt, abban a reményben, hogy engem megpillanthat. No, több se kellett nekem, legyen meg hát az öröme, és ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, gondoltam, kimentem hát a saját erkélyünkre. Nem is egyszerűen kimentem, hanem kivonultam, és ott hosszú percekig tartózkodtam, pöffeszkedtem, várva a szerelmi vallomást, a szerenádot, a virágcsokrokat, és még számtalan olyan dolgot, amiről magamnak fogalmam sem volt, de egy tapasztalt férfiembernek illett tudnia. Egy árva szó nem sok, annyi sem hagyta el Aljosa száját. Pár pillanatnyi zavart álldogálás és egymásra bámulás után besomfordált a lakásukba, én pedig, unalmasnak vélve a további egyedül pöffeszkedést, követtem példáját.)

Hallgatásomnak nem kis részben az az egyszerű oka volt, hogy nem beszéltem még oroszul. Ez persze mit sem akadályozott abban, hogy a szüleim orosz és ukrán barátainak gyerekeivel – főként Vitocskával, Vikával és Vityenykával (előbbi kettő kislány, utóbbi fiú; a Viktória és a Viktor nevek becézett alakjait viselték) – játsszak a különböző családi ünnepek és kirándulások alkalmával. A játékhoz nem volt szükség nyelvtudásra. Ha jobban belegondolok, a szüleikkel is valamicskét szót tudtam érteni, mert csuty-csuty azért mégiscsak gagyogtam oroszul, ők pedig nyemnóska úgyszintén magyarul. És megvolt az ukránokban az a bajtársiasság is, hogy nem az anyanyelvükön szóltak, hanem a közös nevezőnek tekintett orosz nyelven. (Ugyanezt már nem mondhatom el a kilencvenes évek végén akkor már Ukrajnában szolgálatot teljesítő rendőrökről. Megállították magyar rendszámú autónkat, s míg azon buzgólkodtak, hogy feltétlenül megbírságolhassanak – ez sikerült is nekik, a cirka nyolcadik ’tételként’ számonkért poroltó hiánya miatt – kínosan ügyeltek a csakis ukránul való megszólalásra. Párbeszéd köztünk ily módon kibontakozni nem tudott, mivel a két nyelv egymástól a látszólagos hasonlóság mellett éppen a részletekben különbözik, márpedig az ördög is a részletekben szokott elrejtőzni, az ukrán ördög meg különösképp, és ha Magyarország oroszul Vengrija, ukránul viszont Ugorscsina, akkor elképzelhető a különbözőségek további hosszú sora.)

Egyetlen egész mondatot voltam képes mind nyelvtanilag, mind kiejtés szempontjából hibátlanul végigmondani, mégpedig azt, hogy nem értek oroszul: „jányeponyimájúparusszki”. (Apám tanította, akinek orosztudása vitán felül állt. Apám, aki a családi hagyomány szerint már óvodás korában ad hoc tolmácsként tevékenykedett szülőfalujának, Mezőkaszonynak a szélén, ahol a Szovjetuniót Magyarországtól elválasztó határvonal húzódott, és ahol ennek következtében olykor-olykor határsértések vagy határviták is előfordultak. Apám, aki 1986 óta a mezőkaszonyi temetőben pihen, és minden bizonnyal erősen csodálkozik, miért került kicsiny faluja a tévéhíradóba, hová tart a falun áthaladó rengeteg gyalogos és autós, miért reng, remeg a föld, amit talán odafent még nem éreznek, de idelent már mindenképpen.)

E mondat létfontosságúnak tetszett számomra, mert a Magyarországra való határátkelések során, míg anyámék a vám épületében intézték bokros teendőiket, gyakorta maradtam egymagam az autóban. Biztosra vettem hát, hogy egy szovjet katona vagy vámos előbb-utóbb megszólít, oroszul tudakolva tőlem valamit, amire szégyenszemre nem tudok majd válaszolni. Így a fentebb idézett mondatot mantráztam magamban szüntelenül, hogy az adott pillanatban tárgyalási alapként bedobhassam, és ezzel az erőviszonyok mindjárt az elején tisztázva legyenek. Némiképp igazságtalannak éreztem, hogy a sokat gyakorolt szófüzért éles helyzetben végül soha nem kellett kimondanom. Amikor nagysokára megszólított egy szovjet határőr, a csapi átkelő útlevélvizsgáló bódéja előtt álltam sorba, gimnazistaként. Örülnöm kellett volna a lehetőségnek, hogy gyakorolhatom az oroszt. Csakhogy a határőr magyarul szólt: „Nem hideg?”. De, hideg, motyogtam kamaszos vihogásba fojtva, és visszaültem az autóba.

A „jányeponyimájúparusszki”-t csak egyben tudtam elmondani, anélkül, hogy világos lett volna, hol van benne az alany, hol az állítmány, ésatöbbi. A részletek csak az iskolában kezdtek megvilágosodni, mert bár magyar iskola volt, az orosz nyelvet is tanultuk. Sőt, nem csak a nyelvet, hanem, ahogy az már lenni szokott, a kultúrát, történelmet is, különös tekintettel Vlagyimir Iljicsre, akit ugyan akkor még csak Vologya Uljanov néven hordtunk októbrista csillag képében a formaruhánkra tűzve, de sejtettük róla mindjárt hatévesen, hogy nagy ember lehetett, ha pusztán az ő kedvéért is illik megtanulnunk oroszul. „Já russzki bö vöucsil tolyko záto, sto ím rázgávárival Ljenin” – harsogta felállva az osztály minden egyes oroszóra elején.

Ahogy aztán az orosz nyelv titkai és szabályai fokozatosan felfedték magukat előttem, úgy fogadtam derültséggel a kevert nyelvet, amit a nagyszüleim, elsősorban nagymamám és testvérhúga beszéltek. Csúfondárosan ismételgettem a sült krumplira, hogy „zsárennij krumpli”, a melegítőre, hogy „tepláki”, a serpenyőre, hogy „szkovorotka”. – Másinával jöttek, másinával? – tudakolta nagymama egy alkalommal a gangon álldogáló rendőröktől, amin jót mulattam magamban. Hogy mit keresett két szovjet rendőr a házunk küszöbén, afelett nem jutott eszembe töprengeni. Akadt valami dolguk az öregekkel, ám a beszélgetés barátságos légkörben zajlott – míg nagymama a felemás kérdéssel igyekezett a társalgás fonalát az elszakadástól megmenteni, nagyapa már hozta elő egyik kezében a halványpiros házi borocskával teli flaskát a konyhaszekrényből, másik kezében három poharat (egyszerű vizespoharakat) az ujjával beléjük nyúlva s összecsippentve –, hát aggódni sem jutott eszembe.

Most, kettőezerhuszonkettőben, eszembe jut aggódni. Réges-rég nem jártam odaát. Brüsszelből még csak Budapestig eljutni is legalább hat óra, a leggyorsabb légi útvonalhoz hozzászámítva a reptéri transzferek és várakozások idejét. Innen tovább az ukrán határig hozzávetőleg három és fél, alsó hangon. S ott következik a sorbanállás, aminek időtartamát sem precíz matematikai számítással, sem hanyag becsléssel, sem modellezéssel, sem egyéb tudományos vagy tudománytalan módszerrel ember meg nem állapíthatja. Mentségemül könyveltem hát el, hogy a Magyarországon töltött napokat nem kívántam egy ilyesfajta bizonytalan kimenetelű vállalkozással megrövidíteni. Tavaly nyáron azonban helyzetemben változás állt be, az útnak Brüsszeltől Budapestig megteendő része ugyanis megsemmisült, elillant, eliminálódott. Tűkön ültem hát hónapok óta, várva, hogy a covid visszavonulót fújjon, és nekivághassak az országhatárnak, végigsétálhassak szülővárosom utcáin, megölelhessem az ott élő rokonokat, tehessek apám kővázájába friss virágot. A kürtöt azonban nem a covid fújja. A vonulás pedig nem vissza történik, hanem előre.

Hát csak állok és nézek. Csüggök, szótlanul. Kavarognak fejemben a nevek, az emberek, a helyszínek, a szavak. Jányeponyimájú… russzkibövöucsil… másinával jöttek… góbikó, kifölő… Idehallik az ungvári ’Szívküldi’. Nagymama a rádióval dúdolja: „Szeressük egymást, gyerekek!”… Idelátszik a Vereckei-hágó, ahol 2013 szilveszterén két óra leforgása alatt három nyelven hangzott fel nemzeti himnusz: először oroszul, aztán ukránul, majd magyarul. Aki tudta, énekelte, aki csak kapisgálta, az tátogott, aki pedig tátogni sem tudta, az mosolyogva állt, pezsgőspoharát emelve a többiekre… Nemrégiben volt egy utam Nyíregyházára. Meglátogattam nagymamáékat is, a temetőben. Megsúgtam nekik, mit üzenek apámnak. Megbízhatók, át fogják adni az üzenetet, méghozzá fű alatt.