Gerzsenyi Gabriella összes bejegyzése

Gerzsenyi Gabriella 1977-ben született Beregszászban, jogi diplomát szerzett Budapesten, másfél évtizedig volt EU-s tisztviselő Brüsszelben. Jelenleg a Szentendrei-szigeten él, ideje nagy részét írással tölti, mellette kertészkedik, két gyermeket, egy férjet és egy kiskutyát nevel. Első könyve 2021 októberében jelent meg a Nap Kiadónál, ’Brüsszel után szabadon’ címmel, kisprózákat 2021 végétől publikál különböző print és online folyóiratokban.

Így élünk mi

  1. rész, szerda

Ma reggel kemény fagyra virradtak. Süni boldog, mert ha hideg van, akkor talán előbb-utóbb hó is esik. Ha pedig mégsem, akkor lehet csinálni hóágyúval. A férfi erre a közelmúltban ígéretet tett, és, mint köztudott, az ígéret olyan szép szó, hogy aki nem tartja be, az dögöljön meg. A hóágyú motorja volt a legelső alkatrész, ami rendelkezésre állt. A ház épülésekor keletkező építési hulladékokat és szerelvényeket a férfi mindig gondosan átvizsgálta, lázasan törve a fejét a lehetséges újrahasznosítási módozatokon. A hosszú falécekből példának okáért remek támasztékot eszközölt a frissiben elültetett facsemeték mellé. A ház lábazatát körülvevő folyami kavics maradékából jutott a gépkocsi-beállóra is. Mégse a sárban cuppogva kelljen beszállni. Az asszony már csapott emiatt patáliát. Nem a kavics, hanem a sár miatt. Hogy ő színházba kecses kiscipőben menne, a gépkocsi megközelítése pedig csak sártengeren át lehetséges. Ráadásul, a belseje úgy fest, mint egy istálló.

Az istálló igen találó hasonlat volt, tekintettel arra, hogy Cirmi hetente több alkalommal fordult meg a lovardában. Lovaglás után pedig nem átallott beülni az autóba amúgy lovaglócsizmásan. Lovardába mégse visz az ember váltócipőt, hacsak nevetség tárgyává nem kíván válni. Az asszony rendszeresen hordja mosóba az autót, elkölt rá tetemes összeget, cserébe az autó csillog-villog, kívül-belül. Két vagy három napig. A következő lovaglóóra napjáig. Akkor aztán kezdődik minden elölről, és az asszony már szemet vetett egy kisebb járműre, ami a jövőben potenciálisan második autójuk lehetne. A színházba járó autó, amitől lovaglócsizma és egyéb szennyek szigorúan távoltartandók. A férfi ellenáll, emlegetvén az anyagi terheket, a környezet védelmét, azt a vitathatatlan tényt, hogy a falusi élet ilyen következményekkel is jár, és talán egyebeket is, amiket az asszony már nem hall, mert olyankor a dühtől szikrázik a szeme és kéket-zöldet lát.

Süni a kerti tavat borító jégpáncélon méri a hideget. Megvan legalább hat centi. Nem reped, nem is ropog. Előbb csak óvatos, puhatolózó lépéseket tesz a kemény felületen, mégiscsak félelmetes, ahogyan le lehet látni a tó fenekére. Keresi az egyszem keszeget, amit ősszel horgász-zsákmányként hozott haza (ha legalább ő hozta volna, de vödörért a férfit ugrasztotta, jóllehet ennek a végkifejlet szempontjából csekély vagy egyenesen nulla a jelentősége). Aztán bátorsága mégiscsak a fejébe száll (az inából) és vígan menetel a jégen. Szerencsére nem peches ember. Csúszkálni sem rest, amit kurjantásokkal kísér, ezzel ösztökélve testvérhúgát, hogy a mulatságban őhozzá csatlakozzon.

Testvérhúga ezidőtájt az újonnan beszerzett lovas kellékeket (úgymint türkizkék színű, prémes kötőfék, vele színben tökéletesen harmonizáló nyeregalátét és takaró – amikor az asszony megkockáztatta a kijelentést, hogy talán ezek a holmik nem feltétlenül tartoznak a lovaglás esszenciális kellékeinek sorába, csak egy megsemmisítő pillantás volt a válasz) szemrevételezi. Vizuális típus lévén, mindjárt tudni is szeretné, hogyan festenek majd eme kincsek a pompás állatokon. Odahaza tartott ló híján, egyelőre egy szamár lesz a próbababa. Egy kékes-lilás színű plüss szamár, közismert nevén Füles, Micimackó barátja. Van ilyen szamárból Cirminek egész családnyi. Amíg bátyja a bolhapiacokon kisautókra és plüsskutyákra vadászgatott, ő bizony a barbibabák mellett begyűjtött néhány megkímélt állapotban lévő csacsit.

A szamár egy darabig jámboran tűri az öltöztetést, hanem amikor a kötőfék is felkerül rá, megtáltosodik. Felnyerít – méghozzá ló módjára, nem csak ordítozik, mint egy szamár –, kapál egyet a lábával, és nekiiramodik. Kivágtat a gyerekszobából, végig a folyosón, s az éppen nyitva lévő teraszajtón keresztül egy szempillantás alatt a kertben terem. Megrészegül a saját képességeitől, rázza a sörényét, csapkod a farkával, s a kerítés fölött büszkén nyerít ki az utcán szekeret húzó két lónak. Amazok – beképzelt teremtések – ügyet sem vetnek rá, de ez nem zavarja a jókedvű viháncolást. Foghegyről odanyeríti a jégen csúszkáló kamasznak: „Ha nincs ló, a szamár is jó! Úgy ám, kiskomám!” Cirmi száguld utána, igyekszik megzabolázni, egyelőre hasztalan. Az asszony csak somolyog, futkározzon csak a leány. Ha ezen múlik, vesz ő biza a csacsinak is puccos ló-felszerelést.

A hóágyú motorja a konyhai páraelszívóból lett kinyerve, amikor a gépészek nevezett páraelszívót a ház központi szellőzőberendezésére rákötötték. „Akkor ezzel most mi legyen?” – így a gépész, fél kézzel lóbálva a kisebb görögdinnye méretű, lekerekített kocka alakú masinát, a belőle kilógó vezetéknél fogva. Mintha csak lett volna egy súlytalan léggömb. „Hóágyút csinálunk belőle!” – rikkantott a férfi, és biztonságba helyezte az alkatrészt a konyhaszekrény alsó részében. Könnyelműen ígérgető embert azonban hamarabb utolérik, mint a sánta százlábút. Jött a kamasz tudakolni, hol is tart a hóágyú-projekt.

Vakarta hát erősen feje különböző pontjait a férfi, szégyellvén bevallani, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél az elmúlt hónapok során. „Teoretice már készen van” – felelte biztatóan, és csakugyan kisvártatva bemutatta a projekt dokumentációt, ami állt egy darab A4-es méretű papírlapból. Ezen, az egyszerűbb projektekhez mérten elegendő részletességgel, szerepelt kidolgozva a motoron kívül beszerzendő alapanyagok listája, a véleményezés céljából megkérdezendők névsora (első helyen mindjárt saját, elsőfokú felmenő férfirokonával), a megvalósításhoz szükséges becsült időtartam (az asszony a megjelölt intervallumot magában üstöllést megszorozta néggyel, korábbi tapasztalatokból tudta ugyanis, hogy amit a férje x idejűnek becsül, az kitesz négy x-nyi időt is, alsóhangon; vélekedését azonban egyelőre magába fojtotta, elejét kívánva venni olyan jellegű vádaskodásnak, hogy ő a kicsit nem becsüli, márpedig a férje kicsiket szokott becsülni), valamint a kivitelezők (úgymint ő és Süni). Fellelhető volt továbbá egy havas tájat ábrázoló, internetes felületről lopott fénykép, és a lap különböző pontjait díszítő, véletlenszerűen elhelyezett hópehely. Utóbbi kettő azonban a megvalósítás szempontjából elhanyagolható.

Most, hogy beköszöntött a kemény hideg, soha jobb alkalom nem kínálkozhatna a hóágyú összeállításához és üzembe helyezéséhez. (Kérdés persze, mi számít keménynek, mert a mínusz tíz már bizony ropogós, csakhogy még mindig nem az az igazi, békebeli fagy, amilyen volt annak idején. Mert annak idején megvolt mínusz tizenöt-húsz is, befagyott a Balaton, és lehetett neki örülni meg lehetett rajta korcsolyázni. Úgy értve, hogy az örülhetett, meg az korcsolyázhatott, aki a közelében lakott. Az asszony és a családja nem laktak a közelében, ezért az a tény, hogy befagyott, mondhatni, hidegen hagyta őket. A hideg keménysége mindazonáltal viszonylagos az egyéni tűrőképesség függvényében is. Az asszony októbertől áprilisig sízokniban érzi jól magát – pedig síelni éppenséggel nem szokása – , míg a férfi zokniból is olykor lyukasat hord. Saját állítása értelmében – melynek valóságtartalmát megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani a tudomány jelenlegi állása szerint rendelkezésre álló eszközökkel nem lehetséges – ennek nem a hanyagság az oka, hanem hogy így szellőzik a lába.) Süni a hóágyút fontossági sorrendben a csúszkálás elé helyezi, s a jégről leslattyog.

Elő hát a motorral, elő a szerszámokkal, kell egy kis vezetékelés, csavarozás, ráspolyozás, s lesz nemsokára olyan hóesés, hogy a Mikulás, hátrahagyva az unalmas finneket, a kertjükbe teszi át főhadiszállását. (Hogy a finnek nem is unalmasak? A kivételeknek mindig tisztelet jár, ámbár itt hosszas elgondolkodás szükséges, hogy unalmas vagy nem unalmas finnel találkoztak-e nagyobb létszámban, és eme – reprezentatívnak aligha tekinthető – minta tükrében az unalmas finn a főszabály és a nem unalmas a kivétel, avagy éppenséggel vice versa. Mert a kivétel erősíti a szabályt, és már csak emiatt sem mindegy. Az elgondolkodás szomorú végkövetkeztetéseként azt lehet megállapítani, hogy kizárólag a részeg finn nem unalmas, az korra, nemre, helyszínre, napszakra való tekintet nélkül hajlandó énekelni, és táncolni, mégpedig nem is szolidan, éppencsak csörögve és fejét billegtetve a zene ritmusára, hanem népes csapatban polkát járni, akár fényes nappal, egy hajó fedélzetén is. Bizonyára akadnak más, nem unalmas finnek is, erre azonban jelen elgondolkodás nem szolgál semminemű információval.)

A motornak a nagynyomású vízspriccelő berendezéssel (ami békeidőben vízszintes vagy függőleges, fából, kőből, téglából készült felületek tisztítására szolgál, ám szükséghelyzetben hajlandónak mutatkozik ágyúként is kipróbálni magát) való összecsatlakoztatását követően már csak a záróakkord van hátra, nevezetesen a próbaüzem. Ez bizony a kerti csapra való rákötést igényli (vízre, ugye, szükség van a hóhoz, anélkül senki emberfiának nem sikerülhet, azazhogy talán egyedül az Emberfiának, mert aki tud vízből bort, az nemkülönben tudhat víz nélkül havat is, ám a férfi gyorsabb sikerrel kecsegtetőnek véli a kerti csap igénybevételét, mintsem leborulni a jeges földre és az Ő segítségéért folyamodni, remélve, hogy hátha pont meghallja, pont ráér, és pont teljesíti), amely záróakkord elháríthatatlannak tűnő akadályba ütközik: a kerti csap tekerője, csakúgy, mint a csöve, merevre fagyva rendeli alá magát a természet törvényeinek. Megfagyott csőben pedig a víz is kemény, meghiúsítva ezzel a csövön át való eltávozást és a hóvá alakítandó porítást.

A kamasz e váratlan körülményen úgy feldühödik, ahogyan csak a kamaszok tudnak feldühödni a váratlan körülményeken. Dühét a bejárati ajtónak a közepest jócskán meghaladó erejű becsapásával juttatja kifejezésre. A becsapódástól megremeg a konyhaszekrény, benne a csaknem húsz darabot számláló Hollóházi porcelán kávéskészlettel. Megremeg az asszony is, még ilyet, micsoda viselkedés, a nagymama ajándékát se becsüli a komisz kölyök, majd ad ő neki, mehet az egész tetves hóágyú a kukába. Paprikavörös fejjel vágtat a kamasz szobája felé (aminek ajtaját ugyancsak becsapták), most aztán móresre tanítja (O tempora, o mores! … patientia nostra! Allahu akbár! Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!).

Az ajtóban azonban megtorpan, valami világít a padlón. Csak nem egy izzó esett ide valamelyik lámpából? És ha igen, a földön heverő izzó ugyan mitől világítana? (Történtek már különös dolgok ebben a házban, kétségtelen, főleg, amióta a ház okos lett, olyan okos, hogy a benne lakóknál is jobban tudja, mikor melyik fényforrásnak kell felkapcsolnia, mennyi időre, mekkora fényerővel.) Lehajol, kézbe veszi a világító gömböcskét. Alig nagyobb egy kajszibaracknál. Színét tekintve éretlen, halványsárga barack lehetne. Szeme nincs, csak szája, s az mosolyra húzódik, az egész kis gömböt átívelő vonal lesz. Ettől aztán fény gyúl az asszony elméjében, a kis gömb fényénél is erősebb, és sejti, honnan származik az eleddig őelőtte ismeretlen jószág.

A gömböcske még mindig mosolyog, és finoman remegni kezd a tenyerén. Ekkor vágtat arra Cirmi, a csillapodni látszó szamarat vezeti a türkizkék, prémes kötőféken. „Csirhallasz! Csirhallaaaaasz!!” – üvölti a szamár a kis lényt észrevéve. Cirmi lefékez, közelebb lép. „Ó, de cuki! Hadd vegyem én is kézbe!” – gügyögi egészen elváltozott hangon, amit az asszony jól ismer, mert igen népes azon élőlények, sőt, élettelen tárgyak csoportja, ami a leány számára végtelenül, elképesztően, szívmelengetően, annnnnyira cukiiiii. A szobájának ajtajában kialakuló csoportosulásra Süni is kidugja fejét. Ezúttal az ajtóval finoman bánik, nem csapkodja. Igaz, kinyitáskor nehéz is lenne becsapni.

„Mi van? Hogy került hozzátok a csirhallasz?” – tudakolja a háromfős társaságnak egyszerre szegezve a kérdést, aztán, meggondolva magát, már csak az anyját és a húgát nézi. Kétségkívül szúrja még a szamár általi lekiskomámozás tüskéje, ezért a felcicomázott állatot igyekszik tüntetőleg levegőnek nézni. Az asszony röviden előadja a történteket, és kérdőn tekint fiára, fedné fel a csirhallasz idekerülésének mikéntjét. A kamasz erre ekképpen szolgáltat magyarázatot: „Ő kérte, hogy az előszoba polcára tegyem. Megtetszett neki, ahogy a sarokban lakó pók a hálóját szövi, és remélte, hátha barátság szövődik közöttük.” A polcra tétel és a padlón heverés között fennálló ellentmondást egy kissé szégyellősen tett kiegészítéssel (a szégyellést pedig flegmának álcázott vállvonogatással) oldja fel: – „Biztos attól esett le, hogy becsaptam az ajtómat.” Azzal finoman kiveszi testvére kezéből a ragyogó gömböt, és visszahelyezi a polcra, a pókháló közelébe. A csirhallasz mosolya ragályosnak bizonyul, mert ők ott négyen néhány pillanatig csak állnak és mosolyognak egymásra. Még a szamár is kap Sünitől is egy halvány félmosolyt. A csendben csak a hajszárító zúgása hallik, amivel a férfi odakint iparkodik a kerti csapba fagyott vizet megolvasztani.

Kép: Paul Klee

A fődíj

Újsághír: A Szentendrei-szigeten mindig történik valami! Szigetmonostor télen-nyáron otthont ad kulturális és gasztro-fesztiváloknak, felnőtt- és gyerekprogramoknak. A Monostori Mezítlábos Forgatag immár hagyományos rendezvénynek számít. Legutóbb 2022. május 22-én vasárnap 09.00-18.00 között került rá sor, a Szikke és a Faluház szervezésében. Hogy mi a Szikke? Hogy nem ismeritek? Hohó! Hát a Szigetmonostori Kistermelők Közhasznú Egyesület – finomságokban utaznak. A Faluház pedig egyszerűen szólva a falu szíve-lelke. A programban kiemelt helyen szerepelt a kisállatvásár, valamint a kézművestermékek és antik régiségek vására. Gyereknek volt állatsimogató, játszóház, tűzzománcozás és rajzverseny, többek között. Gasztronómiában jártasok indulhattak a ’Praclit a bográcsba’ főzőversenyen. Valamilyen lábat illett minden fogásba belesütni-főzni. Így aztán készült csirkepörkölt, csülök, marhalábszár. A vegetáriánus fogás alapanyagául, igen szellemesen, őzlábgombát választottak a versenyzők. Szárnyas jószágait ki-ki benevezhette a szépségversenyre, a bátrakat és kalandra szomjasokat pedig a parasztolimpia és a tombola várta. A tombola fődíját, ami egy élő malac volt, Óbudára vihette haza egy kétgyermekes család. A belépés – nem csak mezítlábasoknak – ingyenes volt.

*****

apu én akarom megnyerni a malacot te is láttad a plakáton milyen cuki vegyünk sok tombolát légyszi

Te legfeljebb csirkét nyerhetsz, az illik hozzád, buta tyúk.

apu hallod mit mondott ez a piszok disznó

Elég legyen! Aki nem hagyja abba a piszkálódást, kiszáll a kocsiból.

Bogi kiszállhat, ő tud repülni. Nem is buta tyúk, hanem buta liba.

Gyerekek! Ne bosszantsátok apátokat! Figyeljétek az utat, és szóljatok, ha láttok parkolóhelyet!

*

Szívem, iszunk egy kávét? Igazi eszpresszót árulnak. A gyerekek beültek a tűzzománc foglalkozásra a pajtába. Azt a faoszlopos teraszt nevezik így, ott valamicskét jár a levegő és árnyékban vannak.

Huhh, tényleg nagy a hőség. Inkább egy sört innék. Vállalod, hogy hazafelé te vezetsz?

Persze, vegyél nyugodtan sört. Ha szeretnéd, végignézheted az antik tárgyak standját, úgy láttam, van sok régi könyv is. Milyen helyes kis falusi forgatagba csöppentünk!

Aha. Ebédelni mit fogunk?

Anyu, mi nem nevezünk be a főzőversenyre?

Nem, Tomicsek, arra nem készültünk. Azért ebédelünk majd mi is, ne aggódj. Ilyen hamar véget ért a tűzzománcozás?

Á, nem, csak unalmas. Bogi ottmaradt, valami gyertyatartót formázgat. Addig én körülnézek, mit lehet még csinálni.

Oké, felderítő expedíció engedélyezve, de csak a kerítésen belül. A tisztelt felderítő úr ne menjen ki az utcára!

*

Kálmán, ez már a harmadik söröd. Nem egyről volt szó?

Nyugi, Krisztinka. Nem fog megártani. A pörkölttel jól csúszik.

apu én akarom megnyerni a fődíjat vagyis a malacot lakhatna a szobámban a ketrecében most is abban fekszik

Bogikám, kicsi csillag, először is fejezd be az ebédedet, légy szíves. A díjnyertes csapat csirkepaprikását nem illik meghagyni. Csinos kis gyerekadagot szedett neked a néni. Utána vehetsz tombolát. Kérjél pénzt anyucitól.

anyu azt mondta apu hogy adjál pénzt tombolára

Kálmán, nem kíséred el? Ne egyedül vásároljon egy óvodás. Habár tudjuk, hogy Bogi ügyes nagycsoportos, igaz?

Szívem, olyan jól ülök most itt az árnyékban. Menjen vele a bátyja.

Tomi a rajzpályázaton vesz éppen részt, most nem zavarhatom. Nézd, milyen elmélyülten alkot, ide látszik, ott ül a szélső asztalnál.

Rendben, akkor megyek veled, királylány. Anyuci majd foglalja addig ezt a jó kis árnyékos padot.

*

Nem tudtam, hogy koncert is lesz, egész jó hangja van annak a szőke lánynak, nem? Sajnos, a basszusgitár egy kicsit elnyomja szegényt, javíthatnának a hangtechnikán. Hahó, hallod egyáltalán, amit mondok?

Mi? Öhöm, persze. Hogy jó a gitár. A basszusgitár.

Nem egészen ezt mondtam. Édes, megint ittál egy sört? A tombolavásárlásból visszafelé jövet?

Öhöm, vagyis nem sört, hanem, izé, egy kis pálinkát. Ott a sajtárus mellett van. Látod? Az a másik bódé. Na. Ott lehetett kóstolni.

Még csak fél négy van, ha így folytatod, nem fogjuk tudni megvárni a tombolasorsolást.

A tombolát meg kell várni, anyu. Én nyerem meg a malacot. Bogi meg a tyúkokat. Az a második díj, négy tyúk.

Ó, igen, remek lenne az emeleti lakásunkba egy malaccal és négy tyúkkal hazatérni. Jó ötlet, Tomicsek, de inkább csak viccnek jó. Képzeld csak el a szemközt lakó Teri néni arcát, amikor ezt megtudná. Nemrég beárulta a közös képviselőnél Takácsékat a másodikról, mert macskát hoztak a házba.

Akkor költözzünk kertes házba, anyu! Lakjunk ebben a faluban! Itt kutyánk is lehetne.

Hát igen, itt tényleg minden olyan nyugis, csak picit nehezen tudnánk dolgozni járni. Majd még gondolkodunk rajta, jó? Most viszont úgy látom, a hátsó füves részen pár fiú focizik, nem akarsz beállni hozzájuk?

*

apu kaphatok fagyit annál a nagy fánál árulják a barátnőimnek már vett az apukája

Mit? Fagyit? Ó, hát hogyne. Hozol apucinak is? Mondjuk, egy vaníliásat. Anyuci ad pénzt.

Ez csak természetes, anyuci mindent megold, anyuci mindenre ad pénzt. Fagyira adok, de te nem ihatsz többet, Kálmán.

Hallod ezt, csillagom? Már innia sem szabad apucinak. Szomjan fogok halni a nagy melegben.

köszi anyu a barátnőim azt mondják nevezzünk be mi is a parasztolimpiára hat ember kell egy csapathoz ők négyen vannak és

De mégis miféle barátnőid ezek a lányok, Bogi?

a játszóházban ismerkedtünk meg az előbb Luca a kisebb ő középső csoportos és Lili a nővére már iskolás az anyukájuk meg az apukájuk is benne lenne a csapatban de kell még két ember és szerintem

Várj egy kicsit. Ahogy elnézem apát, ő már csak pihengetni fog ma ezen a padon, szóval én nevezhetek be veled. De mit kell csinálni?

hát mindenféle jó feladat van azt mondták a lányok de előre nem lehet tudni hogy pontosan mit kell csinálni nemsokára kezdődik

Nem bánom, menjünk. Csak még várjuk meg a rajzpályázat eredményhirdetését. Nagyon szépet alkotott a bátyád.

de én nem akarom megnézni és nem akarom megvárni a malacot akarom megsimogatni meg a tyúkokat nézd milyen aranyosak szegényeknek biztosan melegük van

*

Kislányom, ne dugd be az ujjad a rács között, bele is csíphet az a tyúkocska, nem gondolod?

nem csak szórok be nekik magokat már az előbb is szórtunk a barátnőimmel nem csípnek meg nagyon cukik lehet hogy inkább őket kellene megnyerni nem is a malacot habár az is cuki csak egy kicsit büd

Bogi! Nem úgy volt, hogy benevezünk a parasztolimpiára? Most meg leállsz csirkét etetni, akkor tulajdonképpen hány dolgot szeretnél egyszerre? Gyere, hallgassuk meg, hogy nyert-e Tomi a rajzával.

Anyu, második lettem a tízévesek között. Tetszett nekik, hogy ilyen zöldnek rajzoltam a Duna-partot, sok fával meg bokorral, meg oldalt bicikliparkolóval, hogy az autók a strand felé ne is hajthassanak be.

Gratulálok, kincsem, mit nyertél?

Ezt a sapkát, ami a fejemen van, meg ebben a szatyorban van egy csomag rajzpapír és egy doboz vízfesték.

mutasd meg nekem is a vízfestéket én is használhatom és a szatyrot majd ha nem kell nekem adod?

Tomicsek, én most Bogival megyek a parasztolimpiára. Ott lesz a verseny, ahol a szénaboglyák sorakoznak. Jössz szurkolni nekünk vagy inkább itt maradsz apa mellett?

*

Krisztinka… miért voltál az előbb, izé… gumicsizmában? Azt hittem… már vissza se jössz hozzám…. Hogy mondod, királylány?… Nem ti nyertetek? Nem baj… majd… a tombolán. Ugye, Tomtom?

apu add ide a tombolajegyeket Lucával és Lilivel fogjuk várni a sorsolást ők is a malacot akarják megnyerni vagyis én már inkább a tyúkokat mondtam anyunak is hogy

Tessék, királylány… hármat Tominak adok… a másik három a tiéd… mehetsz a lányokkal. Addig a kedves szülőket, öhm, meghívom… talán egy fröccsre… Jónapot, Kálmán vagyok.

Szívem, nyugodtan meghívhatod őket, de szépen kérlek, hogy te már csak vizet igyál. Egyébként a hölgy neve Andrea, és a férje, Feri, egy csapatban voltunk a parasztolimpián. Egy órával ezelőtt még nem gondoltam, hogy gumicsizmában fogok versenyt futni, de jó móka volt. El kell mennem a mosdóba, utána megnézem a tombolahúzást.

*

Na, mivan… királylány? Mért lógatod az orrod?

nem igazság apu hogy csak a harmadik díj lett a miénk egy nyomi fa nincs is hova ültetnünk én állatot akart

Igenis jó a fa. Kőris, azt mondták. Majd elültetjük a nagyiék kertjében. Ugye, apu, lehet az én fám?

Öhöm… hát persze… ott nagy a kert.

Szívem, indulnunk kellene. Bogikám, azért ne csüggedj, hiszen az új barátnőid nyerték meg a malacot, s a mi kerületünkben laknak ők is, majd átmehetsz néha megsimogatni.

*

Jól sejtettem, sokat kell várnunk, hogy felférjünk a kompra. Bekapcsoljam a rádiót? Vagy barkochbázunk inkább egyet? Tomicsek, mutattad apának a nyereményedet?

Igen, még ott a faluházban megmutattam mindet. De mi ez a fura szag?

Mivan, Tomtom? Miről van szó… izé… Milyen szag?

Csakugyan, Kálmán, te nem érzed? A csomagtérből jön.

anyu anyu itt van hátul a malac itt fekszik a ketrecében nézd

Jóságos ég! Kálmán! Ez a te műved???

Hát… a királylány olyan szomorú volt… Gondoltam, hogy… öhm… Megbeszéltem a hogyishívjákékkal…  szóval elcseréltük a kőrisfát a malacra…

Csüggök szótlanul

 

– Nu sto, Gobi? – kérdezte Maruszja az erkélyről lekiáltva. A Gobiban az o betűt hosszan ejtette, így belőlem kis híján sivatag lett.

A Góbi. (Megszoktam ezt a kiejtést, az oroszoknak és ukránoknak mindig Góbi voltam, vagy Góbiká. A sportuszoda egyik edzője, Viktor Ivánovics képezett ez alól sajátos kivételt, ő ugyanis következetesen nem Góbikát, hanem Góbikót mondott. Midőn lejárt az úszásra rendelkezésre álló időnk, megjelent a sávunk végében, és barátságosan kitessékelt, velem lévő unokatestvéremmel együtt: „Ágicó, Góbikó, kifölő!”)

Felelni nem tudtam. Álltam a kertünk végében lévő deszkakerítésnél, bámultam fel rá, és félszegen mosolyogtam. Az én szememben Maruszja nagyon szép volt. Ezt (is) kívántam valahogyan a tudomására hozni, de még magyarul is nehezemre esett volna, nemhogy oroszul. Hát csak álltam és néztem. Igazság szerint Maruszja nénit kellene írnom, hiszen ő Ferinek volt az anyja. Pontosabban, Ferikének. Annak a Ferikének, akibe halálosan szerelmes voltam. Amikor elment nyári táborba (lágernek mondta), majd’ elpusztultam. Lézengtem a kertben, vártam, hogy visszajöjjön, és a megszokott módon kiabáljon nekem az erkélyükről, hogy „Gabicaaaa”. Ő tökéletes magyar kiejtéssel mondta a nevemet. Ezzel, hogy úgy mondjam, a minimálisan elvárhatót teljesítette, hiszen színmagyar volt. Az apukája legalábbis kétségtelenül. Állítólag az anyukája is, akit viszont mitőlünk nem ismert senki, és nem tudtuk, mi lett vele. Voltaképpen Maruszja a mostohaanyja volt, csakúgy, mint Ingridnek. A Ingrid néven nagymama sokat lamentált, hogyan adhat valakinek ilyen lehetetlen nevet az anyja. Biztosan a tévében hallotta, valamilyen német filmben. Szegény kislány.

Amíg Ferike odajárt a lágerben, és én szomorú ürességben tengettem napjaimat, elhatároztam, hogy halálos szerelmemet megvallom neki, mihelyt hazatért. Tervezgettem a részleteket, készültem a nagy bejelentésre, könnyebben telt így az idő. A helyszínt ugyan nem sikerült a romantikus találkák általánosan elfogadott szabályai szerint megválasztanom, mivel kizárólag az udvarunkon belül adódó lehetőségeket vehettem számba. A ’ribizlibokorban’ vagy ’a farakás mögött’ típusú ötleteket elvetettem, tekintve, hogy nagyapa bárhol bármikor felbukkanhatott. Előnyben részesítettem hát egy zárt helyet, ahol mégiscsak valamelyest nagyobb biztonságban tudhattam magunkat.

Így esett választásom, a fáskamra és a borospince ellenében, a disznóólra. Állatok akkoriban már nem laktak benne, kerti játékok, szerszámok számára szolgált amolyan átmeneti lomtárként. Ferike először barkochbázni próbált, és igen hamar eljutott a rákérdezésig („Szeretsz”), ám szükségesnek tartottam helyesbíteni, a tisztánlátás kedvéért („Szerelmes vagyok beléd”). A sikeres küldetés mámorában úszva, kipirultan hagytam el a létesítményt, melynek kijáratánál azon nyomban beleütköztem nagyapába. A nagyapa nadrágzsebébe. Ötévesen nagyjából addig értem neki.

Hogy a szerelmi szálat ily módon elvarrtam, és – noha Ferike explicite nem biztosított érzelmeim viszonzásáról – magunkat onnantól kezdve egy párnak könyveltem el, idején valónak éreztem jövendőbelim szüleivel is ismeretséget kötni. Tettem ezt első lépésben az anyukájával (tekintsük ezúttal irrelevánsnak az édesség és a mostohaság között fennálló különbséget, lett légyen vélt vagy valós), akit látásból már ismertem, mert kertünk végéből számtalanszor láttam az erkélyükön ácsorogni. Most azonban úgy véltem, a puszta szemlélődést illene verbális tartalommal gazdagítani, megkértem hát Ferikét, lenne olyan szíves Maruszját kiküldeni nekem. Maruszja néni kijött, megállt az erkély korlátjánál, talán köszönt is egy „Privét, Góbi”-val, aztán – joggal – várta, ugyan mit is akarok tőle.

Én meg pislogtam, hallgattam, és ha a költészet szele már akkoriban meglegyintett volna, talán elszavalom – legalább magamban – Petőfi Füstbe ment terv című remekét. Csüggeni a felnőtteken különben is szerettem, igaz, ez többnyire nem szótlanul történt, hanem „be-nem-áll-a-szája” üzemmódban. Maruszján aztán volt alkalmam kipróbálni a szótlanul csüggést, csak ott éppenséggel az ajkán csüggés hibádzott, lévén köztünk egy deszkakerítés, egy kavicsos ösvény, és egy egysávos autóút. Mindezen tereptárgyak ellenére Maruszja voltaképpen a mi kertünkben állt, erkélyestül, házastul, hiszen a panelt a nagymamáéktól elvett kertnek a végében – az elvett részben – húzták fel a szovjet elvtársak, még az én megszületésem előtt.

(Az erkélyjelenet és a szótlanul csüggés esete egyébiránt lejátszódott fordítva is, amikor tudniillik én voltam várakozó állásponton, hogy a másik fél majd mond valamit, ám kellő bátorságnak az illető mégiscsak híján volt. Történt mindez Jevpatorijában, a Fekete-tengeri nyaralóhelyen, ahol a miénkkel szomszédos lakást egy kétgyermekes orosz család bérelte. A két lakásnak egymás mellett, műanyag lemezzel elválasztva volt kicsi erkélye. A kisebbik fiú, Szerjozsa, mondhatni nem sok vizet zavart, ám a bátyja, Aljosa, aki két évvel idősebb volt nálam, és már harmadik osztályba készült, szemet vetett rám. Édesanyja elmondása szerint – anyám tolmácsolt – Aljoska igen lelkesen takarítja, söpri, felmossa a lakáshoz tartozó erkélyt, abban a reményben, hogy engem megpillanthat. No, több se kellett nekem, legyen meg hát az öröme, és ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, gondoltam, kimentem hát a saját erkélyünkre. Nem is egyszerűen kimentem, hanem kivonultam, és ott hosszú percekig tartózkodtam, pöffeszkedtem, várva a szerelmi vallomást, a szerenádot, a virágcsokrokat, és még számtalan olyan dolgot, amiről magamnak fogalmam sem volt, de egy tapasztalt férfiembernek illett tudnia. Egy árva szó nem sok, annyi sem hagyta el Aljosa száját. Pár pillanatnyi zavart álldogálás és egymásra bámulás után besomfordált a lakásukba, én pedig, unalmasnak vélve a további egyedül pöffeszkedést, követtem példáját.)

Hallgatásomnak nem kis részben az az egyszerű oka volt, hogy nem beszéltem még oroszul. Ez persze mit sem akadályozott abban, hogy a szüleim orosz és ukrán barátainak gyerekeivel – főként Vitocskával, Vikával és Vityenykával (előbbi kettő kislány, utóbbi fiú; a Viktória és a Viktor nevek becézett alakjait viselték) – játsszak a különböző családi ünnepek és kirándulások alkalmával. A játékhoz nem volt szükség nyelvtudásra. Ha jobban belegondolok, a szüleikkel is valamicskét szót tudtam érteni, mert csuty-csuty azért mégiscsak gagyogtam oroszul, ők pedig nyemnóska úgyszintén magyarul. És megvolt az ukránokban az a bajtársiasság is, hogy nem az anyanyelvükön szóltak, hanem a közös nevezőnek tekintett orosz nyelven. (Ugyanezt már nem mondhatom el a kilencvenes évek végén akkor már Ukrajnában szolgálatot teljesítő rendőrökről. Megállították magyar rendszámú autónkat, s míg azon buzgólkodtak, hogy feltétlenül megbírságolhassanak – ez sikerült is nekik, a cirka nyolcadik ’tételként’ számonkért poroltó hiánya miatt – kínosan ügyeltek a csakis ukránul való megszólalásra. Párbeszéd köztünk ily módon kibontakozni nem tudott, mivel a két nyelv egymástól a látszólagos hasonlóság mellett éppen a részletekben különbözik, márpedig az ördög is a részletekben szokott elrejtőzni, az ukrán ördög meg különösképp, és ha Magyarország oroszul Vengrija, ukránul viszont Ugorscsina, akkor elképzelhető a különbözőségek további hosszú sora.)

Egyetlen egész mondatot voltam képes mind nyelvtanilag, mind kiejtés szempontjából hibátlanul végigmondani, mégpedig azt, hogy nem értek oroszul: „jányeponyimájúparusszki”. (Apám tanította, akinek orosztudása vitán felül állt. Apám, aki a családi hagyomány szerint már óvodás korában ad hoc tolmácsként tevékenykedett szülőfalujának, Mezőkaszonynak a szélén, ahol a Szovjetuniót Magyarországtól elválasztó határvonal húzódott, és ahol ennek következtében olykor-olykor határsértések vagy határviták is előfordultak. Apám, aki 1986 óta a mezőkaszonyi temetőben pihen, és minden bizonnyal erősen csodálkozik, miért került kicsiny faluja a tévéhíradóba, hová tart a falun áthaladó rengeteg gyalogos és autós, miért reng, remeg a föld, amit talán odafent még nem éreznek, de idelent már mindenképpen.)

E mondat létfontosságúnak tetszett számomra, mert a Magyarországra való határátkelések során, míg anyámék a vám épületében intézték bokros teendőiket, gyakorta maradtam egymagam az autóban. Biztosra vettem hát, hogy egy szovjet katona vagy vámos előbb-utóbb megszólít, oroszul tudakolva tőlem valamit, amire szégyenszemre nem tudok majd válaszolni. Így a fentebb idézett mondatot mantráztam magamban szüntelenül, hogy az adott pillanatban tárgyalási alapként bedobhassam, és ezzel az erőviszonyok mindjárt az elején tisztázva legyenek. Némiképp igazságtalannak éreztem, hogy a sokat gyakorolt szófüzért éles helyzetben végül soha nem kellett kimondanom. Amikor nagysokára megszólított egy szovjet határőr, a csapi átkelő útlevélvizsgáló bódéja előtt álltam sorba, gimnazistaként. Örülnöm kellett volna a lehetőségnek, hogy gyakorolhatom az oroszt. Csakhogy a határőr magyarul szólt: „Nem hideg?”. De, hideg, motyogtam kamaszos vihogásba fojtva, és visszaültem az autóba.

A „jányeponyimájúparusszki”-t csak egyben tudtam elmondani, anélkül, hogy világos lett volna, hol van benne az alany, hol az állítmány, ésatöbbi. A részletek csak az iskolában kezdtek megvilágosodni, mert bár magyar iskola volt, az orosz nyelvet is tanultuk. Sőt, nem csak a nyelvet, hanem, ahogy az már lenni szokott, a kultúrát, történelmet is, különös tekintettel Vlagyimir Iljicsre, akit ugyan akkor még csak Vologya Uljanov néven hordtunk októbrista csillag képében a formaruhánkra tűzve, de sejtettük róla mindjárt hatévesen, hogy nagy ember lehetett, ha pusztán az ő kedvéért is illik megtanulnunk oroszul. „Já russzki bö vöucsil tolyko záto, sto ím rázgávárival Ljenin” – harsogta felállva az osztály minden egyes oroszóra elején.

Ahogy aztán az orosz nyelv titkai és szabályai fokozatosan felfedték magukat előttem, úgy fogadtam derültséggel a kevert nyelvet, amit a nagyszüleim, elsősorban nagymamám és testvérhúga beszéltek. Csúfondárosan ismételgettem a sült krumplira, hogy „zsárennij krumpli”, a melegítőre, hogy „tepláki”, a serpenyőre, hogy „szkovorotka”. – Másinával jöttek, másinával? – tudakolta nagymama egy alkalommal a gangon álldogáló rendőröktől, amin jót mulattam magamban. Hogy mit keresett két szovjet rendőr a házunk küszöbén, afelett nem jutott eszembe töprengeni. Akadt valami dolguk az öregekkel, ám a beszélgetés barátságos légkörben zajlott – míg nagymama a felemás kérdéssel igyekezett a társalgás fonalát az elszakadástól megmenteni, nagyapa már hozta elő egyik kezében a halványpiros házi borocskával teli flaskát a konyhaszekrényből, másik kezében három poharat (egyszerű vizespoharakat) az ujjával beléjük nyúlva s összecsippentve –, hát aggódni sem jutott eszembe.

Most, kettőezerhuszonkettőben, eszembe jut aggódni. Réges-rég nem jártam odaát. Brüsszelből még csak Budapestig eljutni is legalább hat óra, a leggyorsabb légi útvonalhoz hozzászámítva a reptéri transzferek és várakozások idejét. Innen tovább az ukrán határig hozzávetőleg három és fél, alsó hangon. S ott következik a sorbanállás, aminek időtartamát sem precíz matematikai számítással, sem hanyag becsléssel, sem modellezéssel, sem egyéb tudományos vagy tudománytalan módszerrel ember meg nem állapíthatja. Mentségemül könyveltem hát el, hogy a Magyarországon töltött napokat nem kívántam egy ilyesfajta bizonytalan kimenetelű vállalkozással megrövidíteni. Tavaly nyáron azonban helyzetemben változás állt be, az útnak Brüsszeltől Budapestig megteendő része ugyanis megsemmisült, elillant, eliminálódott. Tűkön ültem hát hónapok óta, várva, hogy a covid visszavonulót fújjon, és nekivághassak az országhatárnak, végigsétálhassak szülővárosom utcáin, megölelhessem az ott élő rokonokat, tehessek apám kővázájába friss virágot. A kürtöt azonban nem a covid fújja. A vonulás pedig nem vissza történik, hanem előre.

Hát csak állok és nézek. Csüggök, szótlanul. Kavarognak fejemben a nevek, az emberek, a helyszínek, a szavak. Jányeponyimájú… russzkibövöucsil… másinával jöttek… góbikó, kifölő… Idehallik az ungvári ’Szívküldi’. Nagymama a rádióval dúdolja: „Szeressük egymást, gyerekek!”… Idelátszik a Vereckei-hágó, ahol 2013 szilveszterén két óra leforgása alatt három nyelven hangzott fel nemzeti himnusz: először oroszul, aztán ukránul, majd magyarul. Aki tudta, énekelte, aki csak kapisgálta, az tátogott, aki pedig tátogni sem tudta, az mosolyogva állt, pezsgőspoharát emelve a többiekre… Nemrégiben volt egy utam Nyíregyházára. Meglátogattam nagymamáékat is, a temetőben. Megsúgtam nekik, mit üzenek apámnak. Megbízhatók, át fogják adni az üzenetet, méghozzá fű alatt.