Amikor kicsi voltam, még nem tudtam, milyen állat a teve. Hogy közelről és pontosan milyen, úgy értve. Rajzon, esetleg fényképen láttam ugyan ilyen-olyan tevét, de ezek a síkbéli ábrázolások csupán azt mutatták: a tevének van négy lába (efelől lehetett volna még kutya vagy macska is, sőt, voltaképpen bármelyik más emlős, kivéve persze a delfint és a bálnát, de azokat gyerekkoromban még mindenképpen halnak, nem pedig emlősnek gondoltam), egy vagy két púpja (ez adja meg az igazi jellegzetességét, mondhatni teveségét, hiszen más emlős hátát ilyesmi nem ékesíti), esetleg azt is, hogy nagyok a fogai. Ámbár, a lónak is nagyok.

A lovakat szemügyre lehetett venni szülővárosom környékén is, faluhelyen a lovasszekér volt az elterjedt közlekedési mód. A cigánytáborban is sok volt a ló meg a szekér. Rózsika néném utcájának végén kezdődött a város eme nyomorúságos része, amerre, ha autóval ott kanyarodtunk, mindig kíváncsian fordítottam a fejem, ám egyszersmind undorodva fordítottam is el. A sarkon álló kocsma szóhasználatomban felvette a cigánypisilde nevet, mivel falának tövében, amikor csak arra jártunk (a nagy számok törvénye alapján tehát állíthatom, hogy mindig), volt egy-két vendég, aki a dolgát végezte. Jó esetben csak a kisebbik dolgát.

Szégyellnivaló-e vagy sem, féltem a lovaktól. Nagy test, nagy fej, nagy fogak, hosszú és izmos lábak. Ezt láttam bennük, s szentül meg voltam győződve, hogy ha egy rúgásnyira megközelítenék egy lovat, az bizony ki is használná a lehetőséget, és megrúgna. Állításom igazának vagy hamisságának voltáról nem volt alkalmam meggyőződni, mivel éppenséggel félelmem tartott vissza attól, hogy közel merészkedjek bárhol is egy lóhoz. Közel merészkedés híján pedig mindössze elméleti feltevésekre tudtam hagyatkozni.

Ha az Esze Tamás utcáról – ami a posta épülete és az 5-ös számú, ukrán tannyelvű iskola között húzódott – balra vettük az irányt a temetők felé, volt egy tágas, kiszélesedő tér. Itt táboroztak le általában a mutatványosok. Milyen gyakran volt tele ez a tér, nem tudnám megmondani már, de két eseményre egészen tisztán emlékszem. Az egyikre be is fizettünk, el is mentem a szüleimmel. Méretes, kör alakú sátorba terelték a nézőket, melynek közepén volt az ugyancsak kör alakú porond. Körbe a porondot legalább négy-öt méter magas fal határolta, erre volt a közönségnek odafentről remek rálátása. A szereplők pedig motorosok voltak, akik először a kör alakú porondon, a földön kezdtek körbe-körbe száguldozni. Már majdnem nekifogtam unatkozni, elkönyvelve magamban: bizony ez a produkció nem sokban múlja felül azt, amit bármikor az utcán is láthatok, azzal a csekély különbséggel, hogy a motoros köröket ír le, nem pedig egyenesen halad. Hanem lankadó figyelmem ébredni kezdett, amikor a motorok irtózatos sebességre gyorsultak, majd szép sorjában feljutottak a falra. Ott folytatták a körözést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne függőleges felületen, fekvő helyzetben karikázni.

Egy másik alkalommal a városba vándorcirkusz társulat érkezett. Több osztálytársammal szervezkedésbe kezdtünk, hogy elmehessünk megnézni őket. Úgy hírlett, teve is van velük. Hogy végül mi lett magából az előadásból, nem lehetett-e már rá jegyet kapni, avagy valami okból kifolyólag meggondoltuk magunkat, elfolyt a gyerekkori emlékek néhol kisebb folyóvá duzzadó patakocskájában. Annyi bizonyos: a tanítás végeztével ott sündörögtünk a téren, igyekeztünk az állatokat meglátni. Otthon apám érdeklődött, merre jártam iskola után. Amikor a cirkuszt, a tevéket, meg az osztálytársakat említettem, tovább kérdezett: „És Andris ott volt?” Bizonytalanul bazsalyogtam, mire megjegyezte: „Akkor az nagyon szép kirándulás lehetett.” Mindazonáltal annak kiderítésére, hogy milyen állat a teve (közelről és pontosan), még évtizedeket kellett várnom.

Ezen évtizedek alatt volt alkalmam néhányszor a budapesti állatkertbe ellátogatni, ahol tevék is éltek. Az állatkert, mint békés, barátságos, különösebb izgalmakkal nem járó hely, az anyámmal felkeresendő programok listáján szerepelt a család magyarországi tartózkodásai idején. Szoros egymásutánban a bábszínházzal. Ezzel szemben apám volt hivatva elkalauzolni a vidámparkba és a cirkuszba. A vidámparkot ezek közül világosan értettem, hiszen anyám már a körhinta vagy az óriáskerék látványától is émelygett, míg a hullámvasúton – ami pedig apámmal ülve rajta, rögtön első alkalommal, már ötévesen a kedvencem lett – egyenesen szörnyethalt volna. Az tehát mintegy automatikusan adta magát, hogy anyám a vidámparkot elkerülte. (Egészen addig, míg a sors úgy hozta, hogy egy ismerős család gyerekeinek unszolására mégsem tudott kibújni a feladat alól. A több irányba pörgő-forgó, különös polipnak ható járművön ténylegesen rosszul lett, hazatérés után pedig az egész estét ágyban fekve töltötte. Kamaszkorom minden empátiájával sajnáltam szegényt, utólag igazat adva neki a vidámpark következetes elkerülésében.) Ám hogy a cirkusz és az állatkert közül miként jutott neki az utóbbi, nem volt egészen egyértelmű. Miből adódott, hogy a cirkuszra egyfajta férfias jelleget ruháztak? Apám akart a csinos artistanőkben gyönyörködni, vagy ő jobban értékelte a bohócok humorát? Mindenesetre állatok, köztük tevék, mindkét helyszínen előfordultak. Ellenben egyik program sem juttatott közelebb ahhoz a kiderítendő ismerethez, hogy milyen állat a teve (közelről és pontosan).

Valamikor huszonéves koromban, a forró Egyiptomban nem lehetett kihagyni a turisták számára már-már kötelező programot, a tevegelést. A púpos jószágok hátán való séta egy csomag részét képezte, beékelődve egy beduin falu meglátogatása, valamint egy hastáncosnőből, tűznyelőből, kerengő dervisből álló esti show-műsor közé. (A beduin faluban tevével közvetett formában találkoztunk: a kendőiből alig kilátszó, csupa ránc nénike ugyanis kenyeret sütött a vendégek számára egy kerek vaslapon, ami alatt a gyéren pislákoló-parázsló tüzet szárított teveürülék táplálta.) A tevék hosszú sorban hevertek a számukra kijelölt helyen, és mindig a következő állt a futószalagon érkező vendég rendelkezésére – nagyobb városok taxiállomásain elterjedt módszerhez hasonlóan.

Én, aki addig lovaknak sem mentem a közelébe, igen tartottam a tevétől. Mi a teendő, ha megharap, megrúg, esetleg ledob a hátáról? E lehetőségekre nézve a felügyelőjük nem adott iránymutatást. (A felügyelőt talán a hajcsár szóval illetném, ha nem borsózna tőle a hátam, óhatatlanul is a rabszolga-hajcsárokat juttatva eszembe.) Segített felkecmeregni a teve púpjára erősített ülésbe, majd, miután meggyőződött róla, hogy kényelmesen elhelyezkedtem (hogy miképpen lehet egy púposteve púpján kényelmesen ülni, annak minden bizonnyal kifejlesztette már a megfelelő mutatóit a lakberendezéssel, egészségüggyel és állatvédelemmel foglalkozó szakemberekből álló tudományos testület), utasítást adott a jószágnak a földről való felemelkedésre.

E mozdulat nem kis ijedelmet keltett bennem, mivel a teve előbb valamiféle négykézlábas testtartásba emelkedett, majd innen rúgta ki magát álló helyzetbe, csakhogy nem egyidőben mind négy lábával, hanem a hátsó kettővel megelőzve az elsőket. Ezáltal a hátán (egészen pontosan: a púpján) majdnem vízszintesen elhelyezett ülő alkalmatosság harminc-negyben fokban megdőlt, előrefelé. Pillanatokon belül azonban az első lábak is a hátsókkal összehangba kerültek (kinyújtóztak), így ülőhelyem, velem együtt, a kívánt helyzetbe és magasságba érkezett. Néhány csetlő-botló kezdőlépés után a teve ütemesen ringó járása tudtomra adta: elértük az utazósebességet.

Túlságosan berendezkedni az utazásra nem állt módomban. Nagyjából ötven méter megtétele után a teve visszafordult, és hamarosan beállt a röpke pihenőt töltő, földön heverő társai sorának végére. A földet érés még az indulásnál is kellemetlenebb emlékeket hagyott bennem. Egyrészt, mivel sejtettem, ha az elején külön ütemben mozognak a lábak, akkor a végén sem lehet ez másként; ez a sejtés már jó előre bizonyos fokú aggodalmat gerjesztett. (A mondás, hogy jobb félni, mint megijedni, nem helytálló minden esetben.) Másrészt, valóban külön ütemben mozogtak a lábak a séta végén is: tevém előbb lekönyökölt mellső végtagjaira, engem a nyakán át kis híján kiborítva a földre.

A nem egyértelműen kellemes élmények nem akadályoztak meg abban, hogy gyermekeimnek is megengedjem a tevegelés kipróbálását, Európa egyik, trópusi éghajlatú szigetén. (Környezettudatos és állatbarát énem nem szűkölt, nem fortyogott az ötlet ellen, de szemlesütve álldogált.) A séta egyfajta csapatépítő tréningnek is beillett a két testvér számára, ugyanis a mi tevénk kétszemélyes ülőkével volt felszerelve. Férjemmel együtt, gondos szülők módjára a közelben állva figyeltük, hogyan szállnak be a székbe, csatolják be magukat, majd már előre kuncogva vártuk a teve felemelkedésének pillanatát.

A kis híján előrebukás esélye valóban okozott némi ijedelmet a porontyok esetében is, azonban ők, különösképp a leány, azzal foglalatoskodtak elsősorban, mennyire aranyos is a teve. Őszinte csodálkozással igyekeztem legalább egy-két aranyos vonást felfedezni az állaton, akiről eleddig számtalan dolgot tudtam megfogalmazni, leszámítva, hogy aranyos. Nyáladzó, lefelé lógó, fittyedt ajkai, irdatlan méretű fogai számomra sehogyan sem tűntek aranyosnak. Magyarázatképp eszembe ötlött: hiszen lányom bolondul a lovakért, akiknek ugyancsak irdatlan méretű fogai és – noha a tevékénél kevésbé – nyáladzó szájuk van. Amint csemetéinkkel megindult a karaván, férjem az árnyékba húzódott, én azonban ezt feleslegesnek tartottam, gondolván, a tevék, egyiptomi társaikhoz hasonlóan, ezúttal sem fognak nagy utat megtenni.

Csalatkoznom kellett, mivel a libasorban (tevesorban?) haladó állatok, elérve az első dombocskát, nem fordultak vissza, hanem a domb mögé kanyarodva folytatták útjukat. Kisvártatva eltűntek a szemünk elől, mire én is beadtam a derekam és követtem másik felemet az árnyékba. Bő félóra elteltével, mi tagadás, nyugtalanság kezdett rajtam úrrá lenni. Ugyan, hová tűntek a gyerekek, merre terelte őket a gaz teveterelő. Reménykedtem, a teveterelő ember egyben nem emberkereskedő, s nem is emberevő. Mély sóhajjal nyugtáztam aztán a tevekaravánnak a dombvidék másik oldalán való feltűnését, és csemetéim boldog integetését. Örömömben arról is megfeledkeztem, hogy a tevét nemrég még egy csöppet sem találtam aranyosnak. Szeretettel paskoltam meg az oldalát, a nyakát, megköszönve neki, hogy nem tart tovább izgalomban. Így végeredményben sikerült megtudnom, milyen állat is a teve (pontosan és közelről).

(Kép: Paul Klee)