A házasságkötés után nem sokkal jött az ötlet. Rájöttek, hogy nem igazán tudják, hogy mit fognak kezdeni magukkal az elkövetkező talán ötven évben, és akkor Edit meglátott az apróhirdetéses újságban egy eladó lángosos bódét. Felvetette az ötletet Palinak, akit azelőtt egy héttel küldtek el a gyufagyárból, és más dolga nem akadt, mint otthon ülni és minél kerekebbre növeszteni a hasát. Akkor is a kanapén heverészett, üvegből itta a sört, és mindenféle műsorokat nézett a tévében. Az asszony ledarálta neki a terveket. A férfi először azt kérdezte, hogy mit értenek ők a lángoshoz, de amikor az asszony megnyugtatta, hogy az aztán könnyen tanulható szakma, a férfi megvonta a vállát, és azt mondta, hogy miért is ne, vágjanak bele a dologba. Maradt még egy kevés spórolt pénzük az esküvőről.

Másnap beültek a nő apjának Opel Astrájába, és elautóztak negyven kilométerre, abba a kisfaluba, ahol a bódét megvételre kínálta a tulajdonosa. Szegény alföldi falu volt. Mindenhol öreg, omladozó, felvizesedett vályogházak, korhadó fakerítések, vagy azoknak már csak az eldőlt maradványai, az udvarokon téglákra rakott autók vázai. Az utcákon nem járt senki, csak egy biciklis öreggel találkoztak, akitől megkérdezték, merre találják a Pipacs utcát. Az öreg elmutogatta nekik, merre menjenek, és azért a biztonság kedvéért kifaggatta a férfit, hogy esetleg véletlenül nem az eladó lángosos miatt érkeztek-e. Igennel feleltek, és az öreg nyugtázta, hogy az bizony jó befektetés manapság, ha fiatalabb lenne, bizony ő  is belevágna a dologba.

A ház, ahová mentek szintén látott már szebb napokat. Az utcafronti részen, nem sokkal a lábazat fölött, vastag sávban lepergett a vakolat, kibukkantak alóla a vályogtéglák, és látszott rajtuk, hogy át vannak ázva, sötétlettek a víztől és a párától, a szalmatöret, amit belekevertek, amikor régen vetették, szürkésfehéren, rothadásnak indultam lógott ki a málló, alakot vesztett téglákból.

Kiszálltak a kocsiból, az asszony megnyomta a csengőt. A hangra egy loncsos szőrű, fekete kutya rohant elő valahonnan a hátsó kertrészből, nekirohant a kerítésnek, és olyan veszettül ugatott és hörgött, hogy a férfi és az asszony kicsit hátrébb léptek. A kutya egyik szemét hályog takarta, fogai sárgák és töröttek voltak, szájából párakötegek ömlöttek a hűs reggeli levegőbe.

Egy idősebb nő lépett ki a ház ajtaján, de csak fél oldalát mutatta, összehúzva magán a köntöst.

– Jó napot – kiabálta be Edit. A kutya közben ugyanolyan hangosan csaholt.

– Kit tetszenek keresni? – érdeklődött az idősebb nő.

– A lángosos bódét jöttünk nézni. Meg volt beszélve – kiáltozott tovább Edit. A férje közben bezárta az Opelt, de közben lemondóan  ingatta a fejét. Nem tetszett neki a helyzet.

– Az a fiam lesz. Mindjárt szólok neki, hátul van a tyúkoknál – mondta az idős nő, és átcserélte a papucsát egy sáros, rövidszárú gumicsizmára, ami az ajtó mellett állt. – Egy pillanat. Ne féljenek, nem bánt a kutya. Csak szeret ugatni – tette hozzá.

A férfi és az asszony kissé hátrább léptek, mert a kutya megint nekiugrott a kerítésnek, ami egyre csak zengett a csapódások erejétől. A rozsdaszeplő a járdára hullott a rácsokról.

Pár perc múlva egy kék munkanadrágba öltözött, tetőtől talpig koszos fiatal férfi bukkant elő a hátsó udvarból, kezeit egy szinte fekete törölközőbe törölte, ami az egyik eresztartó gerendára volt akasztva, aztán kedélyes mosolyt öltött, és a kapuhoz ment.

– Jó napot – köszöntek az érdeklődők egymás után.

– Üdv. Egy pillanat, nincs nálam a kulcs – mondta a fiatal férfi, és elindult vissza a házba. A kutya tovább vicsorgott rájuk, hörgött, aztán váratlan pillanatokban vakkantott egyet. Edit minden alkalommal összerezzent.

A férfi visszatért a kulccsal, bedugta a zárba. A kutya hisztérikus ugatásba kezdett, forgott körbe-körbe. A férfi ráripakodott: – Kuss legyen már! Helyedre innen! – Dobbantott is felé. A kutya láthatóan összehúzta magát, farkát a hátsó lábai közé dugta, és elvonult hátra, onnan zajongott a kapu felé.

– Jöjjenek csak – invitálta őket a férfi. – Nem bánt a kutya, csak nagy a pofája. De ez a legjobb a besurranók ellen. Azok nem tudják, hogy beszari amúgy.

– Köszönjük – mondta Edit.

A férfi elvezette őket a behajtó végéhez. Nagy, lyukacsos ponyva alatt volt a bódé. A ponyva lelógó széleit úgy tartották rajta, hogy egy vékony kötél mindkét végére téglát kötöttek, és azt átdobták a bódé tetején, hogy oldalt tartsa lenn a ponyvát. A férfi leszedte a takarást.

Apró kétkerekű, téglalap alakú bódé került elő a ponyva alól, régi színezete piszkosfehérré satnyult, mióta nem használták. Még látszottak a feliratok az elején. Fölül nagy, kézírást imitáló betűkkel „lángos”, egyik oldalán „sör, kávé, tea, üdítők”-feliratok egymás alatt, a másik oldalra felrótták a fajtákat, „sima, fokhagymás, sajtos tejfölös”. A férfi felnyitotta a bódé ajtaját, és kitámasztotta, hogy be lehessen nézni. A pókok alapos munkát végeztek, az egész belső teret átszőtték a hálók, szürkén himbálóztak, a sarkokba szőtt fészkekben, százával sorakoztak a mákszem méretű, fekete kispókok. Megavasodott zsírszag áradt a kocsiból, és látszott, hogy csak leengedték az olajat az utolsó használatkor a lángossütőkből és utána nem bíbelődtek sokat a takarítással. Portól belepett zsír borította a lecsepegtetőket, a pultokat, de még a beépített szekrények fogantyúit is. A mosogatótálcák belsejében is vastagon ült a szutyok.

Edit tüzetesen vizsgálta a kocsi belsejét, a férje beszagolt, torz mosolyba vágta az arcát, aztán az eladóra nézett, aki éppen egy tyúkot lökdösött arrébb, ami a gumicsizmája szárát kezdte csipkedni. A háttérben továbbra is csaholt a loncsos fekete kutya. Edit végighúzta az ujját a pulton. Fekete lett az ujjbegye.

– Hát nem a legtisztább – mondta elmosolyodva.

– Nézze, nagysága, nekem ez itt áll már egy ideje. Mióta elment az asszony, felhagytunk vele. A mamával ketten nem tudjuk csinálni. Cukros az öreglány, meg minden baja van, nehezen bírja magát lábon. Szóval eladom most már. Ha tetszik maguknak, mondjanak egy árat, és megbeszéljük a dolgot.

– Váltunk egy pár szót az urammal, csak egy perc – mondta Edit.

– Hogyne. Tessenek csak nyugodtan. Van időnk – vont vállat a férfi.

Arrébb sétáltak. A férje amellett érvelt, hogy ez egy régi vacak, hogy fogják kitisztítani, meg csak a baj lesz vele, inkább keressenek másikat, ami jobb állapotban van, Edit meg amellett, hogy vegyék meg, mert olcsóért csak ezt találta az apróban. Szóval visszaballagtak a férfihoz, hogy megveszik.

Bemondták az árat, amit előtte maguk között megbeszéltek. A férfi tanakodott kicsit, vakargatta a fejét, aztán megvonta a vállát, és Pali felé nyújtotta a kezét: – Legyen, megbeszéltük – mondta, és kezet ráztak, majd a férfi elégedetten mosolyogva odafordult a bódéhoz, és kiütötte a pöcköt, ami az ajtaját támasztotta ki. Az hangos, fémes robajjal lecsapódott a helyére.

A fekete kutya egy másodperc alatt ott termett, és fogait Pali vádlijába mélyesztette. A férfi, mikor észrevette, hogy mi történik, felkapott egy botot a susnyásból, és addig ütötte a kutya hátát, míg az el nem engedte Pali lábát, és el nem futott hátra a kert végébe. Edit sikított. Pali odasántikált a verandán egy székhez, feltűrte a farmerjának szárát. Kerek, vörös lyukacskák pöttyözték a vádliját a szőr között. Ujjnyi csíkban folyt belőlük a vér. Körbeforgatta a lábát, hogy megnézze, hol sebesült még meg, de addigra a vér elöntötte teljesen a lábszárát, és a fognyomok környéke elkezdett lilulni.

A férfi beszaladt a műhelyébe, előszedett valahonnan egy régi elsősegélydobozt, talált benne kötszereket, ragasztót, ollót, jódot. A jódos üvegcsék egyesével voltak csomagolva, vattába tekerték őket. A férfi egy kalapáccsal összetörte az egyiket. Sötétbarna lé öntötte el az összesodort vattát. Azzal törölgették körbe a lyukakat, amiket a kutya fogai hagytak Pali lábán.

– Én agyonverem azt a dögöt! – morogta a férfi, miközben körbetekerte Pali lábát pólyával. A fehér szöveten apró, vörös körök tűntek fel.

– Ne bántsa az állatot, nem tehet róla – mondta Pali, akinek meglehetősen csípte a jód a sebeit.

A férfi nagyon ajánlkozott, hogy elviszi őket a kórházba, de elhárították, Edit beült a volán mögé, a férje az anyósülésre, és indítottak. Nem szóltak egymáshoz, amíg el nem érték a falu határát.

– Faszomba, Edit – dörmögte Pali, és kicsit igazított a lábán, hogy ne legyen annyira kényelmetlen szögben.

– Nagyon fáj? – kérdezte a nő.

– Eléggé. Sosem harapott még meg kutya. Pedig mindig volt kutyánk gyerekkoromban is. Nem gondoltam, hogy így tud fájni. Dagad egy kicsit. Biztos veszett volt az a dög.

– Dehogy volt veszett. Csak megijedt, mert a fickó úgy odacsapta az ajtót. Én is megijedtem.

– Ja, de nem téged harapott meg.

Erre elhallgattak.

– Szerinted bántani fogja? – kérdezte Edit pár perc múlva.

– Az a fickó a kutyát?

– Igen.

– Fogalmam sincs, elég elvetemült arca volt. De az ilyeneknek általában csak a szája jár.

– Remélem – mondta Edit. – Jobban fáj? – kérdezte a férjére pillantva.

– Kábé ugyanúgy. Majd elmúlik. Egy jó kis tetanuszra számíthatok. Majd a karomba kérem, nem a seggembe, mert különben nem tudok napokig ülni – mondta Pali, és elnevette magát. – Az még jó lenne a fájós vádlim mellé.

Ezen Edit is elmosolyodott. Arca egy kicsit visszatért a normális színéhez. Pali a combjára tette a kezét.

– Mit fogunk most csinálni? Gondolom, ezt a lángosos dolgot ne erőltessük? – kérdezte Edit.

– Nem tudom. De lesz időm gondolkodni rajta, amíg gyógyul a lábam. Megoldjuk, valahogy lesz – dünnyögte Pali.

Az autóúton, a felezővonal környékén ködfoszlányok jelentek meg. Fehérek voltak és gyapjasak, mintha füst telepedett volna le az aszfaltra. Átvágtak néhány ilyenen, utána belerohantak az alföldi tejfölködbe.