Épp a lányom szobájában készültem becsukni az ablakot, megállapítva, hogy a szelektív kukászsákokat megint nem vitték el időben, amikor eszembe jutott az „Asszony a fronton”. Úgy tűnt, harcolok. Az idővel, a feladatokkal, a betegségekkel vagy azok elkerülésével. Azt éreztem, hogy rettenetesen régen felkeltem már aznap, ezért okom van fáradtnak lenni; hogy borzasztó sok a teendőm és iszonyúan rövidek a határidőim; hogy tehetetlen vagyok a fiam betegségét illetően. Odáig merészkedtem, hogy néhány pillanatig sajnáltam és szerencsétlennek éreztem magam.

Aztán megállt a kezemben az ablakkilincs. Lassan megállt az egész ablak. A rászáradt esőcseppektől maszatos üveg éppen a szemembe tükrözte volna a napsugarat – ha sütött volna a nap. Helyette azonban novemberre jellemző lomhasággal szitált az eső. Végiggondoltam, mi is a helyzet valójában. Ijesztő vagy csak annak látszik? Felkeltem szokás szerint hat óra előtt valamivel, elvégeztem teendőimet a konyhában, felébresztettem a lányomat, megállapítottam, hogy köhög, hagytam hát tovább aludni, ne menjen iskolába. Elballagtam a pékségbe, meleg kiflikkel tértem vissza. A kertben megetettem a kutyákat. Visszatérve a házba, megírtam a napi időbeosztásomat, az életre vonatkozó hosszabb távú céljaimat, beléptem a számítógépbe, rangsoroltam a feladataimat. A hamarosan megjelenő fiamnak reggelit és köhögés elleni gyógyszert adtam, majd felébresztettem a covid után a vártnál kevésbé rossz állapotban lévő férjemet.

Nem veszítettem el senkit, nem beteg (komolyan) senki, van családom, munkám, házam, enni- és innivalóm. Hol a probléma? Kerestem, nem találtam. Kinéztem az ablakon, a szitáló esőcseppek összefolytak, a felhők sírtak a nevetéstől, milyen ostoba vagyok. Visszafordultam a szoba felé, a plüssállatok derültek rajtam. Bekukkantottam az ágy alá, két porcica kergetőzött, ügyet se vetettek rám. A szekrény mellett lógó tükörre tévedt a tekintetem. Belenéztem, egye fene. Levettem a szemüvegem, hátha torzít a lencse. De nem segített. Kiderült: a fejemben van a probléma. Az érzékszerveimmel, és ami mögöttük van. Hosszasan néztem, füleltem, szimatoltam. Nem történt semmi. Egyelőre itt nincs háború, nincs front. Még a szomszéd sem indította be a motorosfűrészt.

Megnyugodva távoztam a gyerekszobából, és napirendem mínusz első pontjaként felírtam: két percet eltölteni a valóság érzékelésével, élethelyzetem értékelésével. Ennek aztán olyan erős hatása lett, hogy másnap kék égre és napsütésre ébredtünk. Kizárólag az én kedvemért. Polcz Alaine megrázó könyve, az ’Asszony a fronton’ neki járó helyet kapott a könyvszekrényen. Olyan helyet, ahol pusztán a címével is üzenhet: az asszonyok erősek, sokat kibírnak, ám szükségtelenül ne pazaroljuk az energiáinkat panaszkodásra, elégedetlenkedésre, apró-cseprő dolgokon való fennakadásra. Többre vagyunk hivatottak.