– Nu sto, Gobi? – kérdezte Maruszja az erkélyről lekiáltva. A Gobiban az o betűt hosszan ejtette, így belőlem kis híján sivatag lett.

A Góbi. (Megszoktam ezt a kiejtést, az oroszoknak és ukránoknak mindig Góbi voltam, vagy Góbiká. A sportuszoda egyik edzője, Viktor Ivánovics képezett ez alól sajátos kivételt, ő ugyanis következetesen nem Góbikát, hanem Góbikót mondott. Midőn lejárt az úszásra rendelkezésre álló időnk, megjelent a sávunk végében, és barátságosan kitessékelt, velem lévő unokatestvéremmel együtt: „Ágicó, Góbikó, kifölő!”)

Felelni nem tudtam. Álltam a kertünk végében lévő deszkakerítésnél, bámultam fel rá, és félszegen mosolyogtam. Az én szememben Maruszja nagyon szép volt. Ezt (is) kívántam valahogyan a tudomására hozni, de még magyarul is nehezemre esett volna, nemhogy oroszul. Hát csak álltam és néztem. Igazság szerint Maruszja nénit kellene írnom, hiszen ő Ferinek volt az anyja. Pontosabban, Ferikének. Annak a Ferikének, akibe halálosan szerelmes voltam. Amikor elment nyári táborba (lágernek mondta), majd’ elpusztultam. Lézengtem a kertben, vártam, hogy visszajöjjön, és a megszokott módon kiabáljon nekem az erkélyükről, hogy „Gabicaaaa”. Ő tökéletes magyar kiejtéssel mondta a nevemet. Ezzel, hogy úgy mondjam, a minimálisan elvárhatót teljesítette, hiszen színmagyar volt. Az apukája legalábbis kétségtelenül. Állítólag az anyukája is, akit viszont mitőlünk nem ismert senki, és nem tudtuk, mi lett vele. Voltaképpen Maruszja a mostohaanyja volt, csakúgy, mint Ingridnek. A Ingrid néven nagymama sokat lamentált, hogyan adhat valakinek ilyen lehetetlen nevet az anyja. Biztosan a tévében hallotta, valamilyen német filmben. Szegény kislány.

Amíg Ferike odajárt a lágerben, és én szomorú ürességben tengettem napjaimat, elhatároztam, hogy halálos szerelmemet megvallom neki, mihelyt hazatért. Tervezgettem a részleteket, készültem a nagy bejelentésre, könnyebben telt így az idő. A helyszínt ugyan nem sikerült a romantikus találkák általánosan elfogadott szabályai szerint megválasztanom, mivel kizárólag az udvarunkon belül adódó lehetőségeket vehettem számba. A ’ribizlibokorban’ vagy ’a farakás mögött’ típusú ötleteket elvetettem, tekintve, hogy nagyapa bárhol bármikor felbukkanhatott. Előnyben részesítettem hát egy zárt helyet, ahol mégiscsak valamelyest nagyobb biztonságban tudhattam magunkat.

Így esett választásom, a fáskamra és a borospince ellenében, a disznóólra. Állatok akkoriban már nem laktak benne, kerti játékok, szerszámok számára szolgált amolyan átmeneti lomtárként. Ferike először barkochbázni próbált, és igen hamar eljutott a rákérdezésig („Szeretsz”), ám szükségesnek tartottam helyesbíteni, a tisztánlátás kedvéért („Szerelmes vagyok beléd”). A sikeres küldetés mámorában úszva, kipirultan hagytam el a létesítményt, melynek kijáratánál azon nyomban beleütköztem nagyapába. A nagyapa nadrágzsebébe. Ötévesen nagyjából addig értem neki.

Hogy a szerelmi szálat ily módon elvarrtam, és – noha Ferike explicite nem biztosított érzelmeim viszonzásáról – magunkat onnantól kezdve egy párnak könyveltem el, idején valónak éreztem jövendőbelim szüleivel is ismeretséget kötni. Tettem ezt első lépésben az anyukájával (tekintsük ezúttal irrelevánsnak az édesség és a mostohaság között fennálló különbséget, lett légyen vélt vagy valós), akit látásból már ismertem, mert kertünk végéből számtalanszor láttam az erkélyükön ácsorogni. Most azonban úgy véltem, a puszta szemlélődést illene verbális tartalommal gazdagítani, megkértem hát Ferikét, lenne olyan szíves Maruszját kiküldeni nekem. Maruszja néni kijött, megállt az erkély korlátjánál, talán köszönt is egy „Privét, Góbi”-val, aztán – joggal – várta, ugyan mit is akarok tőle.

Én meg pislogtam, hallgattam, és ha a költészet szele már akkoriban meglegyintett volna, talán elszavalom – legalább magamban – Petőfi Füstbe ment terv című remekét. Csüggeni a felnőtteken különben is szerettem, igaz, ez többnyire nem szótlanul történt, hanem „be-nem-áll-a-szája” üzemmódban. Maruszján aztán volt alkalmam kipróbálni a szótlanul csüggést, csak ott éppenséggel az ajkán csüggés hibádzott, lévén köztünk egy deszkakerítés, egy kavicsos ösvény, és egy egysávos autóút. Mindezen tereptárgyak ellenére Maruszja voltaképpen a mi kertünkben állt, erkélyestül, házastul, hiszen a panelt a nagymamáéktól elvett kertnek a végében – az elvett részben – húzták fel a szovjet elvtársak, még az én megszületésem előtt.

(Az erkélyjelenet és a szótlanul csüggés esete egyébiránt lejátszódott fordítva is, amikor tudniillik én voltam várakozó állásponton, hogy a másik fél majd mond valamit, ám kellő bátorságnak az illető mégiscsak híján volt. Történt mindez Jevpatorijában, a Fekete-tengeri nyaralóhelyen, ahol a miénkkel szomszédos lakást egy kétgyermekes orosz család bérelte. A két lakásnak egymás mellett, műanyag lemezzel elválasztva volt kicsi erkélye. A kisebbik fiú, Szerjozsa, mondhatni nem sok vizet zavart, ám a bátyja, Aljosa, aki két évvel idősebb volt nálam, és már harmadik osztályba készült, szemet vetett rám. Édesanyja elmondása szerint – anyám tolmácsolt – Aljoska igen lelkesen takarítja, söpri, felmossa a lakáshoz tartozó erkélyt, abban a reményben, hogy engem megpillanthat. No, több se kellett nekem, legyen meg hát az öröme, és ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, gondoltam, kimentem hát a saját erkélyünkre. Nem is egyszerűen kimentem, hanem kivonultam, és ott hosszú percekig tartózkodtam, pöffeszkedtem, várva a szerelmi vallomást, a szerenádot, a virágcsokrokat, és még számtalan olyan dolgot, amiről magamnak fogalmam sem volt, de egy tapasztalt férfiembernek illett tudnia. Egy árva szó nem sok, annyi sem hagyta el Aljosa száját. Pár pillanatnyi zavart álldogálás és egymásra bámulás után besomfordált a lakásukba, én pedig, unalmasnak vélve a további egyedül pöffeszkedést, követtem példáját.)

Hallgatásomnak nem kis részben az az egyszerű oka volt, hogy nem beszéltem még oroszul. Ez persze mit sem akadályozott abban, hogy a szüleim orosz és ukrán barátainak gyerekeivel – főként Vitocskával, Vikával és Vityenykával (előbbi kettő kislány, utóbbi fiú; a Viktória és a Viktor nevek becézett alakjait viselték) – játsszak a különböző családi ünnepek és kirándulások alkalmával. A játékhoz nem volt szükség nyelvtudásra. Ha jobban belegondolok, a szüleikkel is valamicskét szót tudtam érteni, mert csuty-csuty azért mégiscsak gagyogtam oroszul, ők pedig nyemnóska úgyszintén magyarul. És megvolt az ukránokban az a bajtársiasság is, hogy nem az anyanyelvükön szóltak, hanem a közös nevezőnek tekintett orosz nyelven. (Ugyanezt már nem mondhatom el a kilencvenes évek végén akkor már Ukrajnában szolgálatot teljesítő rendőrökről. Megállították magyar rendszámú autónkat, s míg azon buzgólkodtak, hogy feltétlenül megbírságolhassanak – ez sikerült is nekik, a cirka nyolcadik ’tételként’ számonkért poroltó hiánya miatt – kínosan ügyeltek a csakis ukránul való megszólalásra. Párbeszéd köztünk ily módon kibontakozni nem tudott, mivel a két nyelv egymástól a látszólagos hasonlóság mellett éppen a részletekben különbözik, márpedig az ördög is a részletekben szokott elrejtőzni, az ukrán ördög meg különösképp, és ha Magyarország oroszul Vengrija, ukránul viszont Ugorscsina, akkor elképzelhető a különbözőségek további hosszú sora.)

Egyetlen egész mondatot voltam képes mind nyelvtanilag, mind kiejtés szempontjából hibátlanul végigmondani, mégpedig azt, hogy nem értek oroszul: „jányeponyimájúparusszki”. (Apám tanította, akinek orosztudása vitán felül állt. Apám, aki a családi hagyomány szerint már óvodás korában ad hoc tolmácsként tevékenykedett szülőfalujának, Mezőkaszonynak a szélén, ahol a Szovjetuniót Magyarországtól elválasztó határvonal húzódott, és ahol ennek következtében olykor-olykor határsértések vagy határviták is előfordultak. Apám, aki 1986 óta a mezőkaszonyi temetőben pihen, és minden bizonnyal erősen csodálkozik, miért került kicsiny faluja a tévéhíradóba, hová tart a falun áthaladó rengeteg gyalogos és autós, miért reng, remeg a föld, amit talán odafent még nem éreznek, de idelent már mindenképpen.)

E mondat létfontosságúnak tetszett számomra, mert a Magyarországra való határátkelések során, míg anyámék a vám épületében intézték bokros teendőiket, gyakorta maradtam egymagam az autóban. Biztosra vettem hát, hogy egy szovjet katona vagy vámos előbb-utóbb megszólít, oroszul tudakolva tőlem valamit, amire szégyenszemre nem tudok majd válaszolni. Így a fentebb idézett mondatot mantráztam magamban szüntelenül, hogy az adott pillanatban tárgyalási alapként bedobhassam, és ezzel az erőviszonyok mindjárt az elején tisztázva legyenek. Némiképp igazságtalannak éreztem, hogy a sokat gyakorolt szófüzért éles helyzetben végül soha nem kellett kimondanom. Amikor nagysokára megszólított egy szovjet határőr, a csapi átkelő útlevélvizsgáló bódéja előtt álltam sorba, gimnazistaként. Örülnöm kellett volna a lehetőségnek, hogy gyakorolhatom az oroszt. Csakhogy a határőr magyarul szólt: „Nem hideg?”. De, hideg, motyogtam kamaszos vihogásba fojtva, és visszaültem az autóba.

A „jányeponyimájúparusszki”-t csak egyben tudtam elmondani, anélkül, hogy világos lett volna, hol van benne az alany, hol az állítmány, ésatöbbi. A részletek csak az iskolában kezdtek megvilágosodni, mert bár magyar iskola volt, az orosz nyelvet is tanultuk. Sőt, nem csak a nyelvet, hanem, ahogy az már lenni szokott, a kultúrát, történelmet is, különös tekintettel Vlagyimir Iljicsre, akit ugyan akkor még csak Vologya Uljanov néven hordtunk októbrista csillag képében a formaruhánkra tűzve, de sejtettük róla mindjárt hatévesen, hogy nagy ember lehetett, ha pusztán az ő kedvéért is illik megtanulnunk oroszul. „Já russzki bö vöucsil tolyko záto, sto ím rázgávárival Ljenin” – harsogta felállva az osztály minden egyes oroszóra elején.

Ahogy aztán az orosz nyelv titkai és szabályai fokozatosan felfedték magukat előttem, úgy fogadtam derültséggel a kevert nyelvet, amit a nagyszüleim, elsősorban nagymamám és testvérhúga beszéltek. Csúfondárosan ismételgettem a sült krumplira, hogy „zsárennij krumpli”, a melegítőre, hogy „tepláki”, a serpenyőre, hogy „szkovorotka”. – Másinával jöttek, másinával? – tudakolta nagymama egy alkalommal a gangon álldogáló rendőröktől, amin jót mulattam magamban. Hogy mit keresett két szovjet rendőr a házunk küszöbén, afelett nem jutott eszembe töprengeni. Akadt valami dolguk az öregekkel, ám a beszélgetés barátságos légkörben zajlott – míg nagymama a felemás kérdéssel igyekezett a társalgás fonalát az elszakadástól megmenteni, nagyapa már hozta elő egyik kezében a halványpiros házi borocskával teli flaskát a konyhaszekrényből, másik kezében három poharat (egyszerű vizespoharakat) az ujjával beléjük nyúlva s összecsippentve –, hát aggódni sem jutott eszembe.

Most, kettőezerhuszonkettőben, eszembe jut aggódni. Réges-rég nem jártam odaát. Brüsszelből még csak Budapestig eljutni is legalább hat óra, a leggyorsabb légi útvonalhoz hozzászámítva a reptéri transzferek és várakozások idejét. Innen tovább az ukrán határig hozzávetőleg három és fél, alsó hangon. S ott következik a sorbanállás, aminek időtartamát sem precíz matematikai számítással, sem hanyag becsléssel, sem modellezéssel, sem egyéb tudományos vagy tudománytalan módszerrel ember meg nem állapíthatja. Mentségemül könyveltem hát el, hogy a Magyarországon töltött napokat nem kívántam egy ilyesfajta bizonytalan kimenetelű vállalkozással megrövidíteni. Tavaly nyáron azonban helyzetemben változás állt be, az útnak Brüsszeltől Budapestig megteendő része ugyanis megsemmisült, elillant, eliminálódott. Tűkön ültem hát hónapok óta, várva, hogy a covid visszavonulót fújjon, és nekivághassak az országhatárnak, végigsétálhassak szülővárosom utcáin, megölelhessem az ott élő rokonokat, tehessek apám kővázájába friss virágot. A kürtöt azonban nem a covid fújja. A vonulás pedig nem vissza történik, hanem előre.

Hát csak állok és nézek. Csüggök, szótlanul. Kavarognak fejemben a nevek, az emberek, a helyszínek, a szavak. Jányeponyimájú… russzkibövöucsil… másinával jöttek… góbikó, kifölő… Idehallik az ungvári ’Szívküldi’. Nagymama a rádióval dúdolja: „Szeressük egymást, gyerekek!”… Idelátszik a Vereckei-hágó, ahol 2013 szilveszterén két óra leforgása alatt három nyelven hangzott fel nemzeti himnusz: először oroszul, aztán ukránul, majd magyarul. Aki tudta, énekelte, aki csak kapisgálta, az tátogott, aki pedig tátogni sem tudta, az mosolyogva állt, pezsgőspoharát emelve a többiekre… Nemrégiben volt egy utam Nyíregyházára. Meglátogattam nagymamáékat is, a temetőben. Megsúgtam nekik, mit üzenek apámnak. Megbízhatók, át fogják adni az üzenetet, méghozzá fű alatt.