Íriszt az első pillanattól vonzotta a katana. Órákig elpiszmogott a karddal, anyajegyes mutatóujjával végigkövette a penge oldalán hullámzó mintát, megcsodálta a rájabőr markolatra tekert fekete zsinórt, az ovális, minta nélküli markolatvédőt, és a réz lezáróba vésett mókust. A fehér munkaasztal neonlámpája egyenletes fénnyel világította meg a fegyvert olyan hatást keltve, mintha önállóan lebegne egy gyöngyházfényű térben.

– Még mindig azzal a vacakkal bajlódsz? – kérdezett rá Edina, a legjobb barátnője. Kacéran keresztbe tett lábán tengerkék magassarkút billegtetett. – Mindjárt jön értünk Robi.

– Másfél hét múlva kiállításmegnyitó lesz, arra katalogizálok – jelentette ki higgadtan Írisz. Fel sem nézett, csak feltűrte barna pulóverujját. – Ez egy Meiji restauráció előtti katana délről, valószínűleg Shikokuról, habár a sekigaharai végső csatában is harcolhattak vele 1600-ban.Sikoly villant a pengén, a csata jelent meg – borotvált fejű harcosok fogtak közre egy vörös maszkos szamurájt.Írisz behunyta a szemét és megrázta a fejét. Valószínűleg a neonfény játszott a képzeletével, vagy túl sok történelmi filmet látott az utóbbi időben.Mobiltelefon rezgett az asztalon. Edina felkapta és elolvasta az üzenetet, arca felderült.

– Vedd a kabátod, indulunk – mondta, miközben felpattant. Magára kanyarintotta tavaszi ballonját mintegy példát mutatva, és eligazgatta dús haját.

– Máris… – felelt Írisz azon a jellegzetesen emelt hangon, ami tudatta: félig máshol jár.

– Riszu! – szólt rá Edina. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy ezekkel a tárgyakkal porosodj meg! Péntek este van, megyünk randizni. Robi azt mondta, ez a haverja tényleg jó fej. Asztalt is foglaltak valami menő bárban.

Írisz elszakadt a katanától. Tartása meggörnyedt, könyörgő tekintetére válaszul Edina csípőre tette a kezét.

– Esküszöm, rossz helyre születtél! Valahol Japánban kellene élned egy szamuráj mellett.

– Lehetne inkább sógun?

Edina felkacagott, hangját visszaverték a múzeum üvegvitrinjei.

– Igaz is, szolgálóra nem adsz, a földesúr kell. Rendben, mi előre megyünk, de legkésőbb fél óra múlva gyere te is. Ezúttal tegyél fel rúzst.

– Rendben. – Írisz fakón elmosolyodott.

Edina becsukta az üvegbetétes ajtót, magassarkúja kopogása szaporán távolodott a szobától, végül elhalt.

Írisz felsóhajtott, kinyújtóztatta karját, vállával körzött. Valóban egész nap fel sem kelt a fegyver mellől, a kisugárzása rabul ejtette. Tisztelettel felemelte az asztalról, a pengén hullámok örvénylettek. Írisz elővette a fémport tartalmazó labdacsot, és ütögetve felvitte a tisztító anyagot. Óvatos mozdulatai nyomán apró felhők szálltak körülötte.

Koppintás.

A pengén éles tekintetű, sasorrú japán férfi jelent meg, kezében a vörös harci maszkot tartotta, és átható tekintettel a nő szemébe nézett, érezni lehetett a jelenlétét. Beszélt, ám Írisz nem tudta leolvasni a szavait.

Koppintás.

Egy levél jelent meg kanji írással. Tsukihiro szerelméről tanúskodott; olyan mély érzelmekről, amilyent harcos még nem vetett papírra. Írisz szíve megdobbant, arcát pír öntötte el, közelebb hajolt a kardhoz. Megmerevedett. A levél eltűnt a színről, helyette egy tatamival borított szobabelső tűnt fel alacsony tea asztalkával és két csészével.

Írisz remegő kézzel lehelyezte a fegyvert a fehér munkalapra, sietve felkelt a háromlábú székről és a középső üvegvitrinhez lépett. Polcról polcra vizsgálta végig a tartalmát, míg megtalálta, amit keresett. Kipirult arccal halászta elő zsebéből az apró kulcsot, kinyitotta a vitrint, és kiemelte az egyszerű, földszínű csészét. Az íve megpattant, de négyszáz éves létére ez semmiség.

Íriszt forróság járta át. Biztosra vette: pontosan ez a csésze jelent meg a katanán. Valószínűtlennek tűnt, hogy két ily különböző, mégis ennyire összetartozó tárgy éppen az Ázsiai Művészeti Múzeumban találjon egymásra. A nő szíve egyre hevesebben vert, ismét a penge előtt találta magát.

Koppintás.

Tsukihiro vörös páncélban, kardjait maga mellé helyezve követte a vele szemben ülő nő kecses mozdulatait. Ő töltés közben óvatosan tartotta a kanna fedelét, mutatóujján anyajegy sötétlett.

– Köszönöm, Risu – kúszott Írisz tudatába a férfi gyengéd hangja. Libabőrös lett. Emlékezett erre a hangra, a férfi hűségére, fanyar teával keveredő ízére. Tsukihiro megsimogatta katanáját. – Mindig velem leszel, mókus.

Íriszbe felismerés villant: hiszen japán kezdőn végig ezzel heccelték: risu-mókus. Később Edinán kívül nem is engedte meg másnak ezt a becenevet. Végigsimított a kardon. Az fényesen pulzált egyet, majd elhalványult. A férfi és a nő már a fa tornácon búcsúztak. Tsukihiro megfogta a kezét. Érintése meleg volt és határozott.

– Ne aggódj, visszatérek.

Risu biccentett.

– Ha mégsem így történik, akkor is megtalállak. A kardom elvezet hozzád. Te csak várj teával.

Risu ismét bólintott. A férfi elment Sekigaharába, a nőnek a teáscsésze tisztítása maradt újra és újra, mígnem érzelmei teljesen beleivódtak.

Íriszt elborították az emlékek. A látomás eltűnt, hiába koppintott többet a pengére. Újra érezni akarta Tsukihiro finom érintését, hétköznapi gondoskodását, fanyar ízét. A katana elemi erővel vonzotta magához. Mellette csendes állhatatossággal várakozott a csésze. Írisz felkelt, vizet forralt a sarokban álló kannában, táskájából teafüvet vett elő, és feloldotta a csészében. Áhítattal emelte ajkához a több száz évet átvészelt darabot. Átmelegítette a kezét, behunyta a szemét, miközben beszívta az ismerős illatot, és békesség árasztotta el.

Edina magassarkúja kopogott végig a folyosón, majd kitárta az ajtót.

– Egy óra is eltelt már, a fiúk kezdenek türelmetlenkedni – feddte meg barátnőjét, de megtorpant.

A terem üres volt.

A fehér munkaasztal közepén a katana mellett egy csésze állt, alján egy korty teával.

 

A borítókép Azis Js munkája.