Játszódik Magyarország egyik vidéki városában, 2021 tavaszán

Egy napos hétfő délután

Mind a négyen feltették a maszkot. Hanna nyafogott: – Utálom, bepárásodik tőle a szemüvegem. Az anyja egy szúrós pillantással némította el. Bence, szokás szerint nem várva meg, míg nővére befejezi a mondatot, azt tudakolta, mennyi ideig fog tartani az ügyintézés, és vajon lesz-e mellékhelyiség a hivatalban. Keze közben a zsebében matatott, ellenőrizte az expedícióra magával hozott gumicukor-állományt. Ambrus lezárta az autót, és vállára vette a Magyar Pszichiátriai Társaság vándorgyűlését reklámozó textil szatyrot. Benne volt a gyerekek könyve, innivalója, valamint egy vaskos dosszié a különböző hivatalos iratokkal. Nagyon pontosan érkeztek. A lépcsőn nem állt egy lélek sem, Gerda meg is rémült: csak nincs még mindig ebédszünet? A biztonsági őr udvariasan nyitotta az ajtót: – Jó napot kívánok, milyen ügyben jöttek? Gerda hagyta Ambrust beszélni. Ha külföldön voltak, általában ő vitte a prímet, a férje valami megmagyarázhatatlan okból ódzkodott tőle, hogy idegen nyelven rendeljen az étteremben, kérjen segítséget a bolti eladótól, vagy intézzen bárhol bármilyen ügyet.

Most azonban Magyarországon kellett ügyet intézni, nem is keveset. Két külföldön született gyerek elkallódott magyar anyakönyvi kivonatát pótolni, számukra magyar személyi igazolványt, lakcímkártyát és adókártyát beszerezni nem egyszerű feladat rendes körülmények között sem. A helyzetet tovább nehezítették a járványügyi korlátozások, valamint az a tény, hogy a család mindössze a húsvéti szünidő két hetét tervezte idehaza eltölteni. Halasztást azonban nem tűr az ügy, a ház épül, be kell adni a bankhoz a hitel-igénylést. Gerda szívét melegség töltötte el már a gondolatra is, hogy közel húsz év után hazatérnek. Véget érnek a hónapokkal előre való utazás-szervezések, állandó csomagolások. Ha a nagymamánál akarnak ebédelni, elég lesz előző este szólni. Esetleg két nappal korábban. Lázmérés és kézfertőtlenítés után bebocsátást nyertek az előtérbe, és letelepedtek az ablak alatti puffokra. A helyiség tiszta és modern bútorokkal berendezett volt, nagy ablakokkal, a sarokban hatalmas fikusszal.

Ablak, kormányablak, egyablakos rendszer, ízlelgette Gerda a szavakat. Nyugaton ezt úgy mondják, one-stop-shop. Amikor mindent egy helyen lehet elintézni. Hirdetik is szép, színes videókkal a falra akasztott képernyőkön, hogy a járművel, jogosítvánnyal kapcsolatos ügyintézés is ide tartozik. Szerencse, hogy bevezették ezt a rendszert, így biztosan meglesznek az okmányok hamar. A hivatali ügyintézésektől általában nem volt jó kedve, ám ez eltörpülni látszott a megannyi teendő közepette. Eddig minden gördülékenyen alakult, az építkezés és az iskolákba beiratkozás is. Bence azonnal olvasni kezdett, már csak néhány oldal volt hátra a Kétévi vakációból. Hannának nem nagyon fűlött a foga az Egri csillagokhoz, de még nem akarta a tabletjét elővenni. Mostanában elég gyorsan lemerül, kímélni kell az akkut, jól jön majd még egy kicsit később.

Kisvártatva a hármas ablakhoz léphettek. A gyerekek elfoglalták az ügyintéző asztala előtt álló két széket, így a szülők állva maradtak mögöttük. Filigrán hölgy nézett szembe velük, biztatóan mosolyogva. Ambrus vidáman és jól felépítve adta elő a meglehetősen hosszú történetet az elkallódott kivonatokról, a CSOK igényléshez beszerzendő okmányokról és a fojtogató határidőkről. A nagy monológban kissé ki is melegedett, ezért kibújt a kötött pulóveréből, és azt akkurátusan a Hanna által elfoglalt szék támlájára terítette. Gerda ezalatt lendületesen szedte elő és csúsztatta be a kis résen át a hölgy elé a birtokukban lévő iratokat. Bence a haját turkálta, félig még öntudatlanul, lélekben már készült a hamarosan sorra kerülő fényképezkedésre.

Azonban amikor Ambrus odáig jutott a magyarázatban, hogy nem tudnak születési anyakönyvi kivonatot bemutatni, rövid úton kiderült: annak hiányában lehetetlen továbblépni, és ezen nem változtat az érvényes magyar útlevél megléte sem. Dolguk végezetlenül, sebesen távoztak hát, és a helyi anyakönyvvezető felé vették az irányt, a kérdéses okmányok beszerzése végett. Gerda a férje arcát fürkészte, és mivel azt továbbra is megnyugtatóan vidámnak látta, megnyugodott ő is. Így ment ez rendszerint, már vagy huszonöt éve. A Főtéren a korlátozások ellenére is nyitva voltak a fagylaltozók, így okvetlenül be kellett térniük egy gombóc sós karamellára, amit a közeli templom körül sétálgatva fogyasztottak el. Gerda szemügyre vette a könyvesbolt kirakatát is. Jó néhány kötet érdemes lenne megvásárlásra, amint kinyithatnak az üzletek. Ambrus eközben a szemközti ház lábazatán lévő díszkő burkolatot tanulmányozta. Mutatós megoldás, de a miénk ennél különlegesebb lesz, állapította meg magában elégedetten. Ragyogott a nap, Húsvét előtti boldog várakozás úszkált a levegőben.

Két nappal később, egy hűvös szerda délelőtt

Gerda idegesen kotorászott a táskájában rágógumi után. Rendkívül praktikus darab, kis zseb, nagy zseb, kívül, belül, csak éppen azt nem találni, amire a legsürgősebben szüksége van. Persze lehet, hogy a gyerekek fogyasztották el az utolsó szemet is. Igaz, akkor legalább az üres csomagot megtalálná, a szemetet nem szokták maguk után eltüntetni. Régi rossz szokása volt, hogy az ajkát harapdálta, és minél inkább belejött, annál nehezebben tudta abbahagyni. A körömrágásról már alsóban leszokott, helyette jött ez az átkozott ajakrágcsálás. Nehéz tenni ellene, az embernek a saját szája, benne a fogaival mindig kéznél van, egy kis képzavarral élve. Nemcsak sebes lesz belül, de a kívülállók hülyének nézik, olyan fintorba torzul az arc, mintha szélütött lenne. Csakhogy, ez most a maszk miatt nem látszik. Akkor még nagyobb a kísértés. Egy fogpiszkáló kellene, vagy legalább egy rágógumi. – Megnéznéd még egyszer, hogy nem jött-e meg az a nyamvadt email? – fordult Ambrushoz, aki ezalatt ügyesen bemanőverezte a karcsúnak éppen nem nevezhető Ford Galaxy-t a hivatal parkolójában magasodó gesztenyefa árnyékába. Kiszálltak, Ambrus végigpörgette a telefonján a leveleit, majd reményvesztett arckifejezéssel csúsztatta a készüléket a farmerja zsebébe.

Ugyanaz a bajuszos biztonsági őr volt szolgálatban, mint két nappal ezelőtti ittjártukkor. A bajuszt látni nem lehetett ugyan a maszk alatt, de Gerda tudta, hogy bajusza van. Nem lehetett másként. – Friedmann Klárához jöttünk, meg volt beszélve fél tizenkettőre, már jártunk itt hétfőn. Lázmérés és kézfertőtlenítés következett, protokoll szerint. – Kedves Klára, most csak azért jöttünk, hogy jelezzük: ne várjanak ránk a megbeszélt időpontban, ugyanis tegnapelőtt az anyakönyvi hivatalban nem jártunk sikerrel. – Ambrus erőfeszítést tett, hogy a maszkban is tagoltan és jól érthetően beszéljen. – Amíg a pár éve létrehozott elektronikus rendszerbe át nem vezetik a gyerekeket, addig a hölgy nem tud nekünk másolatot kiadni. Az elektronikus rendszert pedig Pesten kezelik. Beszéltünk velük telefonon, írtunk nekik emailt, kifejtve a sürgősség okát, azonban egészen mostanáig nem kaptunk választ. A gyerekeket ezért most nem is hoztuk magunkkal. Az ügyintéző hátrébb csúszott székével a plexi fal mögött, és szemüvegét levéve megdörzsölte a halántékát. Gerda hallani vélte, hogy sóhajt, és emberi együttérzést látott a szemében.

– Gyuri, engedj be néhány ügyfelet, ennyien nem várakozhatnak egyszerre az előtérben – a kék blézeres irodavezető hangja fáradtan csengett. Két ablakkal odébb négyévesforma fiúcska nyűglődött a széken, türelmetlenkedett, míg az édesanyját fényképezték a terem végében. Az elébe tett képeskönyv szemmel láthatólag egy csöppet sem érdekelte, a csuklós busz, amit az imént még fel-alá tologatott az asztalon, épp leesett a földre, az iratkupac tetején heverő színes szövegkiemelőt pedig nem sikerült megkaparintania.

Ambrus megérezte a telefon rezgését, rápillantott a képernyőre, majd egyszerre fordult a feleségéhez és az ügyintézőhöz. Kicsit olyan képet vágott, mint aki nem hiszi, hogy április közepén havazhat. – Most jött meg a központi hivataltól az email, bekerültek a gyerekek az elektronikus nyilvántartásba. Gerda szíve hevesebben kezdett dobogni, Friedmann Klára arca pedig felderült, és a szolgálatkész hivatalnokokra jellemző lelkesedéssel sorjázta a tennivalókat. – Akkor most el kellene menniük a városközpontba az anyakönyvi kivonatokért, és a gyerekekkel együtt visszajönni. Meg tudják oldani egy félórán belül? Nekem egyig tart a munkaidőm. A házaspár összenézett, gyors fejszámolást végeztek magukban mindketten, majd bólintottak.

Te vezess, tegyél ki a hivatalnál, menj fel a gyerekekért, addig megszerzem a papírokat, és a visszaúton felvesztek – katonai vezetőket megszégyenítő határozottsággal pattogtak Ambrus szájából a vezényszavak. Gerda már a harmadik pirosnál ácsorgott, magában sziszegve a rosszul összehangolt lámpák miatt, amikor megszólalt a telefonja. – Nálad maradt a személyim, légy szíves azonnal fényképezd le és küldd át a telefonomra. A férje hangja feszült volt, és a szokásosnál erősebb. Amint lehetősége nyílt rá, félrehúzódott. Nem állította le a motort, de a féken tartotta a lábát, el ne induljon idejekorán. Miután megvolt a másolat küldésével, tárcsázta az anyját: – Úgy alakult, hogy be kell jönniük a gyerekeknek is, öt perc múlva odaérek értük, gyertek a kapuhoz. – Még nem fejeztük be a sakkpartit – hallatszott a háttérből Bence méltatlankodása.

Mire visszaértek a főútra, Ambrus már velük szembe sétált, diadalmasan lobogtatva a frissiben beszerzett – mondhatni, még meleg – születési anyakönyvi kivonatokat. A hivatal lépcsőjén addigra jókora sor kígyózott. A biztonsági őr sehol. A levegő kezdett megtelni nyugtalansággal, és talán koronavírussal is. – Elnézést, hogy előre megyünk, de megbeszélt időpontunk van, és ma már másodszor jövünk. – Gerda jóhiszeműen magyarázkodott a feldúltan rámeredő, mackónadrágos férfinak. Hálásan tekintett a felbukkanó Gyurira, szinte barátként üdvözölte. Az őr beengedte a családot, útját állva a mackónadrágosnak.

Az elkövetkező két és fél óra alatt Gerda megfeledkezett arról, hogy általában fél óránként szokott inni, és óránként mosdóba menni. Angyali türelemmel ült, mintha csak filmet nézne, peregtek előtte az események: Friedmann Klára áttanulmányozta a számtalan dokumentumot, gépelt, nyomtatott, rubrikákat töltögetett, kiadta ellenőrzésre, majd kijavította az első körben vétett hibákat, lefényképezte a gyerekeket, újra gépelt és újra nyomtatott. Ha elakadt, egyeztetett két másik kolléganőjével, egy esetben pedig telefonos segítséget is igénybe vett. Különös módon Bencének sem jutott eszébe a mosdó, holott máskor nehezen birkózik meg az életnek eme kihívásával. Most kizárólag amiatt fejezte ki nemtetszését, hogy tizenkettedik életévének betöltése előtt nem írhatja alá saját kezűleg a személyi igazolványát. Amikor a különleges vonalvezetésű faliórán a kismutató félúton járt a kettes és a hármas között, Friedmann Klára kiadta az elkészült lakcímkártyákat és a személyi igazolványt igénylő lapok másolatát. – Az okmányokat és az adókártyákat postán fogják kézbesíteni, valószínűleg egy bő hétbe is beletelik. A házaspár hálálkodását hallva heherészve hozzátette: Ugyan, nem probléma ez a kis túlóra, a gyerek addig otthon nem ebédelt, de hát nem kell mindig enni, nem igaz?

Szabadlábra lettek helyezve. Kicsit fáradtan, de bizakodva tértek haza, várakozással tekintve a családi programok elé. A bő hét egy szempillantás alatt eltelik majd, van addig is más intéznivaló – Gerda melegen és támogatóan szorította meg Ambrus kezét.

Nyolc nappal később, egy hófúvásos, jégdarával tarkított csütörtökön

Ambrus úgy körözött a nappaliban, mint egy távirányítójával kapcsolatot vesztett drón. Dühös szusszanással lökte le a telefont az asztalra, hogy fél perc múltán újra felemelje, és tárcsázzon egy másik számot. Végre sikerült eljutnia egy ügyintézőig. – Tehát az adószám már létezik a rendszerben, de telefonon nem tudja megmondani. Volna szíves felvilágosítani, hogy miért nem? Hiszen az ügyfélkapun keresztül hívtam, azonosítottam magamat a rendszerben, következésképpen látható, hogy én vagyok a gyerek apja. Nem látható? Tényleg, csak az anyja neve van nyilvántartva az elektronikus rendszerben. Akkor megkérem a feleségemet, hogy ő telefonáljon. – Gerda ekkor lépett be, kezében a Hanna pulóverével. Fintorogva szaglászta – jó erős istállószaga van, mehet a mosásba. Már nyúlt a telefonért, de a férje hangja megállította. – A gyerek anyjának sem mondják meg telefonon? Akkor mit javasol? Csak személyesen? Covid idején? – az utolsó kérdést már inkább csak magában hörögte.

– Na, megvan végre az az adószám, vagy micsoda? Holnap is mehetek lovagolni? Mert most Klári is tudna jönni, szóval jobb lenne együtt. Ugye, nem kell még egyszer a hivatalba menni? – Hanna, a hidegtől kissé kipirult arccal, egy marék jégdarát tartva a kezében futott be a teraszról, és egy szuszra hadarta el az összes kérdést. Közben azon igyekezett, hogy a jégdarát, mielőtt még megolvadna, eljuttassa a fotelban ülő testvére nyakába.

Ambrus újra tárcsázott, majd várt. Folytatta a körözést, ami Gerdát annyira idegesítette, hogy inkább a mosógép bepakolása mellett döntött. Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy az eredetileg tervezett két hétnél tovább is itt kell állomásozniuk, pusztán a hivatalok szervezetlensége miatt. A kormányhivatal helyi irodája elküldte őket az önkormányzathoz, az anyakönyvvezetőhöz, aki viszont visszautalta az ügyet a kormányhivatalhoz, ezúttal a központba. Akkor voltaképpen hány ablakos ez a rendszer és melyik ablakot fogják kitárni előttük, ha egyáltalán? Mikor visszaért a nappaliba, Hanna éppen a nagymamát tájékoztatta csevegő hangnemben: – Három nap múlva lesz a költészet napja, amit József Attila születésnapján ünneplünk. Hétfőre Ibi néni szabadon választott verset adott fel, szerintem én József Attilától fogok valamit megtanulni, csak még nem tudom, hogy mit.

– Talán emlékszik ránk, múlt héten hosszasan időztünk Önnél. Igen, a gyerekekkel. Bocsásson meg, hogy zavarom, de sürgősen szeretnék egy időpontot kérni, mert az imént a központi telefonszámon azt a tájékoztatást kaptam, hogy már elkészült a gyerekek adókártyája, látható is a szám a nyilvántartásban, de nem adják ki, csak személyesen. Ha adóügyben foglalok időpontot, akkor meg kell adnom az adószámomat? De csak a sajátomat tudom megadni, hiszen a gyerekét még nem kaptam meg. Éppen ezért telefonálok. A gyerek nem telefonálhat, mert kiskorú, nincs ügyfélkapuja sem. Nem tudok akkor időpontot foglalni?… A saját nevemre nem lehet?… Értem… Köszönöm…

„édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – ez a vers jó lesz, Mama! – csilingelt fel Hanna hangja a kezében tartott verseskötet fölött. Örömében még tapsolt is. 81 forint volt a könyv eredeti ára a hátoldalra nyomtatva, valamikor a hetvenes években, de tavaly vették antikváriumban. Már nem akarták magukkal vinni, tudván, hogy hamarosan itthon lesznek.

Gerda mozdulatlanul állt, az ablakon át kinézett a jégdarától fehérlő kertre, a kert fölött pedig tovább, a főút irányába. Ott van a hivatal is, azok között az épületek között. „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – suttogta maga elé, üresedő tekintettel, és hideg kezével még mindig az istállószagú pulóvert szorongatta, amit gondolataiba merülve végül elfelejtett berakni a mosógépbe.