Címke: esszé / publicisztika

Schrödinger macskája

A CEU elleni támadás egy sor fontos kérdést vet fel.
Hol kell meghúzni az ismeretelméleti határt? (A kérdés a kérdést tárgyaló tudomány, az episztemológia szerint eleve hibás, és bármilyen válasz magát a megismerést szünteti meg.)
Mely tudásfajták, ismeretek lehetnek a társadalomra nézve károsak? Azaz, van-e tudásnak olyan állapota, mely a tudás keretét és terepét, a társadalmat bomlasztja szét, szélsőséges esetben az ismert világot rombolja? Melyik típusú és milyen a „jó” társadalom, illetve ennek létrehozása és megőrzése milyen tudással lehetséges,é s ha már itt tartunk, ez a tudás, mely feltételezhetően „jó” tudás, honnan és milyen ismeretelméleti módszerekkel szerezhető meg?
Az ezeken a kérdéseken való töprengés azon társadalomtudományok dolga, melyek működését ma igen sokan, némely állításait a más állításokkal élő társadalom tudósok maguk is veszélyesnek minősítenek. Azon társadalomtudományok dolga, melyeknek egyik egyetemét a „helytelenül való gondolkodás” miatt éppen ellehetetlenítik.
Szóval, van az a macska. Benne van a dobozban egy csipetnyi radioaktív anyaggal, mely vagy lebomlik, vagy nem, s így vagy beindítja a relét, mely kinyitja a méregkapszulát vagy nem.
Valószínűleg éppen úgy gondoltak saját rendszerükre és ellenzékükre a nyolcvanas évek politikusai, ahogy mi a dobozra. És a maiak is valószínűleg így vannak egymással és velünk. (Bár a képletet nyilván bonyolítja, hogy a képzeletbeli kísérletben egyszerre vagyunk a macska és a kísérletet megfigyelő tudós.)
A nyolcvanas évek számos társadalomtudományi vívmánya ma már nevetségesnek tűnhet, holott mindegyik vívmány gondos mérlegelés eredménye volt. És némelyikükből az ideológia kicsiny méregkapszulája lett, mely a macskát vagy megölte vagy nem ölte meg. És akkor is voltak, akiket ez az egész kísérletezősdi nem érdekelt. Ahogy ma is vannak, akik egyszerűen feltépik a doboz tetejét, és azt mondják: büdöszsidó vagy mocskosnáci. Mert ez a két hullámfüggvény, melynek állapotában a fent leírtak alapján eljárók szerint létezhetünk. Persze, lehet, hogy ez is egy hipotézis.
Csakhogy van a tudomány, melynek módszertana, ha néha tévutakra is visz, hosszú idő óta az egyetlen megbízható rendszerező elgondolása megfigyeléseinknek, ismereteinknek. És vagy megbízunk benne vagy sem, de jelen állapotban ez az egyetlen dobozunk, nem lehet azt mondani, hogy a megismerésnek lehet egymást kizáróan kétféle szempontrendszere, azaz létezne kétféle tudomány, melyek közül az egyik a másik szerint tudománytalan, azaz áltudomány, a másik az egyik szerint pedig szimpla manipuláció – de hogy melyik melyik, annak bizonyítására nincsenek tudományos eszközök, lévén nem tudjuk, hogy van-e tudomány.
Nézetek, vélemények és hipotézisek persze léteznek, és én személy szerint éppolyan tisztelettel szemlélem a húr- vagy a hurok- elméletet, a párhuzamos dimenzió vagy a multiverzum elméletét. És vélhetően éppen ezért nagyon hiszek az ősi hitvilágban is, és nem azért, mert metafizikai bizonytalanságban tart, felment műveletlenségem és személyes felelősségem alól, hanem mert kvantumfizikai kontextusát adja, azaz biztonsággal bejárható teret teremt, mindannak, amit magamról, a múltamról, a saját kultúrámról, a világról még nem tudok. Az, hogy világéletemben a hideg rázott, ha katonai vagy felsőoktatási intézménybe kellett látogatnom, talán éppen e spirituális bozon hiányának, egyszerű, paradigmatikus működésüknek volt köszönhető. Annak, hogy az axiomatikus és a csak feltételezhető megkülönbözhetetlenül oldódott bele pragmatikus elvárások és rendelkezések cselekvési terveibe. És ami ma bosszant a közéletben éppen ez az integrált „logika”, direktívák kiagyalására és végrehajtásárára korlátozott, gerincvelői működés, mely szerint valóban megkülönbözhetetlenné válik az, ami nemzetbiztonságilag kockázatos és az, ami eltérő világnézetű. Hogy nem axióma, hogy egy egyetem hasznos – ha ne adj Isten, más fajta gondolkodású vagy csak másra is nyitott emberfőket oktat is – , ellenben feltételezhető, hogy aki mást állít, az hazaáruló. Hogy morál és szakmaiság is összekeveredik. Hogy például a hazaszeretet igazolja az egyetemi autonómia megsértését.
Olyan, mintha azt mondanánk, jó erkölcsű ember nem kínoz macskát egy dobozban, még képzeletben sem, soha.
Olyan ez, mint a legtisztább marketing-érvelés, mely szerint, ha kólát iszol, szép is leszel.
Hogy a tudomány nem mindenki számára „szent cél” vagy „nemes, szellemi ügy”, az nem lehet kérdés senki előtt, aki már hallott az atombombáról. Pedig a fizika, az elméleti fizika jóval elvontabb módon tárgyalja a valóságot, mint bármelyik bölcseleti vagy társadalomtudományi szak. Az sem lehet kérdéses, hogy bárki, aki egyetemet alapít, finanszíroz, meglehet, az elsődleges okon túl egy másodlagos céllal teszi azt. Egy kultúra a számára mérhető, hasznos tudást adja át, vádként: szimpatizánsokat szerez. Zsigmond sem gondolkodott másként, amikor egyetemet alapított Óbudán. Kodály Zoltánnak célja volt, hogy az elfeledett magyar zene segítségével a népet nemzetté tegye. A csodálatos Kobzos Kiss Tamás iskolája is azzal a céllal működött, hogy többet, szélesebb horizonton lássunk a világból. Nem akarok összemosni látszólag különböző témákat és területeket, csak azt szándékozom állítani, hogy a műveltség, a tudás, a rálátás a világra alapvetően jó dolog. S hogy a tudás minőségét éppen az a rendszer adja meg, mely rendszer egésze sérül és válik viszonylagossá a mostani elfogadhatatlan eset után. Bármely veszélyes tan, hit, vallás, ideológia épp abban a közegben működhet a legjobban, mely semmilyen objektív módon nem körülírható.
Schrödinger kísérletéből marad a hasadó anyag.
Amikor a diákság fellázad, általában nem a tudás, a tudomány vagy a bölcselet védelmében fog össze, bármilyen szépen is hangzana, inkább egy életformát véd, mely életformában minden kérdés feltehető és bármilyen válasz helyes lehet, akár Platón Állama a téma, akár a következő üveg ital. Általában és normális társadalmi viszonyok között mindez következmények nélküli: kísérlet, mint Schrödinger kísérlete. A tudás, tanulás szabadsága általános szabadságot jelent. Így történt ez a középkori Párizsban is, amikor a Quartier Latin egyetemeinek diákjai megvédték iskoláikat, s a Sorbonne-t, és elérték, hogy királyi védelmet kapjon a negyed, melynek értelmében katona nem léphetett az egyetem területére.
Mégis, mi adja a tudás megbízhatóságát? Rejtély.
Fukuyama húsz évvel ezelőtt akkora sztár volt, mint az elektronikus zenében David Guetta, de mára mindkettejük jó pár állításáról kiderült, hogy helytelen konklúziót vontak le feltevéseik után.
A kétezres években vagy akár 2006-ban alig akadt olyan értelmiségi, aki a baloldalról vagy a liberális szellemi körből kritikával illette volna az akkor működő politikai, gazdasági viszonyokat és folyamatokat, ahogy ma is csak elvétve hallani jobb oldali gondolkodóktól rendszerkritikát vagy legalább ellenvéleményt. (Aki elmondja: az sértett, áruló.) Jó jobboldali politikus ma is a Gyurcsány kormány működését véleményezi, ahogy moralistaként – és nem az arroganciával már mit kezdeni nem tudó csalódott polgárként – csupán a „jó erkölcsre” hivatkozva tekint semmisnek minden, esetleg talán mégis hasznos, fontos, de legalább megvitatandó kormány oldali felvetést bármelyik ellenzéki politikus, és ahogy valamikor vélhetően egy más világnézetű szellemi kör is az Orbán kormányról mond majd véleményt, s nem vizsgálja saját állapotát, akkor már talán morálisan sem, nemhogy szakmailag.
Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg ember, rettentő tudása, melyről nem a CEU-n szereztek diplomát, egyáltalán nem megbízható. Olyannak látják a macskát, amilyennek akarják. A helyzetértékelési képességük zérus, állandóan beleragadnak a premisszáikba és nem jutnak el a konklúzióig, objektív vizsgálati módszereik nincsenek, csak erkölcsi parancsaik és morális aggályaik.
És ők döntenek arról, hogy melyik kultúra a jó és melyik az ostoba, hogy melyik egyetem?

Akik szerint a menekült nem ember, vagy akik szerint a menekült áradat nem jelent semmilyen veszélyt. Akik garázsvásárt csináltak az országból, és akik a legidiótább EU-s jogszabályt is aprólékosan betartatták, ha volt értelme, ha nem, vagy akik szerint az EU jogharmonizációjának minden paragrafusa kolonizáló szándékú marhaság. Akik szerint „el lehet menni” és akik szerint „haza lehet jönni”. Akinek köszönhetően a valóság a Swift-i vízió apoteózisa.
Akik egy inerciát ismernek: a sajátjukat.
Én azt mondom, bízzuk az egyetemek sorsát azokra, akikre tartozik. Tudósokra, professzorokra, diákokra. És bízzunk benne, hogy a politikusok is szakmaian végzik majd munkájukat. Hogy lassan kikopnak a régi megszokások, és nem születnek helyettük újak. Hogy az erkölcs lesz. Hogy az egyetemi képzés pedig a tudományos hivatás része marad. És hogy a tudással jól sáfárkodunk. (Mert, ugye, van aki harangot, van aki ágyúkat önt.)
Nem elviccelve és lekicsinyelve senki munkáját, döntéseit, és a lépéseik mögötti súlyos, racionális megfontolásokat, de azt kell mondanom, műveljük kertjeinket.
Mi most kinyithatjuk a rendszerváltás dobozát, és megnézhetjük, a macskával mi lett. Bízom benne, hogy vannak, akik még emlékeznek a szabadság egykori nagy kísérletére. Bízom benne, mert a mai fiatalok nem emlékeznek, ők ismerik. Hogy milyen tudással, milyen tapasztalatokkal mire mennek vele, az majd húsz év múlva, amikor ezt a dobozt is kinyitjuk, kiderül.
Addig is, a kísérletnek ma két fontos üzenete lehet. Az egyik, hogy empatikus lényként bíznunk kell benne, hogy a macska él, a másik pedig annak reménye, hogy ismereteinket bővítő gondolatkísérletektől a továbbiakban sem fognak eltiltani.

NÉPI HIBRID MANIFESZTUM

  1. A nép testétmegerőszakolják, feldarabolják, elkülönítik, levágják egyes tagjait és másokkal pótolják. Kiüresítik belsejét, hogy új szerveket ültessenek belé, míg látható alakját új s új metaforákba, szimbólumrendszerekbe, képsorozatokba és archívumokba rendezik el. Ezután gazdasági-politikai kozmetikahivatalok, nemzeti főszakácsok, pop-próféták, rendőrök, erdőkerülők, mészáros papok, oltogató pedagógusok, a lakható és gondolható világ vadőrei veszik önként kezelésbe a nemzet készülő bipolitikai hibridjét. Nyesegetik húsát, palántát ültetnek a szájba, erotiko-ezoterikus bombaszttá növesztik, végül kiterítik, mint egy hálót, mellyel halászni, vadászni indul az istenadta nép. Az új térkép, az új ország, az új planéta nagyobb, gazdagabb, mint a valódi, mely már nem hozzáférhető, mégis kevésbé férünk rajta. Ezért maga a népi test kénytelen újra és újra szelekciós, tisztogatási, elkülönítési, regisztrációs, önvédelmi progromokat, háborús beavatkozásokat, önkorlátozó gazdasági sokkterápiákat hajtani végre önmagán – ez a modern, önmagát programozó népi hibrid keletkezése, a naturizáló újőszinteség retorikája mögötti társadalmi folyamat. Ez a módszer a túl-élésre, mellyel önmagát száműzi a jelenből egy soha el nem érkező jövőbe, vagy egy soha nem létezett múltba. A marsbéli krónikák, a múltról készülő filmes utópiák és a holdbéli tájak műszakilag előállított fantáziaképei egyesítik és konzerválják az egyetemes humanitás ábrándját az elkerített negyedek, táborok, gettók és természetvédelmi övezetek banalitásával és a tiszta esztétikai tér muzeális-metafizikai nihilizmusával.
  1. A planéta közben a gazdálkodástól, a használati értéktől és a hasznos tevékenységektől, a szükségletek rendjétől elkülönült és autonómmá vált gazdasági szektor illesztékévé, alkatrészévé vált. A haszontalan és öncélú termelékenységgel, az alkotmányok paragrafusaiba, munkatörvénykönyvekbe és szabadpiaci fair trade szerződésekbe kodifikált „természetes” munkamorál, továbbá a fajmenedzsment propagandájával, az akadémiai, vállalkozói, médiapolitikai karrierizmus és öndesign, a globalista mobilizáció életpályamodelljeivel szemben ideje megalkotnunk az intenzív lustálkodás, a munkátlanság tisztelete és tisztessége, az élő és halott, szerves és szervetlen világokkal kötött fair szerződések, a lokálisan szegmentált terekhez való ragaszkodás, az odúkban és repedésekben való semmitevő időtöltés, a rejtőzködő begyökerezettség éthoszát. Egy macska ásítása és koncentrált nyújtózkodása, távolságtartó dörgölőzése, figyelmes kalandozásai a talaj-, padló-, fal- és padlásmenti hangok, szagok, mozdulatok és formák ökonomikus ritmusai között számunkra értelmesebb példázat, mint a legtöbb magas- vagy népszerű művészeti alkotás. Éppen ezért hirdetjük a munkátlanság dicséretét, a munka beszüntetésének hasznát, a szolidaritást a munkanélküliekkel, az ingyen (nem mások kárán, hanem fölöslegén) élőkkel, a sztrájkot. A sztrájk nem pusztán tiltakozás egy alkalmi igazságtalansággal, a kizsákmányolással és a mindennapi élet gyarmatosításával szemben. Hanem a közösségi élet visszatérése oda, ahonnan száműzve van a termelés érdekében. Alkalom az egymásra találásra, a terek és találkozási alkalmak defunkcionalizálására. Erény épp az lenne, ha tudnánk munkanélküliként és munkátlanul is élni, ha a saját munkánkon keresztül kifosztottakból igazságosan újraosztó kegyetlen fosztogatókká válnánk.
  1. A neo-, ultra és szupraliberális elvont szabadságeszméknek a szabad tőkeáramlással, a technológiai és kommunikációs univerzalizmussal, a materiális kizsákmányolás indusztriális és posztindusztriális gyakorlataival való fúziója során a szabadság alakult át a függés legkegyetlenebb formáivá. Nem ott laksz, ahol dolgozol és nem dolgozol ott, ahol laksz; de nem is ott laksz, ahol jól érzed, egyáltalán érzed magad és nem azt dolgozod, ami hasznodra vagy okulásodra válik; nem azt tanulod, amit tudnod kellene és semmire nem jó az, amit tanulsz; nem azokkal töltöd az időd, akiket szeretsz, vagy akiktől tanulhatnál, és így tovább. Pozitív életesélyeid: vendégmunkás leszel a saját életedtől elválasztott munkaerőpiac valamelyik kolóniáján; intellektuális nomád analfabétává képezed magad az egyetemeken; hangtalan, bár némiképp látványos túlélő leszel a bürokratikus spektákulum valamelyik areális szektorában. A valódi életed határozatlan időre fel van függesztve, el van halasztva. A helyettesítések, cserék, áthelyezések, a fizetett szabadságtúrák, a kreativitás spiritualizált termelékenységének, az önmagad és a világ megismerésének és fölfedezésének turistaútvonalain, egyszóval a végtelenített planetáris mobilizáció mitológiáiban a szabadság végül nem több, mint az örökösen áthelyeződő függések láncolata. Saját időd: haladékidő. Totális mobilizációban élsz, ha mozogsz, ha nem. A materiális világgal való viszonyod folytonos kommunikatív megszakításaiban vegetálsz.
  1. A totális mobilizáció, flexibilitás, fluiditás, ugyanakkor és ezzel együtt a „biztonsági okokból” történő körülkerítés és felügyelet-alatt-tartás hétköznapi körülményei között a tiltakozás formájának tekinthető az is, ha makacsul odaláncoljuk magunkat egy helyhez vagy gondolathoz, ha az istennek sem vagyunk hajlandóak tágítani attól. Végtére is az ember még börtönének celláját is megszeretheti, és mondhatja azt: innen most már nem akarok elmozdulni. Mert ha tehetetlenné válok, tehetetlenségem nem azt jelenti, hogy képtelen vagyok valamit megtenni, sokkal inkább azt, hogyképes vagyok nem megtenniugyanazt a dolgot. A tehetetlenség így pozitív és affirmatív képességgé alakítható, ráadásul feltétele annak, hogy szabadon dönthessek arról, hogy mi az, amit megteszek és mi az, amit nem. Annak igazságát, hogy mik vagyunk, az garantálja, hogy tudjuk, mik nem lehetünk; ugyanígy annak világos tudata, hogy mire vagyunk képtelenek, teszi tudatossá cselekedeteinket. Napjaink spektakuláris rezsimjei éppen azáltal korlátozzák azt a képességünket, hogy bizonyos dolgokat képesek legyünk ne megtenni, hogy azt sugallják, bármit megtehetünk és bármivé válhatunk. A „bármi megtörténhet”, a „minden lehetséges”, a „mindent meg lehet oldani”, „minden igazság csak értelmezés kérdése” vagy az „ez a világ a végtelen lehetőségek tárháza” típusú populáris ideológiák így észrevétlenül kiiktatják azt a képességünket, hogy bizonyos dolgokat ne tegyünk meg, hogy ne változzunk át korlátok és határok nélkül bármivé, amit felajánlanak nekünk. Röviden: korlátozza a döntés és a tiltakozás képességét.
  1. A tiltakozás képességének korlátozása a tudatosságot is korlátozza: bármivé lehetünk anélkül, hogy tudnánk, valójában mivé is lettünk. A szabadság fogalmát – ami itt a lehetséges és a nem lehetséges, a „képes vagyok” és a „nem vagyok képes” közti különbségtétel és döntés szabadságát jelenti –, észrevétlenül kiiktatják és a lehetőség fogalmával helyettesítik. Szeretnénk megszabadulni végre a végtelen, meghatározhatatlan és pusztán képzeletbeli lehetőségek végtelenül nyomasztó ajánlataitól. Diákok és tanárok, akik megértették, hogy a család és az iskolarendszer rontja meg a tanulókat! Munkások, akik megértették, hogy soha nem lesz annyi idejük és pénzük, hogy egyszer rendesen megpihenhessenek! Alkalmazottak, akik megértették, hogy túlélésük érdekében elveikkel ellentétes üzenetek, hatások, tevékenységek operacioanlizálására vannak kényszerítve! Művészek, akik megértették, hogy a művészet majdnem mindig a fetisizmus, az elfojtás és a tehetetlenség egyik változata, pótkielégülés! Vallási gyülekezetek tagjai, akik megértették, hogy a vallás igazságait kifosztották és felismerhetetlenné tették, s így most már az állam és a piac mellett a vallás is felelőssé vált a létező túlélési rendszer anonim bűneinek újratermeléséért és elhallgatásáért! Fogyasztók, akik megértették, hogy saját létfeltételeiket fogyasztják, hogy végső soron kannibálok! Mindannyian a saját helyükön maradva használhatják az intézményeket arra, hogy kettéhasítsák a funkciót, amit elfoglalt helyük kiszab rájuk, hogy átfúrják a köztük lévő falakat, s a planetáris hazafiság és testvériség nyelvén kezdjenek el beszélni, dadogni, brekegni, kukorékolni, nyeríteni, csipogni, morogni, ugatni, röfögni, nyávogni, szívből jövő kacagással és fájdalommal. Ahogy a szél odúkat váj, redőket hímez a levegő húsába, a mi hangunk a széllel egyesülve hatoljon át a falakon, hogy hallhatóvá tegyük az antropocén anyag érzékeny morajlását!
  1. A biológiai élet kimozdult a megváltoztathatatlan adottság vagy tényszerűség szintjéről és tervezhetővé vált azáltal, hogy már a születés előtt előre jelezhetővé váltak bizonyos betegségek, s a géntechnológiák lehetővé teszik a jövőbeli individuum testi és szellemi képességeinek megjósolását, sőt tervezését. A tiltakozás az élet ilyen manipulálhatóvá válása, például a magzati diagnosztika alkalmazása ellen, vagy a saját test fölötti rendelkezés visszakövetelése innentől általános alapelvek mentén nehezen megalapozható kockázatvállalás és az élet közösségi formálásához való hozzáférés visszakövetelésének alakját ölti. Az egészséges test fasizmusa bio-esztétikai normaként tér vissza, miközben megfoszt annak lehetőségétől, hogy magunk döntsük el, mit tartunk jó életnek és jó halálnak, vagy mit tartunk szép testnek. Pedig szépek a szegények, a torzszülöttek, az őrültek kiáltásai, a hajléktalanok és a megcsonkított állatok is – nem azért, mert megfelelnek valamiféle esztétikai normának, hanem mert hírt hoznak a testi észlelés jelentéshiányáról és anarchiájáról, a jelöletlen testről, a tudat, a test, az idő és a föld olyan viszonyairól, pszichogeográfiáiról és pszichokozmogóniáiról, melyek az egészségesek számára csak megszelídített álmokban, utópiákban, művészetekbe szublimáltan és perverziókban érhetőek el, ha egyáltalán. De az anyagi életet csak akkor szabadíthatjuk föl, ha képesek leszünk megvalósítani a humán régiók szuverenitását, az emberfeletti és szupranaturális eldologiasodás automatizmusaitól való függésünk felszámolását.
  1. A munkafegyelemben, a pontosságban, az érzelmekkel vagy a testi igényekkel kapcsolatos távolságtartásban – mivel ezek egy általános szabálykövető magatartás és pedagógiai rezsim részeiként, az emberi méltóság vagy a kultúráltság követelményeiként intézményesültek, – már nem ismerhető fel a humanitás eredeti értelme: a természet túlerejével vagy az erős szenvedélyekkel való szembeszegülés a túlélés érdekében. Életviszonyaink között az önuralom ismét külső kényszerként, hatalomként jelentkezik, s ami korábban erkölcs és belső fegyelmezettség volt, ma már inkább a politikai status quo megszervezésének és a termelésnek az ösztönzőjeként, felügyeletként és kényszerként tér vissza az életünkbe. Ezért a szabályszegés révén szerzett öröm, a heterogenitás, vagy a káosz részleges visszakövetelése, a saját biztonságos „polgári” individualitásunk konvencióinak megszegését, integritás-vesztést is jelenthet, ugyanakkor elmozdulást az évszázados humán önszabályozás gyakorlataitól. De önmagunk elől nincs hova meneküljünk. A szabályszegés és a káosz visszakövetelése nem lemondás önmagunkról vagy feloldódás valamiféle romantikusan hátborzongató idegenségben. Csupán ami eddig díszlet és hangtalan nyersanyag volt, immár szembenéz és beszél hozzánk, miközben az emberi szféra dezantropomorfizálódik. Útra keltek, érkeznek a folyók, a fák, az állatok, akiket saját magunkkal együtt hozzáláncoltunk kormányozhatatlan civilizációs masinériánkhoz. Nem békés vonulás ez, hiszen a természeten is úrrá lett mostanra a rendetlenség. De talán ennek a káosznak is vannak szabályai, mint például a precizitás és a radikális mellérendelés.
  1. Egy olyan rendszerben, melyben, mint elárulják, „minden mindennel összefügg”, egy tűpontos csapás az egész rendszert, vagy egyes szűkebb rezsimjeit lebéníthatja, ha csak rövid időre is. Továbbá rámutathat az egész mint általános arra való rászorultságára, aminek elnyomására berendezkedett. Vagyis rámutat arra, hogy eleve egymás mellé vagyunk rendelve egy, az általánosság szintjén és eredendően sohasem szabályozott, sohasem véglegesen összefüggő vagy egységesíthető, egyszerre külsődleges és bensőséges viszonyban. Hisz éppen ezért lehetséges, hogy erre a viszonyra önkényesen intézmények, történelmi, hatalmi, politikai, tudományos, szakértői, pedagógiai, ökológiai, gazdasági és technológiai rezsimek telepedjenek rá, hogy igazságokat és alapelveket tápláljanak belé. A precizitás azonban épp azért anarchikus, mert nem egy szabály ismétlése vagy alkalmazása, hanem a szabály visszatérítése önnön egyszeriségéhez, ami persze látszólag paradox. Meg kell hasítani a szabály fogalmát, hogy értelmet nyerjen a szabály és precizitás kapcsolata: minden valódi szabály igazából csak egyszer, „ott és akkor”, „itt és most” alkalmazható, s abból nyeri érvényességét, hogy eltaláljuk általa egy elágazás irányait. Az abszolút precizitás akairosz, a megfelelő pillanat elve, amikor és csak akkor lehetséges úgy cselekedni egy rendszeren belül, hogy az egész rendszer fejlődési irányát megváltoztassuk. Ez a precizitás egyszerre egyéni és kollektív gyakorlat, csak egyszer alkalmazható szabály, permanens idiómatizmus, eseményszerű megszólalás, a kommunikációs sémák, a szakmai-felügyeleti rezsimek, az úgynevezett gazdasági szükségszerűségek felrobbantása, amit a rendszer életellenes (persze a saját élete elleni) támadásként fog érzékelni.
  1. Számolni kell azzal, hogy a modern államban ingatag összekapcsoltságban és egyensúlyban áll a monopolizált (állami) erőszak és a közjó reprezentációja. A monopolizált erőszak egyrészt indokolja, hogy miért van szükség az erőszakmentes ellenállás jogára, másrészt – s ez már némiképp ellentmondásos –, amennyiben az állami erőszak a népfelség elvén alapszik, szüksége van minden állampolgár egyetértésére abban a tekintetben, hogy a közjót, a közbiztonságot szolgálja. Az ellenállás joga ebben az összefüggésben éppen azt is jelentheti, hogy az egyénben éppen akkor tudatosulhat állampolgári méltósága és szuverenitása, akkor válik ténylegesen is az állami szuverenitás részesévé, ha rendelkezik az állami szuverenitás visszahívásának legalább részleges és időleges tapasztalatával. Vagyis akkor lesz tudatos állampolgár, amikor képessé válik arra, hogy szembeszegüljön az állammal. Az ellenállás joga így tehát az általános, pontosabban a többségi szabályok által érvényesülő közakarat és a közjó közti megfeleltetést kérdőjelezi meg. A szembeszegülés itt az általánosság (ami a gyakorlatban a szavazói többséget jelenti) legitimitása ellen a partikulárissal, regionálissal, kisebbségivel, a non-humánnal, a legkisebbel kötött testvéri szövetsége nevében lép fel, ezáltal pedig felhívja a figyelmet a közakarat partikularitására. Épp ezáltal azonban túl is lép önnön partikularitás érdekein és megalkothatja egy új nép, egy új egyenértékűségi láncolat lehetőségét. Átrendezheti a partikularitások szövetségi logikáját és új mellérendeléseket hoz létre elnyomott nők és kizsákmányolt férfiak, éhezők emberek és megevésre szánt állatok, hazafiak és hazájuktól megfosztott földönfutók között. Jelenleg az interiorizált és az újra objektív-monolitikussá váló felügyeleti rezsimek kettős szorításában élünk. Egy lokális ellenállás vagy engedetlenség így országos, nemzeti, vagy még tágabb jelentőségűvé válhat, ha engedjük megszökni a rend elől, felnőni, kibontakozni, precízzé válni. Minden válság a szövetségesünk, amíg nem bízzuk rá a megoldást arcátlan hatalmasokra.
  1. Számolni kell azzal is, hogy a túltermelés és a természet kizsákmányálása is a mesterségesen előidézett káosz egy formája, még ha az aktuális termelési mód történelmi vagy természeti szükségszerűségnek, s ezáltal alternatíva nélkülinek is állítja be magát. Igaz ugyanakkor, hogy nincs alternatíva új társadalmi-természeti szerződés és egy új kollektív akarat megszületése nélkül. Egy új zoológiai vagy ökológiai bálvány koncentrációja, fetisizálása és brandingelése helyett a javaknak az intézményes keretek szisztematikus újraírása közbeni újraelosztására és a lokális gazdasági szuverenitással rendelkező populációk megszervezésére kell törekednünk. Röviden: a szabad tőkeáramlás és az áruforgalom korlátozására, a termelési eszközök társadalmasítására a tudás és az emberek mobilitási lehetőségeinek fenntartása és a gazdálkodás ökológiai hatásainak maximális tudatosítása mellett. A túltermelés csak úgy korlátozható, ha az emberi munka értelmét nem pusztán a csereértékben és a pénzben jelöljük meg, melynek újraértékesülése a termelő közösségek számára átláthatatlan és uralhatatlan, ezáltal transzcendensnek tűnő folyamatként jelenik meg, hanem a formálás, létrehozás autonóm folyamataként, melynek felhasználásáért és értékesüléséért a termelők adott közössége a felelős. A túlnépesedés folyamata csak úgy korlátozható, ha a rendelkezésre álló individuális életidő és életenergia értelmesen társadalmi-közösségi idővé és tevékenységgé szublimálható. Így tehát olyan közösségi formák létrehozása a cél, melyek mindinkább kiszabadítják az egyént izolált individuális, családi, szakmai, munkahelyi pozíciójából és kapcsolatba hozzák nemcsak a többi emberrel, hanem materiális környezetével is, ami ugyanakkor magától korlátot szab a pusztán virtuális közösségi jelölőkhöz való rögződés kompenzatórikus kényszerének.

 

Szabad és függő (Egy új iskolamodell)

Nyilván számtalan értelmiségi szülőben ma is felvetődik: miért nem otthon tanítom a gyerekemet. Bár a különböző háttérből érkező gyerekek együttes oktatása speciális szaktudást igényel, de egyetlen gyereket senki sem oktathat a saját anyjánál-apjánál személyre szabottabban vagy gondosabban.
Ámde a legszeretetetteljesebb és legodaadóbb otthoni oktatás sem képes pótolni egy eleven gyerekközösséget. Ez azért fájdalmas veszteség, mert a társadalmi beilleszkedéshez szükséges készségeket a kisgyerek nem a szülőtől, a tanító nénitől, hanem a többi gyerektől lesi el.
A rossz pedagógusoktól vagy a más társadalmi osztályoktól való félelmükben (ezt a félelmet nyilvánosan kevesen vallják be) sokan magán- vagy alternatív iskolákba menekítik a gyerekeiket. Ennek is van pedagógiai értelme: a kémiát, a fizikát vagy bármit nyilván könnyebb megtanítani azonos módon szocializált gyerekeknek – ilyenkor a pedagógus is kevésbé fusztrált, és nyilván több ereje marad odafigyelni az egyéni különbségekre. A valódi elitiskolák politikai kártékonysága viszont létező veszély, és akár a liberális demokrácia most tapasztalható megroppanásával is kapcsolatba hozható. (Tölgyessy Péter érdekes elemzése a „bukásban” az elitegyetemek szerepét emeli ki[1].) Hiszen nem vitatható, hogy mennyire ártalmas olyan elitet kinevelni, amelynek csak dogmái, előítéletei vagy nosztalgiái vannak a „szegényekkel” vagy a „kisebbségekkel” kapcsolatban, ámde nincsenek valós társadalmi tapasztalatai. Az integrált oktatás – úgy vélem – nemcsak pártokhoz kötődő, divatos politikai jelszó, hanem egy egyre sűrűbben lakott  (és egyre zavarosabb) bolygón a demokratikus együttélés ésszerű feltétele is.
Az „integráció” kelet-közép-európai megvalósulása siralmas és visszataszító. Hiszen nálunk a nagyvárosi elit alternatív iskolákba menekíti a gyerekeit, miközben bőszen ostorozza és rasszistázza a vidéki alsó-középosztályt, aki ugyanígy próbálja „megmenteni” a saját gyerekeit – azaz különféle trükkökkel elkülöníteni a roma tanulóktól. A szabad iskolaválasztás ilyen „értelmezése” az egyik legnagyobb csapás a társadalmi szolidaritás eszméje ellen, és ez is hozzájárult nyilván a kelet-közép-európai elitek hitelvesztéséhez.

Ám nem tekinthetünk el a magyar középiskolák rohamosan romló színvonalától, amelyhez az a fájdalmas felismerés társul, hogy politikailag sem működőképesek: konzerválják az otthonról hozott különbségeket. Ez az „elitizmus” semmiféle intellektuális nyereséggel nem jár: a két világháború közötti iskolákkal ellentétben ma a diákok egyre romló tudással, egyre csekélyebb műveltséggel érkeznek az egyetemekre.
De vajon a hiányos műveltség az egyetlen, ami megnehezíti a belépést a felsőoktatásba?
Még a bölcsészkarokon sem az ismeretanyag hiánya a legfájdalmasabb. Természetesen a hallgatóknak akármikor megtaníthatjuk az „alapokat” a szonett rímképletétől Arany János szülőhelyéig, de a logikai-kombinatorikus készségeket, a fogalmi gondolkodás kereteit nem huszon- hanem inkább tizenévesen a legcélszerűbb és legkönnyebb elsajátítani. (Azokon az elbliccelt kémia és fizika órákon, ahol azt színleltük, hogy az irdatlan anyagból bármit megtanultunk.) Én legalábbis a természettudományos oktatás válságának tudom be, hogy a hallgatók egy része képtelen koherensen gondolkodni, bármiféle okfejtésben ellentmondásokra vagy akár összefüggésekre felfigyelni – egyáltalán irodalmi szöveget elemezni.

A műveltség átstrukturálódását iskolán kívüli okokkal is magyarázhatjuk, ennél sokkal nehezebb értelmezni a közoktatás politikai kudarcait.
A különféle hátterű hallgatók otthonról hozott közösségi stratégiái sem egyformán könnyítik meg az iskolai beilleszkedést, nyilván ez a magyarázata annak, hogy a más-más kulturális közegből jött tanulók teljesítményei olyan különbözőek. De  miközben mindez nyilvánvaló, az iskoláknak úgy kell tenni, mintha ezek a hagyományok mégis egyformán jól adaptálhatók lennének. Pedig a gépek angolul beszélnek, az érettségin méterben, és nem könyökben vagy lépésben számolunk, és a fizika törvényeit sem sem kecsua vagy kínai, hanem nyugati gondolkodókról nevezték el. Ahogy a matematika főbb tételeit, úgy a világtörténelmet is a győztesek (ma már bűntudatos győztesek, de győztesek) írják – hát csoda-e, hogy a kilencedik osztályos, a nyugati gondolkodás felsőbbrendűségétől elkábult Ahmed zavarban van? Hiszen tőle azt várják, hogy ugyanúgy gondolkozzon, számoljon, teljesítsen, mint a győztesek, de szünetekben, tornaórán vagy „egyébként”  legyen büszke a származására.  A nem a többségi társadalomból jött kamaszok mindezt a gyengeség vagy a cinizmus jeleként értelmezik.

A nyugati iskolák nem feltétlenül azért ontják magukból a fusztrált,  ellenséges, iskolai kudarcoktól megsebzett fiatalokat, mert a tanáraik nem elég „korszerűek”, hanem mert nagyon is azok – mert maga az iskola is épp olyan ellentmondásosan viszonyul a multikulturalizmushoz, mint a társadalom. Miért is viszonyulna máshogy? Ha a megmondóemberek is csak zavartan hablatyolnak a sokszínűség értékeiről, akkor mért lenne bölcsebb egy fizikatanár vagy egy iskolaigazgató? És az integrálódó kamaszok nézőpontjából még számos kérdés megfogalmazható. Ha a tolerancia tényleg számít valamit, akkor miért olyan engesztelhetetlenül intoleránsak a nyugatiak egymással? Ha a tolerancia és az univerzalizmus érték, akkor ki szabja meg, hogy kire-mire kell toleránsnak lenni – miért nem fér el a szinte parttalan multikultiban a csador, a szeméremajkak eltávolítása… vagy akár a más vélemény.
A kamaszok olyan gondolkodó lények, akik nem elégednek meg a jelszavakkal: ők tényleg úgy érzik, azért járnak (vagy azért kényszerítik őket) iskolába, hogy az „urak”, a „fehérek”, a „gádzsók”, a „keresztesek” kultúráját tanulmányozzák – és ezen a politikailag korrektség sem sokat változtat.
Mert maga az iskola nem képes megoldani a nyugati demokrácia szemléleti ellentmondásait, ám mivel rendszeresen kamaszokkal, fiatal felnőttekkel foglalkozik, ezért nincs annyi lehetősége, hogy „elkonferenciázza” a problémákat. A kamaszok pedig mindig mindenhol kamaszok: azonnali válaszokat akarnak.

Az iskolák „küldetésévé” emelt multikulturalizmus persze nem feltétlenül liberális érték. Gondolhatjuk úgy, hogy hiába vagyunk olyan gőgösek – már egyfajta dölyf a rajtunk örökösen eluralkodó „eljött a világvége”-hangulat is – nem tudhatunk mindent, nemcsak bűnösök vagyunk, hanem tudatlanok is. A világ állandóan változik: holnap talán majd olyan emberi tapasztalatokra is szükségünk lehet, melyek ma joggal tűnnek bizarrnak, idejétmúltnak vagy nevetségesnek. Tehát nemcsak udvarias, hanem racionális döntés is megbecsülni mások kulturális hagyományait.
Egyetlen iskola persze képtelen arra, hogy – akárcsak elvben – minden hagyományt képviseljen, ami nem jelenti, hogy ne lenne hasznos, hogy a gyerekek a lehető legtöbb félével találkozzanak. Épp ezért nem szükséges rokonszenveznünk a hiearchizált „tudásközpontokkal” vagy bármiféle túlzott központosítással.  Meggyőződésem, hogy a mai középiskolák épp ezért működésképtelenek, mert egy széthulló világban próbálnak univerzalisztikus értékrendet közvetíteni – ami tulajdonképpen érthető is, hiszen nehéz szilárd értékrend nélkül hitelesen tanítani.  A megoldás talán nem az lenne, ha a „központi” irányelveket folytonosan tökéletesítjük és korszerűsítjük, hanem ha az iskola falain belül többféle értékrendnek is helyet adunk.

escher__belvedere_926_521_s_c1_c_middle

Az én oktatás- és művelődéseszményem az érett középkor pluralizmusában gyökerezik, ahol az értékalapúságot többféle intézmény (többféle nyelv és  értékrend) békés egymás mellett élése biztosította. Az érett középkor egyetemei ugyan büszkén universitasnak nevezték magukat, de tudásmonopóliumaikat nem voltak képesek a társadalom egészére kiterjeszteni. Nem is voltak univerzálisak a szó mai értelmében, nem oktattak egy csomó mindent, például kortárs, népnyelvű irodalmat, történelmet, politikai filozófiát vagy a mi fogalmaink szerinti művészettörténetet. Természetesen a népnyelvű irodalom is élt és virágzott, de az ilyen alkotásokat inspiráló főúri udvarok (vagy az olyan művelt mecénások sem, mint Charles d’Orléans) sem gondolták úgy, hogy nekik okvetlenül befolyással kell lenniük a Sorbonne filozófia- vagy esztétika-oktatására.
Ám ezek a párhuzamos intézmények mégsem eredményeztek párhuzamos társadalmakat. Az akkori értelmiségiek könnyebben és szabadabban mozogtak az akkori intézmények között, mint a mai, akadémiai központokat, szalonokat, szekértáborokat kerülgető fiatalok.

Pedig a mai gyerekek iránti egyik legfontosabb szülői elvárás, hogy „mozgékony” legyen, hogy ügyesen „feltalálja magát” különféle közösségekben. A szülők nem azért hurcolják végkimerülésig a gyereket különórákra, tanfolyamokra, mert bíznak abban, hogy a lányukból-fiúkból balett- vagy hegedűművész lesz, hanem mert – helyesen – felmérik, hogy a gyerek jövőbeli sikerének a záloga, hogy korán megtanuljon alkalmazkodni különféle értékrendekhez és közösségekhez. De ez csak a nagyvárosi, középosztálybeli gyerekek kiváltsága: egy falusi iskolás élete legtöbb óráját – egyetlen szerepbe betonozva, lúzerként vagy hangadóként – ugyanabban a gyerekközösségben tölti el.
A személyre szabott vagy emelt szintű oktatás igénye természetesen a magyar állami középiskolákban is megjelenik. De az irdatlan kötelező óraszám, a tanári foglalkoztatás feltételei nem teszik lehetővé, hogy a fakultációs oktatás keretében valóban más közösségekbe, vagy más szemléletű tanár csoportjába kerülhessenek a gyerekek.

Pedig a stabilitás és nyitottság egyensúlyát az iskola úgy is megőrizhetné, ha a hét három napján (akár angol nyelven, de mindenképp hagyományos módon) megtanítaná a természettudományos tárgyakat, retorikát-kommunikációt, készségtárgyakat és informatikát, egy nap (természetesen magyarul) a nemzeti hagyományhoz kötődő tárgyakat, irodalmat és történelmet, az ötödik, a „szabad napon” pedig korongozást, táncot, kreatív írást, környezetvédelmet vagy akármit. Egy ilyen struktúrában már könnyű elhelyezni a „másságot.”
A szegényebb gyerekek számára is elérhető „szabadság”, „választás” természetesen nem megvalósítható a törzsanyag ésszerű csökkentése nélkül.
De még így is felvethető több ellenérv: egy kisvárosi középiskola egyszerűen nem képes ennyi alternatív műhelyt  a „szabad napokra” magához vonzani. Ez valóban így van, de egy ilyen pedagógiai igény a lokális kulturális élet gazdagodását is maga után vonná: a számos érdeklődő középiskolásra tekintettel már érdemes lesz egy kisvárosban is természetbúvár-kört, sakk-egyletet, hagyományőrző csoportot, irodalmi műhelyt, amatőr színházat alapítani.
És valóban jogos az aggodalom, hogy egy gyerek egy ilyen „félig-meddig nyitott” iskolában ellenőrizetlen hülyeségekkel (is) találkozik. Ez elkerülhetetlen, ám nincs másképp a társadalomban sem. De én szeretnék azért olyan bölcsészhallgatókkal találkozni, akik középiskolás korukban angolul elemezték Swift Szerény javaslatát, aztán egy más felfogású tanár vezetése mellett illusztrálták a Walesi bárdokat, végül (a heti „szabadnapokon”) egy helyi költő vezetésével tanultak meg haikut írni.
Bár én egy ilyenfajta – a konzervatív és liberális oktatás előnyeit ötvöző – középiskolai modellt tartanék leghasznosabbnak, azt nem gondolnám, hogy egy ilyen oktatási modell Patagóniától Grönlandig felvirágoztatná az emberiséget (…és legyőzné az ebolát, a rasszizmust, és meghosszabbítaná az emberi életet.) Pusztán azt állítom, hogy ez a modell a számtalan hagyománnyal együttélő, a „Nyugathoz” való felzárkózást még mindig célnak tekintő Kelet-Közép-Európában működőképes lehet.

images

[1] (http://index.hu/kulfold/2016/12/23/tolgyessy_peter_elemzes_a_nepuralom_uj_modellje_kulpolitikai_2_resz/

Eltékozolt vizek

Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

20150717gemeskut-a-felkelo-nap-elott

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html

Jenci, 1956

Avanti Ragazzi di Pest! – énekelték az olaszok, s éneklik ma is a Lazio-meccseken, ha igaz.
Jenci unokabátyám jut eszembe, aki azokban a hónapokban nem pesti srácnak, hanem szabadságharcosnak nevezte magát. Mennyi múlik az elnevezésen? Szinte semmi.  Kevés, egyre kevesebb. A lényegen nem változtat.
Jó ideje annak, hogy „pestisrácozunk”, amolyan deheroizáló, felnőttes, vállveregetést helyettesítő mosollyal. Magyar dolog? Inkább életkorhoz kötődik. Az emlékezésnek is van életkora, s még nem állapodott meg, hogy komolyan vehető-e annyi halott, könny, emberveszteség; s a hozadék is mérlegelendő. Az irtózatos hozadék.  Ami persze hódoltságviselten nálunk korántsem példátlan.
Jenci – Baradlay Jenő és apja után – végül néhány hónapos nálunk bujkálás után itthon maradt. Mérnök lett, családot alapított. Közel nyugdíjához vitte el egy szívroham. Apját, Jenő bácsit – első nyugdíjas napján. Érdekesek ezek a magyar szívek. Sprenczből magyarosítottak Székelyre. Az emberi test verőereinek száma véges. Egy Jencinél is elszorítva maradhatott.

(Kompnapló)

lead_370

Trey Pearson keresztény rockzenész vallomása (“Keresztények a melegekért” honlap)

„Egyáltalán nem akarok sírni, csak annyira esedékes volt már.”

A 35 éves Trey Pearsont már a velünk készített interjú felénél hatalmába kerítették az érzelmei. Nem nehéz megérteni, miért: tizenöt éve énekese az Everyday Sunday keresztény rockegyüttesnek, azonban ezen a héten kockára tette a népszerűségét, és bevallotta a rajongóinak, hogy meleg.
„Azért döntöttem úgy, hogy előbújok, mert már nem tudtam olyasvalakinek mutatni magam, aki nem vagyok” – mondta.
Pearson bejelentésének nagy a jelentősége. Az Everyday Sunday ugyanis negyedmillió lemezt adott el 2001 óta, a Wake up! Wake up! című dala volt 2007 legnépszerűbb keresztény száma, és a 2009-ben megjelent „Best Night of Our Lives” című albuma a 200 legnépszerűbb közé került. Pearson mind az 50 államban és 20 további országban turnézott, és többek között olyan keresztény előadókkal játszott együtt, mint Toby Mac, a Switchfoot, a MercyMe, vagy Jeremy Camp.
A (614) magazin, egy szórakoztató és kulturális témájú columbusi magazin egy tizenkét  oldalas címlapsztoriban fog beszámolni Pearson történetéről, ami ismerősen fog hangzani mindazoknak, akik vallásos közegben nőttek fel. Pearson egy konzervatív keresztény családban nőtt fel, ahol azt tanulta, hogy a szexuális beállítottság választás kérdése. Habár fiatal korától tudta, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik, próbálta elnyomni az érzéseit, hogy hetero lehessen.
„Sosem akartam meleg lenni” – mondja a (614)-nek. „Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett.”
Közel nyolc éve Pearson összeházasodott egy nővel annak reményében, hogy ideális, heteroszexuális élete lesz, ahogyan a közössége eltervezte. Habár a házasságából két gyermek is született, a reményei nem váltak valóra, és Pearson rájött, hogy „így sosem tud az lenni, akire a feleségének szüksége volna.”
„Nem engedtem teret annak, hogy meleg legyek, mert azt hittem, így tudok hűséges lenni a feleségemhez és a gyerekeimhez” – mondta. „De aztán rájöttem, hogy úgy tudom igazán a legjobbat nyújtani, ha az egészséges önmagamat adom.”
Ahogy Pearson elkezdte elfogadni a szexuális beállítottságát, más keresztény vezetők támogatását kezdte keresni. Elsőként Jonathan Martinnak, a „How to Survive a Shipwreck” írójának beszélt erről, aki segített neki tanácsadót találni. Mentora és barátja, Rob Bell, korábbi lelkész és a „How to Be Here” írója szintén támogatta aíbban, hogy mindezt feldolgozza.
Habár Pearson azt állítja, hogy nem él már hazugságban, nem hanyagolja el a hitét sem: még mindig rendszeresen imádkozik és olvassa a Bibliát, egyszer még Jakab levelét is megtanulta. Állítása szerint a Biblia tanulmányozása megerősítette abban, hogy azok a Bibliai versek, amik a homoszexualitásról szólnak, nem tiltják a modern, szeretetteljes, elkötelezett meleg kapcsolatokat.
„Egyáltalán nem összeegyeztethetetlen elfogadni, aki vagyok, és egyben követni Jézust” – állítja. „Isten azt akarja, hogy legyek egészséges, őszinte, teljes, és önmagam.”
Pearson a váltása miatt azok a híres keresztény zenészek közé kerül, akik elkezdték felvállalni a melegségüket, és egy nyitottabb, együttérzőbb egyházi állásfoglalásért harcolnak. Ray Boltz, akinek a dalai kötötték össze az evangélikus egyházakat a 90-es években, 2004-ben bújt elő. A Grammy-jelölt Anthony Williams lett az első melegségét nyíltan vállaló keresztény előadó 2009-ben. Jennifer Knapp, aki szintén Grammy-jelölt keresztény előadó, egy évvel később vallott a leszbikusságáról. Végül 2014-ben Vicky Beeching, a népszerű dicsőítőénekes beszélt arról a The Independent-nek, hogy ő is leszbikus.
Természetesen mindannyian borsos árat fizettek érte. Mivel a keresztény zene rajongói többnyire konzervatívak, és úgy hiszik, hogy a homoszexualitás bűn, egy jó darabig nem fogják a fent említett előadók számait játszani a legtöbb templomban vagy a keresztény rádiókban.
Pearson elfogadja, hogy a bejelentése akár a zenei karrierje végét is jelentheti, de reméli, hogy inkább egy új jövő kezdetét jelzi. Jelenleg újabb dalok írását tervezi, és idén jelenik meg a legújabb lemeze. Szerepelni fog a Wild Goose-on, a júliusi keresztény fesztiválon, és szeretne szerepet vállalni az egyre terjedő „meleg keresztény” mozgalmakban.
„Világosan emlékszem, mennyire nehéz volt elfogadnom saját magamat, és mennyit segített ezen más emberek hangja és története. Ezért kétségtelenül én is szeretnék hangot adni ennek, másokért” – mondja Pearson. „Tudom, hogy egyre és egyre több keresztény jön rá, mennyire fontos ez, és remélem, hogy velük együtt fogom látni a változást.”
Pearson útja ma egyetlen lépéssel kezdődött, és azzal a levéllel, amit azoknak írt, akik támogatták őt és a zenéjét az évek során:
„Kedves rajongóim és barátaim!
A legtöbbünk életében van egy olyan fordulópont, ami megmutatja, kik is vagyunk valójában.
Az utóbbi néhány hónap volt számomra a legnehezebb – ám végül mégis az életem legfelszabadítóbb hónapjaivá lettek.
Összefoglalva a rendkívül hosszú történetemet: elfogadtattam magammal és a családommal, hogy meleg vagyok.
Egy konzervatív, keresztény családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy a szexuális beállítottságom választás kérdése, és ezt magam is teljesen elhittem. Korábban sosem vallottam be magamnak sem, hogy meleg vagyok, nemhogy másoknak. Sosem akartam meleg lenni. Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett. Ezeket a vonzalmaimat és érzelmeimet kamaszkorom óta titkoltam. Egész életemben próbáltam hetero lenni. Feleségül vettem egy lányt, és van két csodálatos gyermekem is: a lányom, Liv hat éves, a fiam, Beckham pedig kettő.
Mindig arról álmodoztam, hogy egy nőbe szeretek bele, és mindigis egy család volt az álmom. Voltaképpen, valóra is vált. De arra is rájöttem, hogy rengeteg időm ment el arra, hogy ellökjem és elzárjam magamtól az igazi érzelmeimet. Több, mint 20 évig próbáltam nem melegnek lenni. Tizenévesként egy olyan viszonyban találtam meg a biztonságot, mint amilyen Jonatán és Dávid között volt az 1Sámuel 18-20. fejezetben. Azt hittem és reméltem, hogy ez a fajta férfi intimitás kitöltené azt az űrt, amit a férfitársaság utáni vágy hagyott bennem. Azt hittem, az elég, ha találok ilyesmi közeli barátokat.
Aztán belegondoltam, hogy a nászéjszakánkon is mehetett volna minden természetesebben. Őszintén, a házasságom előtt még csak nem is csókolóztam nővel. Számomra az minden volt, csak természetes nem. Miközben egyre jobban próbálkoztam, hogy ne legyek meleg, a barátságaimban kerestem intimitást, amivel ellöktem magamtól a barátaimat, és végül a házasságom nem volt kielégítő sem nekem, sem a feleségemnek. Mégis, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Isten akarata, és működni is fog. Azt hittem, hogy ezek az érzések elmúlnak, ha jól csinálom.
Amikor Lauren és én összeházasodtunk, megfogadtam, hogy a tőlem telhető legjobban fogom szeretni, és vele szándékoztam leélni az életemet. Azonban, a legkeményebb próbálkozásaink ellenére is el kellett fogadnom, hogy semmi sem fogja megváltoztatni, ami vagyok.
Hihetetlenül vegyes érzések vannak bennem az életemben bekövetkező változások miatt. Egyrészről bánom, hogy arra tanítottak, hogy ahogy felnövök, tudom ezt kezelni, és ez mennyire megsebzett engem, és mennyi fájdalmat okoztam ezzel Laurennek. De hálás is vagyok a mostani csodálatos barátságunkért, és a két lenyűgöző, gyönyörű gyermekünkért. De ha tovább erőltettem volna, csak még nagyobb fájdalmat okoztam volna mindannyiunknak.
Sosem fogom tudni megváltoztatni, aki vagyok, akármilyen egészséges is legyen a kapcsolatunk, sosem fog megváltozni, amit a lelkem mélyén jól tudok: hogy meleg vagyok. Lauren volt a legcsodálatosabb, legtámogatóbb, legmegértőbb, legszeretőbb és legkedvesebb, mialatt mindezen keresztülmentem. És most azt próbálom kitalálni, hogyan legyek egyben a szülőtársa és barátja, és hogyan neveljük a gyermekeinket.
Rengeteget fejlődtem a hitemben az utóbbi pár évben. Azt hiszem, meg kellett erősítenem más meleg embereket is, mielőtt bevallottam volna magamnak. Hasonlóképpen, én sem várhattam volna el, hogy mások elfogadjanak engem, mielőtt én megtettem volna.
Tudom, hogy hosszú út áll előttem. De úgy vélem, a magammal szembeni őszinteség, és a tudat, hogy Isten ilyennek teremtett, alkotja azt a békét, ami minden értelmet felülhalad. Mintha azt a súlyt, amit éveken keresztül cipeltem, levették volna a vállamról. Még sosem éreztem magam ilyen szabadnak.
Azáltal, hogy ezt megosztom, egy újabb lépést teszek afelé, hogy egészséges legyek, és teljesen elfogadjam magam. A melegségem számomra nem egy ötlet, hanem az életutam. Ez vagyok én, őszintén magammal és másokkal szemben. Ez egy része annak, aki vagyok.
Remélem, hogy meghalljátok az érzéseimet, és szeretni fogtok. Még mindig ugyanaz a srác vagyok, ugyanazzal a szívvel, aki szeretni akarja Istent és az embereket mindenével, amije van. Ez egy részem, amit megtanultam elfogadni, és egy olyan részem is, amit most már ti is ismertek. Bízom Istenben, hogy a szeretete által alakít minden mást.
Szeretettel,
Trey

Christian rock star comes out as gay. Here’s the letter he wrote to the world

Kósa Noémi fordítása