Címke: esszé / publicisztika

Jenci, 1956

Avanti Ragazzi di Pest! – énekelték az olaszok, s éneklik ma is a Lazio-meccseken, ha igaz.
Jenci unokabátyám jut eszembe, aki azokban a hónapokban nem pesti srácnak, hanem szabadságharcosnak nevezte magát. Mennyi múlik az elnevezésen? Szinte semmi.  Kevés, egyre kevesebb. A lényegen nem változtat.
Jó ideje annak, hogy „pestisrácozunk”, amolyan deheroizáló, felnőttes, vállveregetést helyettesítő mosollyal. Magyar dolog? Inkább életkorhoz kötődik. Az emlékezésnek is van életkora, s még nem állapodott meg, hogy komolyan vehető-e annyi halott, könny, emberveszteség; s a hozadék is mérlegelendő. Az irtózatos hozadék.  Ami persze hódoltságviselten nálunk korántsem példátlan.
Jenci – Baradlay Jenő és apja után – végül néhány hónapos nálunk bujkálás után itthon maradt. Mérnök lett, családot alapított. Közel nyugdíjához vitte el egy szívroham. Apját, Jenő bácsit – első nyugdíjas napján. Érdekesek ezek a magyar szívek. Sprenczből magyarosítottak Székelyre. Az emberi test verőereinek száma véges. Egy Jencinél is elszorítva maradhatott.

(Kompnapló)

lead_370

Trey Pearson keresztény rockzenész vallomása (“Keresztények a melegekért” honlap)

„Egyáltalán nem akarok sírni, csak annyira esedékes volt már.”

A 35 éves Trey Pearsont már a velünk készített interjú felénél hatalmába kerítették az érzelmei. Nem nehéz megérteni, miért: tizenöt éve énekese az Everyday Sunday keresztény rockegyüttesnek, azonban ezen a héten kockára tette a népszerűségét, és bevallotta a rajongóinak, hogy meleg.
„Azért döntöttem úgy, hogy előbújok, mert már nem tudtam olyasvalakinek mutatni magam, aki nem vagyok” – mondta.
Pearson bejelentésének nagy a jelentősége. Az Everyday Sunday ugyanis negyedmillió lemezt adott el 2001 óta, a Wake up! Wake up! című dala volt 2007 legnépszerűbb keresztény száma, és a 2009-ben megjelent „Best Night of Our Lives” című albuma a 200 legnépszerűbb közé került. Pearson mind az 50 államban és 20 további országban turnézott, és többek között olyan keresztény előadókkal játszott együtt, mint Toby Mac, a Switchfoot, a MercyMe, vagy Jeremy Camp.
A (614) magazin, egy szórakoztató és kulturális témájú columbusi magazin egy tizenkét  oldalas címlapsztoriban fog beszámolni Pearson történetéről, ami ismerősen fog hangzani mindazoknak, akik vallásos közegben nőttek fel. Pearson egy konzervatív keresztény családban nőtt fel, ahol azt tanulta, hogy a szexuális beállítottság választás kérdése. Habár fiatal korától tudta, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik, próbálta elnyomni az érzéseit, hogy hetero lehessen.
„Sosem akartam meleg lenni” – mondja a (614)-nek. „Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett.”
Közel nyolc éve Pearson összeházasodott egy nővel annak reményében, hogy ideális, heteroszexuális élete lesz, ahogyan a közössége eltervezte. Habár a házasságából két gyermek is született, a reményei nem váltak valóra, és Pearson rájött, hogy „így sosem tud az lenni, akire a feleségének szüksége volna.”
„Nem engedtem teret annak, hogy meleg legyek, mert azt hittem, így tudok hűséges lenni a feleségemhez és a gyerekeimhez” – mondta. „De aztán rájöttem, hogy úgy tudom igazán a legjobbat nyújtani, ha az egészséges önmagamat adom.”
Ahogy Pearson elkezdte elfogadni a szexuális beállítottságát, más keresztény vezetők támogatását kezdte keresni. Elsőként Jonathan Martinnak, a „How to Survive a Shipwreck” írójának beszélt erről, aki segített neki tanácsadót találni. Mentora és barátja, Rob Bell, korábbi lelkész és a „How to Be Here” írója szintén támogatta aíbban, hogy mindezt feldolgozza.
Habár Pearson azt állítja, hogy nem él már hazugságban, nem hanyagolja el a hitét sem: még mindig rendszeresen imádkozik és olvassa a Bibliát, egyszer még Jakab levelét is megtanulta. Állítása szerint a Biblia tanulmányozása megerősítette abban, hogy azok a Bibliai versek, amik a homoszexualitásról szólnak, nem tiltják a modern, szeretetteljes, elkötelezett meleg kapcsolatokat.
„Egyáltalán nem összeegyeztethetetlen elfogadni, aki vagyok, és egyben követni Jézust” – állítja. „Isten azt akarja, hogy legyek egészséges, őszinte, teljes, és önmagam.”
Pearson a váltása miatt azok a híres keresztény zenészek közé kerül, akik elkezdték felvállalni a melegségüket, és egy nyitottabb, együttérzőbb egyházi állásfoglalásért harcolnak. Ray Boltz, akinek a dalai kötötték össze az evangélikus egyházakat a 90-es években, 2004-ben bújt elő. A Grammy-jelölt Anthony Williams lett az első melegségét nyíltan vállaló keresztény előadó 2009-ben. Jennifer Knapp, aki szintén Grammy-jelölt keresztény előadó, egy évvel később vallott a leszbikusságáról. Végül 2014-ben Vicky Beeching, a népszerű dicsőítőénekes beszélt arról a The Independent-nek, hogy ő is leszbikus.
Természetesen mindannyian borsos árat fizettek érte. Mivel a keresztény zene rajongói többnyire konzervatívak, és úgy hiszik, hogy a homoszexualitás bűn, egy jó darabig nem fogják a fent említett előadók számait játszani a legtöbb templomban vagy a keresztény rádiókban.
Pearson elfogadja, hogy a bejelentése akár a zenei karrierje végét is jelentheti, de reméli, hogy inkább egy új jövő kezdetét jelzi. Jelenleg újabb dalok írását tervezi, és idén jelenik meg a legújabb lemeze. Szerepelni fog a Wild Goose-on, a júliusi keresztény fesztiválon, és szeretne szerepet vállalni az egyre terjedő „meleg keresztény” mozgalmakban.
„Világosan emlékszem, mennyire nehéz volt elfogadnom saját magamat, és mennyit segített ezen más emberek hangja és története. Ezért kétségtelenül én is szeretnék hangot adni ennek, másokért” – mondja Pearson. „Tudom, hogy egyre és egyre több keresztény jön rá, mennyire fontos ez, és remélem, hogy velük együtt fogom látni a változást.”
Pearson útja ma egyetlen lépéssel kezdődött, és azzal a levéllel, amit azoknak írt, akik támogatták őt és a zenéjét az évek során:
„Kedves rajongóim és barátaim!
A legtöbbünk életében van egy olyan fordulópont, ami megmutatja, kik is vagyunk valójában.
Az utóbbi néhány hónap volt számomra a legnehezebb – ám végül mégis az életem legfelszabadítóbb hónapjaivá lettek.
Összefoglalva a rendkívül hosszú történetemet: elfogadtattam magammal és a családommal, hogy meleg vagyok.
Egy konzervatív, keresztény családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy a szexuális beállítottságom választás kérdése, és ezt magam is teljesen elhittem. Korábban sosem vallottam be magamnak sem, hogy meleg vagyok, nemhogy másoknak. Sosem akartam meleg lenni. Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett. Ezeket a vonzalmaimat és érzelmeimet kamaszkorom óta titkoltam. Egész életemben próbáltam hetero lenni. Feleségül vettem egy lányt, és van két csodálatos gyermekem is: a lányom, Liv hat éves, a fiam, Beckham pedig kettő.
Mindig arról álmodoztam, hogy egy nőbe szeretek bele, és mindigis egy család volt az álmom. Voltaképpen, valóra is vált. De arra is rájöttem, hogy rengeteg időm ment el arra, hogy ellökjem és elzárjam magamtól az igazi érzelmeimet. Több, mint 20 évig próbáltam nem melegnek lenni. Tizenévesként egy olyan viszonyban találtam meg a biztonságot, mint amilyen Jonatán és Dávid között volt az 1Sámuel 18-20. fejezetben. Azt hittem és reméltem, hogy ez a fajta férfi intimitás kitöltené azt az űrt, amit a férfitársaság utáni vágy hagyott bennem. Azt hittem, az elég, ha találok ilyesmi közeli barátokat.
Aztán belegondoltam, hogy a nászéjszakánkon is mehetett volna minden természetesebben. Őszintén, a házasságom előtt még csak nem is csókolóztam nővel. Számomra az minden volt, csak természetes nem. Miközben egyre jobban próbálkoztam, hogy ne legyek meleg, a barátságaimban kerestem intimitást, amivel ellöktem magamtól a barátaimat, és végül a házasságom nem volt kielégítő sem nekem, sem a feleségemnek. Mégis, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Isten akarata, és működni is fog. Azt hittem, hogy ezek az érzések elmúlnak, ha jól csinálom.
Amikor Lauren és én összeházasodtunk, megfogadtam, hogy a tőlem telhető legjobban fogom szeretni, és vele szándékoztam leélni az életemet. Azonban, a legkeményebb próbálkozásaink ellenére is el kellett fogadnom, hogy semmi sem fogja megváltoztatni, ami vagyok.
Hihetetlenül vegyes érzések vannak bennem az életemben bekövetkező változások miatt. Egyrészről bánom, hogy arra tanítottak, hogy ahogy felnövök, tudom ezt kezelni, és ez mennyire megsebzett engem, és mennyi fájdalmat okoztam ezzel Laurennek. De hálás is vagyok a mostani csodálatos barátságunkért, és a két lenyűgöző, gyönyörű gyermekünkért. De ha tovább erőltettem volna, csak még nagyobb fájdalmat okoztam volna mindannyiunknak.
Sosem fogom tudni megváltoztatni, aki vagyok, akármilyen egészséges is legyen a kapcsolatunk, sosem fog megváltozni, amit a lelkem mélyén jól tudok: hogy meleg vagyok. Lauren volt a legcsodálatosabb, legtámogatóbb, legmegértőbb, legszeretőbb és legkedvesebb, mialatt mindezen keresztülmentem. És most azt próbálom kitalálni, hogyan legyek egyben a szülőtársa és barátja, és hogyan neveljük a gyermekeinket.
Rengeteget fejlődtem a hitemben az utóbbi pár évben. Azt hiszem, meg kellett erősítenem más meleg embereket is, mielőtt bevallottam volna magamnak. Hasonlóképpen, én sem várhattam volna el, hogy mások elfogadjanak engem, mielőtt én megtettem volna.
Tudom, hogy hosszú út áll előttem. De úgy vélem, a magammal szembeni őszinteség, és a tudat, hogy Isten ilyennek teremtett, alkotja azt a békét, ami minden értelmet felülhalad. Mintha azt a súlyt, amit éveken keresztül cipeltem, levették volna a vállamról. Még sosem éreztem magam ilyen szabadnak.
Azáltal, hogy ezt megosztom, egy újabb lépést teszek afelé, hogy egészséges legyek, és teljesen elfogadjam magam. A melegségem számomra nem egy ötlet, hanem az életutam. Ez vagyok én, őszintén magammal és másokkal szemben. Ez egy része annak, aki vagyok.
Remélem, hogy meghalljátok az érzéseimet, és szeretni fogtok. Még mindig ugyanaz a srác vagyok, ugyanazzal a szívvel, aki szeretni akarja Istent és az embereket mindenével, amije van. Ez egy részem, amit megtanultam elfogadni, és egy olyan részem is, amit most már ti is ismertek. Bízom Istenben, hogy a szeretete által alakít minden mást.
Szeretettel,
Trey

Christian rock star comes out as gay. Here’s the letter he wrote to the world

Kósa Noémi fordítása

NEMZETI ÜNNEPÜNK, AVAGY AKASZTJÁK A HÓHÉRT, METSZIK A BOTANIKUST

Abban a pillanatban teljességgel magától értetődőnek tűnt. Mármint beleharapni abba a harsan roppanó, hófehér húsú, lédús gyökérbe. Végül is együttlétünk húsz évét vágtam le róla abbéli szándékomban, megifjítsam a tövet. Az első másodpercek nyelven szétrobbanó ízei – mondhatnók – „beteljesítették a várakozást”. A következő másodpercek kevéssé – egy váratlan, égető szúrás. Jel. Majd még egy szúrás, s lángoló fájdalommal a többi – mint kit darázsraj lepett, ámokfutás a fürdőszoba felé. Öblíteni, öblíteni, csak a garatig ne érjen! Előbb víz, majd – hirtelen analízist követőn – tej: tempó, tempó, tempó! Megfulladok. Élni kell. Körülöttem persze egyre többen,

mi történt, mit csináltál, hogy viselkedsz – mondanám, mondanám persze, ezzel a roncsoló vegyülettel a számban ( no ezek a jól értesült keletiek is fenemód tudták, mi a legalkalmasabb toxin a nemkívánatos tanúk elhallgattatására), további paradox grimasz, ahogy ebben az őrjítő, lángoló, öblítő galoppban magam is egyre inkább jól értesült vagyok, kész mindenható, az agyi szinapszisok is nekilódultak, hűvös és forró, sziporkázó lélekjelenlét, csúfos állapotom elemezendő (igen, ez a növény és amikor és ott és abban a kultúrában etc.): ám magamra eszmélő, fenemód szárba szökkenő tudásom még ideig másokkal osztatlan marad, csak a torok, a szájüreg, a nyelv duzzad, lángol, hasad, újabb kristályszikék, pengék légiója, raja, széteső szövetek, nyálam ömlik, szakad, szakad megállíthatatlanul. Némi – a többieket tájékoztató – vonagló rámutogatást követően lassan egy-két szó, minden rendben, elmúlik, igen, hülye vagyok, hogy nyersen ez nem kóser, hovatovább fejes a Phlegethónba, kiment a fejemből. Sajnálom, igaz, igaz, félrevonulva várakozom, szám előtt csöbörrel, veszettül nyáladzva, feldagadva csurog, telik a nap. Majd csak el. Öt óra múltán a nyelőcső már erős vészriadókat küld. Rohadt Schatzki-gyűrű. Nincs mit tenni – s még sosem jött értem mentő. Orvost életemben csak elvétve láttam. Ezek itt végtelenül jó fejek. Vélhetőn elég nagy a baj, ha vész van, ennyit csak akkor kacagok, kacagtatok. Minden készségem csúcsfokozaton. Az eset amúgy is eléggé rendhagyó, „egzóta”, csudabogár; profikat, s nem érintetteket egyaránt izgalomba hozó. Nem hagyok időt a nagy szakmai feltárásokra, annál elviselhetetlenebb a fájdalom, lépni kell, mondom a növény latin nevét, s a doctusom, natusom egyaránt pofára ejtő, piszkosul égető kristályos toxinét – közben a dokival botanikailag bájcsevegünk: baráti, meleg, kötetlen, feszes csevej, impulzív szemfény párbeszéd, pupilla-kontaktok: félszavakból is; ampullát szippant, vizsgáztat, tudom-e az antidotját a savnak, ne legyek túl okos, miután beadta, közlöm vele. Még sosem utaztam szirénázva át a fővároson. Még sosem csevegtem ennyit ennyi emberrel ugyanarról, nővérek, orvosok, ápolók. Tiszteletünk kölcsönös. Infúzió ide-oda, miatta és tőle független nagyon kerek, hovatovább életszerű (időszerű?) ez az egész. A kórterem spártai (ennek előtte zárt osztály volt), hát semmi szokatlan, és nagyon szívbemarkoló, ahogy kedvesem órákig ágyam mellett ül. Aztán lassan elcsendesül minden, a sziréna a 20-i tűzijáték pattogásaira vált. A fényspricc és az István, a király részemről elmarad. Éjjel olykor behoznak egy lúgnyelőt, egy drogost, alkoholtól öntudatlan tiniket (innen aligha látható, milyen jókat dumcsizunk másnap: mi ez a nagy vigasság, szólnak be majd kintről – no de igencsak kedvemre valók a valóban életbevágó határhelyzetek). Hajnalban már csak a felettébb szimpatikus, sokat látott ápolónő hangját hallom, amint az egyik beteghez hajolva odasúgja: „majd a fejesek, én csak egy fedettpályás szarhordó vagyok”.

(Illusztráció: Vladimir Kusch)

Beregszász rövid története

 

A jelen

Beregszász, az egykor szebb napokat megélt település, korábban magyar szabad királyi város és vármegyeszékhely napjainkban Ukrajnához tartozik. Az Asztély–Beregsurány ukrán–magyar nemzetközi határátkelőtől alig 5 km-re fekszik. Ungvár, Munkács és Huszt után Ukrajna legkisebb megyéjének, Kárpátaljának (hivatalos nevén: Kárpátontúli Terület – L. J.) negyedik legnépesebb városa[1], a róla elnevezett járás székhelye. 2001. május 17-én emelkedett megyei jogú városi rangra.[2]
Lakosságának nemzetiségi összetételét tekintve még a magyarok vannak többségben, s mivel a zömében magyarok által lakott tájegység közepén fekszik, méltán tartják a kárpátaljai magyarság fővárosának, és nem csupán a beregszászi lakosok. Ez a többség ma már csak relatív, mivel a más nemzetiségű lakosok együttvéve meghaladják az őslakos magyarság számarányát, ellentétben az 1913. évi állapotokkal, amikor is a 12 933 lakos közül 12 432 volt magyar, szemben a 221 ukránnal (esetükben szerencsésebb lenne ruszinokat említeni – L. J.) és a 140 német ajkúval.[3] Fényes Elek 1847-ben kiadott Magyarország leírása… című munkájában még csak 3463 lakost említ. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a 26 600 lakosból 12 800 magyar, 10 300 ukrán, 1700 cigány és 1400 orosz.[4] Az ukránokra vonatkozó adat megtévesztő, mert ide sorolták a nemzetiségüket nemrég hivatalosan (Kárpátalján) elnyerő ruszinokat is.[5]  Más adatok szerint a városnak jelenleg 32 000 lakosa van, míg a 802 négyzetkilométernyi járás lakossága 83 300 fő.
A várost kettészelő, reménytelenül szennyezett vizű Vérke-csatorna a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze.[6] Az új városvezetés ígéretet tett ugyan, hogy 2013-ban megszüntetik az áldatlan állapotokat, de eddig semmi jele nem mutatkozik, hogy a közeljövőben elkezdődnének a munkálatok.
Beregszász testvérvárosai: Magyarországról Kecskemét, Zalaegerszeg és Budapest Ferencváros kerülete, Erdélyből Csíkszereda, a Felvidékről pedig Tőketerebes. A teljesség igénye nélkül néhány név Beregszász jeles szülöttei, illetve személyiségei közül: Fedák Sári színésznő, Reichard Piroska költő, Pálóczi Horváth Lajos író, Lajta Edit művészettörténész, Regőczi Győző költő, Linner Bertalan sebész professzor stb.[7]
A Magyarországgal közös államhatár dacára Beregszász az egyik legelhanyagoltabb kárpátaljai város, bár az utóbbi években a város központja jelentős arculatváltáson ment keresztül. A város elhanyagoltságának különböző okai vannak, amelyek közül a legfontosabb vélhetően az, hogy korábban nem rendelkezett megyei jogú státussal, de jelentős mértékben hozzájárultak ehhez az egymást követő tehetetlen polgármesterek. A szovjet éra alatt virágzott a fafeldolgozó-, a bútorgyártó-, a műszergyártó-, a ruhakészítő ipar. A birodalom felbomlása és Ukrajna függetlenné válása után bekövetkezett súlyos gazdasági helyzet miatt sok gyár bezárt, más üzemek pedig tengődésre kényszerültek. Sajnos, a világválság ezt az amúgy is sokat szenvedett területet sem kímélte meg. Az évezred elején a külföldi és hazai befektetők felfedezték a várost, egyre több termelőüzem nyitotta meg kapuit, és a közelmúltban láthatóan beindult egy városkép-fejlesztési program. Ezt akasztotta meg az újabb válság.
Korábban a város hat középiskolája közül három, két általános iskolájából az egyik magyar tannyelvű, de a kisebbségi etnikum (cigányság – L. J.) iskolájában is többnyire magyar nyelven folyik az oktatás. Közben a kettesszámú orosz nyelvű és a nyolcas számú magyar tannyelvű oktatási intézményeket összevonták. Van itt egy-egy magyar és ukrán tannyelvű gimnázium, valamint magyar tannyelvű főiskola, amely II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. A főiskolának a volt törvényszéki palota ad otthont, amely 1909-ben épült, és a II. világháború után sokáig laktanyának használták, majd műszergyár működött benne.  A főiskola leromlott állapotban kapta meg az épületet a város önkormányzatától, de a magyar állam, különböző anyaországi önkormányzatok segítségével és egyéb külföldi segítséggel fokozatosan felújítják. A számos nehézség ellenére működő főiskola, amit az ukrán állam egyáltalán nem támogat, jó ideig az egyetlen magyar tannyelvű felsőoktatási tanintézmény volt az elszakított magyar területeken. Fontos szerepet tölt be a kárpátaljai értelmiség képzésében, a magyar kultúra ápolásában és fejlesztésében.
Mindemellett szakközépiskola, egészségügyi szakiskola és zeneiskola is található a városban.
Beregszászban nyolc különböző felekezetű templom áll, ezek közül komoly történelmi múltja a református és a római katolikus templomnak van, az utóbbit műemlékké nyilvánították. Van a városban egy használaton kívüli zsinagóga is. A főteret uraló betonkolosszus helyén, amely a Városi Művelődési Ház nevet viseli, korábban szintén zsinagóga állt. A szovjet megszállás alatt raktárként használták, majd 1969-ben teljesen átépítették, ekkor nyerte el mai alakját.[8] (Aki látni szeretné, hogyan nézett ki az átépítés előtt, nézze meg a Cigánytábor az égbe megy című szovjet filmet – L. J.)
A városban található az országszerte ismert Sportkomplexum és egy filmszínház is, amely néhány éves működésképtelenség után újra várja a filmszerető látogatókat. Korábban volt itt nyári filmvetítésekre alkalmas létesítmény is, de ma már a turisztikai látványosságnak számító görögkeleti templom áll a helyén.
A méltán híressé vált Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a hatalom nyomására ma már nem ez a neve, az egykori Oroszlán Szálló épületében kapott helyet, amelynek falán emléktábla hirdeti, hogy az 1847. július 12.-ről 13-ra virradó éjszakát itt töltötte Petőfi Sándor, aki ekkor írta a Meleg dél van… című versét. Némi iróniával azt is lehetne mondani, hogy a színház előadásait jobban ismerik világszerte, mint Beregszászban. Egykori főrendezője, Vidnyánszky Attila ma már a budapesti Nemzeti Színház élén áll.
A város egyik patinás épülete az 1917-ben, szecessziós stílusban épült Beregvármegyei Kaszinó, amelyben egykor többek közt vendégül látták Kosztolányi Dezsőt és Móricz Zsigmondot is.[9] A Kaszinó tetőtere néhány évvel ezelőtt tűzvész áldozatává vált, később tulajdonosa átépíttette. Móricz Zsigmond felolvasó körútja során jutott el Beregszászba, és a város polgárainak kedvelt szórakozóhelyén, a Royal Grand Hotelben szállt meg 1926. november 16-án.[10] Erre emléktábla hívja fel az arra járók figyelmét. Ugyancsak patinás épület, a szájhagyomány szerint 1880-ban Ybl Miklós által tervezett, a Vármegyeháza, amelyben jelenleg a városi egészségügyi szakiskola működik.[11] Beregszász legnagyobb és legrangosabb magyar nyelvű oktatási intézménye, a 4. számú Kossuth Lajos Középiskola épületét Lechner Ödön tervei alapján építették 1898 és 1901 között.[12] Számos kiváló művész, tudós, közéleti személyiség tanult a falai között. A Munkácsi utca 80. szám alatt álló kastély, melynek korábban Fedák Sári színművésznő volt az egyik tulajdonosa, jelenleg a Kárpátaljai Református Egyház püspöki hivatalának ad otthont. Bár a szájhagyományban ma is élő anekdota szerint Fedák Sári jutalmul kapta a kastélyt bizonyos uraktól, mert engedte, hogy azok az ő meztelen testén kártyázzanak, azt valójában a maga korában közismert és kedvelt művésznő építtette a szüleinek.
Az egykori Schönborn-kastély épületében már hosszú ideje borgyár működik.
A város vasútállomása 1872-ben épült. 1914 és 1918 között ebben az épületben lakott Dsida Jenő költő. Erről is tábla emlékezik meg. A Beregszász–Dolha kisnyomtávú vasútvonalat 1908. december 23-án nyitották meg. 1939. május 19-én nevezetes eseménynek volt tanúja az állomás és a város lakossága, ugyanis itt fogadták a Szent Jobbot szállító úgynevezett „aranyvonatot”. 1944. október 9-én viszont halálos áldozatokat követelő légitámadás érte az épületet és a környező házakat. A pusztítást a visszavonuló németek tették teljessé, amikor 1944. október 25-én felrobbantották a váltókat, felgyújtották a raktárakat és lerombolták a Vérke-hidat.[13]
A római katolikus templom és a posta épülete szomszédságában áll a Bethlen-kastély, ismertebb nevén a Grófudvar. 1629-ben építtette Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. 1686-ban a Munkácsról kitörő kurucok felgyújtották. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme állíttatta helyre. Végül a Schönbornok 1857-ben átalakították.[14]

A korai kezdetek

A vidéket északról timkőzetű trachit hegyek határolják, délről pedig síkság terül el, amely belesimul a magyar alföldbe. Egészen 1920-ig ez a táj természetes egységet alkotott. Számos lelet bizonyítja, hogy már az őskorban is emberlakta vidék volt. A régészek különböző, egymást követő kultúrák nyomaira bukkantak. Egy tézis szerint, amit azóta sem sikerült bizonyítania senkinek, az ókorban római gyarmat volt itt, Peregium néven.[15] Ezt először Pápai Páriz Ferenc neves református egyházi író állította Dictionari latino–hungaricum című munkájában.  A XIX. század elején, amikor még nem létezett kritikusan megalapozott történelemtu-domány, romantikus lelkületű múltkutatók, mint például Horvát János, a Bereg, Beregszász helységnevekből próbáltak kreálni egy római-kori településnevet. Ezzel is a vidék jelentőségét, korai kulturális és társadalmi fejlettségét kívánták kihangsúlyozni. Nem nehéz párhuzamot vonni e legenda és egy másik, mesébe illő koncepció, a dáko–román kontinuitás közzé.  Sajnos, a honfoglalás előtt itt élt emberekről keveset tudunk, de bizonyítható, hogy a magyarok már lakott települést találtak a mai város helyén. Sok ukrán és egykori szovjet történész állításával szemben azonban korántsem biztos, hogy ezek szlávok voltak. Ma még nem áll rendelkezésünkre kellő mennyiségű értékelhető lelet, amelyek alapján biztosan meghatározhatnánk a magyar honfoglalók által itt talált népesség jellegét. A szláv koncepció ellen szól sok olyan lelet, amely lovas, félnomád életmódot folytató népcsoportokra jellemző.
A legendáknál maradva, a város alapításának legismertebb mondája a Szász nevű pásztorról és a két viaskodó bikáról szól. Lehoczky Tivadar, a környék jeles kutatója erről így vélekedik: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevű pásztor a mostani római katolikus templom helyén viaskodott két bika feltúrt nyomában nagy kincset talált, s azon e templomot építtette, s e körül később Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonítani nem lehet.”[16]
A XIX. és a XX. század során a város területén a X. századból való sírokat találtak, ahol az elhunytakat jellegzetes magyar szokás szerint temették el. Létezik egy olyan elképzelés, hogy maga a város két település: a királyi népek lakta Bátor, illetve a szász hospesek alapította Lampertszásza nevű helységből jött létre.[17] Ez a feltételezés viszont az általánosan elfogadottal szemben keltezési problémákat vet fel, hiszen Magyarország területén bizonyíthatóan a XII. század első felében jelentek meg először a szász jövevények. Sőt, még a szász népmegnevezés is vita tárgyát képezhetné. A hagyomány Beregszász alapítójának Lampert Árpád-házi herceget tartja, aki 1063-tól bírta e földet, innét az elnevezés is: Villa Lamperti, azaz Lampertház.  I. Béla, a tragikus véget ért lovagkirály  szívesen vadászgatott a környék végeláthatatlan és vadban gazdag őserdeiben.[18] Ebbéli tevékenységében utódai is szívesen követték.  Rupp Jakab szerint a mezővárost a II. Géza által behívott, aranybányászattal és szőlőműveléssel foglalkozó szászok alapították, innét a Lampertszásza vagy Luprechtszasza elnevezés. De az elnevezés első része arra enged következtetni, hogy inkább újraalapították vagy egy kisebb, már lakott települést fejlesztettek várossá. Ezt látszik alátámasztani azon adat, mely szerint a települést 1141-ben elpusztították a kunok.[19] A város lakosságát 1241-ben mongol hordák irtották ki vagy fűzték rabszíjra. Batu kán és Kajdan pusztító seregeinek távozása után a Beregvidék, és maga a város is teljesen elnéptelenedett, ezért 1247-ben IV. Béla király, a második honalapító új telepeseket költöztetett a városba, akiket a kor szokásainak megfelelően széleskörű jogokkal ruházott fel. Az új telepesek jogait később fia és ellenlábasa, V. István is megerősítette.[20] A szilaj és tehetséges ifjabbik király már apja életében is a környék korlátlan ura volt. A Beregvidék ugyan nem tartozott a szorosan vett dukátushoz, de mivel István a főkirály seregeit csatában megverte, az ország felében tényleges királyként uralkodhatott.
A XV. század második felétől kezdve az oklevelek, királyi rendeletek stb. a várost mai magyar nevén említik.[21]

Az aranykor

A IV. Béla király által kiadott kiváltságokat Anjou Károly Róbert kétszer is megerősítette: 1320-ban, majd 1325-ben. A szász identitás (Magyarországon szinte minden német jövevényt előszeretettel neveztek szásznak, így vált a bajor, thüringiai, frank, lotharingiai, flamand hospesek egységes nevévé, ami bizonyos összetartozási érzést is kölcsönzött számukra – L. J.) sokáig fennmaradt, ezt mutatja egy 1327-es adat, amikor a német ajkú Eberhard fia Péter volt a város bírája. 1342-ben Nagy Lajos király pallosjoggal ruházta fel Beregszászt, és egyik oklevelében szabad királyi városként említi.[22] Az I. Lajos király által kiszélesített jogokat több későbbi uralkodó is megerősítette: Lajos lánya és utóda, Mária, annak férje, Zsigmond, valamint I. Ferdinánd, Miksa, az 1588. évi rendeletében I. Rudolf és 1665-ben III. Ferdinánd is.[23]
Beregszász a XIV. század második felében élte virágkorát. A várost északról övező hegyekben aranyat és követ bányásztak, a napsütötte dombokon szőlőt műveltek, a széles mezőkön pedig mindenféle gabonát termesztettek. Erzsébet királyné udvart tartott itt, és két kolostort alapított, 1370-ben domonkos-, 1377-ben pedig ferences-rendit.[24] A város fontosságát jelzi, hogy Marocha beregi ispán egyúttal a királynő főlovászmestere volt, s hogy Bebek Imre országbíró rendeletére 1388-ban nemesi országgyűlést tartottak itt.[25] Ilyen megtiszteltetéssel nem sok kárpátaljai település büszkélkedhet.
A XV. században megkezdődött a hanyatlás: 1422-ben, 1463-ban és 1484-ben a várost Munkácshoz tartozó oppidumként említik, ekkor már a Lamprechtszasza, Lampertháza és a Beregszász elnevezés váltakozik.[26] Ez a tény nem meglepő, hiszen abban a korban a személynevek is számtalan formában jelentek meg a hivatalos okmányokon. Jellemző példa erre a magát jobbágyi sorból esztergomi érsekké és pápaaspiránssá felküzdő Bakócz, Bakucz vagy Bakács Tamás, aki viszont következetesen Erdődi Tamásként nevezte önmagát, ezen a néven írta alá főpapi leveleit is.
Egy 1495. évi oklevél Lampertszászt Geréb László erdélyi püspök és testvére, Geréb Péter országbíró birtokaként említi.[27] 1552-ben Kálmáncsehi Sánta Márton részvételével református, vagy ahogy akkor mondták, helvét irányzatú protestáns zsinatot tartottak itt, amelyen a fülbegyónás eltörléséről és az oltárok lerombolásáról döntöttek.[28] A református hívek 1548-ban foglalták el a katolikus templomot, és Radán Balázst választották meg esperesnek. Ez a neves férfiú írta a régi énekeskönyv 280. dicséretét.[29]
Évezredes fennállása alatt Beregszászt számtalanszor tépázták meg a történelem viharai. 1566-ban a hazafelé tartó krími tatárok dúlták fel. A házak nagy részét felégették, a lakosságot elhurcolták, vagy legyilkolták.[30] De nemcsak idegen katonák sanyargatták a város lakosságát. Feljegyezték, hogy Dálnoki Székely Antal császári parancsnok a korábban elűzött szerzetesek javaira tette rá a kezét, de cudarul bánt Beregszász lakosságával gróf Esterházy Miklós is, aki házassággal nyerte el a munkácsi uradalmat, benne Beregszásszal. Hatalmaskodása oda vezetett, hogy a lakosok a környező hegyekbe és erdőkbe menekültek, csak Vajda István főbíró II. Mátyás királytól hozott védlevele bírta rá őket a visszaköltözésre.[31] 1657. június 17-én a II. Rákóczi György erdélyi fejedelem vezette szerencsétlen lengyelországi hadjáratot megbosszuló Lubomirsky marsall vezetésével lengyel csapatok pusztították el a várost, amely akkor a fejedelem birtokát képezte. Az 1418-ban épült templom falára, amely 1519 óta főesperesség volt, a „Vicem pro vice reddo tibi bone vicine” feliratot rótták fel.[32] A templomot 1522-ben felújították. Ezt követően kétszer is leégett, a már említett lengyel dúláskor 1657-ben és 1686-ban, a munkácsi várőrség támadása során.[33]
Az ezt követő időszakban Rákóczi birtoka volt, majd Zrínyi Ilona és Thököly Imre tulajdona. Mint ilyet, Caprara és Caraffa császári generálisok elfoglalták és megszállták. 1686. június 3-án a Munkácsról kiütött Radics András vezér a Beregszászban állomásozó németekkel és labancokkal vívott harc közben felgyújtotta a várost és annak templomát. Utóbbi sokáig állt romos állapotban. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme többször is megfordult a városban. 1703. december 20-21-én itt adta ki fegyverbe szólító, nevezetes felhívását a vármegyékhez. A hagyomány úgy tartja, hogy Tarpa és Vári községek mellett Beregszászban, a római katolikus templom, a postahivatal és az Arany Páva étterem behatárolta téren bontották ki a szabadságharc első zászlait. 1717-ben a betörő krími tatárok Beregszászt is feldúlták.[34]
Új korszak vette kezdetét, amikor 1726-ban gróf Schönborn Lothar Ferenc mainzi érsek tulajdonába került a város, aki 1731-ben anyagi támogatással járult hozzá a megyeháza felépítéséhez. 1743-ban kijavították a harangtornyot, 1804-ben pedig új tornyot építettek.[35]  A Schönbornok – akik a köztudattal ellentétben németek voltak, nem osztrákok –, igyekeztek fejleszteni és támogatni a várost. Egy  Schönborn gróf például pénzzel segítette Ham János szatmári püspököt a katolikus templom újjáépítésében.[36] A XVIII. század közepe sem kímélte a város lakosságát, 1739-ben nagy tűzvész pusztította el a település nagy részét, mígnem az 1742-es pestisjárvány 300 halottat követelt. Ennek tudható be az 1749-es újabb német betelepülés.[37] A református templom építését 1715-ben fejezték be, viszont annak tornya jóval később, 1780-ban készült el. 1918-ban leégett, 1921 és 1929 között építették újjá.[38] A mesterembereket ekkor már csehszlovák koronában fizették meg.
1836-ban alakult meg az állami postahivatal, amely nem is olyan régen vesztette el önállóságát az Ukrán Posta egy szerencsétlen rendelete nyomán.

image014

A XX. század viharos évtizedei

Beregszász 1867 és 1918 között a nemes Bereg-vármegye központja volt. 1918. november 15-én vonultak be ide a cseh csapatok, de korábban román hordák fosztották ki. Az 1920. évi trianoni döntés nyomán a Kárpátalját alkotó négy megye területének nagy részével együtt az I. világháború győztes hatalmai által mesterségesen létrehozott Csehszlovákiához csatolták. A csehszlovák megszállás éveiben államilag támogatott és finanszírozott erőszakos csehesítés folyt a városban. Jellemző, hogy a jövevények – főleg hivatalnokok, csendőrök, katonák stb. – nem tudtak gyökeret verni itt. Ugyanakkor, aki manapság végigautózik a város utcáin, sok esetben még a csehszlovák érában lerakott macskaköveken közlekedhet. 1939. március 14-18. és a szovjet megszállás között újra megyeszékhely volt.[39] 1938. november 9-én került vissza a Magyar Királysághoz. Ezen a napon a Piac téren (ma: Hősök tere – L. J.) a város lakossága örömujjongással fogadta a bevonuló magyar honvédeket. A téren 1942. május 31-én avatták fel az I. világháborúban elesett hősök emlékművét, amit a megszálló Vörös Hadsereg lebontatott, és annak anyagából felépíttette a 138. lövészhadosztály elesett katonáinak emlékművét. Az 1945. június 17-én felavatott emlékmű 13 szovjet katonának állít emléket.[40]  Korabeli tanúk szerint ezek a katonák nem harcban estek el, hanem beszabadultak a várost övező szőlőhegy pincéibe, ahol mohóságukban belelőttek a hordókba, és részeg bódulatukban a kiömlő borba fulladtak.
A szovjet időszakban a város közigazgatási része lett három falu: Búcsú, Tasnád és Beregvégardó.
Mint említettem, fennállása során a várost nevezték már Lampertházának, Luprechtszászának, Lamperthausnak, Beregsass-nak, Berechovének, Beregovónak, de a kárpátaljai magyar ember számára mégiscsak Beregszász marad. Mindörökké.

 

Bibliográfia

 

  1. Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György. Második, bővített és javított kiadás. Talma Könyvkiadó, Baja, 1998.
  2. Magyar helységnév-azonosító szótár.: Lelkes György. Balassi Kiadó, Budapest, 1992.
  3. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I. kötet. Pesten, Nyomatott Kozma Vazulnál, 1851.
  4. Fényes Elek: Magyarország leírása. I. rész. Magyarország általánosan. Pesten, Nyomatott Beimelnél, 1847.
  5. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1890.
  6. Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre. II. kötet. Az egri érsekség – egyháztartomány. MTA Történelmi Bizottsága, Pest, 1872.
  7. Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyar-ország vármegyéi és városai. (Régi magyar települések kislexikona.) Anno Kiadó, Budapest, 1999.
  8. Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 1996.
  9. www.karpatinfo.net/turizmus/
  10. www.bereg.net
  11. http://hu.wikipedia.erg/wiki/Beregsz
  12. www.csatolna.hu
  13. www.karpataljaturizmus.net

Érintőlegesen:

  1. Bodor Antal–Gazda István: Magyarország honismereti irodalma 1527–1944. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1984.

2. Eötvös József: Magyarország 1514-ben. II. kötet. Szépirodal-mi Könyvkiadó. Budapest, 1952

[1] www.karpatinfo.net/turimus/

[2] www.bereg.net

[3] Magyar Helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György, 113. p.

[4] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz

[5] Hivatalosan csak a megyei tanácsban születet erről döntés. Országos szinten ez nem érvényesül.

[6] www.bereg.net

[7] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[8] www.karpataljaturimus.net

[9] www.csatolna.hu

[10] www.karpataljaturizmus.net

[11] www.csatolna.hu

[12] www.karpataljaturizmus.net

[13] www.kapataljaturimus.net

[14] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz

[15] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 455. p.

[16] www.bereg.net

[17] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.

[18] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 456. p.

[19] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[20] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.

[21] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.

[22] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457. p.

[23] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.

[24] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[25] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457-458. o.

[26] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.

[27] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.

[28] Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.

[29] www.karpataljaturizmus.net

[30] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.

[31] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 459. p.

[32] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.

[33] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[34] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 460-461. p.

[35] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[36] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 373-374. p.

[37] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 462. p.

[38] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[39] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 39. p.

[40] www.karpataljaturizmus.net

A mezsgye

Nem embernek való vidék.
Már ha vidéknek nevezhetnénk e mindentől érintetlenséget, e mindenben érintettséget. A határt, amelynek se időben, se térben élhető kiterjedése, se saját történelme, otthona nincs.
E senkiföldjének egyedül jelzése van.

Hogy milyen birodalmakat választ el egymástól, voltaképp mindegy. Istenek földjét az emberekétől,  nappalt az éjtől, nőt a férfitól, eget a földtől. Paradicsomot a Pokoltól, szomszédos országokat, két embert akár. Mindegyiknek megrajzolja ábrázatát, körvonalait, mintegy meghatározza mibenlétét – láttat, mutat, érzékelhető, különálló individuummá tesz: egyszerre teremt bensőséget s körvonalat, mutat rá egy lény lényegiségére:
mégse tartozik sehová.

Egy őrbódé, egy sorompó, egy nyomsáv.
Első lenne az őr otthona, amely persze nemigen otthon, benne aligha férne el bármi otthont teremtő tűzhely; ebédlőasztal, kényelmes karosszék, pihe-puha ágy. Csupán egy kicsi, kényelmetlen lóca, egy keskeny íróasztal. Egy szög a falban.
Falaival, tetejével, nyílásaival akárha egy felkiáltójel, egy meztelen tengely lenne;
egyedül vertikalitása a lényeges, mintha fel s lefelé mutatna csupán.
E tengelyre épp merőlegesen áll a sorompó; akár egy kert kerítése s kapuja.
Rúdja többnyire leengedve áll, s fel csak akkor engedik, ha érvényes passzussal érkező utas érkezik. Az útonjáró, az átlépő természetesen megfizeti az árát a határátlépésnek. E röpke intenzív, teljesen kiszolgáltatott, egyúttal tértől, időtől szabad pillanatra, az átlépés, az átmenet pillanatára megadja a határnak, ami jár. Elfogadja a senkiföldje létezését, amely saját s a megközelítendő másik létezőségét adja. A határt, amely sosem a határból önmagából, de a határon innen és onnan lévő felől értelmezhető.
A határt, ami az elválasztottakban önmagukban létezik.

Ha a sorompó a kerítéskapu, a nyomsáv a határ meztelen kertje, pomeriuma, vetetlen anyaföld.
Tiszta, szeplőtelen, akár a sivatag, de azzal szemben nem lepusztultsága, kiéltsége miatt az: tisztán tartása mindennapi ápolást kíván. A tiltott határátlépések ellenőrzését követő hajnali gondozás után belé újabb barázdákat gereblyéznek.
A legkülönfélébb népek hagyományai sokat tudnak erről. Hogy ebből a mindennap újra szűzzé váló anyaföldből, annak rovott hasadékaiból miként születnek az istenek. A hinduknál Szítá istennő, az etruszkoknál Tarchies, a vénarcú kisded akár.
De ezekről a barázdákról, jelekről, ábrákról az arcok történései, mintázatai, az eleven ábrázatok is sokat árulkodnak. Egy éltes homlok redői, egy szemsarok nevető szarkalábai, egy jegesen összepréselt, szélein enyhén felhajló ajak titokzatos mosolya. Egy gyermek első felsírása, egy távozó lélegzet hangtalan illanása. Megnyíló szeméremajkak. Egy születő költemény, a szerelmesek első csókja. Kőzetlemezek összeütközéséből magasodó hegységek, homályba vesző eredetű magaskultúrák.
A formába zárt kinyílás ünnepéről. A pillanatra virágba lobbanó örökké új örökkévalóságról.
S a határban mindig minden ebben az egyszerre érkezésben-távozásban,
újra- s újraszületésben, elmúlásban van.

Nem embernek való vidék. Lakhatatlan, élhetetlen, szinte elviselhetetlen.
Egyszerre állandó feszültség, kitettség, egyszerre végtelen szabadság, félreeső, elhagyatott, lángoló nyugalom: s noha érintetlensége tőlük oly távol áll,
mégis a legtöbbet tudja az életekről, formákról, istenekről, emberekről, terekről, időkről.
S nem embernek való a határőr élete sem, időre legyen bár határon innen vagy túl átmeneti háza, népe, otthona.

Ámde így vagy úgy – eppur si muove (!):
jönnek-mennek
határőrök, istenek, emberek, mennyek, földek, népek és országok,
színek, formák, dallamok –
feledik, majd egyszer csak újra emlékeznek rájuk.
S örökkön újra- s újrahúzzák a határokat.

allamhatar

A Ronaldo-fantazma

 

Legkésőbb abban a pillanatban, amikor a lepke Ronaldo szemöldöke körül repdesett, miközben ő a földön ülve a térdét fogta és a magyar kommentátor valami olyasmit mondott, hogy az a szegény lepke nem is tudja, hogy a világ egyik „legdrágább élőlényére” (!!!!) szállt rá, legkésőbb akkor világossá válhatott, hogy Ronaldo, az a Ronaldo, akit a képernyőn látunk, és aki szimbolikusan akkor is jelen van és hat a pályán, ha épp nincsen jelen, aki függetlenül attól, hogy jól játszik vagy nem, hogy rúg gólt vagy nem, alkalmas arra, hogy néhány kamera kifejezetten csak őt filmezze, tehát kiderülhetett, hogy az áldott és átkozott Ronaldo, akire rászállt a lepke, nem valós, hanem fantazmatikus élőlény.

Szétplasztikázott arca, ez a „facies hippocratica”, a végső arc fantazmája. A Vágy arca ő, a hisztérikus női „szubjektum”, hystero, bolygó méh a pályán, aki épp a csúcsponton nem lehet ténylegesen is, a maga testi valójában jelen: neki nyerik meg az EB-t, de nem ő nyeri meg. Mivel ezt a játékot csak maszkulin szubjektumok nyerhetik meg. Tehát neki meg kell sérülnie, fel kell áldozódnia, hogy ő lehessen a megajándékozott, s hogy nem is annyira professzionális, mint inkább anarchikus valós jelenléte ne zavarhassa a végjátékot. Ronaldóra, a valóságos Ronaldóra ezen a ponton már nincs szükség, teljesen meg kell hasadnia: egyrészt jellé, a Játék és a Tőke végső ikonjává kell lényegülnie, másrészt a szimbolikus végjátékból kiűzött imaginárius, láthatatlan Másikká, aki a játék lehetetlen és elérhetetlen „telosza”, épp azért mozgatója is.

 

blue_orchid

 

Az egyedüli mozzanat, ami ebben az egészben talán Valósként vehető számba, az a testi fájdalom, ami figyelmeztetett arra, hogy Ronaldónak valós teste is van, minden más virtuális – ha csak nem a győzelemmel mindig egyidejű vereség fantomfájdalmát jelezte előre a baleset. A fantasztikus-hisztérikus test valós szülési fájdalmait láthattuk egy pillanatra, amikor a „vezérjelölő”, aki mintha titokzatos módon feminin vonásokkal rendelkezik, kiíródik a játékból és minden kiszámíthatatlanná válik, vagy egy más logika szerint válik irányítottá. Ronaldo és a lepke: a foci klasszicista-pszichoanalitikus pillanata, Pszüché pillangóval.

depositphotos_94285580-Male-mannequin-nude-torso