Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Szabad és függő (Egy új iskolamodell)

Hozzászólás most!

Nyilván számtalan értelmiségi szülőben ma is felvetődik: miért nem otthon tanítom a gyerekemet. Bár a különböző háttérből érkező gyerekek együttes oktatása speciális szaktudást igényel, de egyetlen gyereket senki sem oktathat a saját anyjánál-apjánál személyre szabottabban vagy gondosabban.
Ámde a legszeretetetteljesebb és legodaadóbb otthoni oktatás sem képes pótolni egy eleven gyerekközösséget. Ez azért fájdalmas veszteség, mert a társadalmi beilleszkedéshez szükséges készségeket a kisgyerek nem a szülőtől, a tanító nénitől, hanem a többi gyerektől lesi el.
A rossz pedagógusoktól vagy a más társadalmi osztályoktól való félelmükben (ezt a félelmet nyilvánosan kevesen vallják be) sokan magán- vagy alternatív iskolákba menekítik a gyerekeiket. Ennek is van pedagógiai értelme: a kémiát, a fizikát vagy bármit nyilván könnyebb megtanítani azonos módon szocializált gyerekeknek – ilyenkor a pedagógus is kevésbé fusztrált, és nyilván több ereje marad odafigyelni az egyéni különbségekre. A valódi elitiskolák politikai kártékonysága viszont létező veszély, és akár a liberális demokrácia most tapasztalható megroppanásával is kapcsolatba hozható. (Tölgyessy Péter érdekes elemzése a „bukásban” az elitegyetemek szerepét emeli ki[1].) Hiszen nem vitatható, hogy mennyire ártalmas olyan elitet kinevelni, amelynek csak dogmái, előítéletei vagy nosztalgiái vannak a „szegényekkel” vagy a „kisebbségekkel” kapcsolatban, ámde nincsenek valós társadalmi tapasztalatai. Az integrált oktatás – úgy vélem – nemcsak pártokhoz kötődő, divatos politikai jelszó, hanem egy egyre sűrűbben lakott  (és egyre zavarosabb) bolygón a demokratikus együttélés ésszerű feltétele is.
Az „integráció” kelet-közép-európai megvalósulása siralmas és visszataszító. Hiszen nálunk a nagyvárosi elit alternatív iskolákba menekíti a gyerekeit, miközben bőszen ostorozza és rasszistázza a vidéki alsó-középosztályt, aki ugyanígy próbálja „megmenteni” a saját gyerekeit – azaz különféle trükkökkel elkülöníteni a roma tanulóktól. A szabad iskolaválasztás ilyen „értelmezése” az egyik legnagyobb csapás a társadalmi szolidaritás eszméje ellen, és ez is hozzájárult nyilván a kelet-közép-európai elitek hitelvesztéséhez.

Ám nem tekinthetünk el a magyar középiskolák rohamosan romló színvonalától, amelyhez az a fájdalmas felismerés társul, hogy politikailag sem működőképesek: konzerválják az otthonról hozott különbségeket. Ez az „elitizmus” semmiféle intellektuális nyereséggel nem jár: a két világháború közötti iskolákkal ellentétben ma a diákok egyre romló tudással, egyre csekélyebb műveltséggel érkeznek az egyetemekre.
De vajon a hiányos műveltség az egyetlen, ami megnehezíti a belépést a felsőoktatásba?
Még a bölcsészkarokon sem az ismeretanyag hiánya a legfájdalmasabb. Természetesen a hallgatóknak akármikor megtaníthatjuk az „alapokat” a szonett rímképletétől Arany János szülőhelyéig, de a logikai-kombinatorikus készségeket, a fogalmi gondolkodás kereteit nem huszon- hanem inkább tizenévesen a legcélszerűbb és legkönnyebb elsajátítani. (Azokon az elbliccelt kémia és fizika órákon, ahol azt színleltük, hogy az irdatlan anyagból bármit megtanultunk.) Én legalábbis a természettudományos oktatás válságának tudom be, hogy a hallgatók egy része képtelen koherensen gondolkodni, bármiféle okfejtésben ellentmondásokra vagy akár összefüggésekre felfigyelni – egyáltalán irodalmi szöveget elemezni.

A műveltség átstrukturálódását iskolán kívüli okokkal is magyarázhatjuk, ennél sokkal nehezebb értelmezni a közoktatás politikai kudarcait.
A különféle hátterű hallgatók otthonról hozott közösségi stratégiái sem egyformán könnyítik meg az iskolai beilleszkedést, nyilván ez a magyarázata annak, hogy a más-más kulturális közegből jött tanulók teljesítményei olyan különbözőek. De  miközben mindez nyilvánvaló, az iskoláknak úgy kell tenni, mintha ezek a hagyományok mégis egyformán jól adaptálhatók lennének. Pedig a gépek angolul beszélnek, az érettségin méterben, és nem könyökben vagy lépésben számolunk, és a fizika törvényeit sem sem kecsua vagy kínai, hanem nyugati gondolkodókról nevezték el. Ahogy a matematika főbb tételeit, úgy a világtörténelmet is a győztesek (ma már bűntudatos győztesek, de győztesek) írják – hát csoda-e, hogy a kilencedik osztályos, a nyugati gondolkodás felsőbbrendűségétől elkábult Ahmed zavarban van? Hiszen tőle azt várják, hogy ugyanúgy gondolkozzon, számoljon, teljesítsen, mint a győztesek, de szünetekben, tornaórán vagy „egyébként”  legyen büszke a származására.  A nem a többségi társadalomból jött kamaszok mindezt a gyengeség vagy a cinizmus jeleként értelmezik.

A nyugati iskolák nem feltétlenül azért ontják magukból a fusztrált,  ellenséges, iskolai kudarcoktól megsebzett fiatalokat, mert a tanáraik nem elég „korszerűek”, hanem mert nagyon is azok – mert maga az iskola is épp olyan ellentmondásosan viszonyul a multikulturalizmushoz, mint a társadalom. Miért is viszonyulna máshogy? Ha a megmondóemberek is csak zavartan hablatyolnak a sokszínűség értékeiről, akkor mért lenne bölcsebb egy fizikatanár vagy egy iskolaigazgató? És az integrálódó kamaszok nézőpontjából még számos kérdés megfogalmazható. Ha a tolerancia tényleg számít valamit, akkor miért olyan engesztelhetetlenül intoleránsak a nyugatiak egymással? Ha a tolerancia és az univerzalizmus érték, akkor ki szabja meg, hogy kire-mire kell toleránsnak lenni – miért nem fér el a szinte parttalan multikultiban a csador, a szeméremajkak eltávolítása… vagy akár a más vélemény.
A kamaszok olyan gondolkodó lények, akik nem elégednek meg a jelszavakkal: ők tényleg úgy érzik, azért járnak (vagy azért kényszerítik őket) iskolába, hogy az „urak”, a „fehérek”, a „gádzsók”, a „keresztesek” kultúráját tanulmányozzák – és ezen a politikailag korrektség sem sokat változtat.
Mert maga az iskola nem képes megoldani a nyugati demokrácia szemléleti ellentmondásait, ám mivel rendszeresen kamaszokkal, fiatal felnőttekkel foglalkozik, ezért nincs annyi lehetősége, hogy „elkonferenciázza” a problémákat. A kamaszok pedig mindig mindenhol kamaszok: azonnali válaszokat akarnak.

Az iskolák „küldetésévé” emelt multikulturalizmus persze nem feltétlenül liberális érték. Gondolhatjuk úgy, hogy hiába vagyunk olyan gőgösek – már egyfajta dölyf a rajtunk örökösen eluralkodó „eljött a világvége”-hangulat is – nem tudhatunk mindent, nemcsak bűnösök vagyunk, hanem tudatlanok is. A világ állandóan változik: holnap talán majd olyan emberi tapasztalatokra is szükségünk lehet, melyek ma joggal tűnnek bizarrnak, idejétmúltnak vagy nevetségesnek. Tehát nemcsak udvarias, hanem racionális döntés is megbecsülni mások kulturális hagyományait.
Egyetlen iskola persze képtelen arra, hogy – akárcsak elvben – minden hagyományt képviseljen, ami nem jelenti, hogy ne lenne hasznos, hogy a gyerekek a lehető legtöbb félével találkozzanak. Épp ezért nem szükséges rokonszenveznünk a hiearchizált „tudásközpontokkal” vagy bármiféle túlzott központosítással.  Meggyőződésem, hogy a mai középiskolák épp ezért működésképtelenek, mert egy széthulló világban próbálnak univerzalisztikus értékrendet közvetíteni – ami tulajdonképpen érthető is, hiszen nehéz szilárd értékrend nélkül hitelesen tanítani.  A megoldás talán nem az lenne, ha a „központi” irányelveket folytonosan tökéletesítjük és korszerűsítjük, hanem ha az iskola falain belül többféle értékrendnek is helyet adunk.

escher__belvedere_926_521_s_c1_c_middle

Az én oktatás- és művelődéseszményem az érett középkor pluralizmusában gyökerezik, ahol az értékalapúságot többféle intézmény (többféle nyelv és  értékrend) békés egymás mellett élése biztosította. Az érett középkor egyetemei ugyan büszkén universitasnak nevezték magukat, de tudásmonopóliumaikat nem voltak képesek a társadalom egészére kiterjeszteni. Nem is voltak univerzálisak a szó mai értelmében, nem oktattak egy csomó mindent, például kortárs, népnyelvű irodalmat, történelmet, politikai filozófiát vagy a mi fogalmaink szerinti művészettörténetet. Természetesen a népnyelvű irodalom is élt és virágzott, de az ilyen alkotásokat inspiráló főúri udvarok (vagy az olyan művelt mecénások sem, mint Charles d’Orléans) sem gondolták úgy, hogy nekik okvetlenül befolyással kell lenniük a Sorbonne filozófia- vagy esztétika-oktatására.
Ám ezek a párhuzamos intézmények mégsem eredményeztek párhuzamos társadalmakat. Az akkori értelmiségiek könnyebben és szabadabban mozogtak az akkori intézmények között, mint a mai, akadémiai központokat, szalonokat, szekértáborokat kerülgető fiatalok.

Pedig a mai gyerekek iránti egyik legfontosabb szülői elvárás, hogy „mozgékony” legyen, hogy ügyesen „feltalálja magát” különféle közösségekben. A szülők nem azért hurcolják végkimerülésig a gyereket különórákra, tanfolyamokra, mert bíznak abban, hogy a lányukból-fiúkból balett- vagy hegedűművész lesz, hanem mert – helyesen – felmérik, hogy a gyerek jövőbeli sikerének a záloga, hogy korán megtanuljon alkalmazkodni különféle értékrendekhez és közösségekhez. De ez csak a nagyvárosi, középosztálybeli gyerekek kiváltsága: egy falusi iskolás élete legtöbb óráját – egyetlen szerepbe betonozva, lúzerként vagy hangadóként – ugyanabban a gyerekközösségben tölti el.
A személyre szabott vagy emelt szintű oktatás igénye természetesen a magyar állami középiskolákban is megjelenik. De az irdatlan kötelező óraszám, a tanári foglalkoztatás feltételei nem teszik lehetővé, hogy a fakultációs oktatás keretében valóban más közösségekbe, vagy más szemléletű tanár csoportjába kerülhessenek a gyerekek.

Pedig a stabilitás és nyitottság egyensúlyát az iskola úgy is megőrizhetné, ha a hét három napján (akár angol nyelven, de mindenképp hagyományos módon) megtanítaná a természettudományos tárgyakat, retorikát-kommunikációt, készségtárgyakat és informatikát, egy nap (természetesen magyarul) a nemzeti hagyományhoz kötődő tárgyakat, irodalmat és történelmet, az ötödik, a „szabad napon” pedig korongozást, táncot, kreatív írást, környezetvédelmet vagy akármit. Egy ilyen struktúrában már könnyű elhelyezni a „másságot.”
A szegényebb gyerekek számára is elérhető „szabadság”, „választás” természetesen nem megvalósítható a törzsanyag ésszerű csökkentése nélkül.
De még így is felvethető több ellenérv: egy kisvárosi középiskola egyszerűen nem képes ennyi alternatív műhelyt  a „szabad napokra” magához vonzani. Ez valóban így van, de egy ilyen pedagógiai igény a lokális kulturális élet gazdagodását is maga után vonná: a számos érdeklődő középiskolásra tekintettel már érdemes lesz egy kisvárosban is természetbúvár-kört, sakk-egyletet, hagyományőrző csoportot, irodalmi műhelyt, amatőr színházat alapítani.
És valóban jogos az aggodalom, hogy egy gyerek egy ilyen „félig-meddig nyitott” iskolában ellenőrizetlen hülyeségekkel (is) találkozik. Ez elkerülhetetlen, ám nincs másképp a társadalomban sem. De én szeretnék azért olyan bölcsészhallgatókkal találkozni, akik középiskolás korukban angolul elemezték Swift Szerény javaslatát, aztán egy más felfogású tanár vezetése mellett illusztrálták a Walesi bárdokat, végül (a heti „szabadnapokon”) egy helyi költő vezetésével tanultak meg haikut írni.
Bár én egy ilyenfajta – a konzervatív és liberális oktatás előnyeit ötvöző – középiskolai modellt tartanék leghasznosabbnak, azt nem gondolnám, hogy egy ilyen oktatási modell Patagóniától Grönlandig felvirágoztatná az emberiséget (…és legyőzné az ebolát, a rasszizmust, és meghosszabbítaná az emberi életet.) Pusztán azt állítom, hogy ez a modell a számtalan hagyománnyal együttélő, a „Nyugathoz” való felzárkózást még mindig célnak tekintő Kelet-Közép-Európában működőképes lehet.

images

[1] (http://index.hu/kulfold/2016/12/23/tolgyessy_peter_elemzes_a_nepuralom_uj_modellje_kulpolitikai_2_resz/

Bejegyzések

Eltékozolt vizek

Hozzászólás most!

Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

20150717gemeskut-a-felkelo-nap-elott

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html

Bejegyzések

Jenci, 1956

Hozzászólás most!

Avanti Ragazzi di Pest! – énekelték az olaszok, s éneklik ma is a Lazio-meccseken, ha igaz.
Jenci unokabátyám jut eszembe, aki azokban a hónapokban nem pesti srácnak, hanem szabadságharcosnak nevezte magát. Mennyi múlik az elnevezésen? Szinte semmi.  Kevés, egyre kevesebb. A lényegen nem változtat.
Jó ideje annak, hogy „pestisrácozunk”, amolyan deheroizáló, felnőttes, vállveregetést helyettesítő mosollyal. Magyar dolog? Inkább életkorhoz kötődik. Az emlékezésnek is van életkora, s még nem állapodott meg, hogy komolyan vehető-e annyi halott, könny, emberveszteség; s a hozadék is mérlegelendő. Az irtózatos hozadék.  Ami persze hódoltságviselten nálunk korántsem példátlan.
Jenci – Baradlay Jenő és apja után – végül néhány hónapos nálunk bujkálás után itthon maradt. Mérnök lett, családot alapított. Közel nyugdíjához vitte el egy szívroham. Apját, Jenő bácsit – első nyugdíjas napján. Érdekesek ezek a magyar szívek. Sprenczből magyarosítottak Székelyre. Az emberi test verőereinek száma véges. Egy Jencinél is elszorítva maradhatott.

(Kompnapló)

lead_370

Bejegyzések

Trey Pearson keresztény rockzenész vallomása (“Keresztények a melegekért” honlap)

Hozzászólás most!

„Egyáltalán nem akarok sírni, csak annyira esedékes volt már.”

A 35 éves Trey Pearsont már a velünk készített interjú felénél hatalmába kerítették az érzelmei. Nem nehéz megérteni, miért: tizenöt éve énekese az Everyday Sunday keresztény rockegyüttesnek, azonban ezen a héten kockára tette a népszerűségét, és bevallotta a rajongóinak, hogy meleg.
„Azért döntöttem úgy, hogy előbújok, mert már nem tudtam olyasvalakinek mutatni magam, aki nem vagyok” – mondta.
Pearson bejelentésének nagy a jelentősége. Az Everyday Sunday ugyanis negyedmillió lemezt adott el 2001 óta, a Wake up! Wake up! című dala volt 2007 legnépszerűbb keresztény száma, és a 2009-ben megjelent „Best Night of Our Lives” című albuma a 200 legnépszerűbb közé került. Pearson mind az 50 államban és 20 további országban turnézott, és többek között olyan keresztény előadókkal játszott együtt, mint Toby Mac, a Switchfoot, a MercyMe, vagy Jeremy Camp.
A (614) magazin, egy szórakoztató és kulturális témájú columbusi magazin egy tizenkét  oldalas címlapsztoriban fog beszámolni Pearson történetéről, ami ismerősen fog hangzani mindazoknak, akik vallásos közegben nőttek fel. Pearson egy konzervatív keresztény családban nőtt fel, ahol azt tanulta, hogy a szexuális beállítottság választás kérdése. Habár fiatal korától tudta, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik, próbálta elnyomni az érzéseit, hogy hetero lehessen.
„Sosem akartam meleg lenni” – mondja a (614)-nek. „Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett.”
Közel nyolc éve Pearson összeházasodott egy nővel annak reményében, hogy ideális, heteroszexuális élete lesz, ahogyan a közössége eltervezte. Habár a házasságából két gyermek is született, a reményei nem váltak valóra, és Pearson rájött, hogy „így sosem tud az lenni, akire a feleségének szüksége volna.”
„Nem engedtem teret annak, hogy meleg legyek, mert azt hittem, így tudok hűséges lenni a feleségemhez és a gyerekeimhez” – mondta. „De aztán rájöttem, hogy úgy tudom igazán a legjobbat nyújtani, ha az egészséges önmagamat adom.”
Ahogy Pearson elkezdte elfogadni a szexuális beállítottságát, más keresztény vezetők támogatását kezdte keresni. Elsőként Jonathan Martinnak, a „How to Survive a Shipwreck” írójának beszélt erről, aki segített neki tanácsadót találni. Mentora és barátja, Rob Bell, korábbi lelkész és a „How to Be Here” írója szintén támogatta aíbban, hogy mindezt feldolgozza.
Habár Pearson azt állítja, hogy nem él már hazugságban, nem hanyagolja el a hitét sem: még mindig rendszeresen imádkozik és olvassa a Bibliát, egyszer még Jakab levelét is megtanulta. Állítása szerint a Biblia tanulmányozása megerősítette abban, hogy azok a Bibliai versek, amik a homoszexualitásról szólnak, nem tiltják a modern, szeretetteljes, elkötelezett meleg kapcsolatokat.
„Egyáltalán nem összeegyeztethetetlen elfogadni, aki vagyok, és egyben követni Jézust” – állítja. „Isten azt akarja, hogy legyek egészséges, őszinte, teljes, és önmagam.”
Pearson a váltása miatt azok a híres keresztény zenészek közé kerül, akik elkezdték felvállalni a melegségüket, és egy nyitottabb, együttérzőbb egyházi állásfoglalásért harcolnak. Ray Boltz, akinek a dalai kötötték össze az evangélikus egyházakat a 90-es években, 2004-ben bújt elő. A Grammy-jelölt Anthony Williams lett az első melegségét nyíltan vállaló keresztény előadó 2009-ben. Jennifer Knapp, aki szintén Grammy-jelölt keresztény előadó, egy évvel később vallott a leszbikusságáról. Végül 2014-ben Vicky Beeching, a népszerű dicsőítőénekes beszélt arról a The Independent-nek, hogy ő is leszbikus.
Természetesen mindannyian borsos árat fizettek érte. Mivel a keresztény zene rajongói többnyire konzervatívak, és úgy hiszik, hogy a homoszexualitás bűn, egy jó darabig nem fogják a fent említett előadók számait játszani a legtöbb templomban vagy a keresztény rádiókban.
Pearson elfogadja, hogy a bejelentése akár a zenei karrierje végét is jelentheti, de reméli, hogy inkább egy új jövő kezdetét jelzi. Jelenleg újabb dalok írását tervezi, és idén jelenik meg a legújabb lemeze. Szerepelni fog a Wild Goose-on, a júliusi keresztény fesztiválon, és szeretne szerepet vállalni az egyre terjedő „meleg keresztény” mozgalmakban.
„Világosan emlékszem, mennyire nehéz volt elfogadnom saját magamat, és mennyit segített ezen más emberek hangja és története. Ezért kétségtelenül én is szeretnék hangot adni ennek, másokért” – mondja Pearson. „Tudom, hogy egyre és egyre több keresztény jön rá, mennyire fontos ez, és remélem, hogy velük együtt fogom látni a változást.”
Pearson útja ma egyetlen lépéssel kezdődött, és azzal a levéllel, amit azoknak írt, akik támogatták őt és a zenéjét az évek során:
„Kedves rajongóim és barátaim!
A legtöbbünk életében van egy olyan fordulópont, ami megmutatja, kik is vagyunk valójában.
Az utóbbi néhány hónap volt számomra a legnehezebb – ám végül mégis az életem legfelszabadítóbb hónapjaivá lettek.
Összefoglalva a rendkívül hosszú történetemet: elfogadtattam magammal és a családommal, hogy meleg vagyok.
Egy konzervatív, keresztény családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy a szexuális beállítottságom választás kérdése, és ezt magam is teljesen elhittem. Korábban sosem vallottam be magamnak sem, hogy meleg vagyok, nemhogy másoknak. Sosem akartam meleg lenni. Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett. Ezeket a vonzalmaimat és érzelmeimet kamaszkorom óta titkoltam. Egész életemben próbáltam hetero lenni. Feleségül vettem egy lányt, és van két csodálatos gyermekem is: a lányom, Liv hat éves, a fiam, Beckham pedig kettő.
Mindig arról álmodoztam, hogy egy nőbe szeretek bele, és mindigis egy család volt az álmom. Voltaképpen, valóra is vált. De arra is rájöttem, hogy rengeteg időm ment el arra, hogy ellökjem és elzárjam magamtól az igazi érzelmeimet. Több, mint 20 évig próbáltam nem melegnek lenni. Tizenévesként egy olyan viszonyban találtam meg a biztonságot, mint amilyen Jonatán és Dávid között volt az 1Sámuel 18-20. fejezetben. Azt hittem és reméltem, hogy ez a fajta férfi intimitás kitöltené azt az űrt, amit a férfitársaság utáni vágy hagyott bennem. Azt hittem, az elég, ha találok ilyesmi közeli barátokat.
Aztán belegondoltam, hogy a nászéjszakánkon is mehetett volna minden természetesebben. Őszintén, a házasságom előtt még csak nem is csókolóztam nővel. Számomra az minden volt, csak természetes nem. Miközben egyre jobban próbálkoztam, hogy ne legyek meleg, a barátságaimban kerestem intimitást, amivel ellöktem magamtól a barátaimat, és végül a házasságom nem volt kielégítő sem nekem, sem a feleségemnek. Mégis, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Isten akarata, és működni is fog. Azt hittem, hogy ezek az érzések elmúlnak, ha jól csinálom.
Amikor Lauren és én összeházasodtunk, megfogadtam, hogy a tőlem telhető legjobban fogom szeretni, és vele szándékoztam leélni az életemet. Azonban, a legkeményebb próbálkozásaink ellenére is el kellett fogadnom, hogy semmi sem fogja megváltoztatni, ami vagyok.
Hihetetlenül vegyes érzések vannak bennem az életemben bekövetkező változások miatt. Egyrészről bánom, hogy arra tanítottak, hogy ahogy felnövök, tudom ezt kezelni, és ez mennyire megsebzett engem, és mennyi fájdalmat okoztam ezzel Laurennek. De hálás is vagyok a mostani csodálatos barátságunkért, és a két lenyűgöző, gyönyörű gyermekünkért. De ha tovább erőltettem volna, csak még nagyobb fájdalmat okoztam volna mindannyiunknak.
Sosem fogom tudni megváltoztatni, aki vagyok, akármilyen egészséges is legyen a kapcsolatunk, sosem fog megváltozni, amit a lelkem mélyén jól tudok: hogy meleg vagyok. Lauren volt a legcsodálatosabb, legtámogatóbb, legmegértőbb, legszeretőbb és legkedvesebb, mialatt mindezen keresztülmentem. És most azt próbálom kitalálni, hogyan legyek egyben a szülőtársa és barátja, és hogyan neveljük a gyermekeinket.
Rengeteget fejlődtem a hitemben az utóbbi pár évben. Azt hiszem, meg kellett erősítenem más meleg embereket is, mielőtt bevallottam volna magamnak. Hasonlóképpen, én sem várhattam volna el, hogy mások elfogadjanak engem, mielőtt én megtettem volna.
Tudom, hogy hosszú út áll előttem. De úgy vélem, a magammal szembeni őszinteség, és a tudat, hogy Isten ilyennek teremtett, alkotja azt a békét, ami minden értelmet felülhalad. Mintha azt a súlyt, amit éveken keresztül cipeltem, levették volna a vállamról. Még sosem éreztem magam ilyen szabadnak.
Azáltal, hogy ezt megosztom, egy újabb lépést teszek afelé, hogy egészséges legyek, és teljesen elfogadjam magam. A melegségem számomra nem egy ötlet, hanem az életutam. Ez vagyok én, őszintén magammal és másokkal szemben. Ez egy része annak, aki vagyok.
Remélem, hogy meghalljátok az érzéseimet, és szeretni fogtok. Még mindig ugyanaz a srác vagyok, ugyanazzal a szívvel, aki szeretni akarja Istent és az embereket mindenével, amije van. Ez egy részem, amit megtanultam elfogadni, és egy olyan részem is, amit most már ti is ismertek. Bízom Istenben, hogy a szeretete által alakít minden mást.
Szeretettel,
Trey

Christian rock star comes out as gay. Here’s the letter he wrote to the world

Kósa Noémi fordítása

Bejegyzések

NEMZETI ÜNNEPÜNK, AVAGY AKASZTJÁK A HÓHÉRT, METSZIK A BOTANIKUST

Hozzászólás most!

Abban a pillanatban teljességgel magától értetődőnek tűnt. Mármint beleharapni abba a harsan roppanó, hófehér húsú, lédús gyökérbe. Végül is együttlétünk húsz évét vágtam le róla abbéli szándékomban, megifjítsam a tövet. Az első másodpercek nyelven szétrobbanó ízei – mondhatnók – „beteljesítették a várakozást”. A következő másodpercek kevéssé – egy váratlan, égető szúrás. Jel. Majd még egy szúrás, s lángoló fájdalommal a többi – mint kit darázsraj lepett, ámokfutás a fürdőszoba felé. Öblíteni, öblíteni, csak a garatig ne érjen! Előbb víz, majd – hirtelen analízist követőn – tej: tempó, tempó, tempó! Megfulladok. Élni kell. Körülöttem persze egyre többen,

mi történt, mit csináltál, hogy viselkedsz – mondanám, mondanám persze, ezzel a roncsoló vegyülettel a számban ( no ezek a jól értesült keletiek is fenemód tudták, mi a legalkalmasabb toxin a nemkívánatos tanúk elhallgattatására), további paradox grimasz, ahogy ebben az őrjítő, lángoló, öblítő galoppban magam is egyre inkább jól értesült vagyok, kész mindenható, az agyi szinapszisok is nekilódultak, hűvös és forró, sziporkázó lélekjelenlét, csúfos állapotom elemezendő (igen, ez a növény és amikor és ott és abban a kultúrában etc.): ám magamra eszmélő, fenemód szárba szökkenő tudásom még ideig másokkal osztatlan marad, csak a torok, a szájüreg, a nyelv duzzad, lángol, hasad, újabb kristályszikék, pengék légiója, raja, széteső szövetek, nyálam ömlik, szakad, szakad megállíthatatlanul. Némi – a többieket tájékoztató – vonagló rámutogatást követően lassan egy-két szó, minden rendben, elmúlik, igen, hülye vagyok, hogy nyersen ez nem kóser, hovatovább fejes a Phlegethónba, kiment a fejemből. Sajnálom, igaz, igaz, félrevonulva várakozom, szám előtt csöbörrel, veszettül nyáladzva, feldagadva csurog, telik a nap. Majd csak el. Öt óra múltán a nyelőcső már erős vészriadókat küld. Rohadt Schatzki-gyűrű. Nincs mit tenni – s még sosem jött értem mentő. Orvost életemben csak elvétve láttam. Ezek itt végtelenül jó fejek. Vélhetőn elég nagy a baj, ha vész van, ennyit csak akkor kacagok, kacagtatok. Minden készségem csúcsfokozaton. Az eset amúgy is eléggé rendhagyó, „egzóta”, csudabogár; profikat, s nem érintetteket egyaránt izgalomba hozó. Nem hagyok időt a nagy szakmai feltárásokra, annál elviselhetetlenebb a fájdalom, lépni kell, mondom a növény latin nevét, s a doctusom, natusom egyaránt pofára ejtő, piszkosul égető kristályos toxinét – közben a dokival botanikailag bájcsevegünk: baráti, meleg, kötetlen, feszes csevej, impulzív szemfény párbeszéd, pupilla-kontaktok: félszavakból is; ampullát szippant, vizsgáztat, tudom-e az antidotját a savnak, ne legyek túl okos, miután beadta, közlöm vele. Még sosem utaztam szirénázva át a fővároson. Még sosem csevegtem ennyit ennyi emberrel ugyanarról, nővérek, orvosok, ápolók. Tiszteletünk kölcsönös. Infúzió ide-oda, miatta és tőle független nagyon kerek, hovatovább életszerű (időszerű?) ez az egész. A kórterem spártai (ennek előtte zárt osztály volt), hát semmi szokatlan, és nagyon szívbemarkoló, ahogy kedvesem órákig ágyam mellett ül. Aztán lassan elcsendesül minden, a sziréna a 20-i tűzijáték pattogásaira vált. A fényspricc és az István, a király részemről elmarad. Éjjel olykor behoznak egy lúgnyelőt, egy drogost, alkoholtól öntudatlan tiniket (innen aligha látható, milyen jókat dumcsizunk másnap: mi ez a nagy vigasság, szólnak be majd kintről – no de igencsak kedvemre valók a valóban életbevágó határhelyzetek). Hajnalban már csak a felettébb szimpatikus, sokat látott ápolónő hangját hallom, amint az egyik beteghez hajolva odasúgja: „majd a fejesek, én csak egy fedettpályás szarhordó vagyok”.

(Illusztráció: Vladimir Kusch)

Bejegyzések

Beregszász rövid története

Hozzászólás most!

 

A jelen

Beregszász, az egykor szebb napokat megélt település, korábban magyar szabad királyi város és vármegyeszékhely napjainkban Ukrajnához tartozik. Az Asztély–Beregsurány ukrán–magyar nemzetközi határátkelőtől alig 5 km-re fekszik. Ungvár, Munkács és Huszt után Ukrajna legkisebb megyéjének, Kárpátaljának (hivatalos nevén: Kárpátontúli Terület – L. J.) negyedik legnépesebb városa[1], a róla elnevezett járás székhelye. 2001. május 17-én emelkedett megyei jogú városi rangra.[2]
Lakosságának nemzetiségi összetételét tekintve még a magyarok vannak többségben, s mivel a zömében magyarok által lakott tájegység közepén fekszik, méltán tartják a kárpátaljai magyarság fővárosának, és nem csupán a beregszászi lakosok. Ez a többség ma már csak relatív, mivel a más nemzetiségű lakosok együttvéve meghaladják az őslakos magyarság számarányát, ellentétben az 1913. évi állapotokkal, amikor is a 12 933 lakos közül 12 432 volt magyar, szemben a 221 ukránnal (esetükben szerencsésebb lenne ruszinokat említeni – L. J.) és a 140 német ajkúval.[3] Fényes Elek 1847-ben kiadott Magyarország leírása… című munkájában még csak 3463 lakost említ. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a 26 600 lakosból 12 800 magyar, 10 300 ukrán, 1700 cigány és 1400 orosz.[4] Az ukránokra vonatkozó adat megtévesztő, mert ide sorolták a nemzetiségüket nemrég hivatalosan (Kárpátalján) elnyerő ruszinokat is.[5]  Más adatok szerint a városnak jelenleg 32 000 lakosa van, míg a 802 négyzetkilométernyi járás lakossága 83 300 fő.
A várost kettészelő, reménytelenül szennyezett vizű Vérke-csatorna a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze.[6] Az új városvezetés ígéretet tett ugyan, hogy 2013-ban megszüntetik az áldatlan állapotokat, de eddig semmi jele nem mutatkozik, hogy a közeljövőben elkezdődnének a munkálatok.
Beregszász testvérvárosai: Magyarországról Kecskemét, Zalaegerszeg és Budapest Ferencváros kerülete, Erdélyből Csíkszereda, a Felvidékről pedig Tőketerebes. A teljesség igénye nélkül néhány név Beregszász jeles szülöttei, illetve személyiségei közül: Fedák Sári színésznő, Reichard Piroska költő, Pálóczi Horváth Lajos író, Lajta Edit művészettörténész, Regőczi Győző költő, Linner Bertalan sebész professzor stb.[7]
A Magyarországgal közös államhatár dacára Beregszász az egyik legelhanyagoltabb kárpátaljai város, bár az utóbbi években a város központja jelentős arculatváltáson ment keresztül. A város elhanyagoltságának különböző okai vannak, amelyek közül a legfontosabb vélhetően az, hogy korábban nem rendelkezett megyei jogú státussal, de jelentős mértékben hozzájárultak ehhez az egymást követő tehetetlen polgármesterek. A szovjet éra alatt virágzott a fafeldolgozó-, a bútorgyártó-, a műszergyártó-, a ruhakészítő ipar. A birodalom felbomlása és Ukrajna függetlenné válása után bekövetkezett súlyos gazdasági helyzet miatt sok gyár bezárt, más üzemek pedig tengődésre kényszerültek. Sajnos, a világválság ezt az amúgy is sokat szenvedett területet sem kímélte meg. Az évezred elején a külföldi és hazai befektetők felfedezték a várost, egyre több termelőüzem nyitotta meg kapuit, és a közelmúltban láthatóan beindult egy városkép-fejlesztési program. Ezt akasztotta meg az újabb válság.
Korábban a város hat középiskolája közül három, két általános iskolájából az egyik magyar tannyelvű, de a kisebbségi etnikum (cigányság – L. J.) iskolájában is többnyire magyar nyelven folyik az oktatás. Közben a kettesszámú orosz nyelvű és a nyolcas számú magyar tannyelvű oktatási intézményeket összevonták. Van itt egy-egy magyar és ukrán tannyelvű gimnázium, valamint magyar tannyelvű főiskola, amely II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. A főiskolának a volt törvényszéki palota ad otthont, amely 1909-ben épült, és a II. világháború után sokáig laktanyának használták, majd műszergyár működött benne.  A főiskola leromlott állapotban kapta meg az épületet a város önkormányzatától, de a magyar állam, különböző anyaországi önkormányzatok segítségével és egyéb külföldi segítséggel fokozatosan felújítják. A számos nehézség ellenére működő főiskola, amit az ukrán állam egyáltalán nem támogat, jó ideig az egyetlen magyar tannyelvű felsőoktatási tanintézmény volt az elszakított magyar területeken. Fontos szerepet tölt be a kárpátaljai értelmiség képzésében, a magyar kultúra ápolásában és fejlesztésében.
Mindemellett szakközépiskola, egészségügyi szakiskola és zeneiskola is található a városban.
Beregszászban nyolc különböző felekezetű templom áll, ezek közül komoly történelmi múltja a református és a római katolikus templomnak van, az utóbbit műemlékké nyilvánították. Van a városban egy használaton kívüli zsinagóga is. A főteret uraló betonkolosszus helyén, amely a Városi Művelődési Ház nevet viseli, korábban szintén zsinagóga állt. A szovjet megszállás alatt raktárként használták, majd 1969-ben teljesen átépítették, ekkor nyerte el mai alakját.[8] (Aki látni szeretné, hogyan nézett ki az átépítés előtt, nézze meg a Cigánytábor az égbe megy című szovjet filmet – L. J.)
A városban található az országszerte ismert Sportkomplexum és egy filmszínház is, amely néhány éves működésképtelenség után újra várja a filmszerető látogatókat. Korábban volt itt nyári filmvetítésekre alkalmas létesítmény is, de ma már a turisztikai látványosságnak számító görögkeleti templom áll a helyén.
A méltán híressé vált Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a hatalom nyomására ma már nem ez a neve, az egykori Oroszlán Szálló épületében kapott helyet, amelynek falán emléktábla hirdeti, hogy az 1847. július 12.-ről 13-ra virradó éjszakát itt töltötte Petőfi Sándor, aki ekkor írta a Meleg dél van… című versét. Némi iróniával azt is lehetne mondani, hogy a színház előadásait jobban ismerik világszerte, mint Beregszászban. Egykori főrendezője, Vidnyánszky Attila ma már a budapesti Nemzeti Színház élén áll.
A város egyik patinás épülete az 1917-ben, szecessziós stílusban épült Beregvármegyei Kaszinó, amelyben egykor többek közt vendégül látták Kosztolányi Dezsőt és Móricz Zsigmondot is.[9] A Kaszinó tetőtere néhány évvel ezelőtt tűzvész áldozatává vált, később tulajdonosa átépíttette. Móricz Zsigmond felolvasó körútja során jutott el Beregszászba, és a város polgárainak kedvelt szórakozóhelyén, a Royal Grand Hotelben szállt meg 1926. november 16-án.[10] Erre emléktábla hívja fel az arra járók figyelmét. Ugyancsak patinás épület, a szájhagyomány szerint 1880-ban Ybl Miklós által tervezett, a Vármegyeháza, amelyben jelenleg a városi egészségügyi szakiskola működik.[11] Beregszász legnagyobb és legrangosabb magyar nyelvű oktatási intézménye, a 4. számú Kossuth Lajos Középiskola épületét Lechner Ödön tervei alapján építették 1898 és 1901 között.[12] Számos kiváló művész, tudós, közéleti személyiség tanult a falai között. A Munkácsi utca 80. szám alatt álló kastély, melynek korábban Fedák Sári színművésznő volt az egyik tulajdonosa, jelenleg a Kárpátaljai Református Egyház püspöki hivatalának ad otthont. Bár a szájhagyományban ma is élő anekdota szerint Fedák Sári jutalmul kapta a kastélyt bizonyos uraktól, mert engedte, hogy azok az ő meztelen testén kártyázzanak, azt valójában a maga korában közismert és kedvelt művésznő építtette a szüleinek.
Az egykori Schönborn-kastély épületében már hosszú ideje borgyár működik.
A város vasútállomása 1872-ben épült. 1914 és 1918 között ebben az épületben lakott Dsida Jenő költő. Erről is tábla emlékezik meg. A Beregszász–Dolha kisnyomtávú vasútvonalat 1908. december 23-án nyitották meg. 1939. május 19-én nevezetes eseménynek volt tanúja az állomás és a város lakossága, ugyanis itt fogadták a Szent Jobbot szállító úgynevezett „aranyvonatot”. 1944. október 9-én viszont halálos áldozatokat követelő légitámadás érte az épületet és a környező házakat. A pusztítást a visszavonuló németek tették teljessé, amikor 1944. október 25-én felrobbantották a váltókat, felgyújtották a raktárakat és lerombolták a Vérke-hidat.[13]
A római katolikus templom és a posta épülete szomszédságában áll a Bethlen-kastély, ismertebb nevén a Grófudvar. 1629-ben építtette Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. 1686-ban a Munkácsról kitörő kurucok felgyújtották. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme állíttatta helyre. Végül a Schönbornok 1857-ben átalakították.[14]

A korai kezdetek

A vidéket északról timkőzetű trachit hegyek határolják, délről pedig síkság terül el, amely belesimul a magyar alföldbe. Egészen 1920-ig ez a táj természetes egységet alkotott. Számos lelet bizonyítja, hogy már az őskorban is emberlakta vidék volt. A régészek különböző, egymást követő kultúrák nyomaira bukkantak. Egy tézis szerint, amit azóta sem sikerült bizonyítania senkinek, az ókorban római gyarmat volt itt, Peregium néven.[15] Ezt először Pápai Páriz Ferenc neves református egyházi író állította Dictionari latino–hungaricum című munkájában.  A XIX. század elején, amikor még nem létezett kritikusan megalapozott történelemtu-domány, romantikus lelkületű múltkutatók, mint például Horvát János, a Bereg, Beregszász helységnevekből próbáltak kreálni egy római-kori településnevet. Ezzel is a vidék jelentőségét, korai kulturális és társadalmi fejlettségét kívánták kihangsúlyozni. Nem nehéz párhuzamot vonni e legenda és egy másik, mesébe illő koncepció, a dáko–román kontinuitás közzé.  Sajnos, a honfoglalás előtt itt élt emberekről keveset tudunk, de bizonyítható, hogy a magyarok már lakott települést találtak a mai város helyén. Sok ukrán és egykori szovjet történész állításával szemben azonban korántsem biztos, hogy ezek szlávok voltak. Ma még nem áll rendelkezésünkre kellő mennyiségű értékelhető lelet, amelyek alapján biztosan meghatározhatnánk a magyar honfoglalók által itt talált népesség jellegét. A szláv koncepció ellen szól sok olyan lelet, amely lovas, félnomád életmódot folytató népcsoportokra jellemző.
A legendáknál maradva, a város alapításának legismertebb mondája a Szász nevű pásztorról és a két viaskodó bikáról szól. Lehoczky Tivadar, a környék jeles kutatója erről így vélekedik: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevű pásztor a mostani római katolikus templom helyén viaskodott két bika feltúrt nyomában nagy kincset talált, s azon e templomot építtette, s e körül később Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonítani nem lehet.”[16]
A XIX. és a XX. század során a város területén a X. századból való sírokat találtak, ahol az elhunytakat jellegzetes magyar szokás szerint temették el. Létezik egy olyan elképzelés, hogy maga a város két település: a királyi népek lakta Bátor, illetve a szász hospesek alapította Lampertszásza nevű helységből jött létre.[17] Ez a feltételezés viszont az általánosan elfogadottal szemben keltezési problémákat vet fel, hiszen Magyarország területén bizonyíthatóan a XII. század első felében jelentek meg először a szász jövevények. Sőt, még a szász népmegnevezés is vita tárgyát képezhetné. A hagyomány Beregszász alapítójának Lampert Árpád-házi herceget tartja, aki 1063-tól bírta e földet, innét az elnevezés is: Villa Lamperti, azaz Lampertház.  I. Béla, a tragikus véget ért lovagkirály  szívesen vadászgatott a környék végeláthatatlan és vadban gazdag őserdeiben.[18] Ebbéli tevékenységében utódai is szívesen követték.  Rupp Jakab szerint a mezővárost a II. Géza által behívott, aranybányászattal és szőlőműveléssel foglalkozó szászok alapították, innét a Lampertszásza vagy Luprechtszasza elnevezés. De az elnevezés első része arra enged következtetni, hogy inkább újraalapították vagy egy kisebb, már lakott települést fejlesztettek várossá. Ezt látszik alátámasztani azon adat, mely szerint a települést 1141-ben elpusztították a kunok.[19] A város lakosságát 1241-ben mongol hordák irtották ki vagy fűzték rabszíjra. Batu kán és Kajdan pusztító seregeinek távozása után a Beregvidék, és maga a város is teljesen elnéptelenedett, ezért 1247-ben IV. Béla király, a második honalapító új telepeseket költöztetett a városba, akiket a kor szokásainak megfelelően széleskörű jogokkal ruházott fel. Az új telepesek jogait később fia és ellenlábasa, V. István is megerősítette.[20] A szilaj és tehetséges ifjabbik király már apja életében is a környék korlátlan ura volt. A Beregvidék ugyan nem tartozott a szorosan vett dukátushoz, de mivel István a főkirály seregeit csatában megverte, az ország felében tényleges királyként uralkodhatott.
A XV. század második felétől kezdve az oklevelek, királyi rendeletek stb. a várost mai magyar nevén említik.[21]

Az aranykor

A IV. Béla király által kiadott kiváltságokat Anjou Károly Róbert kétszer is megerősítette: 1320-ban, majd 1325-ben. A szász identitás (Magyarországon szinte minden német jövevényt előszeretettel neveztek szásznak, így vált a bajor, thüringiai, frank, lotharingiai, flamand hospesek egységes nevévé, ami bizonyos összetartozási érzést is kölcsönzött számukra – L. J.) sokáig fennmaradt, ezt mutatja egy 1327-es adat, amikor a német ajkú Eberhard fia Péter volt a város bírája. 1342-ben Nagy Lajos király pallosjoggal ruházta fel Beregszászt, és egyik oklevelében szabad királyi városként említi.[22] Az I. Lajos király által kiszélesített jogokat több későbbi uralkodó is megerősítette: Lajos lánya és utóda, Mária, annak férje, Zsigmond, valamint I. Ferdinánd, Miksa, az 1588. évi rendeletében I. Rudolf és 1665-ben III. Ferdinánd is.[23]
Beregszász a XIV. század második felében élte virágkorát. A várost északról övező hegyekben aranyat és követ bányásztak, a napsütötte dombokon szőlőt műveltek, a széles mezőkön pedig mindenféle gabonát termesztettek. Erzsébet királyné udvart tartott itt, és két kolostort alapított, 1370-ben domonkos-, 1377-ben pedig ferences-rendit.[24] A város fontosságát jelzi, hogy Marocha beregi ispán egyúttal a királynő főlovászmestere volt, s hogy Bebek Imre országbíró rendeletére 1388-ban nemesi országgyűlést tartottak itt.[25] Ilyen megtiszteltetéssel nem sok kárpátaljai település büszkélkedhet.
A XV. században megkezdődött a hanyatlás: 1422-ben, 1463-ban és 1484-ben a várost Munkácshoz tartozó oppidumként említik, ekkor már a Lamprechtszasza, Lampertháza és a Beregszász elnevezés váltakozik.[26] Ez a tény nem meglepő, hiszen abban a korban a személynevek is számtalan formában jelentek meg a hivatalos okmányokon. Jellemző példa erre a magát jobbágyi sorból esztergomi érsekké és pápaaspiránssá felküzdő Bakócz, Bakucz vagy Bakács Tamás, aki viszont következetesen Erdődi Tamásként nevezte önmagát, ezen a néven írta alá főpapi leveleit is.
Egy 1495. évi oklevél Lampertszászt Geréb László erdélyi püspök és testvére, Geréb Péter országbíró birtokaként említi.[27] 1552-ben Kálmáncsehi Sánta Márton részvételével református, vagy ahogy akkor mondták, helvét irányzatú protestáns zsinatot tartottak itt, amelyen a fülbegyónás eltörléséről és az oltárok lerombolásáról döntöttek.[28] A református hívek 1548-ban foglalták el a katolikus templomot, és Radán Balázst választották meg esperesnek. Ez a neves férfiú írta a régi énekeskönyv 280. dicséretét.[29]
Évezredes fennállása alatt Beregszászt számtalanszor tépázták meg a történelem viharai. 1566-ban a hazafelé tartó krími tatárok dúlták fel. A házak nagy részét felégették, a lakosságot elhurcolták, vagy legyilkolták.[30] De nemcsak idegen katonák sanyargatták a város lakosságát. Feljegyezték, hogy Dálnoki Székely Antal császári parancsnok a korábban elűzött szerzetesek javaira tette rá a kezét, de cudarul bánt Beregszász lakosságával gróf Esterházy Miklós is, aki házassággal nyerte el a munkácsi uradalmat, benne Beregszásszal. Hatalmaskodása oda vezetett, hogy a lakosok a környező hegyekbe és erdőkbe menekültek, csak Vajda István főbíró II. Mátyás királytól hozott védlevele bírta rá őket a visszaköltözésre.[31] 1657. június 17-én a II. Rákóczi György erdélyi fejedelem vezette szerencsétlen lengyelországi hadjáratot megbosszuló Lubomirsky marsall vezetésével lengyel csapatok pusztították el a várost, amely akkor a fejedelem birtokát képezte. Az 1418-ban épült templom falára, amely 1519 óta főesperesség volt, a „Vicem pro vice reddo tibi bone vicine” feliratot rótták fel.[32] A templomot 1522-ben felújították. Ezt követően kétszer is leégett, a már említett lengyel dúláskor 1657-ben és 1686-ban, a munkácsi várőrség támadása során.[33]
Az ezt követő időszakban Rákóczi birtoka volt, majd Zrínyi Ilona és Thököly Imre tulajdona. Mint ilyet, Caprara és Caraffa császári generálisok elfoglalták és megszállták. 1686. június 3-án a Munkácsról kiütött Radics András vezér a Beregszászban állomásozó németekkel és labancokkal vívott harc közben felgyújtotta a várost és annak templomát. Utóbbi sokáig állt romos állapotban. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme többször is megfordult a városban. 1703. december 20-21-én itt adta ki fegyverbe szólító, nevezetes felhívását a vármegyékhez. A hagyomány úgy tartja, hogy Tarpa és Vári községek mellett Beregszászban, a római katolikus templom, a postahivatal és az Arany Páva étterem behatárolta téren bontották ki a szabadságharc első zászlait. 1717-ben a betörő krími tatárok Beregszászt is feldúlták.[34]
Új korszak vette kezdetét, amikor 1726-ban gróf Schönborn Lothar Ferenc mainzi érsek tulajdonába került a város, aki 1731-ben anyagi támogatással járult hozzá a megyeháza felépítéséhez. 1743-ban kijavították a harangtornyot, 1804-ben pedig új tornyot építettek.[35]  A Schönbornok – akik a köztudattal ellentétben németek voltak, nem osztrákok –, igyekeztek fejleszteni és támogatni a várost. Egy  Schönborn gróf például pénzzel segítette Ham János szatmári püspököt a katolikus templom újjáépítésében.[36] A XVIII. század közepe sem kímélte a város lakosságát, 1739-ben nagy tűzvész pusztította el a település nagy részét, mígnem az 1742-es pestisjárvány 300 halottat követelt. Ennek tudható be az 1749-es újabb német betelepülés.[37] A református templom építését 1715-ben fejezték be, viszont annak tornya jóval később, 1780-ban készült el. 1918-ban leégett, 1921 és 1929 között építették újjá.[38] A mesterembereket ekkor már csehszlovák koronában fizették meg.
1836-ban alakult meg az állami postahivatal, amely nem is olyan régen vesztette el önállóságát az Ukrán Posta egy szerencsétlen rendelete nyomán.

image014

A XX. század viharos évtizedei

Beregszász 1867 és 1918 között a nemes Bereg-vármegye központja volt. 1918. november 15-én vonultak be ide a cseh csapatok, de korábban román hordák fosztották ki. Az 1920. évi trianoni döntés nyomán a Kárpátalját alkotó négy megye területének nagy részével együtt az I. világháború győztes hatalmai által mesterségesen létrehozott Csehszlovákiához csatolták. A csehszlovák megszállás éveiben államilag támogatott és finanszírozott erőszakos csehesítés folyt a városban. Jellemző, hogy a jövevények – főleg hivatalnokok, csendőrök, katonák stb. – nem tudtak gyökeret verni itt. Ugyanakkor, aki manapság végigautózik a város utcáin, sok esetben még a csehszlovák érában lerakott macskaköveken közlekedhet. 1939. március 14-18. és a szovjet megszállás között újra megyeszékhely volt.[39] 1938. november 9-én került vissza a Magyar Királysághoz. Ezen a napon a Piac téren (ma: Hősök tere – L. J.) a város lakossága örömujjongással fogadta a bevonuló magyar honvédeket. A téren 1942. május 31-én avatták fel az I. világháborúban elesett hősök emlékművét, amit a megszálló Vörös Hadsereg lebontatott, és annak anyagából felépíttette a 138. lövészhadosztály elesett katonáinak emlékművét. Az 1945. június 17-én felavatott emlékmű 13 szovjet katonának állít emléket.[40]  Korabeli tanúk szerint ezek a katonák nem harcban estek el, hanem beszabadultak a várost övező szőlőhegy pincéibe, ahol mohóságukban belelőttek a hordókba, és részeg bódulatukban a kiömlő borba fulladtak.
A szovjet időszakban a város közigazgatási része lett három falu: Búcsú, Tasnád és Beregvégardó.
Mint említettem, fennállása során a várost nevezték már Lampertházának, Luprechtszászának, Lamperthausnak, Beregsass-nak, Berechovének, Beregovónak, de a kárpátaljai magyar ember számára mégiscsak Beregszász marad. Mindörökké.

 

Bibliográfia

 

  1. Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György. Második, bővített és javított kiadás. Talma Könyvkiadó, Baja, 1998.
  2. Magyar helységnév-azonosító szótár.: Lelkes György. Balassi Kiadó, Budapest, 1992.
  3. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I. kötet. Pesten, Nyomatott Kozma Vazulnál, 1851.
  4. Fényes Elek: Magyarország leírása. I. rész. Magyarország általánosan. Pesten, Nyomatott Beimelnél, 1847.
  5. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1890.
  6. Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre. II. kötet. Az egri érsekség – egyháztartomány. MTA Történelmi Bizottsága, Pest, 1872.
  7. Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyar-ország vármegyéi és városai. (Régi magyar települések kislexikona.) Anno Kiadó, Budapest, 1999.
  8. Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 1996.
  9. www.karpatinfo.net/turizmus/
  10. www.bereg.net
  11. http://hu.wikipedia.erg/wiki/Beregsz
  12. www.csatolna.hu
  13. www.karpataljaturizmus.net

Érintőlegesen:

  1. Bodor Antal–Gazda István: Magyarország honismereti irodalma 1527–1944. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1984.

2. Eötvös József: Magyarország 1514-ben. II. kötet. Szépirodal-mi Könyvkiadó. Budapest, 1952

[1] www.karpatinfo.net/turimus/

[2] www.bereg.net

[3] Magyar Helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György, 113. p.

[4] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz

[5] Hivatalosan csak a megyei tanácsban születet erről döntés. Országos szinten ez nem érvényesül.

[6] www.bereg.net

[7] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[8] www.karpataljaturimus.net

[9] www.csatolna.hu

[10] www.karpataljaturizmus.net

[11] www.csatolna.hu

[12] www.karpataljaturizmus.net

[13] www.kapataljaturimus.net

[14] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz

[15] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 455. p.

[16] www.bereg.net

[17] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.

[18] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 456. p.

[19] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[20] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.

[21] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.

[22] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457. p.

[23] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.

[24] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[25] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457-458. o.

[26] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.

[27] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.

[28] Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.

[29] www.karpataljaturizmus.net

[30] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.

[31] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 459. p.

[32] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.

[33] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[34] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 460-461. p.

[35] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[36] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 373-374. p.

[37] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 462. p.

[38] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz

[39] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 39. p.

[40] www.karpataljaturizmus.net