Abban a pillanatban teljességgel magától értetődőnek tűnt. Mármint beleharapni abba a harsan roppanó, hófehér húsú, lédús gyökérbe. Végül is együttlétünk húsz évét vágtam le róla abbéli szándékomban, megifjítsam a tövet. Az első másodpercek nyelven szétrobbanó ízei – mondhatnók – „beteljesítették a várakozást”. A következő másodpercek kevéssé – egy váratlan, égető szúrás. Jel. Majd még egy szúrás, s lángoló fájdalommal a többi – mint kit darázsraj lepett, ámokfutás a fürdőszoba felé. Öblíteni, öblíteni, csak a garatig ne érjen! Előbb víz, majd – hirtelen analízist követőn – tej: tempó, tempó, tempó! Megfulladok. Élni kell. Körülöttem persze egyre többen,

mi történt, mit csináltál, hogy viselkedsz – mondanám, mondanám persze, ezzel a roncsoló vegyülettel a számban ( no ezek a jól értesült keletiek is fenemód tudták, mi a legalkalmasabb toxin a nemkívánatos tanúk elhallgattatására), további paradox grimasz, ahogy ebben az őrjítő, lángoló, öblítő galoppban magam is egyre inkább jól értesült vagyok, kész mindenható, az agyi szinapszisok is nekilódultak, hűvös és forró, sziporkázó lélekjelenlét, csúfos állapotom elemezendő (igen, ez a növény és amikor és ott és abban a kultúrában etc.): ám magamra eszmélő, fenemód szárba szökkenő tudásom még ideig másokkal osztatlan marad, csak a torok, a szájüreg, a nyelv duzzad, lángol, hasad, újabb kristályszikék, pengék légiója, raja, széteső szövetek, nyálam ömlik, szakad, szakad megállíthatatlanul. Némi – a többieket tájékoztató – vonagló rámutogatást követően lassan egy-két szó, minden rendben, elmúlik, igen, hülye vagyok, hogy nyersen ez nem kóser, hovatovább fejes a Phlegethónba, kiment a fejemből. Sajnálom, igaz, igaz, félrevonulva várakozom, szám előtt csöbörrel, veszettül nyáladzva, feldagadva csurog, telik a nap. Majd csak el. Öt óra múltán a nyelőcső már erős vészriadókat küld. Rohadt Schatzki-gyűrű. Nincs mit tenni – s még sosem jött értem mentő. Orvost életemben csak elvétve láttam. Ezek itt végtelenül jó fejek. Vélhetőn elég nagy a baj, ha vész van, ennyit csak akkor kacagok, kacagtatok. Minden készségem csúcsfokozaton. Az eset amúgy is eléggé rendhagyó, „egzóta”, csudabogár; profikat, s nem érintetteket egyaránt izgalomba hozó. Nem hagyok időt a nagy szakmai feltárásokra, annál elviselhetetlenebb a fájdalom, lépni kell, mondom a növény latin nevét, s a doctusom, natusom egyaránt pofára ejtő, piszkosul égető kristályos toxinét – közben a dokival botanikailag bájcsevegünk: baráti, meleg, kötetlen, feszes csevej, impulzív szemfény párbeszéd, pupilla-kontaktok: félszavakból is; ampullát szippant, vizsgáztat, tudom-e az antidotját a savnak, ne legyek túl okos, miután beadta, közlöm vele. Még sosem utaztam szirénázva át a fővároson. Még sosem csevegtem ennyit ennyi emberrel ugyanarról, nővérek, orvosok, ápolók. Tiszteletünk kölcsönös. Infúzió ide-oda, miatta és tőle független nagyon kerek, hovatovább életszerű (időszerű?) ez az egész. A kórterem spártai (ennek előtte zárt osztály volt), hát semmi szokatlan, és nagyon szívbemarkoló, ahogy kedvesem órákig ágyam mellett ül. Aztán lassan elcsendesül minden, a sziréna a 20-i tűzijáték pattogásaira vált. A fényspricc és az István, a király részemről elmarad. Éjjel olykor behoznak egy lúgnyelőt, egy drogost, alkoholtól öntudatlan tiniket (innen aligha látható, milyen jókat dumcsizunk másnap: mi ez a nagy vigasság, szólnak be majd kintről – no de igencsak kedvemre valók a valóban életbevágó határhelyzetek). Hajnalban már csak a felettébb szimpatikus, sokat látott ápolónő hangját hallom, amint az egyik beteghez hajolva odasúgja: „majd a fejesek, én csak egy fedettpályás szarhordó vagyok”.

(Illusztráció: Vladimir Kusch)