Domokos Ágnes összes bejegyzése

A Téglagyár (részlet)

− Ébredezzen, asszonyom! Közel járunk, mindjárt megérkezünk.
− Elszenderedtem volna? Nem is csoda, annyit zötykölődünk.
− Szeretném, ha itt maradna, míg én leszállok. Előkerítem ezt az embert. Föl kell mérnem a helyzetet.
− Túlóvatoskodsz. Ne tégy úgy, mintha nem ismernél! Mióta vagyok én porcelánból, aki összetörik minden csekélységtől?
Hogy nem abból van, annyi szent; pedig pont úgy néz ki, de csak annak, aki nem ismeri. Joli  mosolyog magában, és annyit tesz hozzá:
− Jobb, ha itt marad, kutyákkal is meggyűlhet a bajunk.
− Neked talán nem?
− Eddig szót értettem velük.
− Szólj a kocsisnak, legalább segítsen!
− Remélem, magától is megteszi.
Elza mama türelmetlenül fordul jobbra, láthatóan a levegőbe szippant.
− Közelben állnak az ártéri fák?
− Kisebb bozótosnak vélem, de itt a folyóparton gyenge ágból is egykettőre elburjánzik irgalmatlan vadon. Sokan belevesztek már gyanútlanul. És lám, az ott a Juba háza. Ahogy elnézem, elég rozzant viskó.
És ha csak annyi baja lenne! De jobb is lesz azt magamban tartani – néz körbe Joli. Hogy a csudába keveredhettünk ide az Isten háta mögé, vagy azon is túlra – ráadásul nekem is alapos részem van benne. Ilyen elveszett helyen, csak lemondás tanyázhat, vagy menekvés. Miként lelhetnénk mi itt bármi kedvünkre valót.
A kocsis, akinek egész úton szavát sem hallani, hátrafordul, és furcsa, rekedt hangon megszólal.
− Szerintem nem lakik itt senki emberfia.

 Míg Joli kelletlenül is, nekikeseredve is, lekecmereg a fiákerről – araszolva indul, magas a fű, nem árt vigyázni, meglapulhat ott alattomos állat, akár béka (még  csak az kéne, hogy rátapossak!) vagy más csúszómászó, kígyó is (jaj, azt ne, végképp nem állhatom! itt, vízközelben, elhagyatott vidéken szívesen kószálnak) –  de leginkább azért óvakodik, hogy néhány méter után nekibátorodva haladjon; pár lépés, és szinte fut, mindig ezt műveli, nem lehet beszélni a fejével, rohamtempót diktál magának.
Elza mama a kocsishoz fordul,
− Ismeri ezt az embert? Aggódom. Olyan kihalt minden. Engem a hangok jól eligazítanak, de most egyet sem találok, amiben megkapaszkodhatnék. Sem madárhang, sem bogár cirpelése. Arról volt szó, megbeszélték vele, ma délelőtt itt találjuk. Megérkeztünk jól, és pontosan. El sem hiszem, ha cserben hagyott. Nekem véges időm van, hasztalan múlatni nem hiányzik.
– Ha már kérdezett, amondó volnék, Elza nagysád, ne sirassa ezt az égetnivaló bitangot. Kibököm, ha megsértődik is, ilyen vagyok, akárcsak magácska. Nem fér a fejembe, úrasszony létire, miként juthat eszibe, hogy széllel bélelt világcsavargót keressen magának, és rábízza a szeme világát.
− No hiszen, most sokra mentem! Saját háztájamra kerítsek okoskodót. Ahhoz elegendő vagyok én is. Egyedül rám tartozik, miért itt vagyok, és miért nem máshol. Legyen bíró mindenki a privát casusába! A véleményét pedig tartsa meg magának!
Eközben Joli eltűnik a fák, bokrok között, a kocsisnak esze ágában sincs vele menni, inkább sértődötten a fogat oldalához lép, mintha vizsgálná a hámot, mielőtt megszólal.
− Azt akkor is hozzáteszem, ha tetszik, ha nem, azt sem értem, végképp nem fér a fejembe: ez a jóravaló asszony, a Gyulai Lukácsné, akit nem ilyennek ismertünk idáig, miképpen vetemedhetett rá, hogy beajánlja – főleg, tudjuk, régi jótevői már egymásnak − ezt a semmirekellőt. Hiszen csakis tőle származhatott, ettől a Jolitól, a háborodott ötlet. Gyanítom, enélkül Elza nagyság sose hallott volna felőle. Megmondom én azt is, ha kivert kutyát találnék, azt sem adnám ennek a zsiványfajzatnak a kezire. Kíváncsi lennék, mit szólna a férjeura, vagy a fia, ha élne – isten nyugosztalja őket – és megtudnák, mi készül itt.
Elza mama tüntetőn fordul a másik irányba. Hála az égnek már hallatszanak Joli léptei – alig várja, hogy szabaduljon a kényszerű társaságból – de azért odapörköl, nem hagyja ki, ha nem is teljes jószántából.
− Fején találta a szöget, mert nem élnek. Az én dolgom lett, hogy útba igazítsam az unokáimat. Ők maradnak utánam. És utánuk is, kik régtől, vagy mostanság halottak. És minden eljövendő Elzától és Freddytől ki csak származik, nevezzék bárminek.  Tudom, mit csinálok. Jolit nem hibáztathatja, akár hiszi, akár nem, kimondottan én kértem. Ragaszkodtam hozzá, olyan hangon, amit minden kívülálló, aki nem ismer eléggé, fenyítésnek vélne. Tisztában vagyok vele, rá nem ijesztek. Kiismerhette idejekorán az öszvértermészetem, volt rá tengernyi alkalom, és tudom, meg nem orrol. Elvitt engem a sok komisz szokásom nyolcvanhárom évig, tekergős utakon idehozott, itt egyenesítsem a sorsom, ha tudom. Meddig és mi végre, azt még nem fedte fel előttem, de bizonyos vagyok, bár sok minden más lett a mai világban az utóbbi időre, az én fogam kicsorbult, másoké megújult, a lényeg mégse változott. Maga meg elégedjen meg ennyivel.
Elza mama minden mozdulata arról árulkodik, leszállni készül a fiákerről, és foghegyről veti oda:
− De tudja mit, nem magyarázom. Jobb, ha nem állok szóba magával. Üljön vissza, maradjon nyugodtan a bakon, Jolival elrendezzük mindent a saját szájízünk szerint. Megértjük egymás gondolatát. Lányom helyén lett a lányom, oly régen már, húsz évet meghaladja.

Joli nagy sebbel-lobbal közeledik, és messziről kiabál.
− Nincs jó hírem, nem találom sehol, pedig mindenhová benéztem. Csak azt nem értem, a föld nyelte-e magába. Benn a házban mindenütt rend, tisztaság, bárkinek dicséretére válna. Igaz, nincs hivalkodó berendezés, sőt, nagyon egyszerű szegényes;  a konyhában még érezni, épphogy kihunyt a tűz, de mégsem parázslik, a sparhelttetőn félrehúzott fazék, mintha valakit megfőtt ebédre várna. Csak ember nincs sehol. Szétnéztem az udvar körül, túl az orgonasövényen, a kökénybokrokon, hiába szólongattam. No, de miért vágnak ilyen fancsali képet. A szentségit, gondolhattam volna, egy percre magukra hagyom, hát nem összekapnak. Baj van abból, ha mindegyik nagytörvényű fajta.
− Elég a lármából! Csituljatok el, hallok valami neszt. – Elza mama erősen fülel, jobb kezéből tölcsért tart a füléhez. – Hallom, rezdülnek a lombok, és nem a széltől mozognak,  vita helyett nézzetek szét jóval alaposabban. Kizárt, hogy meg ne jöjjön, hiszen én nem, de ő ismer engem.
A kocsis erre föláll a bakon, onnan méregeti a határt, majd leugrik és visszanyargal magasabban pontra, a házhoz vezető széles ösvény bejáratához, ahol egyik oldalról kidőlt, szúette kerítés jelzi, egykor ott képzelték el a telekhatárt és a nagykaput; lábujjhegyre áll, úgy kémleli a jövevényt.
− Ajjaj! Nézzenek oda! Miféle förgetegfelhőt látok közelegni! Égszakadás- földindulás nem ér föl vele. Asszonyságok! Idesüssenek! Forgószél támadt, vagy mi a manó? Belzebúb az, a kalánfejű angyal, vagy démonok packáznak velünk. Ő lesz az, a garabonciás sátánfajzat, amott, a gáton közeleg. Nehéz batyut cipel a hátán, mire készül a disznófülű?
− Mondd, Joli lelkem, észhez tér valaha ez az ember? Legalább tartaná magában!
− Hadd kurjongasson, mi úgyis leszállunk. Jöjjön asszonyom, segítek. Megvárjuk Jubát a saját udvarában, ott a lóca és az asztal az öreg hársfa alatt.
− Jól van, menjünk hát. Bánom is én, mi vár rám. Azt már tudom, háklis ember, de kötve hinném, hogy a kocsisnál bolondabb.
−  Elhiheti asszonyom, egyiket sem ismertem eddig. Jubát főleg, de a kocsisnak sem ezt az oldalát, és még mindig nem fogy csodám, mi lelte egycsapásra. Egész úton nyugodt volt, hallgatott. Örültem is − úgy látszik, elhamarkodottan − nem kell elviselnünk fölösleges locsogást.
− Hagyd el, jobb, ha nem latolgatunk tovább. Add a karod, próbálok végre innen lekászálódni.
Elza mama jobb kézzel megkapaszkodik az ülésben, félfordulatot tesz, majd újabbat, míg háttal kifelé fordul, és egyik lábával lassan leereszkedik a külső fellépőre, majd óvatosan, mint aki attól tart, vagy a lába, vagy a ruhája beakad valami kiálló tárgyba, a másik lábát is mellé húzza, onnan lép a fűre.  Toporog néhányat, mielőtt elfordul a kocsitól.
− Indulhatunk. Végre szilárd talaj a talpam alatt! Jobb szeretem én ezt.
Joli óvatosan vezeti, könyöktáj fölött fogja, és igyekszik teljes erővel visszatartani Elza mama szokásos sietségét.
− Ne siessünk, asszonyom, fontoljunk meg minden léptet!
Nem számít rá, hogy Elza mama felcsattan.
− Ne kezdd megint! Amit mondtam, megmondtam! Annál nagyobb bajom úgysem eshet, mint amiben most vagyok!
Joli eldönti, nem kísérletezik tovább, úgyis hasztalan. Elkésett, vagy sosem volt esélye. Végigvezeti Elza mamát a széles udvaron − itt legalább alacsony a fű, úgy látszik, egyszer-másszor lekaszálja. Az nem állítható, hogy fényes keményre ki is tapossa, mint rendes helyen, ahol jön-megy az ember, az pedig főleg nem, hogy a gondoskodásnak olyan nyoma lenne, mint nála, aki a lányaival hetente egyszer az egész udvart kimázolja.  Így most egymásba kapaszkodva elkerülnek néhány málladozó itatósvályút, ezer éve láthatott baromfit, lábasjószágot mégúgyse, és nemhogy eleség, esővízen kívül nem gyűlt azokba régtől fogva semmi. Ha egy satnya fűcsomót belesodor a nyári vihar, tovalibben első fuvallatra. Nem tölti meg mostanság záporeső sem. Nem esett harminc napja. Szikkad a fű, kókadnak a kukoricások, a szél is alig jár, a kutak leapadnak, szárazon billeg a nád a laposban. Ha néhány napon belül nem jön eső, oda a termés. Mindenki panaszkodik. A falusi öregek esténként elkezdik a szokásos mondókát, évről évre ugyanazt, megértek már sok-sok évet, no de ilyen idő, még sosem volt, kifordul a világ magából, mind a négy sarkából, minek az a sok tudomány, itt van, nézzék, ideért a böjtje a sok okoskodásnak, hiába mondták előre, elrontják azt is, ami eddig jó volt, tudálékoskodnak, esőt bezzeg mégsem csinálnak. Csoda, hogy eddig kibírták szomjan a növények. Szerencsére az aratás hozott valamicskét, a rozs többet ígér idén, mint a búza, vagy az árpa. Lehet, jobb is lesz Rókusnak, ha kivetkezik ebből az igáséletből, ki tudja? Bárcsak a többi gyereknek is sikerülne. De ki az ördög látja a jövendőt!
Haladnak a ház felé. Joli karöltve Elza mamával kitér egy terjedelmes farönk útjából, − korhadt, szürkésbarna tömb, tetemes ideje szolgálhat favágásra a háznál, tán’ még az előző gazda korából, − bár se fejsze, se balta nincs beleállítva, nem hever a közelben sem, mint más környékbeli udvarokon szokás.  Óvatos ember, nem hagy magára veszélyes szerszámot, és meglehet nem véletlenül körültekintő. Kiismerhetetlen fickó, más rugóra jár az esze, mint a magunkfajtának.

Joli észbe kap, nem kalandozhat el, és hiába nem látszik rajta a legparányibb izgalom sem, el kell terelni Elza mama figyelmét, mégis, nem akármire készülődik a mai napon.
− Ilyen tanyasi portát se láttam életemben − szól hozzá − sehol egy kutya, vagy tehén, legalább kecske. Tyúkról, libáról nem is beszélve. Furcsa ez felénk. Ki nem találom, miből él meg. Akármilyen különc, ő is rászorul falatnyi betevőre.
− De most üljünk le, itt a pad − és Elza mamát maga mellé tessékeli. − Ha már ragaszkodik hozzá, és asszonyom még mindig úgy akarja, várunk, amíg várnunk kell reá.
− Láttátok az imént közeledni, nemde? − Akkor majdcsak hazáig ér. Mi már helyünkön vagyunk.
Ekkorra Joli hellyel-közzel megadja magát, jobb, ha beletörődik, végtére is úgy látszik, ez már megváltoztathatatlan, és meddig küszködne ellenszélben. Elza mama szörnyen magabiztos, és Joli eldönti, ha már itt vannak várakozón, téblábolnak a hasztalan időben, alaposabban megszemléli ezt a gyomtengerbe veszett sivár remetelakot, de csak így, együltőhelyéből. Nem lepődik meg, mire kéri rögtön asszonya − kitalálja a gondolatát, mint már annyiszor.
− Jolim, tarthatnál némi terepszemlét, míg megérkezik.
Ám, épphogy körbefuttatja szemét az udvaron, a házon − bizony nem lett jobb, mint első látásra − ejha, foltos lópokróc a firhang az ajtón, félig le is szakadt (az imént észre sem vette),  minden csaknem úgy, ahogy az isten megadta: roggyant, avas a szalmatető − hát nem telik cserépre − , mikor a háta mögött léptek dobbannak.
Mindketten összerezzennek.
− Ijedeznek, csakugyan? Nézze meg az ember! Hiszen látták, hogy jövök!

Percig csönd van, mígnem Elza mama magához tér, és nem marad adós a válasszal.
− Csakugyan. Úgyis van, ha látnék!
Arra nem számítanak, hogy felnevet. Mégiscsak furcsa egy haramiától, hogy nevessen. Azt gondolná az ember, hiányzik a természetéből, mert a nevetés olyasvalami, ami közönséges martalócnak nem lehet sajátja.
−  Különben ne aggódjanak! A fejszét a fekhelyben, oldalt mellettem, a baltát a párnám alatt tartom. Nem is értem a helybéliek másféle szokását És még csodálkoznak, ha egy éjen fejbe verik őket – szól, és közben asztalra rakja a zsákját. Elkezd kipakolni.
Joli és Elza szótlanul húzódik közelebb egymáshoz a padon. Az asztal közben megtelik kötszerekkel.
Egymás hegyén-hátán géztekercs, ragtapasz.
− A városban jártam érte. Nem szokásom ilyesmit tartani. Ritka az ilyen alkalom.  És nem ígérek semmit. Előbb látnom kell. Utána döntök.
Elza mama felé fordul, közelebb lép, most először. Megáll tőle kétlépésnyire.
− Bírni fogja? – kérdezi sokkal halkabban, és − talán − kevésbé szikáran.
− Szerintem kibírtam már ennél jóval többet − szól Elza mama, és önkéntelenül feláll a padról, hogy szembe nézzen. Nézi az árnyat, mi ott magaslik előtte.
Joli úgy látja, hosszas gondolatnyi, míg mindketten megállnak, érthetetlen, milyen tétován várakoznak, függnek a csenden, soha be nem következő pillanatokra várva, vagy a bizonytalan bizonyosságára, mígnem Juba sarkon fordul, belép a házba, kisvártatva hoz egy ütött−kopott búzavirágmintás zománcos lavórt, és a favágó rönkre rakja. Kissé féloldalas, de megáll a helyén. Ismét a házba megy, nagy fazék forró vízzel tér vissza. Harmadszorra a vállára vetett patyolattiszta törülközőkkel. Nadrágzsebéből húzza elő a szappant. Ismerős, közelstávol nincs ahhoz fogható; csak a Klein− féle szatócsboltban árulták ezt a fajtát. Bő évtizede nincs forgalomban.  Ez még sohasem volt kibontva.
Joli jobbnak látja, ha semmit se szól. Végignézi az aprólékos kézmosást. Mire felocsúdik, Juba különösebb teketória nélkül végigfekteti Elza mamát a lócán. Utólag helyezi feje alá az egyik törülközőt. Honnan került túlvégre a háromlábú szék, nem tudná megmondani, de egyszercsak ott van. Milyen gördülékeny minden, szinte magától értetődő, természetes.
Joli feláll, és úgy dönt, nem ül tovább. Így jobban követhet minden mozdulatot.

− Ettől fogva nem mozog! – utasítja Juba Elzát. − Elereszti minden porcikáját, és arra gondol, ami a legjobb volt az élte során. A legkülönlegesebb, a valaha eltelt sokkal hosszabb időben. Mikor még nem múltak ilyen gyorsan a napok. A felhők lassabban vonultak az égen, és a nap szép egyformán, ehhez képest halványan, és nem ilyen szúrós, bántó keményen sütött. Ugye, emlékszik?  Hajdan volt ilyen. Vagy gondoljon egy hegyes−völgyes tájra, a kisgyerekkorára, hóra és jégre, az jót tesz ilyenkor, a fehér megnyugtat, eltereli az elmét.
Elza mama rezzenetlen, szó nélküli, megadó.  Mint aki mély álomban alszik. Joliban annál inkább gyűlik a feszültség, pedig eddig semmiféle épkézláb ellenérvet nem tudna felhánytorgatni.
Ekkor Juba feltűri az ingujját, az asztalon álló forró vizes fazékhoz lép, kiemeli belőle a közönséges bicskát.  Semmivel sem tűnik jobbnak és különbnek, mint amit az ura használ. Joli közben szorosan támaszkodik a kecskelábú asztalvégre, kapaszkodik belé az ujja fehéredéséig, hasába vág a széle, nem baj, préseljen, marjon a torz belekbe, fájjon is, hadd haljon meg egy kicsit. Néha az embernek meg kell halni egy kicsit.
És váltig győzködi magát, nem lesz olyan szörnyű, végig kell néznie; hogyan szállhat inába a bátorsága, pont neki, aki nem retten vissza, − eddig úgy tudta − semmitől. Elszorul a mellkasa, nincs elég levegő, a következő pillanatban görcsbe rándul a gyomra, hányinger környékezi, és − mi ez már megint? − a szíve oly hevesen és összevissza kalimpál, majd kiveri az oldalát.  Gyorsan oda helyezi a tenyerét a bal oldalára, ellenőrizze, arról van-e a szíve.
No de pont most, ugyan, miért juthat ez éppen ilyenkor eszébe?!

Hajdan az apjának – mikor életében először, betört fejjel kórházba kényszerült egy kiadós verekedés után − azt mondták a városi doktorok, különleges eset: jobbról van a szíve. Előtte agyonvizsgálják minden oldalról, épp hogy csak fejjel lefelé nem, bár ki tudja, lehet, akár úgy is, gépekkel mustrálják minden ízét-porcikáját, és csapatostól állják körül. Konzíliumot tartanak, titkos- érthetetlenül diskurálnak. Ilyet még nem láttak! De más se nagyon láthatott. Minden szerv tökéletes, jobb nem is lehetne, csak éppen fordítva van, a másik oldalon.
Ők pedig, mindahányan, akik vannak a családban, hitték is, nem is, de teljesen sosem − ilyen szamárságot, csakugyan, hogyan is lehetne, de máig gyakran emlegették.
Apátoknak fordítva van a szíve, mondogatta gyakran az anyja, kizárólag maguk között, a tréfát sóhajtásba fogva, mire − és ez mindinkább megszokottá válik, − a nővére elnémul, sírás környékezi, vagy el is kámpicsorodik, ki tudja, hiszen villámgyorsan elinal a közelükből, minél messzebb. Magába temetkezve keres bármiféle kinti munkát, akár a legnehezebbet, ha más nem adódik udvarsöprést, vagy a halszálkamintára rakott piros téglás járda közét kell halaszthatatlanul kigyomlálnia. Órákig alig veheti szavát akárki.
Gyerekkorukban mindhárman rettentőn szenvedtek apjuk tébolyától, és lám, a nővérének hasonszőrű férj jutott.
Bezzeg Joli jól megnézte, kinek adja magát. Nem az számít, hogy majd egy fejjel alacsonyabb. Hiszen hányszor, de hányszor nekiszegezték, „nálatok sosincs veszekvés?” Amit ő csak megmosolygott − tányér és ekcájg nincs csörgés nélkül, de a paplan elsimítja − , és erre  olyan képpel somfordáltak el a közeléből, hogy Joli legszívesebben felnevetne, ha nem az apja viselt dolgai kavarodtak volna föl a fejében.
Hiszen most is belereszket, ha rágondol; ezerszer fellázad képzeletben, és százszor áll közel hozzá, hogy gyenge kisgyerek létére, az anyját ütlegelő apjára kezet emeljen. Máig nem felejti. Ilyenkor az anyjához rohan, lábát körbefogja, visít és könyörög, de csak annyit ér el, mind jobban anyja fejére és mellére záporoznak az ökölcsapások. Nővére az ágyra, a székre, az asztalra ugrál, torkaszakadtából ordít.
És azt sem felejti, mikor szomszédok jelennek meg az ajtó, az ablak mögött, és ahelyett hogy megfékeznék apjában a vadállatot, némelyikük bekiált valamiféle biztatást. Nem tudja mit, megérteni se így, se úgy nem tudná épp ésszel senki-fia. Talán ő sincs eszénél. Ki tudja azt ma már!
És emlékszik jól arra is, mikor gondolatban többször megöli az apját. Hol méreggel, hol kútba lökné, hol álmában párnába fojtja. Ül az ablak előtt a padon, félre, majd egészen oldalra és hátrafordul, végül − ne legyen hosszan kitekeredve − feltérdel, vékonyka testét a padtámla nyomorítja, az ablakpárkányra könyököl.  Figyel, merőn néz ki a homályba, mikor tűnik fel a távolban, látszik-e rajta, sokat ivott ma, és mennyire goromba, mikor halad el a párás ablak előtt, attól kezdve kell még jobban félni, hosszan veri a csizmáról kinn az ajtó előtt a saras latyakot, havat, vagy kivágja az ajtót és beront, úgy ahogy van, felbőszülten − Istenem segíts meg!
És végig azt kívánja, inkább fulladjon részegségében a megáradt folyóba, vagy a jég roppanjon meg alatta, csak ne térjen többé haza.
Végül kimerülten, lihegve, és zihálva, az is előfordul, nem tudta eldönteni az elképzelt gyilkot megtette-e, vagy mi lesz, ha óhajában lakik akkora erő, hogy önmagától megvalósul; bár sosem értette, halott már ilyenről.
Elkövettem-e, kérdezi magától, órákig retteg, és már azon tépelődik, mit kéne tenni, hogyan menekülhetne meg. Látja magát kietlen tájakon étlen-szomjan vándorolni, látja amint fenevadak támadnak rá az éjszakában, látja futni, és leroskadni testének maradékát.
Hogyan bírtuk ki, kérdezi most Joli, és alig lép túl fölidézett régi rettegésén, nem bírja enyhe mosoly nélkül, mégiscsak jó nekünk, kálvinista hit szerint nem köt a gyónás, ilyen gondolatokért kitiltottak volna a környékről, vagy tömlöcbe vetnek, ha kitudódik, éltemben és holtomban egyaránt intő példaként kiprédikálnak, megvetik nemzedékeken át a családot.
Ám ha kicsit jobb kedvében volt az anyja, rendre hozzátette a lassan családi szállóigévé rögzült mondatot: engem kellett volna megkérdezniük a nagyeszű orvosoknak,  gépek és furfangos szerkezetek nélkül megmondtam volna előre, apátokban mindennek fordítottja van.
Ehhez képest nem volt világcsoda, milyen éktelen dühbe gurult az apja, ha eszébe juttatták a kórházi ajánlatot; temérdek pénzt kap, élte végéig járadékot, ha beleegyezik, halála után spirituszba rakják a testét, és kiállítják a kórbonctanon. Ha a kocsmában, valamely megátalkodott cimborája elkövette a megbocsáthatatlan vétket, hogy évődő kedvében ecsetelje, miként mutatna ott, zölden−sárgán, úszkálna a gyanús lében kirojtolózva, csupaszon, mint a penészes hal, nos, bizonyos, nem sokáig tűrte az apja az ilyen beszédet, lett nagy ribillió pillanatokon belül asztalborogatástól kezdve, az illető holta napjáig megemlegette.

Végül mégiscsak úgy lelte halálát az apja, ahogy élt. Egy őszi reggelen – egész reszketős éjen hiába várták haza – sárba fulladva tálaltak rá. Künn a messzi határban, ismeretlenek hozták a hírt, nem értették miért került oda, ahol tudtukkal semmi dolga − többek szerint szerelemféltésből verték agyon. Ezen ütközött meg leginkább a család. Az apjáról, eddig – úgy tudták− minden rossz elmondható, de hogy más asszony után koslatott volna, arra idáig sosem merült fel gyanú.  Lehet pedigleg, nem is bánnák, hátha elszereti egy vérmes és fiatal menyecske, magához édesgeti, és addig-addig, az majd móresre tanítja. Vagy saját maga, vagy az öccse, vagy a bátyja, vagy a másik szeretője, végre valaki a baját ellátja. Ámbár, megeshet, éppen úgy járt, ki tudja. Előbb-utóbb mindenki emberére akad. Ők azonban egymás között annyiban maradtak, történhetett így is, úgy is, édesmindegy most már, de szerintük legjobban kölcsön behajtása miatt vezetett oda az apjuk útja. Az rávall, úgy, mint a részegség, és a verekedés, a bravúros fejben számolá, vagy a székely nóta – az mindegy szálig és istenigazából – de nem a nők körül legyeskedés.
Évek múlva, ha nagy ritkán felmerül, valami teljesen más említésre valóval, maguk is elcsodálkoznak, milyen könnyen kitörölték a mindennapi emlékezetből az egészet. Eltűnt, mint anyjuk hátáról az ütlegek nyoma. Az a néhány forradás, más testtájékokon, nos, az lehet bármitől, ki az istencsudája tartogatná észben, amit nem muszáj, különben is már régen elkendőzték az aszott bőrön megült kor redői.

Joli most koppanást hall a pad felől. Ijedten odakapja a fejét, de csak annyit észlel, amint Elza mama cipőjére rásimulnak a pillanatra felrebbent bársonyszalagok.
Fájdalomra mozdulhatott? Tovább figyel, de semmi egyéb jelet nem talál, főleg olyat, ami bármi gondra utalhatna.
Hogy-hogy ezt a régi cipőt vette fel, – kedves emlék, de éppen azért, és éppen ide, mégiscsak furcsa – bár Elza mama nem látja, meg sem gondolja, az idők során mennyire megkopott, most még poros is, de mi lesz, ha holnap-holnapután megláthatja.
Ha látni fog. Mi lesz akkor Elza mamával. És mi lesz velünk? Joli most döbben rá,  eddig ezt végig sem gondolta. Majd ahogy végigmér mindenkit! Elza mama tekintettel, töviről hegyire, bele a szívbe, bele a gyomor eldugott rejtekébe. És mindenki fejébe. Az összesbe, és tíz év titkolt gondolatát mind egy szálig kivesézve. És ráadásul! Aztahétszázát! Gondolt erre valaki?!  Hiszen a tíz év előttihez mindenki öreg.

Még egy koppanás. Nem fellöki a fűben megbúvó virágcserepet! Hát kellett annyit toporogni, még akkor is, ha bele lehet pusztulni ebbe az idegbe!  Mi van ebben? Fonnyadt petrezselyemlevél mellé ültetett muskátli – no, még ilyet!, így az gondolkodik, akinek minden egyre megy – és nem tévedés, az van benne bizony, meglátta, mikor utána kapott.
Ideje, ha visszazökkenek. Óvatosan átles a pad másik végére.  Nem lát mást csak fej fölé hajló kéz-, és homlok-kontúrokat. Megint viszolygás fogja el, rosszullét is, nem türtőztethető – de akkor most mi lesz?. Áh, jobb, ha nem nézek oda, majdcsak befejezi! Hosszú, nagyon hosszú, és azt sem tudható, ha egyik szemmel végzett.
Joli, hogy elvonja a figyelmét, a rosszullétet hátha megússza, inkább rámereszti tekintetét a legközelebbi kökénybokorra. Mereven nézi, rajta felejti a szemét. Tán el is bambul, és időbe telik, mire ráeszmél; valami megváltozott.
A lombok eddig nem suhogtak, nem is neszeztek. Most apró rezgés vonaglik át a leveleken, és enyésző halk susmorgás töri meg a csendet. Joli ijedten néz föl, és meglátja a fehér felhőfoszlányt a feje fölött. Egy kócos gombolyag elnyúlt fonalcsóvával. Egyetlenegy, ami fönnakadt a csupaszkék-teli égen, mint mikor a lebontott karácsonyi fenyőn véletlenül rajtamarad egy dísz, eddig elbújt észrevétlen, és senkinek sincs kedve visszarakni – alig vártuk, hogy túlessünk a fenyő trónfosztásán, milyen lehangoló ez, és mikor végre már lezártuk, szalaggal átkötöttük, most bontsuk fel újra, de be kell pakolni a dobozba, a többihez. Ez is olyan egymagában ül az égen! És mi ez a sistergés? A cipőtalp alatt masíroznak, érzi a megiramodott hangyahadat.
Kínzó szomjúság fogja el, reggel óta egy kortyot sem ivott. Hol találok itt vizet, amiből ihatok?  Akármilyen tisztaság, a Jubáéból mégsem, hiszen ki tudja. És korholja magát,  nem hozta el a kocsiról a kulacsot, akkor is, ha azóta bőven átlangyosodott.

− Készen vagyunk − hallja a pad felől.
És míg Joli csak áll, talán nem tudja, mitévő legyen, vagy minden tagja elgémberedett, Juba a háta alatt emeli meg, felülteti Elza mamát. Nézze meg az ember, kivel akadt dolgunk, hamiskártyás, vagy varázsló, kiféle-miféle személy ez; olyan simán mozog, siklik a keze, mint a kígyó.
− Maradjon veszteg, együltő-helyében. Mindent csak apránként, ne kapkodjuk el! Még be kell kötöznöm.
Körbetekeri gézzel a fejet, és Joli elkönyveli, a gyors és akkurátus mozdulatok nagy gyakorlatra utalnak.
− Három napig nem veheti le, és ne nyissa ki a szemét! Ne vakargassa, ne kaparjon alá, bármennyire viszket! Feküdjön elsötétített szobában az első másfél napig. Utána újabb másfélben nagyon lassan engedjenek be egyre több fényt.  Mikor leveszik a kötést, megint három nap jön, az már félhomályban, de lehet ennél tovább. Bujkálós fényben, ahogy errefelé mondani szokás. És csak nagyon lassan, kímélettel menjen ki a napra, az sem lenne baj, ha sosem. Semmit sem garantálok. Szerintem újra lát majd, egyikkel biztos, kis időre talán mindkettővel, bár a bal mindig gyengébb lesz. És nem tart örökké. A hályog visszatér. És nem javaslom, hogy többször ilyesminek nekilásson.
Elza mama kihúzza magát, mikor válaszol:
− Nem vagyok mohó. Nem kell sok idő, csak kaphassak némi haladékot. Van még egy kis dolgom.
− Szerintem megkapja, de vigyázzon, az ember telhetetlen. Olyan fából faragták. Ne feledje, semmiképpen sem vállalhatja máskor.
− Lányom rendezd a honoráriumot – szólt Jolinak Elza mama.
− Azt nem fogadom el, míg ki nem derül. Ne aggódjon, időben mutatkozom érte. Most jobb, ha azonnal indulnak. Nem telik egy órába, és nyakunkba szakad az égiháború, és akkor lesz csak hatalmas nemulass, kilyukad az égbolt teteje. És aki addig nem ér födél alá, fölszippantja a nagy szél, viszi-viszi, ki tudja hová, le nem rakja tán’ a holdig se, és ha csodával határos módon túléli, sétálgat majd, akár a vásárhelyi promenádon, úgy ám, azután pedig, érje meg vele akárki, ahogy neki tetszik.

Joli duplán meglepődik. Eszerint, Juba meggyőzőn állítja, ami nála legföljebb satnya, félős előérzet volt idáig.  Másrészt, Elza mama nem várt könnyedén rááll erre a furcsa fizetség-megoldásra. De ez épphogy csak villanásnyit oson végig a fejében, arra lesz elég, hogy később törje is amiatt, most azonban (úgysincs rá kézzel fogható magyarázat, ne töltsük hiábavalóan a drága időt) már csak azzal törődik, mielőbb induljanak.
− Mit gondol, meddig juthatunk? − szólt oda Jubának, míg Elza mamát óvatosan a kocsihoz kíséri, és még óvatosabban fölsegíti az ülésre.
− A városig semmiképp, legföljebb a tanyáig. Az se lesz egyszerű. Hacsak itt nem maradnak nálam. Szűkösen elférhetünk, ha nincs kényes nagy igényük. Arra azonban számítani kell, ha túl sok eső esik, innen ki nem szabadulni napokig. Túl nagy a sár, és a kocsi beragad kerékagyig.
− Nekem vissza kell jutnom ma – szólt közbe Elza mama, bár ez a hang elég harmatgyenge, mintha nem ő lenne, hanem olyasvalaki, aki leesett lábról, vagy eleve gyámoltalanka.
− Mindenki a saját sorsát kalapálja, és ha förgetegbe akar veszni, menjen csak a nyugodtan a városig, aki még mindig ilyen konok. Menjenek már, menjenek, ha menni akarnak, de nem javaslom, hogy más utat válasszanak. Ez az új út – bár sokáig nem voltam híve, sok szép kövér termőföldet összedúltak – oda a legrövidebb, és leggyorsabban ott lehet haladni. Nincs más választásuk. Nem értik?! Lesz itt olyan orkán mindjárt, az egész ég leszakad. Érzem, megjött a szele.
Joli borzongást érez a karjaiban, vajon a szél lenne, vagy a ráijesztés működik hatásosan, és mintha nem érte volna elég viszontagság a mai napon, no, tessék, most még ez is.
− Már hajtson is! − szól a kocsisnak. − De most hozzánk megyünk, a Gyulai-tanyára. Elza mamához fordul, hogy megnyugtassa − Asszonyom, én is úgy látom, igaza lehet Jubának. Nem kockáztathatunk, éppen elég a műtét. Még így is igyekezni kell, hogy időben odáig érjünk. Ha elvonul a vihar, majd látjuk, mihez kezdhetünk.

Elza mamát elfogja a gyöngeség, mint a temetés óta naponta többször, bár még magának is alig vallja be. Most azonban be kell látni, aligha van mód tagadni. Végtére is mi mást tehetnék, hasít belé. Nincs most erőm, és nem állhatok neki vitázni. Talán ők gondolják jól. Ezek a paraszti népek egytől egyig időjósok, szinte beleszületnek. Erre én sosem vállalkozom.  Nem értek hozzá, kénytelen vagyok elfogadni, ahogy ők tartják jónak. Ám lesz otthon kalamajka, ha megtudják a fiúk, mijáratban tűntem el. Így van ez, ha idejekorán közbejön valami, az ember tervez, és ne is folytassuk tovább, mert még istenigazából megvalósul. Elárultam magam, pedig nem így gondoltam ki annakidején. Ám ami megtörtént, azon nem változtathatunk. Nagynak nagy a baj, de majd helyrehozunk belőle valamicskét. A fiam életét már nem lehet, de a fiúkét sínre kell tennem, el kell boronálni néhány dologban, ha addig élek is. És ha látnék újra, nem állítana meg senki emberfia. Most a Freddy–gyerek ellátja a boltot, egyre ügyesebben csinálja, és bár azt adtam tudtára, a szentesi piacra megyünk, voltaképpen nem sokat ferdítettem, hiszen egy rövidke darabig ugyanaz az irány, és ha Jolival vagyok, nem hinném, hogy túlzottan nyugtalankodna. Majd csak hazaérek maholnap!  Joliék  közelebb laknak a tanyán.
Másra se vágyom, csak mielőbb leheverhessek pihenni. Dodit sem hinném, hogy kétségbe esik, nem ijedős fajta, és ha éppen nem érek haza napestig, majd megtudja a fivérétől, amit az tudhat. És megüzenem a kocsissal, hol maradtam. Ők még hozzám képest is korán útra keltek, nem volt öt óra sem, mikor Rókus bekopogtatott. Indultak hivatalos ügyeket intézni.  Nem kérdeztem, hová, örültem, ha ők se kérdezik. Vagy Szegedre, vagy Szolnokra mentek, vagy a csuda tudja, amilyen öntudatos mindkettő mostanában, alig van merszem firtatni. Habár mondhatnák maguktól. Nem kötik az orromra, azt hiszik, ők már tévedhetetlen felnőtt emberek, és én pedig túl öreg. De nem hinném, hogy bajuk eshet, mindkettő vigyáz magára, nem adják könnyen, hisz nagy dolgokba fogtak. Csak mi is elérhetnénk mielőbb a tanyára.

A kocsi most nagy robajjal kanyarodik a makadámútra. Juba hajlékától eddig földúton kocognak. Csendes, szép ütemben, zökkenőmentesen, szikkadt a föld, a por alig szálljon. − Istenemre, legalább vigyázna! – kiáltott fel Joli, akit töprengéséből riasztott a bukkanó.
Majd kirepül kezéből az esernyő, amit a nap ellen hozott, úgy kapott utána – ha már elegáns úrasszonyos napernyőt nem talált a háznál – pedig esküdött rá, az is volt valahol, nemrég, nagyobb pakolásnál találkozott vele – így most egész idő alatt ezt igyekezett több-kevesebb sikerrel Elza mama fölé tartani. Ki gondolta volna; meghozza az esőt vele. Hagyta volna otthon. De az eszébe sem jutott, hogy Elza mama szemét kell a naptól védeni, és arra jobb a sötétebb. No, tessék, most itt van, kiderül, még majd esőviharba botlunk, és jobban szükség lehet rá, mint bárki gondolhatta volna. Bár attól inkább Isten megkiméljen.
− Döntsék el, siessek, vagy vigyázzak? Vagy már elfelejtették, mit ajánlott a nagyokos barátjuk. Persze, továbbra sem győzöm csodálni, ilyen példás asszonyok, és szélhámostól fogadnak el tanácsot. Amennyire jómagam konyítok hozzá, az egyben akár igazat adok neki, nem sok idő kell, és ránk törhet az égi áldás. De nem hinném, hogy mindjárt, szerintem leghamarabb éjszakára. Ilyen nagy meleg után azon sem lepődnék meg, ha nagy égzengéssel csap közénk. Nem kell ehhez nagy tudomány. Elvégre holnap lesz augusztus húsz. Szent István napjára leginkább elmúlik a nyár.
Elza mama megunja a kocsist hallgatni és az elnémult, érezhetően egyre bosszúsabb Jolihoz fordul.
− Látszik valami abból a készülő viharból?
− Gomolyfelhők jöttek, és egyre bokrosodnak. De itt végre simább úton megyünk, és remélem, jobban haladhatunk. Érjünk a házhoz, és eshet is. Nagyon kell a földnek.
− Nem érzékelem, merre járunk.
– Nem tudom én sem pontosan, de ha jól mondták nekem, éppen ott kötünk ki, ahonnan közel van a házunk.
− Afelől, ne aggódjanak, tudom én a járást, megtettem párszor, igaz ennél a bolondnál még nem fordultam meg soha, nem is volt rá semmi vágyódásom. Ezután még úgyse lesz. Ha nem tévedek, szűk egy órányira vagyunk a Gyulai tanyától. A csárdánál lefordulunk erről az útról, a Czécsi-boltnál kanyarodunk balra, jobbra pedig a régi iskolánál, onnan látni a nyárfást. Az árnyékában a tanyájukat megtaláljuk. Ott majd szépen kiszállnak. Elrendezzük az rendeznivalót, és megyek utamra. Engem vacsorára hazavárnak. A lovaknak gondját kell viselni.  Reggel fontos új fuvarom van. Nem érek rá vég nélkül mások kedvtelésére kocsikázni. Főleg eszembe sincs még itt is éjszakázni. Ha én nekiiramodok, a paripáim hazaröpítenek, nincs olyan förgeteg, ami a kocsim nyomába érne.
Joli hallgatása szigorú, mint ölében az ökle. Nem erőltetjük, de nem ám!  − csak szabaduljunk meg egyszer végre egymástól, gondolja dühösen Holnap az uram kocsijával szépen hazavisszük Elza mamát. Nem ilyen kényelmes hintó, nem is vadonatúj, nem is csillog ennyire a lovak szerszáma, de nekünk megteszi. Az is azt a célt szolgálja, mint a többi.
− Ideadnád a legyezőmet? Ott kell rejtőznie a retikül alján, évtizedek óta magamnál hordom, de mióta alig jutok el kivételes, ünneplős helyekre, oly ritkán veszem elő, meg se tudom mondani, mikor járt utoljára a kezemben. Belefáradtam a fullasztó melegbe, alig bírom magam.
Joli kinyitja a táskát, és rövid keresés után finom bőrtokban megtalálja a sötétkék csipkebetétes legyezőt különös zöldes árnyalatokkal. Vertcsipke, a mindenségét! Milyen igényes lehetett egykor, ez már szinte ereklye, igaz ennélkül is tudom, rátarti volt, amilyen aprócska, és madárcsontú, olyannyira fenséges nagyasszony, mikor ide került az urával, bár erre csak halványan emlékszem kisgyerekkoromból.
− Megtaláltad? Ugye, milyen míves darab? A belgáknál vettük egykor.
És míg Elza mama legyezi magát, Joli azon morfondírozik, mi vihette rá, hogy ilyen könnyen átálljon az útvonalváltozásra.
Nem kétséges, megviselhette a műtét, jobban, mint gondoltam előre. Nem panaszkodik, de fáradtnak látom. Lám, egyre töpörödöttebb, két hét alatt felényire összement szegényke. Ő, aki mindig roppant erős volt, lassan árnyéka önmagának. Nem is csoda. Ez már túl sok volt neki. Nem elég a férje, a nevelt lánya halála, bármilyen régen is volt, és most tessék, a fia is odavan.
− Mérget mertem volna venni rá, történik ma valami rendkívüli, aminek semmi köze az előre tervezett dolgainkhoz, és amit végképp nem láthatunk előre, de hogy a vihar lesz az, meg sem fordult a fejemben, pedig voltaképpen tökéletesen érthető. Majd belefulladunk ebbe a borzasztó nyárba, és egyszer véget kell, hogy érjen.

A gát mellett haladnak, sehol egy fa, útépítéskor mind kivágták, újak nem nőttek még utána, a levegő mintha állna, nem számítanak rá, mikor a kocsis a lovaknak megálljt parancsol, és meglepetésükre fejük fölé húzza a ponyvát. Mint harmonika nyílik föléjük, máris jobb, eddig fel sem tűnt, hátul, rejtett helyen ez is van, meg kell adni, igazán flancos fiáker, ilyesféle nem volt szokásban nálunk. Lám, változik a világ, sohasem tudhatjuk, mit érünk meg alatta, de most föllélegzés az árnyék; akit agyontikkasztott a nap, bármekkora sietség, ennyi veszteglés megéri.
Joli legszívesebben rákérdezne, miért nem tette meg eddig. De nem akar újabb galibát. Nem ér annyit, eszement félnótással dehogy szállok vitába. Inkább haladjunk. Ha nehezen is, kibírjuk egymást a tanyáig.
− Mondd, mennyit haladtunk, mennyit kell még kibírnom?
− Fájdalma van asszonyom?
− Nem, azt nem mondhatnám. Érzem ugyan, de ez nem fájdalom, csak sajgás. Jól esne egy hűs borogatás az elnehezült fejemre.
− Hazaérünk, és ezen is azonnal segítünk. De még az út tetemes része hátra van.
− És a viharfelhőkkel hogy állunk?
− Fodros-bodrosak, mint amilyet némelyik templomban oltárképen találni. Vagy a könyvek festményein. Ahol elénk pingálják a mennyországot, mintha nekünk az számítana. De borulás nem látszik.
− Mit gondolsz, elérünk a házig?
− El, egészen biztosan. Pihenjen nyugodtam. Aludhat is, Én majd legyezem.
− Már nem is kell, megindult némi szél. Nincs igazam?
− Igaz, asszonyom, parányi szellő, de már ez is jól esik.
− Lehet, hogy valóban elpilledek, kérlek, adnál előtte egy kis ivóvizet.
Joli gyorsan Elza mama kulacsa után nyúl az ülés alatti kosárba. Napok óta erre tartogatja a jeget, reggel darabosra töri és köré bugyolálja, de nem maradt belőle semmi.
− A keserves mindenit, ez már nem hideg.
− Nem baj, add csak ide, mielőtt szomjan halok.
Joli Elza mama kezébe adja a kulacsot, és az éppen elég hozzá, hogy parányi érintésre összeérjen a bőrük.
Te jó ég, csak nem lázas?!  Belereszket a gondolatba.  Istenem, segélj meg.
Elza mama visszanyújtja a kulacsot, Joli szántszándékkal úgy veszi el, hogy a kezéhez érjen. „Nem, mégsem hiszem, hogy ez láz lehetne.  Teremtőm, gyógyuljon meg, ne legyen baja.”
Ebben a pillanatban a lovak lelassítanak, és a kocsi ismét földútra tér. Nem messze feltűnik a fák között a csárda.
−Végre felismerem, hol vagyunk, ez a tájék ismerős, gyerekkoromban erre laktunk. Innen nem messze állt a házunk. Itt vett apám földet, mikor betelepült, és pár hónap alatt rárakta a tanyánkat. Első években nem volt több, mint szoba, konyha, kamra és az ólak, később is alig bővült, legjobban mikor már meghalt, és anyám gazdálkodott utána.
− Közeledünk, igaz? Milyen nehezen viselem. Sajnálom, Joli lányom.
− Elég lenne a műtét mára, nemhogy ez a rettentő meleg. Úgy számolom, innen már nem kell teljes óra. Így is hosszabb, mint induláskor becsültük. Aludjon asszonyom. Jót tesz, meglátja.
– Jót tesz, jót tesz !  Te jó ég!  Ma már másodszor hallom! –
És mielőtt Elza mama, fáradságos álomba esne, azt kutatja, hol rejtőzik, az emlékezet mely bugyrába merült, hol keresse, ki mondta ezt már egyszer nagyon régen neki.
Joli egyre csüggedtebb. Lassan haladnak. Ahhoz képest, ahogy robogni kellene. Száguldani szárnyas paripákkal. Ha volna itt olyan. De az csak az oltárképeken, vagy fenn a mennyben. Ha volna ott olyan. Ez a forróság agyonrágja az ember testét, és az észjárását is. Nem bírom szóval tartani Elza mamát, de talán elalszik, gondolja.
A lovak ütemesen kocognak, nem lassú, de nem is elég sebes ez a vágta.
Egy terjedelmes felhő éppen elfedi a napot, árnyékba borul mellettük a szikkadt dinnyeföld, távolabb a tarlón, ahol még tűz a nap, forgószél szalad, porvihart kavar, mikor Elza mama hátradől az ülésen, és úgy tűnik, valóban szunyókálni kezd.
Joli aggódva figyeli minden lélegzetét. Szabályos ritmus, nincs talán nagyobb baj. Kit meg ne viselne egy ilyen délelőtt! Otthon azonnal lefektetem, főzök egy gyönge, finom galamblevest. Vagy gyöngytyúkot, azt nagyon kedveli. Zöldborsóval és daragaluskával. Régen is azzal vigasztaltam, ha nagy néha nekibúsult, és kijött hozzánk a tanyára.  És, ha minden jól megy, és erőm engedi, míg fő a leves, pillanat alatt keverek egy adag meggyes piskótát, azzal megtetézzük. Gyorsan erőre kap, remélem.  És Isten engem úgy segéljen, mindent megteszek. Imádkozom, minden este, most nem hagyom ki, vasárnap templomba megyek, és megfogadom, ezután sűrűbben ott találnak, pedig hozzánk igen messze van.
– Anemjóját! – hördül föl a kocsis, nagyot csap a lovak hátára, amitől vágtába fognak.
Joli megriad, először attól, Elza mama fölébred, pedig olyan szépen pihen. Utána pillantja meg, amint jobbról a forgószél tölcsér mellettük halad. Ettől hűlédezhetett a kocsis. Nincs az több, mint öt méter az úttól, velük párhuzamosan fut, és hosszan kitart. Erre mondhatják, az ördög utánunk küldte a szekerét. Jó lenne lehagyni.  És én még imákkal küszkölődök.
És most hová tűnt? Miért torpantak meg a lovak? Váltig ágaskodnak, de továbbmenni tapodtat sem akarnak.  Joli előre nyújtaná a nyakát, de a kocsis háta a kilátást eléggé takarja. Nocsak, jobbról a forgószél elénk kanyarodott, ki az útra. Lám, most elől forog, de szép lassan letér balra, és már a túloldali paprikasorokat tiporja.
Nem jó jel ez, nem bizony, akkor is, ha babona, akkor is, ha nem. Joli, míg Elza mama érzékeny térdét óvatosan betakarja, jobbra megint kinéz a ponyva mögül. Még csak itt tartunk, alig haladtunk túl a Csárda–dűlőt.  És eszébe jut, az imént még, amikor most az egyszer alig várja, Elza mama mielőbb aludjon, nem másért, csak hogy szabadon, és zavartalanul kikémlelhessen a határra, és belemerüljön, a máskor háta közepére sem kívánt emlékezésbe. De most, ha már erre vezet az útja, nincs menekvés; gondolkodjon a régi életéről, amit pedig legszívesebben a föld alá kaparna mindenestől.
Az ám, ott a kiserdő, megnőttek a fák azóta, legalább húsz éve nem járt erre. Eddig tehette, kikerülte. Sőt, jó messzire, ahogy mondják, nagy ívben, szándékosan. Most viszont óhatatlanul szembejön. A fákon túl – jókora távolság – ott volt az apja tanyája. Olyan messze innen, és mindentől, az egész világtól túl messzire, ahogy csak az igazi feledés tarthat távol bennünket egymástól.
Már sok mindent elfelejtek. De hogy milyen sokszor végig kellett gyalogolnunk ezt az utat, és milyen nehéz is volt, azt nem sikerül elfelejtenem. Nem törlődik ki az már sosem! Itt érzem most is a talpamban, a sajgó, egyre vásódó tagjaimban. Ez a föld roppant nehéz: eső után a sár ragad, vastagon rárakódik az erre vetődő szerencsétlen flótás (mert csak az lehet, ki más járna erre) cipőjére, feltéve, ha van neki, vagy a lábára, és le nem jön róla könnyen. Nagy sárpapucs lesz, és a lába, az a pipaszárnak csúfolt virgács ágacska, majd leszakad, ha lépdel.
Lám, az emlékek az emberben valami újabb darabot mindig összetépnek. Gyerek volt. Szánalmas, fejletlen és soványka, aki folyton nehéz súlyt cipel. Lejárja a gyönge lábát ingajáratban. Egy zsák a hátán, akár üresen, akár telítve, elől két karjával a kannát átkarolja, vigyázzon közben, el ne essen, nehogy elbukjon a gidres-gödrös úton, istenments, a kanna tartalmát véletlenül ki ne locsolja. Lenne otthon háború, és még inkább büntetés.
Elzavarták borért. Ide, az útszéli fogadóba.
Inkább ment volna a világ végére. Bár jóval később rájön, azért sem kell menni távolabb. Néhányszor neki is indul, de alig tesz párszáz lépést, eszébe jut, ki kel akkor az anyja védelmére.  Így hát marad. Megtöltik tisztabúzával a kannát – akkor is, ha kenyérre alig marad – és már viheti is, hogy becserélje. Míg kisebb volt, beérik azzal, hogy a másfél literest vonszolja, később át kell térni a három, majd az ötliteresre.
Azért nem ment minden simán.
Még egyik első olyan alkalomkor lehetett, mikor egyedül engedték útnak, néhány egyszerű tanáccsal, siessen ám, különben megjárja, és az nyilvánvalóan nem lehet más, mint verés. Térdepelés a sarokban, mert úgy még védtelenebb, és közben ütlegek szőlővenyigével, vagy tüskés akácfaággal, hogy örökre megtanulja, rugdosás csizmával, vagy bakanccsal, akár vesén. Persze, ez még mind jobb, mint dézsába állítva fejjel lefelé, és ki nem húzzák, amíg bugyborékol.
Az volt a legrosszabb.
Az ételt nem vonták meg soha. Csak ami volt, nem volt elég.

És útnak indult az intelemmel, kiskannáját telítve búzával karjára ölti, hol egyik – hol másikra váltogatja, mert az bizony egy öt-hatévesnek nehéz. Elintézett mindent pontosan.
A csárda-kocsmában mindig büdös van. Tisztátalan bűzös férfiak lopják a napot, és habot hörpöltek irdatlan sörös kriglik tetejéről. Mikor betoppan, megretten kicsit. Néznek felé, bávatag, kiguvadt szemekkel, nincs itt más értelmes nézegetni való, csak aki belép. Némelyek motyognak, semmit sem ért. A dohányfüstöt azóta, még jobban utálja. Nagyon siet. Karjára veszi a kannát, és amennyire tőle tud, futni kezd.
Ketten utána jönnek. Jó darabon tartják a lépést mögötte. Rohan. A borból egy kevés többször a mezítelen lábára loccsan. A por ráragad. Ettől irtózik, olyan, mint a sár. Eléri a kiserdőt. Már jókora távolság van köztük. Fürgébb, mint a részegek. Hál Istennek, meggondolhatták, vagy megunták, úgy tűnik, már nem követik.  De félelmében fut tovább. A bor egyre- másra kiloccsan.  Az erdőn túl már elszórt tanyák várnak.

Már közel jár. Szomjas. Liheg. Leül a kocsiút mellett a bodzafa alá. Ilyen melegben ennyi futásra inni kell. Leemeli a kannafödőt, alig maradt háromnegyedig. Néhány korty meg se látszik. Kiönti. Jó hideg. Igaz, savanyú, mint az ecet, de itatja magát. Szomjas maradt. Még önt egy pohárral. Jöhet újabb.
Nem tudja, mennyit iszik belőle. Egyre álmosabb. Lefekszik a bokor alá. Az álom jön, és az kútba zuhanás.
Nem emlékszik, hogyan kerül haza. Csak elmondásból tudja, várják alkonyatig, majd kutyákkal keresik, és az összes szomszédokkal.
Másnap tér magához.
– Hogyan élhettem túl? – kérdezi nagylánykorában, mikor elmesélik.
–Jócskán vizezett volt, és anélkül is, gyenge bor.
– Nagy kár volt a búzáért.
Bizony, nagy, mondogatja magában most is tovább, és attól fogva, ha menni kellett maga mellé vette az egyik kutyát, de volt, hogy egyszerre kettőt. Nem is esett bántódása.
− Mindjárt a bolthoz érünk, akar ott valamit, vagy menjünk tovább?
− Akar a rossznyavalya, most nem az a legnagyobb bajom, haladjunk gyorsan, hajtson inkább. Így is még legalább félóra.
− Magam is úgy saccolom.
Joli eldönti, amíg a régi, összedőlt iskoláig érnek nem ébreszti fel Elza mamát. Onnan csak negyedóra, de lehet, ezzel a jó kocsival kevesebb elég. Csak a kocsis legalább addig ne jártassa a száját.
Hirtelen meghall valamit. Fülelni kezd. Jól hall egyáltalán? Távoli morajlás. Hosszú, egybefüggő. Keresi a nyugati irányt. A vászon eltakarja a kilátást. Fojt a meleg, a szél megélénkült, ha elég ügyes, fél kézzel oldalra húzza, hogy kinézhessen balra. Onnan jön talán.
De nem egyszerű. Ez a vászontető úgy oda van erősítve, ablaka nincs, és ha túl sokat mocorog, felébreszti Elza mamát.
− Látom, nem bír magával, addig fészkelődik majd, felébreszti az öregasszonyt. Hadd bóbiskoljon a vén maskara, úgyis beszédem van magával. Jobb lesz azt kettőnk között tartani. De ha az furdalja az oldalát, elárulhatom, arra lenn borul az ég, ám attól nekünk nem kell tartani. Nem jön idáig. A víz a vizet vonzza, a felhőket elhúzzák másik irányba a folyók. Abból van itt felénk úgyis unásig. Mi ellenkezőleg megyünk. Hanem, arról essék most szó, amit akarok. Rájöttem ám, itt menet közben, maga kicsoda. Ki fia borja − úgy is mondhatom. Az apja volt a környéken az egyik legnagyobb betyár, vagy közel ahhoz fogható bitang nagy gazember. Hallottam eleget kölökkoromtól. Messziről vetődött ide, és balszerencsénkre, nem ment tovább.  És ebből sok mindent megértek. Ezért jönnek ki olyan nagyon egymással, megérti egymás szavát ezzel a másik betyárral, aki Jubának hívatja magát, persze az sem igaz, legföljebb csak úgy, mint ahogy a maga apját nevezték Kukorica Jancsinak. Ugye jó helyen tapogatózok, nem mondhatja, hogy rossz úton járok.
No, látja, nem lehet itt elbújni úrasszony-szoknya oltalmába, előbb-utóbb kiviláglik, kit honnan evett ide a fene, és miféle idegen kotlós fészkéből kipottyant kakukktojás. Hiába festi magát bárki.
Sőt, halványan magam is emlékszem a részeg fenevadra. Az is ilyen hórihorgas sovány kóró volt, horpadt mellű, horpadt hasú, tüdőbajos. És ahelyett, hogy jöttment létére meghúzta volna magát, ha már ideette a feketefene, állítólag az élő fába is belekötött. Nem volt annak szent senki élete.
− Miket hord itt össze, apám komisz, rossz ember volt, de nem volt betyár. De álljon le most most már, ha abba nem hagyja, nem állok jót magamért, olyat teszek, mit még sosem.
− No, ugye, ez is azt mutatja, csöppet sem különb, mint a famíliája. Persze, ismerem én az ilyen fajtát, csak pofázni tudnak, de azt ám nagyon. Játssza itt a nagysasszonyt, csakhogynem méltóságost, nagyra van magával, mert egykor a boltos fattyát szoptathatta. Ugyanolyan szolganépség maga is, mint akárki más, attól még, hogy azt hiszi, különb, mert kicsit följebb valónak a csicskása. Urizálnak, riszálnak, az is csak egy közönséges rőfös, aki ráadásul uraságnak hiteti magát. De nem az, nem ám! Az igazi urak nem így csinálnak. És nem potyogtatják a vásott kölköket, egy is elég, nem kell kilenc, mint magának. Nem aprózzák el a birtokot. Ezt mondtam a húgomnak is. Már a hatodiknál tart a kerge. Itt laknak nem messze, az erdő mellett. Annak az ura is olyan hitvány hőzöngő fajzat, mint a maga apja volt, nem is állok szóba velük, mióta a második gyereket kereszteltük, az még a keresztlányunk, de arra ugyan várhatnak, hogy én fizessek bármit utána. Tán’ ösmeri is a húgomat, az Arankát. Olyan bárgyú képű szegény, mikor még összejártunk, mondtam neki, nem lesz jó az a túl sok gyerek, de ő csak néz rám, mosolyog, azt hiszi, a nézésével engem is megszelídít, mint a mafla urát. Jól van bátyó, így felelget, és alighogy kiteszem a lábam összefekszenek − az anyja istenit az ilyennek. Ki gondolta volna lánykorában, hogy így elfajzik a tulajdon testvérem, igaz csak anyáról vagyunk vérközösben, olyan pupák volt szegénykém mindig, akinek azt nézi az ember, még a nyála is elcsordulna, ha nem vigyázzuk. Alig fiatalabb nálam pár évvel, és már hat lánygyerek nyaggatja.  Mindig azt mondtam neki, arról vegyen példát, akiről látja, hogy többre vitte, mint apja-anyja. Nekünk csak egy fiú van, éppen elég, oskoláztatni kell, ne paraszt legyen belőle, valami más, valami jobb, és majd egyszer jól házasodjon. Sokkal többet ér nekem, ha a magam ura leszek, hogyan vettem volna meg az új kocsit, ha rakás kölök torkán kell leeresztenem a rávalót, és csak azért, hogy kiadják magukból a klozetban. Inkább eladtam fele földet, amit hagyatékba kaptam, elég nekünk a megmaradt fele, nem mászom a földet, meghagyom varangynak, vakondokoknak, csinálja, aki nagyon akarja. A pénzt jó lovakra, puccos hintóra költöm, azon van haszon, az olyasfélék, mint maguk, és még a kevésbé tehetősek is szeretnek mások előtt úgy virítani, ahogy különben sosem telik nekik, esküvőre vagy temetésre, nem sajnálják, számolatlanul kidobni, akkor sem, ha a szájuktól kell megvonni az utolsó falatot. Nálam nem adósságból van a nyújtódeszka, sem a lámpás, sem a kabát, sem a csizma. És más se. Bolond lennék a banknak pénzt csinálni.
Nem vagyok én, olyan semmirekellő, mint a maga fia, aki nem tudja hol a helye, vagy a másik, aki a barátja; egyik hitelből épít gyárat, a másik abból vesz autót. Azzal flangálnak, furikáznak, mind azt hiszi, most már ő a valaki, és a végén lehet, hogy a párnát is kiveszi a feje alól a persekutor, és gatyája sem marad.  Úgyhogy nekem hiába rázzák a rongyot a magukfélék, átlátok én azon. És főleg nem Kukorica Jolán tanítja ki velem az igazságot, és nem is ez az okoskodó zsidó satrafa. Legjobban teszik, ha elhordják az irhájukat, amíg szépen vannak, vissza oda ahonnan elvándoroltak, ha tudják még, hol van az. Vagy mehetnek bárhová, ahová a szabad ég engedi.  És most elégedjen meg ennyivel, és meg ne szólaljon többet, mert azonnal kipenderítem az árokpartra, és mehetnek isten hírivel, gyalog, vagy felőlem kutyaszánon, ahogyan akarnak, örüljön, ha nem csavarintom ki a gégéjét. De a költségemet, azt szépen leperkálják ide a tenyerembe, hacsak nem akarják megtanulni, milyen ostornyél pattogtatásra táncolni, kipingálom vele a lábuk szárát, be nem gyógyul holtuk napjáig. Akkor majd nagyra lehetnek magukkal istenigazából.
− Hagyd rá, megőrült. Futóbolond − suttogja Elza mama.
Joli hallja ugyan a suttogást, de nem bír válaszolni, és főleg nem bánja, hogy Elza mama fölébredt. Megszólalni sem akar. Bénultan ül percek óta. Kezét-lábát alig érzi.
Istenem, atyám, ez igazán sok mára, csak érjünk egyszer haza.
A villámlás téríti magához.

 

 

 

 

 

Amikor meghalok

Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.

Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.

Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra.  Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.

Május másodika volt. Hétfőre esett.

Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként.  Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé.  Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban  volt.  Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.

– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.

Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele,  mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.

Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.

D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig.  Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt  a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)

 

 

Eltékozolt vizek

Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

20150717gemeskut-a-felkelo-nap-elott

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html

Téglagyár (részlet)

Én az estét itt szeretem. Sehol másutt nincs ilyen szép. Lassan érkezik, tapogatózva lépdel, mint a vakok. Időnként megáll, pihen egy kicsit, fülel. Majd tovább indul. Idesétál kényelmesen, ahogy a lemenő nap is lassan tűnik el ezen a tájon. Nem siethet. Engednie kell, hogy meghallhassuk az üzeneteket.
Jó, ha ti is tudjátok, az élők és a holtak közti hangokat a pusztai alkonyat közvetíti. Bárki hallhatja, csak jól figyeljen, néhány pillanat, lélegzetvétel ez, a sötétség beállta előtt. Ilyenkor derülnek ki az alattomosságok, az eltitkolt gyilkosságok, a folyókba vetett testek fölemelkednek a víz színére, a pusztai kutakba temetett vetélytársak újra fölbukkannak, kinyújtják karjukat, a rablók lovai megtorpannak, vagy föl is buknak, elárulják a banditákat. Megjönnek az illatok is. Egész nap nem érezni annyit, mint az este legelején. A fának, a fűnek, petúniának, estikének nappal alig van illata. Alkonyatkor előtörekszik, még olyan messziről is ideér, mint a legközelebbi falu temetője. Összekeveredik a földdel és szétárad, mint az emlékező gondolat.  Ezért szeretek én itt, fiaim.
Kisfreddy szólalt meg:
− És a galambokkal mi lett?
Elza mama felnevetett, és visszaereszkedett a székbe.
− Hát ezt sem tudod?
Megettük. Főleg én. Nagyanyám finom húslevest főzött belőlük. Olyan erőd, lesz, mint nekik, szárnyra kapsz, mondogatta a húgom, és úgy mozgatta a karját, mint a röpdöső galambok. Ha röpülni nem is tanultam meg, de rohamosan javultam. Pár hét múlva el felejtődött a betegség. Jó volt ez az időszak, hogy a kicsikkel még inkább összemelegedjek. Apánkat néhány napig hiányolták, de később minden visszatért a régi kerékvágásba. Sőt, sokkal jobb lett. Véget ért a nélkülözés. Nagyanyánk új cselédet kapott. Apánk fizette. Öröm volt nézni, ahogyan a kis öregekbe visszatér az élet, hisz minden szavukkal bizakodtak, mégiscsak lehet esély, hogy szépen felnevelődünk.
Időnként a húgommal segítettünk a rendrakásban. Új terítőket vettünk elő, másik ágyneműt az elhasználódott helyett. Előfordult, hogy morgolódtunk, a harmadik, a legnagyobb, ritkán használt szobában hagyott utazóládák miatt; apánk holmija ott kapott helyet.  Felére fogyatkozott, de még így is túl sok helyet foglal, és mind ormótlan porfogó. Mozdítani hárman se tudjuk. Hiába a kíváncsiság, nincs merszünk, hogy belessünk. Minden érintetlen marad, mint a legnagyobb titok.
Olga és Janó, a kistestvéreink, szemlátomást növekedtek. Bárhogyan is haragudtam apánkra, a jó táplálék és a rávaló tőle származott. Egyre többször mondogatta nagyanyánk, amint fejlődnek, Olga mindinkább formázza anyánkat, Janó meg kiköpött az apja.
Sokáig töprengtem ezen. Valóban így lehet. Koromnál fogva sosem kutattam, nem is fedeztem fel a családi hasonlatosságokat. Ezekután mégis jobban elnézegettem magunkat a húgommal. Rájöttem, mi egyikükre sem ütünk. Szakasztott nagyapátok, vagy az ő nővére, olyanok vagytok; ügyes asszony volt, formás, ha nem is a legszebb, magyarázta nagyanyánk.  De nem ez izgatott.  Az, hogy a kicsik ugyanolyanok. Újrateremtődtek? Ezt látja hát apánk. Bántott a fölismerés és felkavart. Valami nincs rendjén, pedig csak sejtés volt, homályos érzés.
Mégsem erőltettem tovább magam ilyen elmélkedéssel. Hebrencs kislány voltam még, nem fedeztem föl annyira a világ dolgait, hogy fejtegessek bonyolult titkokat. Miért is törekedtem volna? Abban a pár évemben, amit addig megértem, és amire emlékezhettem, sosem volt ilyen könnyű életünk. Feledtette a rosszat, elaltatta a gyanakvást a hirtelen ölünkbe csöppent jólét. Már az elterelte a figyelmünket, hogy újra látogattak a szomszédok, és más gazdag, úri ismerősök is ránk nyitottak. Nagyanyám ekkortájt vont be a komolyabb konyhai munkába, rájöttem, néhány dologban ügyes vagyok. A tálalás, terítés, az étkek felcicomázása nekem ment a legjobban, bár akadt melléfogás, mikor néhány ételt különleges ízzel bolondítottam. Igyekezz, becsüljön a férjed, mondta nagyanyám; ilyenkor kihúztam magam, és sokáig képzelegtem a jövendőn.
A lisztes dolgok fogtak ki rajtam, de ezt a rigolyámat ismeritek. Nehezen viselem, ha hozzám ér a liszt, a homok, bármi porszerű anyag. Gyerekkoromban még inkább zavart. Piszkált eleget a húgom, de átvette tőlem; ő főleg a sütésben serénykedett.
Pár hónapig önfeledten éltünk. Míg újra megérkezett apánk.
Már késő tavasz volt. Abban az évben olyan, mint a nyár. Izzadtan lépett be egy délután. A kicsik nyomban a nyakában lógtak, és csüggedten bámultam utánuk.

Zavaros éjszakák következtek. Későig sétáltam föl s alá a szobában, és ha végre álomnak vettem magam, minden neszre fölriadtam. Egy ilyen éjen, hiszen még a hold is telibe világított az ablakon, behallatszott a hangoskodás. Nem szokatlan, ha apánk dörmög, de néhányszor az öregek hangja haragosan megemelkedett. Vitatkoznak, csaknem veszekedésbe csap. Az ajtóra tapasztom a fülem. Nem értek semmit. Más nyelven beszélnek?
Végül elhallgatnak. Éppen ballagok az ágyhoz, mikor újra apámat hallom. Csak az ő hangját. Csörömpölés követi. Visszalépek, a kulcslyukon átlesek. Háttal áll nekem. Derékig csupaszon, a fürdődézsa fölé hajol. Ijedtemben elkapom a fejem, de mégis meg kell néznem. Most is háttal áll. Nagyapám a törölközőt nyújtja, és nagyanyám lassan törli végig a hátát. Óvatosan itatja a sebhelyek körül. Mélyek, vörös, csúnyán szétnyílt forradások. Igaz lenne mégis, amit az utcában rebesgetnek, azért késett évekig, mert elfogták a keleti kánok, vasra verték, tömlöcbe is, és csak csellel szabadulhatott? De hiszen mondanak még mást is, sok-sok összevisszaságot, amit inkább meg se hallgatok.
És most mit kellene tennem? Nem kérhetek bocsánatot. Senki sem tudhatja az igazságot. Különben is, egy jó férj, egy jó apa ne vándorolja össze-vissza a világot.
Másnap péntekre virradtunk. Az öregek szótlanul tettek-vettek egész nap. A szokásosnál nagyobb volt a készülődés. Apánk először ült velünk sabbatot.
Nagyanyánk meggyújtotta a két gyertyát, imádságot mondott, majd nagyapámra nézett, aki apámhoz tolta a serleget.
„Áldjon meg az Úr, és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel!” − fordult felénk, és először nézett a szemünkbe. Ettől a naptól ő végezte a kidust, és mi nyugalmat találtunk önmagunkban.

 images