Domokos Ágnes összes bejegyzése

Eltékozolt vizek

Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

20150717gemeskut-a-felkelo-nap-elott

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html

Téglagyár (részlet)

Én az estét itt szeretem. Sehol másutt nincs ilyen szép. Lassan érkezik, tapogatózva lépdel, mint a vakok. Időnként megáll, pihen egy kicsit, fülel. Majd tovább indul. Idesétál kényelmesen, ahogy a lemenő nap is lassan tűnik el ezen a tájon. Nem siethet. Engednie kell, hogy meghallhassuk az üzeneteket.
Jó, ha ti is tudjátok, az élők és a holtak közti hangokat a pusztai alkonyat közvetíti. Bárki hallhatja, csak jól figyeljen, néhány pillanat, lélegzetvétel ez, a sötétség beállta előtt. Ilyenkor derülnek ki az alattomosságok, az eltitkolt gyilkosságok, a folyókba vetett testek fölemelkednek a víz színére, a pusztai kutakba temetett vetélytársak újra fölbukkannak, kinyújtják karjukat, a rablók lovai megtorpannak, vagy föl is buknak, elárulják a banditákat. Megjönnek az illatok is. Egész nap nem érezni annyit, mint az este legelején. A fának, a fűnek, petúniának, estikének nappal alig van illata. Alkonyatkor előtörekszik, még olyan messziről is ideér, mint a legközelebbi falu temetője. Összekeveredik a földdel és szétárad, mint az emlékező gondolat.  Ezért szeretek én itt, fiaim.
Kisfreddy szólalt meg:
− És a galambokkal mi lett?
Elza mama felnevetett, és visszaereszkedett a székbe.
− Hát ezt sem tudod?
Megettük. Főleg én. Nagyanyám finom húslevest főzött belőlük. Olyan erőd, lesz, mint nekik, szárnyra kapsz, mondogatta a húgom, és úgy mozgatta a karját, mint a röpdöső galambok. Ha röpülni nem is tanultam meg, de rohamosan javultam. Pár hét múlva el felejtődött a betegség. Jó volt ez az időszak, hogy a kicsikkel még inkább összemelegedjek. Apánkat néhány napig hiányolták, de később minden visszatért a régi kerékvágásba. Sőt, sokkal jobb lett. Véget ért a nélkülözés. Nagyanyánk új cselédet kapott. Apánk fizette. Öröm volt nézni, ahogyan a kis öregekbe visszatér az élet, hisz minden szavukkal bizakodtak, mégiscsak lehet esély, hogy szépen felnevelődünk.
Időnként a húgommal segítettünk a rendrakásban. Új terítőket vettünk elő, másik ágyneműt az elhasználódott helyett. Előfordult, hogy morgolódtunk, a harmadik, a legnagyobb, ritkán használt szobában hagyott utazóládák miatt; apánk holmija ott kapott helyet.  Felére fogyatkozott, de még így is túl sok helyet foglal, és mind ormótlan porfogó. Mozdítani hárman se tudjuk. Hiába a kíváncsiság, nincs merszünk, hogy belessünk. Minden érintetlen marad, mint a legnagyobb titok.
Olga és Janó, a kistestvéreink, szemlátomást növekedtek. Bárhogyan is haragudtam apánkra, a jó táplálék és a rávaló tőle származott. Egyre többször mondogatta nagyanyánk, amint fejlődnek, Olga mindinkább formázza anyánkat, Janó meg kiköpött az apja.
Sokáig töprengtem ezen. Valóban így lehet. Koromnál fogva sosem kutattam, nem is fedeztem fel a családi hasonlatosságokat. Ezekután mégis jobban elnézegettem magunkat a húgommal. Rájöttem, mi egyikükre sem ütünk. Szakasztott nagyapátok, vagy az ő nővére, olyanok vagytok; ügyes asszony volt, formás, ha nem is a legszebb, magyarázta nagyanyánk.  De nem ez izgatott.  Az, hogy a kicsik ugyanolyanok. Újrateremtődtek? Ezt látja hát apánk. Bántott a fölismerés és felkavart. Valami nincs rendjén, pedig csak sejtés volt, homályos érzés.
Mégsem erőltettem tovább magam ilyen elmélkedéssel. Hebrencs kislány voltam még, nem fedeztem föl annyira a világ dolgait, hogy fejtegessek bonyolult titkokat. Miért is törekedtem volna? Abban a pár évemben, amit addig megértem, és amire emlékezhettem, sosem volt ilyen könnyű életünk. Feledtette a rosszat, elaltatta a gyanakvást a hirtelen ölünkbe csöppent jólét. Már az elterelte a figyelmünket, hogy újra látogattak a szomszédok, és más gazdag, úri ismerősök is ránk nyitottak. Nagyanyám ekkortájt vont be a komolyabb konyhai munkába, rájöttem, néhány dologban ügyes vagyok. A tálalás, terítés, az étkek felcicomázása nekem ment a legjobban, bár akadt melléfogás, mikor néhány ételt különleges ízzel bolondítottam. Igyekezz, becsüljön a férjed, mondta nagyanyám; ilyenkor kihúztam magam, és sokáig képzelegtem a jövendőn.
A lisztes dolgok fogtak ki rajtam, de ezt a rigolyámat ismeritek. Nehezen viselem, ha hozzám ér a liszt, a homok, bármi porszerű anyag. Gyerekkoromban még inkább zavart. Piszkált eleget a húgom, de átvette tőlem; ő főleg a sütésben serénykedett.
Pár hónapig önfeledten éltünk. Míg újra megérkezett apánk.
Már késő tavasz volt. Abban az évben olyan, mint a nyár. Izzadtan lépett be egy délután. A kicsik nyomban a nyakában lógtak, és csüggedten bámultam utánuk.

Zavaros éjszakák következtek. Későig sétáltam föl s alá a szobában, és ha végre álomnak vettem magam, minden neszre fölriadtam. Egy ilyen éjen, hiszen még a hold is telibe világított az ablakon, behallatszott a hangoskodás. Nem szokatlan, ha apánk dörmög, de néhányszor az öregek hangja haragosan megemelkedett. Vitatkoznak, csaknem veszekedésbe csap. Az ajtóra tapasztom a fülem. Nem értek semmit. Más nyelven beszélnek?
Végül elhallgatnak. Éppen ballagok az ágyhoz, mikor újra apámat hallom. Csak az ő hangját. Csörömpölés követi. Visszalépek, a kulcslyukon átlesek. Háttal áll nekem. Derékig csupaszon, a fürdődézsa fölé hajol. Ijedtemben elkapom a fejem, de mégis meg kell néznem. Most is háttal áll. Nagyapám a törölközőt nyújtja, és nagyanyám lassan törli végig a hátát. Óvatosan itatja a sebhelyek körül. Mélyek, vörös, csúnyán szétnyílt forradások. Igaz lenne mégis, amit az utcában rebesgetnek, azért késett évekig, mert elfogták a keleti kánok, vasra verték, tömlöcbe is, és csak csellel szabadulhatott? De hiszen mondanak még mást is, sok-sok összevisszaságot, amit inkább meg se hallgatok.
És most mit kellene tennem? Nem kérhetek bocsánatot. Senki sem tudhatja az igazságot. Különben is, egy jó férj, egy jó apa ne vándorolja össze-vissza a világot.
Másnap péntekre virradtunk. Az öregek szótlanul tettek-vettek egész nap. A szokásosnál nagyobb volt a készülődés. Apánk először ült velünk sabbatot.
Nagyanyánk meggyújtotta a két gyertyát, imádságot mondott, majd nagyapámra nézett, aki apámhoz tolta a serleget.
„Áldjon meg az Úr, és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel!” − fordult felénk, és először nézett a szemünkbe. Ettől a naptól ő végezte a kidust, és mi nyugalmat találtunk önmagunkban.

 images

Amikor meghalok

Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.

Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.

Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra.  Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.

Május másodika volt. Hétfőre esett.

Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként.  Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé.  Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban  volt.  Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.

– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.

Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele,  mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.

Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.

D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig.  Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt  a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)