Nem embernek való vidék.
Már ha vidéknek nevezhetnénk e mindentől érintetlenséget, e mindenben érintettséget. A határt, amelynek se időben, se térben élhető kiterjedése, se saját történelme, otthona nincs.
E senkiföldjének egyedül jelzése van.

Hogy milyen birodalmakat választ el egymástól, voltaképp mindegy. Istenek földjét az emberekétől,  nappalt az éjtől, nőt a férfitól, eget a földtől. Paradicsomot a Pokoltól, szomszédos országokat, két embert akár. Mindegyiknek megrajzolja ábrázatát, körvonalait, mintegy meghatározza mibenlétét – láttat, mutat, érzékelhető, különálló individuummá tesz: egyszerre teremt bensőséget s körvonalat, mutat rá egy lény lényegiségére:
mégse tartozik sehová.

Egy őrbódé, egy sorompó, egy nyomsáv.
Első lenne az őr otthona, amely persze nemigen otthon, benne aligha férne el bármi otthont teremtő tűzhely; ebédlőasztal, kényelmes karosszék, pihe-puha ágy. Csupán egy kicsi, kényelmetlen lóca, egy keskeny íróasztal. Egy szög a falban.
Falaival, tetejével, nyílásaival akárha egy felkiáltójel, egy meztelen tengely lenne;
egyedül vertikalitása a lényeges, mintha fel s lefelé mutatna csupán.
E tengelyre épp merőlegesen áll a sorompó; akár egy kert kerítése s kapuja.
Rúdja többnyire leengedve áll, s fel csak akkor engedik, ha érvényes passzussal érkező utas érkezik. Az útonjáró, az átlépő természetesen megfizeti az árát a határátlépésnek. E röpke intenzív, teljesen kiszolgáltatott, egyúttal tértől, időtől szabad pillanatra, az átlépés, az átmenet pillanatára megadja a határnak, ami jár. Elfogadja a senkiföldje létezését, amely saját s a megközelítendő másik létezőségét adja. A határt, amely sosem a határból önmagából, de a határon innen és onnan lévő felől értelmezhető.
A határt, ami az elválasztottakban önmagukban létezik.

Ha a sorompó a kerítéskapu, a nyomsáv a határ meztelen kertje, pomeriuma, vetetlen anyaföld.
Tiszta, szeplőtelen, akár a sivatag, de azzal szemben nem lepusztultsága, kiéltsége miatt az: tisztán tartása mindennapi ápolást kíván. A tiltott határátlépések ellenőrzését követő hajnali gondozás után belé újabb barázdákat gereblyéznek.
A legkülönfélébb népek hagyományai sokat tudnak erről. Hogy ebből a mindennap újra szűzzé váló anyaföldből, annak rovott hasadékaiból miként születnek az istenek. A hinduknál Szítá istennő, az etruszkoknál Tarchies, a vénarcú kisded akár.
De ezekről a barázdákról, jelekről, ábrákról az arcok történései, mintázatai, az eleven ábrázatok is sokat árulkodnak. Egy éltes homlok redői, egy szemsarok nevető szarkalábai, egy jegesen összepréselt, szélein enyhén felhajló ajak titokzatos mosolya. Egy gyermek első felsírása, egy távozó lélegzet hangtalan illanása. Megnyíló szeméremajkak. Egy születő költemény, a szerelmesek első csókja. Kőzetlemezek összeütközéséből magasodó hegységek, homályba vesző eredetű magaskultúrák.
A formába zárt kinyílás ünnepéről. A pillanatra virágba lobbanó örökké új örökkévalóságról.
S a határban mindig minden ebben az egyszerre érkezésben-távozásban,
újra- s újraszületésben, elmúlásban van.

Nem embernek való vidék. Lakhatatlan, élhetetlen, szinte elviselhetetlen.
Egyszerre állandó feszültség, kitettség, egyszerre végtelen szabadság, félreeső, elhagyatott, lángoló nyugalom: s noha érintetlensége tőlük oly távol áll,
mégis a legtöbbet tudja az életekről, formákról, istenekről, emberekről, terekről, időkről.
S nem embernek való a határőr élete sem, időre legyen bár határon innen vagy túl átmeneti háza, népe, otthona.

Ámde így vagy úgy – eppur si muove (!):
jönnek-mennek
határőrök, istenek, emberek, mennyek, földek, népek és országok,
színek, formák, dallamok –
feledik, majd egyszer csak újra emlékeznek rájuk.
S örökkön újra- s újrahúzzák a határokat.

A gyereknek vannak jogai, de nem rendelkezik önmagával. Mintha a létezése sem illene semmilyen demokráciába.
Van állampolgársága, lehet bankszámlaszáma, nemi élete, vagyona, de nincs szavazata.
Hiszen külön személy, de egy percre sem hagyhatod magára. Van akarata, de vigyázni kell rá. Akkor is vigyáznod kell, ha a gyerek nem akarja. A pirosnál átrohanó gyerek anyja sem védekezhet azzal, hogy ő semmi mást nem tett, csak tiszteletben tartotta a gyerek szabadságát – valamiféle hatalmat és szükséges nyomásgyakorlást (ezt persze ma már gondviselésnek hívják, ld. szülő / gondviselő a hivatalos iratokban) a jog is szükségesnek tart.
Még a beszélni nem tudó gyereknek is van saját akarata. Egész tudomány- , sőt iparágak, a megfellebbezhetetlennek hitt anyai ösztön küzd azért, hogy „megértse” a gyermeket, hogy a „lehető legjobbat” biztosítsa számára.
De mi lehet a legjobb?

A csecsemőkor egyik paradoxona, hogy mindnyájan átéltük, de nem tudunk visszaemlékezni rá. A kisgyerekkori történések beleíródtak a személyiségünkbe, de nem tudjuk visszaidézni saját kiszolgáltatottságunkat. Minden gyerek messziről jött vándor, igazi kis herceg, botladozik velünk a sivatagban, jeleket ad, de azért mégiscsak idegen. Talán ezért a legnagyobb bűn: gyereket bántani.
Persze ennek sem minden formájára kapjuk fel a fejünket. A szegénység okozta lassú megnyomorodásnál, testi-lelki kínoknál, kiszolgáltatottságnál mélyebben érint minket a gyermeki éhhalál híre. Mert a halálra éheztetés és a nemi erőszak egyformán mitikus bűnök.  Hiszen mi lesz a világból, ha az anyák nem etetik, az apák nem védik meg a gyerekeiket?
A hírek alapján úgy tűnik, hogy Magyarországon drámaian éhen halni csak közép- vagy felső-középosztálybeli családban lehet. Egy szegény, tanulatlan, gyámoltalan család képtelen kizárni a gyerek életéből az orvost és a védőnőt, nincsenek tisztában azzal, hogy ezt törvényesen megtehetik, ahogy persze azzal sem, milyen igazolásokkal lehet a hatóság figyelmét kikerülni. És talán ehhez különösebb igazolások sem kellenek: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés segíthet a hatósági fürkészést közömbösíteni.
Pedig a szülői hatalmat csak társadalmilag ellenőrzött módon gyakorolhatod. Hiába tiéd a gyerek, nem adhatod el, nem verheted agyon. De a jogrend életszerűnek tart ösztönös reakciókat is. Akkor is, ha ezt a jogszabályalkotó nem különösebben részletezi. Feleséged van? Akkor biztos lefekszetek egymással. Gyereked van? Akkor segítséget hívsz, ha bajban van.
Ám az „éhenhalási ügyek” legrettenetesebb tanulsága, hogy a hermetikusan zárt kisközösségekben ezek az ösztönös reakciók sem működnek. Vagy azért zárkózik be egy kis közösség, mert szégyenli az emberi  interakciók teljes hiányát? Ilyen három-, négy-, ötszemélyes poklokban tartanak túszul gyerekeket?
Az anyai ösztön nem valami tudatalattiban rögzített, ősi és megfellebbezhetetlen tudás. Hanem társadalmi interakciókban bomlik ki és fejlődik, mint maga a nyelv.
És bármit állítanak a szociológusok, a tartós, megbízható falak nem megvetésből, hanem pénzből épülnek. Semmi sem zár el jobban másoktól, mint a pénz: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés.

De hogy jutsz el oda, hogy nem kérsz segítséget, mikor haldoklik a gyereked?
Hiheted, hogy még az éhhalál is jobb a külső világ ármányainál. Az orvostudomány szélhámoskodásánál. Az ápolónős-doktoruras-védőnős, hatósági kínzóeszköznél. Hogy meg kell védened a gyereket. Vagy hiheted, hogy a gyerek felelős mindenért, tehát mi sem természetesebb, hogy ő is kiveszi a részét a felnőttek szenvedéséből. Hisz egy család vagyunk, nemde? Azért élünk együtt, mert szeretjük egymást, mert közösséget vállalunk. Te szenvedsz, ő éhezik – nagyon is rendjén való.
Vagy annyira felborult minden, a nappalok és az éjszakák összefolytak, az édesből keserű lett, a keserűből édes, hogy úgy látod, a gyereked boldog.
Hogy végre elaludt. Az édes, kicsi gyermek…

Illusztráció: Igor Melnikov

Tipikus koranyári este: a Kálvin téren a megszokott sokaság.
Többen türelmetlenül tolonganak a nemrég megnyílt Premier Kultcafé előtt. A nemsokára megjelenő új verseskötetének apropóján Tóth Krisztinával hirdettek meg egy beszélgetést.
Az est moderátora Nagy Gabriella, a Litera főszerkesztője volt.

A kávézó beltere barátságos, meleg színei nyugalmat árasztanak. Jól esik belépni a siető tömegből, rögtön kávé illata lengi körül a betévedőt. A régebben moziként funkcionáló épület termeit – kisebb átalakítást leszámítva – megőrizték. Elegáns barna székek, a vászonra kivetítve Szilágyi Lenke fotója, a készülő könyv borítója.

,,Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.”
(Repülő)

– A borítón újra előkerül a repülő! – mondja Tóth Krisztina.
Ez a motívum megidézi egy korábbi versét, a Repülőt, amely a Magas labda című kötetben jelent meg 2009-ben (ez volt a legutóbbi verseskötete az utóbbi időben leginkább prózát publikáló Tóth Krisztinának). Mint bevallja, a halálversként aposztrofált írás közel áll hozzá, mint ahogy az az asszociációs folyamat is, amit az új kötet-cím, Világadapter elindít. Megpróbált erre a kimeríthetetlennek látszó asszociációs sorra rájátszani azzal, hogy egy olyasmit állít a középpontba, amely a legtöbb ember birtokában van, mégsem tudja, hogy rendelkezik vele.
Nagy Gabriella rögtön párhuzamba is állítja a motívumot a költői léttel, hiszen a költő az, aki folyton teremt, újraalkot, kapcsolatot létesít kultúrák között.
– Újra versek? – merül fel a kérdés benne is.
Tóth Krisztina ekkor bepillantást enged a költői dolgozószobájába. Számára igenis fontos az ihlet, amely lehet egy szószerkezet, egy mondat, amely hirtelen megragad bennünket és fontossá válik. Ámde a rohanó világgal együtt az irodalom is felgyorsult és állandó munkát igényel, amely lehetetlen a számos hétköznapi teendő mellett, így idővel a szenvedélyesen dédelgetett ihletfoszlány ,,csinálássá válik”. Minden szerzőnek meglenne a maga tempója (önmagát nagyon lassúnak tartja), amely már nem él szimbiózisban az egyre pattogóbb világgal.
Ez a ,,beakadás” bárhol megtörténhet, amely egyszeriben összerántja a hetek óta széteső szöveget is. Elmeséli, hogy egy nem működő kávéfőző, hogyan tette a verset egésszé, miképp alakította munkáját egy unalmas német férfi nyaralásról szóló monológja, amely mind-mind visszaköszön művészetében.

,,Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt. A kávégépen rossz gombot
nyomogattam, hátrahőköltem, kicsapott
a gőz, sehol nem volt egy tiszta asztal.”
(Turista)

– Minden lehet alapanyag – állítja Tóth Krisztina .
De hogy megfigyelővé váljunk, maga is valamiféle adottság. Szóba kerül egy korábbi élménye, mikor látta, hogy egy ablakban ülő kisfiú figyeli az udvaron játszó társait, ahogyan fociznak. Amíg a többiek jól érzik magukat szaladgálás közben, az a gyerek magányosan és csendesen figyel: ő lesz később a költő. Tóth Krisztina önmagát is ilyen személyiségnek látja.
Nem az alanyiság fontos, állítja, ő önmagát totálisan kizárja verseiből: egyedül a szemei által észlelt élmények ívelnek ki a versekből. – Én eltűnök egyszer, mint ember. A szerző maradjon a háttérben!
És hangsúlyozza, milyen fontos minden egyes pillanat megélése, miközben külső nézőpontból is látni kell az eseményeket.
A kötet záródarabja a korábban már publikált Hosszúalvó. A vers olyan élményekből született, mint a pár évvel ezelőtti Mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa, ahol pelikánok mellett élőlények tucatjai pusztultak el az emberi gondatlanság miatt. A szakemberek megoldásként az emberi hajat javasolták, amely kiváló olajszívó-képességgel rendelkezik. A tonnaszámra zuhanó hajzuhatagok felidézték számára a lágereket, az apokalipszist, a végítéletet, amelyet sajátos lenyomatként örökített meg a versében.

A ciklusokra bontott kötetben helyet kap számos alkalmi vers és parafrázis, amely Tóth Krisztina bevallottan kedves megszólalási formája. Előkerülhetnek így  sorsdöntő tanárok, olvasásélmények, irodalmi hatások, miközben a sorok közül kikukucskál a parafrazáló énje is. Szembetalálkozunk itt identitásképző verssorokkal, melyek megnyugtatnak bennünket, ha külföldi utazásaink alatt felidézzük Ezek a fejünkben élő idézetek határozzák meg a kulturális hovatartozást.
A beszélgetés vége felé szóba kerül a költeményeiben megbújó humor is, amely a rengeteg hiánnyal, elmúlással, szorongással megtöltött versekben elrejtőzik, de mindvégig kitapintható.Mert az élet összes megpróbáltatása azért szükséges, hogy a végén megszülethessen a vers maga.

(Tóth Krisztina Világadapter című kötete a 87. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Magvető gondozásában.)