Címke: esszé / publicisztika

A Ronaldo-fantazma

 

Legkésőbb abban a pillanatban, amikor a lepke Ronaldo szemöldöke körül repdesett, miközben ő a földön ülve a térdét fogta és a magyar kommentátor valami olyasmit mondott, hogy az a szegény lepke nem is tudja, hogy a világ egyik „legdrágább élőlényére” (!!!!) szállt rá, legkésőbb akkor világossá válhatott, hogy Ronaldo, az a Ronaldo, akit a képernyőn látunk, és aki szimbolikusan akkor is jelen van és hat a pályán, ha épp nincsen jelen, aki függetlenül attól, hogy jól játszik vagy nem, hogy rúg gólt vagy nem, alkalmas arra, hogy néhány kamera kifejezetten csak őt filmezze, tehát kiderülhetett, hogy az áldott és átkozott Ronaldo, akire rászállt a lepke, nem valós, hanem fantazmatikus élőlény.

Szétplasztikázott arca, ez a „facies hippocratica”, a végső arc fantazmája. A Vágy arca ő, a hisztérikus női „szubjektum”, hystero, bolygó méh a pályán, aki épp a csúcsponton nem lehet ténylegesen is, a maga testi valójában jelen: neki nyerik meg az EB-t, de nem ő nyeri meg. Mivel ezt a játékot csak maszkulin szubjektumok nyerhetik meg. Tehát neki meg kell sérülnie, fel kell áldozódnia, hogy ő lehessen a megajándékozott, s hogy nem is annyira professzionális, mint inkább anarchikus valós jelenléte ne zavarhassa a végjátékot. Ronaldóra, a valóságos Ronaldóra ezen a ponton már nincs szükség, teljesen meg kell hasadnia: egyrészt jellé, a Játék és a Tőke végső ikonjává kell lényegülnie, másrészt a szimbolikus végjátékból kiűzött imaginárius, láthatatlan Másikká, aki a játék lehetetlen és elérhetetlen „telosza”, épp azért mozgatója is.

 

blue_orchid

 

Az egyedüli mozzanat, ami ebben az egészben talán Valósként vehető számba, az a testi fájdalom, ami figyelmeztetett arra, hogy Ronaldónak valós teste is van, minden más virtuális – ha csak nem a győzelemmel mindig egyidejű vereség fantomfájdalmát jelezte előre a baleset. A fantasztikus-hisztérikus test valós szülési fájdalmait láthattuk egy pillanatra, amikor a „vezérjelölő”, aki mintha titokzatos módon feminin vonásokkal rendelkezik, kiíródik a játékból és minden kiszámíthatatlanná válik, vagy egy más logika szerint válik irányítottá. Ronaldo és a lepke: a foci klasszicista-pszichoanalitikus pillanata, Pszüché pillangóval.

depositphotos_94285580-Male-mannequin-nude-torso

Hisz egy család vagyunk, nemde?

A gyereknek vannak jogai, de nem rendelkezik önmagával. Mintha a létezése sem illene semmilyen demokráciába.
Van állampolgársága, lehet bankszámlaszáma, nemi élete, vagyona, de nincs szavazata.
Hiszen külön személy, de egy percre sem hagyhatod magára. Van akarata, de vigyázni kell rá. Akkor is vigyáznod kell, ha a gyerek nem akarja. A pirosnál átrohanó gyerek anyja sem védekezhet azzal, hogy ő semmi mást nem tett, csak tiszteletben tartotta a gyerek szabadságát – valamiféle hatalmat és szükséges nyomásgyakorlást (ezt persze ma már gondviselésnek hívják, ld. szülő / gondviselő a hivatalos iratokban) a jog is szükségesnek tart.
Még a beszélni nem tudó gyereknek is van saját akarata. Egész tudomány- , sőt iparágak, a megfellebbezhetetlennek hitt anyai ösztön küzd azért, hogy „megértse” a gyermeket, hogy a „lehető legjobbat” biztosítsa számára.
De mi lehet a legjobb?

f872fdb9f413a38476c609c39046497f

A csecsemőkor egyik paradoxona, hogy mindnyájan átéltük, de nem tudunk visszaemlékezni rá. A kisgyerekkori történések beleíródtak a személyiségünkbe, de nem tudjuk visszaidézni saját kiszolgáltatottságunkat. Minden gyerek messziről jött vándor, igazi kis herceg, botladozik velünk a sivatagban, jeleket ad, de azért mégiscsak idegen. Talán ezért a legnagyobb bűn: gyereket bántani.
Persze ennek sem minden formájára kapjuk fel a fejünket. A szegénység okozta lassú megnyomorodásnál, testi-lelki kínoknál, kiszolgáltatottságnál mélyebben érint minket a gyermeki éhhalál híre. Mert a halálra éheztetés és a nemi erőszak egyformán mitikus bűnök.  Hiszen mi lesz a világból, ha az anyák nem etetik, az apák nem védik meg a gyerekeiket?
A hírek alapján úgy tűnik, hogy Magyarországon drámaian éhen halni csak közép- vagy felső-középosztálybeli családban lehet. Egy szegény, tanulatlan, gyámoltalan család képtelen kizárni a gyerek életéből az orvost és a védőnőt, nincsenek tisztában azzal, hogy ezt törvényesen megtehetik, ahogy persze azzal sem, milyen igazolásokkal lehet a hatóság figyelmét kikerülni. És talán ehhez különösebb igazolások sem kellenek: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés segíthet a hatósági fürkészést közömbösíteni.
Pedig a szülői hatalmat csak társadalmilag ellenőrzött módon gyakorolhatod. Hiába tiéd a gyerek, nem adhatod el, nem verheted agyon. De a jogrend életszerűnek tart ösztönös reakciókat is. Akkor is, ha ezt a jogszabályalkotó nem különösebben részletezi. Feleséged van? Akkor biztos lefekszetek egymással. Gyereked van? Akkor segítséget hívsz, ha bajban van.
Ám az „éhenhalási ügyek” legrettenetesebb tanulsága, hogy a hermetikusan zárt kisközösségekben ezek az ösztönös reakciók sem működnek. Vagy azért zárkózik be egy kis közösség, mert szégyenli az emberi  interakciók teljes hiányát? Ilyen három-, négy-, ötszemélyes poklokban tartanak túszul gyerekeket?
Az anyai ösztön nem valami tudatalattiban rögzített, ősi és megfellebbezhetetlen tudás. Hanem társadalmi interakciókban bomlik ki és fejlődik, mint maga a nyelv.
És bármit állítanak a szociológusok, a tartós, megbízható falak nem megvetésből, hanem pénzből épülnek. Semmi sem zár el jobban másoktól, mint a pénz: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés.

De hogy jutsz el oda, hogy nem kérsz segítséget, mikor haldoklik a gyereked?
Hiheted, hogy még az éhhalál is jobb a külső világ ármányainál. Az orvostudomány szélhámoskodásánál. Az ápolónős-doktoruras-védőnős, hatósági kínzóeszköznél. Hogy meg kell védened a gyereket. Vagy hiheted, hogy a gyerek felelős mindenért, tehát mi sem természetesebb, hogy ő is kiveszi a részét a felnőttek szenvedéséből. Hisz egy család vagyunk, nemde? Azért élünk együtt, mert szeretjük egymást, mert közösséget vállalunk. Te szenvedsz, ő éhezik – nagyon is rendjén való.
Vagy annyira felborult minden, a nappalok és az éjszakák összefolytak, az édesből keserű lett, a keserűből édes, hogy úgy látod, a gyereked boldog.
Hogy végre elaludt. Az édes, kicsi gyermek…

 

11224f3afd74af691e70077efbfe55a8

 

 

 

 

Illusztráció: Igor Melnikov

Újraírás és veszteni valók

Csörsz István problematikus író, és ezáltal a maga nemében problémafelvetésre kiváló. A hetvenes években a Sírig tartsd a pofád című könyve, a szociális kirekesztettségben élő alanyokkal készített interjúkötete a mai napig népszerű. Novellás kötetei kevésbé ragadtak meg a köztudatban, de újabban, újra és újra előkerül a neve; sorra jelennek meg régebbi írásai, legutóbb az 56-os forradalom katonáinak beszámolóiból készített dokumentum-kötet, a Viharjelzés (Napkút, 2014) és tavaly, a Vesztesek (ami nem mellesleg, 1975-ben íródott).
A regény science-fictionnek készült (legfőbb ihletforrása Stanisław Lem Solarisa, mely akkoriban mély benyomást tett az íróra), melyet részben be is teljesít, Csörsz regényétől azonban mégsem azt kapjuk, mint amit e műfaj hallatán elképzelnénk, bár nem is ezt várjuk, hiszen híresen földi, realista író.
A történet terepén – a III. évezred küszöbén épp átbukva, valahogy így tűnik fel – egy hallatlanul érdekes kontraszt-helyzet előtt állunk, egy jól (akár öntudatlanul) kiszámított retro-jövőben. Korunkban, 2020-ban játszódik, azonban mint a legtöbb science-fiction, megírása korának képét is híven tükrözi. Ebben a regényben egy – akár posztmodern jellegűnek is tekinthető – idősík-keveredést tapasztalhatunk, hiszen a mérleg jobbára az előző évszázad felé billen. Az atmoszféra a füstös hetvenes évek lágy, okkersárga hangulatát idézi, hiába uralja a légteret a közlekedés, hiába segédkeznek robotok az ember mellett, a történet egésze egy érdekes kaland egy 2020-ba csöppent hetvenes évtizedről, mind materiális eszközeiben, mind pedig társadalmi berendezkedésében, emberi kapcsolataiban.
A regény szerkezeti alapját képező történet főbb szereplői ösztöndíjas, törekvő, lelkes fiatalok. Az ösztöndíj külföldre szól, ám sokkal nagyobb áldozatot követel, mint kezdetben gondolnák. A diákok boldogulásának útján szembejövő zsákutcák egyre inkább a múlt, a homályba veszett családi kötelékek, az egymáshoz, barátokhoz fűződő viszonyaik, az otthon (a biztonságérzet, valódi önmaguk megélése, meglelése) felé terelik a gondolati sík mozgástereit, mely akaratlanul is ráirányíthatja figyelmünket az online kiadású közösségi hálók élő adásában megfigyelhető aktuális korproblémákra.
A Londonban tanuló diákok élete kilátástalannak tűnik, elismerésért és megélhetésért, de főként morális értékeik megtartásáért küzdenek, azonban a még mindig uralkodó kapitalizmus nem hagy teret érvényesülésüknek. Érdekesség, hogy a hetvenes években a kiadók főként ideológiai alapon utasították vissza a könyv kiadására vonatkozó igényt, mely szerint a szerző által ábrázolt korban elképzelhetetlen, hogy kapitalizmus még létezzen.
Szinte minden szereplő máshonnan származik, a diákok többsége főleg Kelet-Európából; ezek az összekuszált energiák (magától értetődően a bevont kultúrák és nemzetideák) szétvethetnék a regény szerkezetét, de valójában erősítik, egységesítik azt kellőképp halvány kontúrjaikkal. A cselekmény folyamán haladva egyre mélyebb bepillantást nyerhetünk a főbb szereplők életébe és múltjába, a múltjukhoz való viszonyukba, mely a történet végére határozottan kiélesedik: az idegenség-érzet a konfliktus szintjére emelkedik.
A regény olvasása közben felszínre kerül az elbizonytalanodás, a döntésekben való kételkedés, az önsorsba vetett hit kérdéskörének problematikája és ezeknek realitáshoz való viszonya, attól való függősége. A valakiből idegenné és az idegenből valakivé válás párhuzamos szálain haladhatunk végig és juthatunk el hovatartozásunk, helyes irányba haladásunk megkérdőjelezéséig. Szinte minden regényszereplő saját lehetőségeinek spektrumát testesíti meg; a boldogulás folyamatában a boldogság hiánya válik szembetűnővé. A döntéshozatal, a felelősség vállalásának súlya kap indokolt nyomatékot, ennek alapját képezi a hontalanság, az otthontalanság érzése, melyre a diákok sikereik törékeny illúzióját építik.
A fő cselekményszál egy halálraítélt fegyenc története, akit egyfajta emlékezettel, memória-manipulációval foglalkozó kutatáshoz kísérleti alanyként használnak fel. Vajon újra lehet-e egy életet írni? Vajon bele lehet-e avatkozni egy már megírt történetbe, sorsba? Ezt a populáris, adaptálható témát fejtegeti a regény. Az eltörölt, elfelejtett múltját kergető elítélt lesz végül manifesztációja és egyben szimbóluma a mellette párhuzamosan, aránylag egyforma minőségben felbukkanó hősök életének. A gyökerektől való fokozatos elszakadás pillanatképeit örökíti meg a fegyenc orvosi kezelése, mely egyben egy új élettörténet megírásának lehetőségét is mérlegre teszi, de vajon bekövetkezhet-e? A kísérletet végző orvos, a kitűnő, elismert diák, alapos, logikus elme, a következményekkel azonban nem számolva belenyúl egy másik ember életébe, mely döntése saját életére is kihatással lesz. A munkáját önmaga védelmére felhasználó, magánéletétől elzárkózó, merev, elhallgató természet egy ambivalens karakter tükre; folyamatos vívódásai a külvilág kreált és a magában becsben tartott értékek között diszharmonikus hőssé teszik, aki képtelen elhatározni magát sorsa felett, s ezáltal válik a történet talán legérdekesebb szereplőjévé.
A regény egyetlen őszintének beállítható karaktere egy nőalak, kihez fő motívumként a hang társul; kutatási területe a hangpszichológia. Ezt a szálat a regényben elnyomja végül a halálraítélt sorsának ügye, ettől függetlenül fontos részét képezi a regény cselekményének. A szereplő őszintesége már a szöveg formai szintjén is észlelhető, egyes szám első személyű hangja őt hozza hozzánk a legközelebb. A hangtól való függése életének, kutatásának tárgya, és mint hogy a legteljesebb önismerettel rendelkező karakter, így a leginkább kidolgozott is a regényben. A hangban rejtőző történet, a megbúvó igazság és hazugság arcai, mind az ő érzékenysége és megfigyelői képessége által tárulnak elénk. Sajnos, nem kellőképp hangsúlyos vonal, pedig lehetne. Mindenesetre az ő szereplése köti össze, tereli egy síkra a regény mellékszálait, az elhallgatás, a gondolati sík analepszisei, a kérdésfeltevés, a válaszkeresés, egyszóval a diszkurzus által, mely végül a cselekmény fő motivikáját adja és engedi kriminalisztikai irányban kifuttatni a történetet.
A regény a karakterábrázolást illetően erős, kellőképp egyensúlyban tartja a narratívát, cselekményszálai végérvényes kibontatlanságának hiánya ellenére is.

Egy külsődleges szempontból megközelítve meg kell jegyezzük, hogy a regény megírásának folyamata végtére is tükörre talál a történet problémafelvetésében. A könyv utolsó oldalain helyet kapott – a regény keletkezéséről szóló – részletek, melyek Az írás művészete című esszékötet kiadatlan függelékéből származnak, a szerző kedves, őszinte hangján tájékoztatják az olvasót az írás közben felmerült problémákról. E nehézkes folyamat hangulata érződhet a regény auráján; a pesszimizmus erős lüktetése, folytonos visszhangja; a kockázat, a döntések és a felelősség vállalása, az elhatározás küszöbe, érintve a szerzői én-t, a közt és a köztest, mind megkezdi a maga játékát a szövegben, és az ábrázolt karakterisztikában.
(A szerző és szöveg kapcsolatával foglalkozó irodalomelméleti témákat és problémákat ez újra elevenné, vita tárgyává teheti.)

Az interjú- és dokumentum kötetei után, Csörsz kirekesztettség-élménye végtére is realizálódhatott egy már saját műben, a folyamat és a vele járó útkeresés beteljesíthette önmagát. Bárhogyan is történt, bárhogyan is esett a saját csapdájába az író, bölcs belátással és humorral viselte, és ezért mélyen tisztelendő.
A regény tehát elkalauzol minket egy érdekes, földi, földi és mindennapos problémákat felölelő futurisztikus világba, és egy annál is inkább életszerűbb konfliktusba, ahol mindenképpen adalékanyagot kapunk az élet kérdéseihez.
Tanulságként levonható, hogy az élet újraírásának művészete keserű és erőt emésztő, a lehetőségét azonban meg kell hagyni; a felülírás ugyanúgy teremtés és születés, és minden esetben átírja a sorsot…

 

 

(Szerzői illusztráció – a kép egy az író által kifaragott szobrot ábrázol, mely az 1970 körül megjelent  National Geographic egyik számában megtalálható fénykép sajátos reprodukciója, egyben ihletadója volt a Vesztesek egyik jelenetének, illetve segédkezett a mű egyik fő karakterének “létre hívásában” is. )


Bor, édes

És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel,
és kezdének szólni más nyelveken,
a mint a Lélek adta nékik szólniok.”

„Teleitták magukat édes borral”, mondták a járókelők Jeruzsálemben az apostolokról, mikor meghallották, hogy sokféle nyelven beszélnek.
De miért is édes borral?
Mért nem másfélével?
Hisz annyiféle bor van. Ismerjük az alföldi borok szomorúan karcos, húzd rá cigány-ízét, a testes vörösborok diadalittas elégedettségét, az édesbús, könnyű aromát a portugál borokban, a gyümölcsös chilei borokat, amiktől – tudom, szentségtörés – úgy érzed, egy tál kompótot szopogatsz. És ismerünk másféléket is, a kólával felöntött borzalmas buliitalt, a pályaudvari vécék környékéről ismerős tablettás borok szagát, azt a „könnyű kis fehéret”, amit verandás házakban a piskóta mellé szolgálnak fel, és emlékezhetünk azokra a pohárba dermedt, már-már halálra vált borokra is, amit halott barátaink hálószobájában, az ágyuk mellett találunk.
A Biblia amúgy csak ritkán avat be bennünket az ízekbe, a formákba és a színekbe. Szinte sohasem beszél száraz vagy édes borokról, nagyon takarékos az érzéki benyomásokra utaló leírásokkal és jelzőkkel. Nem tudjuk, hogyan fűszerezték a bárányt az utolsó vacsorán, ahogy fogalmunk sincs, Eszter vagy Sára mikor, milyen színű ruhát viselt, és persze azt sem tudjuk, hogy is készítette el Rebekka azt a „szép kecskegidát”, aminek ellenállhatatlan íze hozzájárult ahhoz, hogy megtévesszék az öreg Izsákot.
Ez a sajátos, a görög mitológiai hagyománytól annyira különböző íz- és színtelenség is hozzájárul ahhoz, hogy a Bibliát akárhol a magadénak érezd. Olvashatod hóesésben, olvashatod a sivatagban. Akár egy jégből építette, kékesen szikrázó Jeruzsálemet vagy akár egy autósztrádákkal szabdalt Egyiptomot is elképzelhetsz magadnak. Hiszen Egyiptom is Jeruzsálem is érzésekből, jóslatokból, mondatokból, nem érzéki benyomásokból épített táj. A Biblia a legkevésbé sem kultúra: itt, Brazíliában az oltárképeken sokszor mulatt gyerekszentek ücsörögnek bodorított, szőke angyalokkal, indiános arcélű szűzanyák dajkálják a hercig, patyolatfehér jézusokat.
Az érzékelést behatároló „édes” jelzőnek tehát lehet valamiféle szellemi tartalma az Apostolok cselekedeteiben. A szentlélek kegyelméből részesült tanítványok nem tűnhettek boldogtalannak a járókelők szemében. Az édes a szerelem jelzője (no és persze a gyerekek legkedvesebb íze), a járókelők benyomása alapján az apostolok valamilyen csacska vagy mámoros önfeledtséget sugározhattak magukból, összhangban azzal, hogy Jézus milyen gyakran beszél a hívekkel való találkozásról, mint mennyegzői lakomáról.
De az öröm nemcsak spirituális érték, hanem társadalmi megszokás is, és ilyen értelemben nem túlzás boldog vagy boldogtalan közösségekről beszélni. Mennyi édesség kell, hogy örülj a szomszédod sikerének, hogy dalra fakadj, hogy kedved legyen görkorcsolyázni, zoomumbázni, örülni annak, hogy a melletted levő ágyon épp eszméletre tért valaki.
Öröm mindenhol létezik, de nem egyformán árad a levegőből.
És ha ott élsz, velük nevetsz, akkor sem tudod igazán megérteni.
Természetesen te is hozzászoksz a napfényhez, az emberek örökös jókedvéhez, ahogy a túlságosan vajas vagy túlságosan édeskés, a mindig túlságosan valamilyen pattogatott kukoricához – egy idő múlva már szereted, de érteni nem érted. És hogy tudnád elmondani ezen a mindig szinte bugyborékoló nyelven, hogy fáj a fejed, hogy eleged van, hogy már túlságosan… Mintha a szabad ég alatt megrészegült madarakat figyelnéd, miközben azért mégiscsak novemberi esőről, a tavasszal összetöpörödött avar öregasszonyosan felkavaró szagáról vagy a pincék hidegéről álmodsz. Neked kell egy kis boldogtalanság, hogy el tudd viselni ezt a boldogságot.
Amitől ugyanúgy függsz, ahogy mások.

De a pünkösdi csoda önmagában is a felvilágosodás emberképének cáfolatául szolgál: egy kis jóakarat vagy egy első osztályú nyelvtanfolyam (az apostolok megáldattak a „nyelveken szólás” adományával) még nem elég ahhoz, hogy bárkivel valóban szót érts. Vagy hogy otthon érezd magad köztük. Nem a pünkösdkor extratolmáccsá lett, immár minden nyelven kitűnően értő apostolok térítették meg Európát, hanem az a férfi, aki nemcsak a segédigék, hanem a gondolatok, szokások, eszmék világában is otthonosan mozgott, egy majdnem-görög és ezzel együtt zsidó apostol: Szent Pál. Hisz nincs az a módszer, ami a Google Translate automatikusságával  megszüntethetné az egyik embert  a másiktól elválasztó távolságot – és abban sem lehetünk biztosak, hogy maga a szentlélek otthonosan érezné magát egy ennyire uniformizált valóságban. Ahol az utazásnak, a tanulásnak, és ezért a tanításnak sem lenne értelme.
De vágyni vágyunk rá, hogy a másikat egy szempillantásnyi idő alatt értsük. Hogy ne kelljen mit kijavítani, helyesbíteni, újraírni… Hogy a másik úgy szakadjon ránk, mint a napsütés vagy a zene.
Talán ez mindenfajta ünnep igazi értelme.
Bor, édes.

“Minden alapanyag” – Kortárs irodalmi est Tóth Krisztinával

Tipikus koranyári este: a Kálvin téren a megszokott sokaság.
Többen türelmetlenül tolonganak a nemrég megnyílt Premier Kultcafé előtt. A nemsokára megjelenő új verseskötetének apropóján Tóth Krisztinával hirdettek meg egy beszélgetést.
Az est moderátora Nagy Gabriella, a Litera főszerkesztője volt.

 

13228036_1179959685381518_339667441_n

A kávézó beltere barátságos, meleg színei nyugalmat árasztanak. Jól esik belépni a siető tömegből, rögtön kávé illata lengi körül a betévedőt. A régebben moziként funkcionáló épület termeit – kisebb átalakítást leszámítva – megőrizték. Elegáns barna székek, a vászonra kivetítve Szilágyi Lenke fotója, a készülő könyv borítója.

,,Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.”
(Repülő)

A borítón újra előkerül a repülő! – mondja Tóth Krisztina.
Ez a motívum megidézi egy korábbi versét, a Repülőt, amely a Magas labda című kötetben jelent meg 2009-ben (ez volt a legutóbbi verseskötete az utóbbi időben leginkább prózát publikáló Tóth Krisztinának). Mint bevallja, a halálversként aposztrofált írás közel áll hozzá, mint ahogy az az asszociációs folyamat is, amit az új kötet-cím, Világadapter elindít. Megpróbált erre a kimeríthetetlennek látszó asszociációs sorra rájátszani azzal, hogy egy olyasmit állít a középpontba, amely a legtöbb ember birtokában van, mégsem tudja, hogy rendelkezik vele.
Nagy Gabriella rögtön párhuzamba is állítja a motívumot a költői léttel, hiszen a költő az, aki folyton teremt, újraalkot, kapcsolatot létesít kultúrák között.
Újra versek? – merül fel a kérdés benne is.
Tóth Krisztina ekkor bepillantást enged a költői dolgozószobájába. Számára igenis fontos az ihlet, amely lehet egy szószerkezet, egy mondat, amely hirtelen megragad bennünket és fontossá válik. Ámde a rohanó világgal együtt az irodalom is felgyorsult és állandó munkát igényel, amely lehetetlen a számos hétköznapi teendő mellett, így idővel a szenvedélyesen dédelgetett ihletfoszlány ,,csinálássá válik”. Minden szerzőnek meglenne a maga tempója (önmagát nagyon lassúnak tartja), amely már nem él szimbiózisban az egyre pattogóbb világgal.
Ez a ,,beakadás” bárhol megtörténhet, amely egyszeriben összerántja a hetek óta széteső szöveget is. Elmeséli, hogy egy nem működő kávéfőző, hogyan tette a verset egésszé, miképp alakította munkáját egy unalmas német férfi nyaralásról szóló monológja, amely mind-mind visszaköszön művészetében.

,,Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt. A kávégépen rossz gombot
nyomogattam, hátrahőköltem, kicsapott
a gőz, sehol nem volt egy tiszta asztal.”
(Turista)

– Minden lehet alapanyag – állítja Tóth Krisztina .
De hogy megfigyelővé váljunk, maga is valamiféle adottság. Szóba kerül egy korábbi élménye, mikor látta, hogy egy ablakban ülő kisfiú figyeli az udvaron játszó társait, ahogyan fociznak. Amíg a többiek jól érzik magukat szaladgálás közben, az a gyerek magányosan és csendesen figyel: ő lesz később a költő. Tóth Krisztina önmagát is ilyen személyiségnek látja.
Nem az alanyiság fontos, állítja, ő önmagát totálisan kizárja verseiből: egyedül a szemei által észlelt élmények ívelnek ki a versekből. – Én eltűnök egyszer, mint ember. A szerző maradjon a háttérben!
És hangsúlyozza, milyen fontos minden egyes pillanat megélése, miközben külső nézőpontból is látni kell az eseményeket.
A kötet záródarabja a korábban már publikált Hosszúalvó. A vers olyan élményekből született, mint a pár évvel ezelőtti Mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa, ahol pelikánok mellett élőlények tucatjai pusztultak el az emberi gondatlanság miatt. A szakemberek megoldásként az emberi hajat javasolták, amely kiváló olajszívó-képességgel rendelkezik. A tonnaszámra zuhanó hajzuhatagok felidézték számára a lágereket, az apokalipszist, a végítéletet, amelyet sajátos lenyomatként örökített meg a versében.

13183199_1179959675381519_1147227451_n

A ciklusokra bontott kötetben helyet kap számos alkalmi vers és parafrázis, amely Tóth Krisztina bevallottan kedves megszólalási formája. Előkerülhetnek így  sorsdöntő tanárok, olvasásélmények, irodalmi hatások, miközben a sorok közül kikukucskál a parafrazáló énje is. Szembetalálkozunk itt identitásképző verssorokkal, melyek megnyugtatnak bennünket, ha külföldi utazásaink alatt felidézzük Ezek a fejünkben élő idézetek határozzák meg a kulturális hovatartozást.
A beszélgetés vége felé szóba kerül a költeményeiben megbújó humor is, amely a rengeteg hiánnyal, elmúlással, szorongással megtöltött versekben elrejtőzik, de mindvégig kitapintható.Mert az élet összes megpróbáltatása azért szükséges, hogy a végén megszülethessen a vers maga.

(Tóth Krisztina Világadapter című kötete a 87. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Magvető gondozásában.)

 

 

A középkor és Dante – egy kicsit közelebbről (Nádasdy Ádám Dante-fordításának bemutatóján jártunk)

A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Nádasdy Ádám költő, műfordító és nyelvész mutatta be nemrég befejezett Isteni színjáték-fordítását. A közönség sorai között vegyesen voltak laikus irodalomkedvelők, ismert írók, költők, szerkesztők és újságírók. Mindenki kíváncsi volt, milyen újabb érdekességeket tudhat meg magától a fordítótól, a szerkesztőjétől, Turi Tímeától és Szörényi László irodalomtörténésztől. A beszélgetés két felolvasással kezdődött, és közben mindvégig vetítve láthattuk azt a néhány illusztrációt, amit a fordításhoz készítettek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói.

68a4d483-75e0-46b8-be98-457b34eae6aaKiemelt kép eltávolítása

Elsőként az aktualitás témája merült fel, pontosabban az, hogy miért és hogyan lehet aktuális egy 700 évvel ezelőtt íródott mű. Erre a kérdésre Nádasdy Ádám rendkívül velősen először csak annyit válaszolt, hogy „egy klasszikus az klasszikus”, majd tovább fűzte gondolatmenetét: „egy klasszikus lényegében attól olyan érdekes, hogy olyan sokaknak érdekes volt”, és úgy kell aktualitást vinni ezekbe a szövegekbe, hogy másképp tekintünk rájuk, más nézőpontból olvassuk újra. Ez a fordítás pedig egy eszköz erre. A köznapi nyelv mellett a mű rímtelensége talán még inkább elősegíti a könnyebb olvasást, befogadást, érthetőséget. Nádasdy szerint a mai irodalmi ízlés lehetőséget és felhatalmazást adott számára, hogy így fordítson, ő pedig ezt ki is használta.
Szörényi László kifejtette, hogy megfigyelései alapján minden műfordítónak és irodalomtörténésznek az az alapvető kérdése Dante művével kapcsolatban, hogy minek kell tekinteni azt. Nagy olasz enciklopédiának, ami csodálatos összegző tudást ad az akkori világról és világfelfogásról? Részben igen, de nem szabad megelégedni ennyivel. Hisz Dante műve még ma is olvasott az akkor írt enciklopédiákkal ellentétben, nem fedi vastag por, vagy ha mégis, kötelességünk „leporolni” egy-egy újabb fordítással. Az olvasása közben megtapasztalható eufória ugyanis minden kor emberének kijár, és hiába tagadjuk: egy száz évvel ezelőtti fordítás valószínűleg nem lesz ránk akkora hatással, mint egy mai. A rengeteg benne olvasható enciklopédikus információ mellett tehát fontos, hogy legyen lehetőségünk nekünk is elveszni, beburkolózni a költészetbe és igazán átélni a művet. A könyvbemutató fénypontja volt talán, mikor maga Nádasdy Ádám olvasott fel olaszul a műből. Ezzel valószínűleg azt szerette volna érzékeltetni, hogy milyen érzés eredeti nyelven hallgatni egy ilyen remekművet.
Szó esett Nádasdy Shakespeare-fordításairól is, ami megelőlegezte azt is, hogyan fogjuk ezt az Isteni színjátékot a kezünkbe venni. Hisz a fordító nem bánt kesztyűs kézzel a drámaszövegekkel sem, saját bevallása szerint: „amennyire csak tudtam, tartózkodtam a régies szavaktól” – és ennek hatása nem is maradt el. Hasonlóan ehhez, az Isteni színjátékkal is az volt a célja, hogy közelebb hozza hozzánk a szöveget, hogy valamilyen értelemben kortárssá tegye Dantét, és hogy azt képzelhessük olvasás közben, írhatunk neki egy emailt, ha nem tetszett valamelyik cselekményszál. Babitsnak ez a nyelvi aktualizálás nem volt célja, sőt, ő külön érzékeltetni szerette volna, hogy milyen régen íródott a mű, tudatosítani akarta az olvasóban, hogy középkori történetről van szó, ne a szomszédban keresse Vergiliust és Beatricét. Nem csoda tehát, hogy volt igény egy ilyen fordításra, és véleményem szerint a diákok is bátrabban veszik majd kezükbe ezt a verziót.
A beszélgetés jelentős részét képezte a lábjegyzetekről való tanakodás. Mi a jobb, ha tele van jegyzetekkel és így mindent megérthetünk, vagy ha nagyon kevés van belőlük, és így csak a műélvezésre kell koncentrálnunk? Babits az utóbbit vallotta, ő maga nagyon kevés jegyzetet készített, ebben a fordításban azonban sokszor az oldal egyharmadát kiteszi egy-egy lábjegyzet. Nádasdy Ádám szerint azonban ezzel semmi gond nincs, hisz csak akkor tud igazán mélyen hatni a költészet, ha megértjük. Csak akkor tud úgy hatni ránk, mint a Biblia. És ez a cél.
A vidám hangulatú, sok-sok témára kitérő beszélgetés végezetével arra a megállapításra juthattunk el, hogy nem szabad eltekinteni az Isteni színjáték „korától”, de az sem kötelező, hogy porcelánként a vitrinben tartsuk, hisz lényegében egy olyan kérdést feszeget ez a több száz éves mű, ami még ma is minden embert foglalkoztat: mi lesz velünk a halál után? Ha nem szeretnénk megelégedni a biológiai magyarázatokkal és már kívülről fújjuk a Bibliát, kezünkbe vehetjük Dante művét, és elolvashatjuk, ő hogyan vélekedett erről. Sőt, mi több, úgy olvashatjuk, mintha csak egy mai író szájából hangzana: könnyen és gördülékenyen, beleveszve a költészetbe.

d39e325f-aa2c-4f6e-a3d1-8e9e36e745e9