Bodnár Barbara összes bejegyzése

Bejárati Égbolt és hozzá vezető (k)(i)útjai…

Bejárati Égbolt és hozzá vezető (k)(i)útjai

(beszámoló, s egyben ajánló Hajós Eszter kötetéről)

                                                     

 

ha egy-két fa született,

hetekig ünnepeltek.”

 

 

S ültünk a Gólyában a repülő szőnyegek alatt és valami történt. Igen, végre beszélni kezdtek az emberek, s csapdostak a darvak, s beszélni egy olyan dologról, ami absztrakt, akár a víz, megfoghatatlannak tűnő, de mégis. Élő.

S szólt énekhangon a szerző, gyönyörű harmóniákba elegyedve ketted magával, s szólt hegedűjével tűhullámokon a fiú, mialatt mesélt ő, teljesen felborítva vele az addigi érzékelését ezeknek a szöveghullámoknak, minden örömét-kínját most más tükörben, száz fülben, s valóban, megváltozott valami. Keletkeztünk, s mesék keltek. Legendák. Babonák. De mely időből is nézem. Térjünk vissza. Hogy kik is voltak hősei e kellemes atmoszférának?

A közönség mellett (merthogy ez a rendkívül élménydús est interaktív volt) Galló Gergely konferanszié, Bánki Éva és Géher István László szakértelmek által kezdeményezett beszélgetést hallgathattuk erről a tömör, sokat ígérő kötetről.

Lássuk hát nézőpontjaikat.

 

Különlegesnek mondható prózakötetről beszélünk, már, ha csak a terjedelmét nézzük is, de hogy tér- és időbeli multiplikációval kell szembesülnünk a mellékelt jegyzékeket ajándékba kapván, jócskán többszörösítve ezáltal a tömeget, s az információt, s hát akkor kezdjünk vele, valamit, ezt-azt… talán egy élet kell majd külön-ben.

 

Hajós Eszter – Prágai-díjas új belépőnk az irodalom birodalmába – szövegei rengetegféle rendből és káoszból együttesen megközelíthetők. Ha elé állunk, egy hatalmas, s végtelenségig tartó és azóta is, folytonosan burjánzó szövegerdőt látunk. Merjünk hát belépni, kezdjük mondjuk ezen az ösvényen…

 

A nyelvvel való birkózás; a létezés szemén keresztül nézni a prózát – veti fel Géher Tanár úr, s eközben Weöres Sándorra gondol, hiszen benne is ott rejlik az ego nélküli tudattalan gomolygás. A tudattalan gomolygás, ami a nyelv szolgálatában tevékenykedik, mely által a tudattalan tartalmak a szöveg építőivé válhatnak, akár csak T. S. Eliot-nál…

Ezzel közelítünk, s már itt is vagyunk, a gyermek motívumánál, a gyermek tudatalatti szabadságánál – a gyermekkori tapasztalatoknál vagy éppen a felnőttkori gyermek-tapasztalatoknál, ahogy közbeveti a szerző maga. Leginkább ezen archetipikus elem volna dominanciát élvező fokalizátor a szövegek tereiben, közegeiben, de mégis miféle motívumrendszer, vagy inkább logikai rendszer az, ami a kötetet építi? Kapunk itt mérhetőségre alapozható információkat, társítjuk Beckett-et, Bach-ot is, a francia újregényt s novellisztikát. Irány akad bőven.

 

Gondoljuk el, milyen a térbeliség hatalmánál, a struktúránál fogva közelíteni valakihez, vagy éppen valakinek az elvesztéséhez. Boncolgatva a felolvasott szövegeket, jutottunk mélyre-magasra, de jobbára azt próbáltuk kitalálni, mi is ez valójában? Ez a nyelv? Ez a megformálási kénykedv, ez az alkotási mód, vagy inkább rend.

 

A szövegek dúskálnak a ritmikusságban; a permutációs szerkezetek által kiváltott ismétléses technika és motivikusság erős jellemzője, mégis egyedi attribútuma minden egyes szövegnek, külön-külön, s összességében is.

Bánki Éva szerint ez voltaképp egy gyermeki, vagy inkább gyerekes ismétlésrendszer, primitív, de nem intellektuális: nem komoly ismétlésrendszer egészében véve a rímszerkezet írás – állítja. De mégis, feltételezhetjük, komoly nyelvi érzékenység áll az effajta alkotásmód mögött, akár akusztikus, akár szemiotikus jellegű, mégis egy nagyon nyitott, s egyben koncentrált tudatos alkotási folyamat eredménye. De, ha már gyermekség.

A kötetet tragikus és abszurd tartalmak orientálják egészen végig. A bemutató estjén elhangzott novellák és a hegedű keserérdes játéka kíséri gondolatfolyamainkat. Eljutunk az emlékekhez, a megfosztottság motívumaihoz, s Klee festményei nyomán valami furcsa képi világ is megjelenik immár szemünk előtt.

 

 

Valamiért a matematikai terminusok sajátosan megmaradnak – szókombinatorika, kerül elő egy gondolatból. De semmi bizonyosságot nem kaphatunk ebből a beszámolóból, hacsak kezünkbe nem vesszük Hajós Eszter kötetét, s megláthatjuk, miféle immanens és inverz médiumokkal dolgozik a szerző, kezdve az érzelmi adatcserékkel, a térrel mint fenomenológiai jelenséggel, mint az érzelmek manifesztációjával, gondolatok lakóhelyeivel, vagy akár az időtér-blokkokkal, vagy disztópikus helyekkel, de sokkal inkább foucault-i heterotópiákkal* (vegyük csak a sarkokat, gödröket, a fákat, a dobozokat, a szekrényeket, cipőket…), vagy az éggel, a levegővel, a kommunikációs fészekrakó-mechanizmusokkal és rendszerekkel, teóriákkal. Mindezen szimbolikus fenomének, tudataspektusok, vagy sokkal inkább -spektrumok aktív-passzív, de nyomatékos strukturális és alkotó-elemei Hajós Eszter könyvének.

 

De haladjunk hát az est gondolatmenetében – ritmika és kombinatorika –, tényszerűen a zenénél lyukadunk ki, s időzünk el rajta, hiszen a szerző minden egyes alkotása egy zenei mögöttes tartományt tud magáénak (magánének). Ezen épül, s gyarapszik minden alkotás. Megtudtuk, van, volt, ahol történt zenecsere, mert a szöveg épp nem működött alatta-felette,  de többnyire mivégre egy adott szöveg elkészült, megszületett, az a hozzátartozó zene szegődött a címzés társának, alattvalójának, mely alatt befejeződött, vagy nagy része létrejött.

Ha a hangulat, az ismétlődő ritmus és dinamika adja a szöveg motivikusságát, vajon milyen elképzeléssel kellene megközelítenünk ezen szövegeket? Gesamtkunstwerk – hangzik el, s jogosan. Sajátos jelenlétbeli-megnyilatkozottság és téridő-kontinuum minden egyes szöveg, bevonva a zenei hátteret mint úgyszintén értelmezői mezőt, és így tovább. Rengeteg az interpretációs lehetőség, de mégis semennyi! A szöveget magát mint művet, művészetet is egyaránt észleljük, hiszen szerzőnk nyomatékosan a művészi szabadság s egyben a tudatszabadság hiperérzékeny szülötte s érzékeltetője.

 

 

A kilenc ciklus szövegei többféle sorrendbe állíthatók, köszönhetően a könyv végén szereplő jegyzethalomnak. Megannyi perspektívából közelíthetjük meg az önmagukban is helytálló novellákat, ciklusokat, tér, idő, téma szerint, külön s egészként, így rakva, úgy téve, erre haladva, arra menve, et cetera. Valódi művészi permutációs jelenséggel állunk tehát szemben, mely sok érdekességet tartogat számunkra.

 

Ez a fajta teljességmánia hívja fel figyelmünket a párhuzamra a francia újregény lelassított fenomenológiai megszállottságával, mely Eszter szövegeiben mind írásában, mind olvasásban egyfajta hímzésként, keresztöltögetésként tárulkozik fel – feszegetik tanáraink. Egy szál, szinte már-már rizómaként (csakhogy a franciáknál és a fenomenológiai megközelítésnél maradjunk) él és bújik, s tűnik, el és fel, itt, majd ott… mindennel összefüggésben, vagy csak úgy magában, mégis egy egészként, az egész jelenlétben

Innen emelkedhetünk igazán azokra a szintekre is, ahol a szerző már túl is lép saját mezején, s metanarratív szövegek keletkeznek tolla alatt. A hetedik ciklus sajátossága ez – hívja fel rá Géher István a figyelmet –, mely előtt semmi jel nem utal ilyesmi létére… A vezérfonalak áthatották a szerkesztés mikéntjét is, de a szövegek végül egymást birkózták le, s a nagy küzdelemből született rend végül általuk lett véglegessé – meséli nekünk a szerző.

 

S, hogyan válnak e szövegek élővé, élő lénnyé? Minden szöveg alján ott lapul egy dátum, évre, napra, órára, percre, másodpercre pontosan. Ezáltal hogyan is ne következtethetnénk valódi szövegszületésre, igazi karakterisztikumokra, egyéni individuumokra. Így válnak belső hitelességüket fenntartó, különálló állatocskákká – nevezi el Bánki Éva –, különös, sajátos szervezőelvű organizmusokká, s ez marad végül a szövegekbe kényszerített titokzatosság egyik tényezője. Saját sorsúttal, horoszkóppal, teljes, egész élettel rendelkező organikus művek. Ezek a dátumok teszik végül statikussá a novellákat, határozzák meg állóképességüket, s egyediségüket, autonómiájukat. Így válnak saját jelenükben önnön lenyomataikká.

 

Eszter könyvét érdemes perspektivikusságában is megvizsgálni. A szövegek mikro- és makrotereiben történő ugrálgatás lehetővé tesz egy olyasfajta objektív szemléletmódot, mely koan-szerű paradoxitásban engedi megfigyelni a központokat és perifériákat együttesen, a létezőt és nem-létezőt az együttvalóban, adva ezzel valamiféle abszurd egzisztenciális megközelítésnek is helyet, új értelmezői nézőpontot. Mivel nem igazán történetek ezek. Nem találunk benne a megszokotthoz közelítő történetiséget, epizodikusságot, nem tekinthetjük igazi prózának, hiszen nyelvezete többnyire poétikus (kivételek persze akadnak, olykor akár a vulgaritás szintjére is el-elvonul a szövegnyelv) s nem konkretizálhatjuk egyik novellát sem, semmilyen módon ilyesfajta, szakszerűtlenül megfogalmazott „életjelenet-kiragadásnak”. Talán sokkal inkább beszélhetünk fenomenológiai megvalósulásról; valóságos tudati, érzelmi és egyéb szenzuális jelen-ségekről, melyekben a szöveg tárgya összetett, komplex szimbólumként, tárgyi, térbeli vagy időbeli manifesztációként, a szöveg pedig mint fenomén s egyben médium kel életre.

 

A sokszor erősen meditatív jellegű írások, az indulat, a düh, a kényszerérzetek, az érzelemhullámok, az elakadás, a továbblépés, az együttélés, a megfosztottság, az odatartozás, a nyitottság, a zártság, a hiányok, de még sok-sok más, furcsa, teljesen külön- mégis együttálló, különös nyelven definiált érzelem és értelem szenvedélyes kataklizmája mellett a könyv a profetikus megnyilatkozás lehetőségeit is magában hordozza, nem mellesleg a szerzőtől korán sem távol álló abszurd humor fel-felvillanásaival. Az egyhangúság, monotónia szerkezetei, a zsúfoltság, a maximális kitelítettség eklektikája, a permutációs szerkezetek s rendszerek magával ragadó varázslatossága, s émelyítő szuggesztiója mellett nemcsak a kárhozat, de az üdvözülés hídjai is mind átjárhatóak e novelláskötetben.

 

Bánki Éva szavaival élve, ezen alt hangon búgó kötet, melynek orkesztrájában változatos nyelvi megnyilvánulási formákban kapnak főszerepet emberi, főként személytelen lények, állati és természeti élő- és lényvilághoz, illetve tárgyi világhoz köthető hangok és hangegyüttesek, sok fület kíván megérinteni, de hogy értelmet, értelmezést egyáltalában megenged-e, az múljon a kedves olvasón. Hatásban mindenesetre nem lesz hiány.

 

Kellemes olvasást kívánunk!

 

 

 

Megjelent, Napkút Kiadó, Budapest, 2017.

Kötetbemutató: Gólya, Budapest, 2017.10.10.

Borítókép: Paul Klee ~ Tanz des trauernden Kindes II.

További illusztráció: Horváth Csilla képei – Galéria.

További képek: Bodor Viktória képei – Galéria.

 

 

 ~° ~

 

Ajánlott olvasmányok a kötethez:

Gaston BACHELARD, A tér poétikája, Bp., Kijárat, 2002.

Bagi Zsolt – Újbarokk http://aszem.info/2017/08/bagi-zsolt-ujbarokk/

*l. Michel FOUCAULT, Eltérő terek = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 2000, 147—155.

Gilles DELEUZE – Felix GUATTARI, Rizóma = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, Bp., Osiris, 2002, 70—86.

A mágikus szocializmus, avagy a szabadság alternatívái (Danien Reeves: Idegenek)

Elgondolkodtató, aktuális korproblémákat kifigurázó, humoros utópisztikus műként lép be a szórakoztató irodalomba Danien Reeves Idegenek című kisregénye.

Az otthontalanság és idegenség kérdéskörének alapfonalát felvevő hiánypótló olvasmány a transz állapotokig fokozódó migrációs tömegkultúra és élettér, a társadalom-szerepek és emberi kapcsolatok kontextusán keresztül ígér kritikus, gunyoros kirohanást a valóságtól elrugaszkodni vágyóknak.

A műben a társadalmi egyént és a szabadság kérdésének problematikáját középpontba helyezve élhetjük át a hova-tartozás bizonytalanságának, a világ- és életidegenséggel szembeni ösztönös őrület megnyilvánulásának, az értelmetlenségben fulladozó karrierizmus, s a meggondolatlan döntéseken alapuló sorskövetkezmények abszurd és kiszámíthatatlan játékát. Mindezt egy olyan sokszínű cselekménysorozaton és karakterábrázoláson keresztül, mellyel a tisztán kaotikus, emellett groteszk módon demokratikus világrendből egyértelműen kiviláglik a felelősség elhárítására fennhangon működésbe lépő, tudattalanul nyíltan individuál egoisztikus, ezzel párhuzamban kollektív csordaszellemi, pszichológiai, és szociálmoralista területeket is aktiváló torz, mechanisztikus önkép és az azt objektiváló társadalomrajz.

 

A könyv főhőse, Sam, ki a társadalmi rendszer káoszából fakadó idegenségérzetén túllépni nem tudván keres magyarázatot a külső körülmények alakulására, az emlékektől való elzártságára, és jobbára a világban betöltött valódi szerepére. Mély elbizonytalanodottságában biztonságot, vagyis kapaszkodót, e gőzhenger-típusú társadalmi berendezkedéssel szembe helyezkedő kontrollt és „önirányítást” egyedül a valósnak vélt szerelemben talál, mely a történetben többnyire bonyolító eszközként funkcionál.

Az önkényuralom öngerjesztő valóságára véletlenszerűségből bekövetkező sorsfordulatából eszmél rá; ezen fantasztikumra hajló, komikus társadalmi és politikai színtéren belül kerül úgymond megmagyarázhatatlan, rendszerellenes „állapotba”, s jut el rengeteg ismeretlenségi faktoron, elhomályosított, üresen hagyott, és sürgetett folyományon át az egyén és a tömeg ellentmondásos viszonyában burjánzó feszültség, az értelmetlen ko-reaktiviást gerjesztő erő felismeréséig.

A regény térbelisége állandó változó, egy sugárutakkal szabdalt monoton téglarengeteg és az apokaliptikus színképet felmutató romváros közötti ingadozás jellemzi. A város egyértelműen a benne élő „elmebajos” társadalom lelki állapotát igyekszik tükrözni, nem kevés sikerrel. Dinamikus és jól megrajzolt szinkronjelenségek vetítik elénk gyors párhuzamban a közösség és a környezet egységben, már-már organikus módon történő korrelatív létezését. Ezáltal hű tükröt bocsájt szemünk elé a szélsőséges tömeg-megnyilvánulások erejéről és lehetséges formáiról, nagy mozgásteret biztosítva ezzel a képzelet játékának.

Az ismeretlenség, idegenség és bizonytalanság fókuszában Sam sorsának alakulásán és furcsa „baráti” körének életén keresztül láthatunk bele a társadalmi és hatalmi rendek sokrétű metamorfózisába. Már kezdetektől különösen paradoxikus, realitást mellőző eseményekre figyelhetünk fel, hiszen az elbeszélésben minden egyes szereplő napról napra más életet kell, hogy éljen, más társadalmi szerepet kell betöltsön és mindezt a szabadság, a demokrácia, és legfőképp az egyenlőség nevében. Ebben a bár groteszk módon életszerűnek tűnő, mégis rendjén kifordított világban, a töménytelen értelmetlenség halmazában történhet meg az is, hogy egy hajléktalanon kívül a regényben voltaképpen egyetlen egyén sem talál haza. S bár a regény meghökkentő komolysággal indul, a cselekmény fonalán haladva azonban mégis hamar kiderült, hogy merő szarkazmussal állunk szemben.

 

A történetben sok az elvarratlanság, a hiányok jelenléte mégis a mérleg pozitív oldalán áll, sokkhatást előidézendő, amellett kérdőjelezésre is okot, lehetőséget adván. Aktív strukturális szövegelemmé válik, mely többnyire az olvasót szolgálja: így vonja be őt voltaképpen saját ismerős-ismeretlen játékterei közé, ezzel együtt pedig a szöveg dinamikáját is jelentősen támogatja.

Ha képesek volnánk összetömöríteni ezt a történetet, akkor gyakorlatilag a migráció, az újonnan készülő, születő vagy inkább megszületni vágyó társadalom és a hatalmi rend illeszkedésének provokációjával találjuk szemben magunkat és tekinthetünk bele egy olyan utópisztikusan objektivizált valóságba, mely valahol Orwell 1984-e és Vonnegut vágóhídja között, korunk szenvedélyrohamával megfűszerezve értekezik lehetséges kiutakról.

 

Nem nehéz feltennünk a kérdéseket, melyek a társadalomszerkezeten belül kényszeresen megélendő be- és elfogadhatóságot, az integráció problematikáját tárgyalják, az integritás megőrzésének lehetetlenségét vetik fel, vagy éppen a társadalmi rend harmóniájának mibenlétét feszegetik… A megoldáskeresés, és megtalálásának ellehetetlenítettsége, a népakarat és folyton falbaütköző, amortizálódó törekvése az általa generált hatalommal szemben, a nemes eszmék játékként való dobálgatása és elhagyogatása, a családi kötelékek, az emlékezet gúnyos, kreatív gyurmajátékká tétele, de az ősközösség és a hagyományok is mind-mind a kifigurázhatóság tárgyaivá lesznek a könyvben. S mindez úgy fest, mély és eltökélt szándékkal, erősen felhívva a figyelmet arra a korcs és torzult világképre, illetve értékekre, melyet az ember a kezdetektől fogva maga köré, és önmaga felé tudattalanul, de akarattal, megteremtett. Ezzel együtt azonban – abszurd humorisztikus hangvételét leszámítva – valóban érdekes és paradox módon komoly megközelítéssel találkozunk, s szerencsére a megoldás sem rejtőzik el véglegesen előlünk.

 

Danien Reeves első kötetével ígéretes írónak tűnik. Az íróról magáról nem sokat tudunk, de talán egyszer majd felfedi magát, ha akarja. Addig is maradjon egy idegen…

Rövid biográfia itt olvasható.

 

Megjelent 2017-ben, nyomtatott és e-könyv formátumban is elérhető, a Publio Kiadó jóvoltából. 

 

 

(Illusztráció: borítórészlet)

Újraírás és veszteni valók

Csörsz István problematikus író, és ezáltal a maga nemében problémafelvetésre kiváló. A hetvenes években a Sírig tartsd a pofád című könyve, a szociális kirekesztettségben élő alanyokkal készített interjúkötete a mai napig népszerű. Novellás kötetei kevésbé ragadtak meg a köztudatban, de újabban, újra és újra előkerül a neve; sorra jelennek meg régebbi írásai, legutóbb az 56-os forradalom katonáinak beszámolóiból készített dokumentum-kötet, a Viharjelzés (Napkút, 2014) és tavaly, a Vesztesek (ami nem mellesleg, 1975-ben íródott).
A regény science-fictionnek készült (legfőbb ihletforrása Stanisław Lem Solarisa, mely akkoriban mély benyomást tett az íróra), melyet részben be is teljesít, Csörsz regényétől azonban mégsem azt kapjuk, mint amit e műfaj hallatán elképzelnénk, bár nem is ezt várjuk, hiszen híresen földi, realista író.
A történet terepén – a III. évezred küszöbén épp átbukva, valahogy így tűnik fel – egy hallatlanul érdekes kontraszt-helyzet előtt állunk, egy jól (akár öntudatlanul) kiszámított retro-jövőben. Korunkban, 2020-ban játszódik, azonban mint a legtöbb science-fiction, megírása korának képét is híven tükrözi. Ebben a regényben egy – akár posztmodern jellegűnek is tekinthető – idősík-keveredést tapasztalhatunk, hiszen a mérleg jobbára az előző évszázad felé billen. Az atmoszféra a füstös hetvenes évek lágy, okkersárga hangulatát idézi, hiába uralja a légteret a közlekedés, hiába segédkeznek robotok az ember mellett, a történet egésze egy érdekes kaland egy 2020-ba csöppent hetvenes évtizedről, mind materiális eszközeiben, mind pedig társadalmi berendezkedésében, emberi kapcsolataiban.
A regény szerkezeti alapját képező történet főbb szereplői ösztöndíjas, törekvő, lelkes fiatalok. Az ösztöndíj külföldre szól, ám sokkal nagyobb áldozatot követel, mint kezdetben gondolnák. A diákok boldogulásának útján szembejövő zsákutcák egyre inkább a múlt, a homályba veszett családi kötelékek, az egymáshoz, barátokhoz fűződő viszonyaik, az otthon (a biztonságérzet, valódi önmaguk megélése, meglelése) felé terelik a gondolati sík mozgástereit, mely akaratlanul is ráirányíthatja figyelmünket az online kiadású közösségi hálók élő adásában megfigyelhető aktuális korproblémákra.
A Londonban tanuló diákok élete kilátástalannak tűnik, elismerésért és megélhetésért, de főként morális értékeik megtartásáért küzdenek, azonban a még mindig uralkodó kapitalizmus nem hagy teret érvényesülésüknek. Érdekesség, hogy a hetvenes években a kiadók főként ideológiai alapon utasították vissza a könyv kiadására vonatkozó igényt, mely szerint a szerző által ábrázolt korban elképzelhetetlen, hogy kapitalizmus még létezzen.
Szinte minden szereplő máshonnan származik, a diákok többsége főleg Kelet-Európából; ezek az összekuszált energiák (magától értetődően a bevont kultúrák és nemzetideák) szétvethetnék a regény szerkezetét, de valójában erősítik, egységesítik azt kellőképp halvány kontúrjaikkal. A cselekmény folyamán haladva egyre mélyebb bepillantást nyerhetünk a főbb szereplők életébe és múltjába, a múltjukhoz való viszonyukba, mely a történet végére határozottan kiélesedik: az idegenség-érzet a konfliktus szintjére emelkedik.
A regény olvasása közben felszínre kerül az elbizonytalanodás, a döntésekben való kételkedés, az önsorsba vetett hit kérdéskörének problematikája és ezeknek realitáshoz való viszonya, attól való függősége. A valakiből idegenné és az idegenből valakivé válás párhuzamos szálain haladhatunk végig és juthatunk el hovatartozásunk, helyes irányba haladásunk megkérdőjelezéséig. Szinte minden regényszereplő saját lehetőségeinek spektrumát testesíti meg; a boldogulás folyamatában a boldogság hiánya válik szembetűnővé. A döntéshozatal, a felelősség vállalásának súlya kap indokolt nyomatékot, ennek alapját képezi a hontalanság, az otthontalanság érzése, melyre a diákok sikereik törékeny illúzióját építik.
A fő cselekményszál egy halálraítélt fegyenc története, akit egyfajta emlékezettel, memória-manipulációval foglalkozó kutatáshoz kísérleti alanyként használnak fel. Vajon újra lehet-e egy életet írni? Vajon bele lehet-e avatkozni egy már megírt történetbe, sorsba? Ezt a populáris, adaptálható témát fejtegeti a regény. Az eltörölt, elfelejtett múltját kergető elítélt lesz végül manifesztációja és egyben szimbóluma a mellette párhuzamosan, aránylag egyforma minőségben felbukkanó hősök életének. A gyökerektől való fokozatos elszakadás pillanatképeit örökíti meg a fegyenc orvosi kezelése, mely egyben egy új élettörténet megírásának lehetőségét is mérlegre teszi, de vajon bekövetkezhet-e? A kísérletet végző orvos, a kitűnő, elismert diák, alapos, logikus elme, a következményekkel azonban nem számolva belenyúl egy másik ember életébe, mely döntése saját életére is kihatással lesz. A munkáját önmaga védelmére felhasználó, magánéletétől elzárkózó, merev, elhallgató természet egy ambivalens karakter tükre; folyamatos vívódásai a külvilág kreált és a magában becsben tartott értékek között diszharmonikus hőssé teszik, aki képtelen elhatározni magát sorsa felett, s ezáltal válik a történet talán legérdekesebb szereplőjévé.
A regény egyetlen őszintének beállítható karaktere egy nőalak, kihez fő motívumként a hang társul; kutatási területe a hangpszichológia. Ezt a szálat a regényben elnyomja végül a halálraítélt sorsának ügye, ettől függetlenül fontos részét képezi a regény cselekményének. A szereplő őszintesége már a szöveg formai szintjén is észlelhető, egyes szám első személyű hangja őt hozza hozzánk a legközelebb. A hangtól való függése életének, kutatásának tárgya, és mint hogy a legteljesebb önismerettel rendelkező karakter, így a leginkább kidolgozott is a regényben. A hangban rejtőző történet, a megbúvó igazság és hazugság arcai, mind az ő érzékenysége és megfigyelői képessége által tárulnak elénk. Sajnos, nem kellőképp hangsúlyos vonal, pedig lehetne. Mindenesetre az ő szereplése köti össze, tereli egy síkra a regény mellékszálait, az elhallgatás, a gondolati sík analepszisei, a kérdésfeltevés, a válaszkeresés, egyszóval a diszkurzus által, mely végül a cselekmény fő motivikáját adja és engedi kriminalisztikai irányban kifuttatni a történetet.
A regény a karakterábrázolást illetően erős, kellőképp egyensúlyban tartja a narratívát, cselekményszálai végérvényes kibontatlanságának hiánya ellenére is.

Egy külsődleges szempontból megközelítve meg kell jegyezzük, hogy a regény megírásának folyamata végtére is tükörre talál a történet problémafelvetésében. A könyv utolsó oldalain helyet kapott – a regény keletkezéséről szóló – részletek, melyek Az írás művészete című esszékötet kiadatlan függelékéből származnak, a szerző kedves, őszinte hangján tájékoztatják az olvasót az írás közben felmerült problémákról. E nehézkes folyamat hangulata érződhet a regény auráján; a pesszimizmus erős lüktetése, folytonos visszhangja; a kockázat, a döntések és a felelősség vállalása, az elhatározás küszöbe, érintve a szerzői én-t, a közt és a köztest, mind megkezdi a maga játékát a szövegben, és az ábrázolt karakterisztikában.
(A szerző és szöveg kapcsolatával foglalkozó irodalomelméleti témákat és problémákat ez újra elevenné, vita tárgyává teheti.)

Az interjú- és dokumentum kötetei után, Csörsz kirekesztettség-élménye végtére is realizálódhatott egy már saját műben, a folyamat és a vele járó útkeresés beteljesíthette önmagát. Bárhogyan is történt, bárhogyan is esett a saját csapdájába az író, bölcs belátással és humorral viselte, és ezért mélyen tisztelendő.
A regény tehát elkalauzol minket egy érdekes, földi, földi és mindennapos problémákat felölelő futurisztikus világba, és egy annál is inkább életszerűbb konfliktusba, ahol mindenképpen adalékanyagot kapunk az élet kérdéseihez.
Tanulságként levonható, hogy az élet újraírásának művészete keserű és erőt emésztő, a lehetőségét azonban meg kell hagyni; a felülírás ugyanúgy teremtés és születés, és minden esetben átírja a sorsot…

 

 

(Szerzői illusztráció – a kép egy az író által kifaragott szobrot ábrázol, mely az 1970 körül megjelent  National Geographic egyik számában megtalálható fénykép sajátos reprodukciója, egyben ihletadója volt a Vesztesek egyik jelenetének, illetve segédkezett a mű egyik fő karakterének “létre hívásában” is. )


Zarándok eső a tenger (Halmai Tamás kötetéről)

Zarándok eső a tenger

(Halmai Tamás Rezervátum című kötetéről)

 

 

 „…ha egyszer az élet a vízből keletkezik, akkor az újjászületés is a vízen keresztül történik, ugyanúgy, mint az előző születés esetében. Az újjászületést azonban nem csak e világi értelemben szokták a vízzel társítani, hanem szellemi értelemben is, amikor az ember meghal a létezés egy szintjén, világi személyiségében, és újjászületik egy magasabb szinten, a szellemi dimenzióban, mint szellemi ember.”

(PRESSING Lajos, Az élet vize: Szellemi tanítások a magyar népmesékben II.)

 

 

S megérkezünk egy aprócska kapu elé, A/5 ív terjedelemben, lábmagasságban elhelyezett felirat: Rezervátum. Egy a környezetből kiszelt, elzárt, nyers és vad térre gondolunk, már csak a „belépni tilos” táblát keressük, gondolkodunk, jelenlétünk itt minden bizonnyal csak kárt tehet. De vajon mi ellen az elkerítés? A hely sajátos funkciójáról azonban jobbára megfeledkezünk. Mint ahogy ennek a kapunak, a szó szemantikájának is kár hátat fordítani: a latin reservatio (’fenntartás, megőrzés’) címke egy talált kulcson, e héjon belül kerülve pedig hallanunk kell a kagylóűr tengerét; vatum… A vátesz latin többese: látnokok, a látnoki képességekkel rendelkezőket idézi meg vagy invitálja maga köré, de melyiknek is érezzük magunkat hirtelen? Már itt belebotlunk látens identitászavarunkba. Zavarunk mindenképp jó jel, hiszen felhívja a figyelmet, talán arra, hogy figyeljünk

Mágikus öt ciklus, hetven vers, kilencvenkilenc oldalon… Halmai Tamás ez évben megjelent, bizalmas, mély, benső szellemi kalandra invitáló kötete út a magas rezgésszámok felé.

A kompozíciójában is dicséretet érdemlő könyv Halmai transzcendens szinteken mozgó létfilozófiájába enged betekintést. A kötetkompozíció teljesség-orientáltsága engedheti, hogy a ciklusok címjelzetét a rezervátumi látogatás útfelein előforduló jelzőtábláknak tekintsük; egymás mellé helyezve e sorokat szimbolikus vázlattérképet nyerhetünk. Sorai versszereplők, összeköttetésben lévén a ciklusok benső tartalmi köreivel tehát, összeolvasva így hangzanak:

…ha megszállja az éjszaka a testet

…ők vezetnek a naposabb homályba

…fehér angyal lépdel a fákon

…fölsírnak a hamuból lettek

…összeforrnak a hasadt ábrák

Halmai Tamás metafizikus, objektív költészete fényáteresztő. A körülölelő világhoz útmutatóként szolgáló tudat- és szívtágító, szemfelnyitó, a tanmesék és bölcseletek jellegzetes vonásaival átszőtt, a keleti spiritualitás, szellemiség és az ebből fakadó tiszta energiaáram közvetítője, híd és hívójel az anyagból a szellembe, valódi, felemelő, lelki-szellemi gyógypedagógia.

A ciklusokat bevezető, Baricco Tengeróceánjából kölcsönzött mottó sajátos módon ad jelt magának a versköltésnek az értelméről. A kötetben kiemelten fontos motívum: rengeteg vers-fogalommal találkozunk, melyek felidézhetik számunkra a távol-keleti haikuköltészet mondhatni legmagasabb szintjét, mely szerint a legszebb haiku maga a haiku (és/vagy témája annak művészetéről szól). Ez a metapoétikus visszhangzás ad ütemet a kötetben megbújó halk, barátságos, didaktikus morajlásnak; az átszellemülést segítő lelki kapunyitók lesznek egy magasabb frekvenciájú szellemi térbe. Versben a vers az egyik legelemibb tükör, mely önmagán keresztül ér el a felismerésig, a mostanság egyre nehezebben megélhető valóságtapasztalásig…

 

s mielőtt mindenek okát

a Mozgató felfedné

a világ végén a világ

visszaváltozik verssé

                /A szeretet kalandja/

 

A valóság megtapasztalása e kötetben furcsa ellentmondás lehet, hiszen részben egy kortárs kísérletről van szó: a popkultúrán belül manapság kollektíve favorizált oly népszerű animációs filmeket, a „közös” olvasmányokat; a fantáziavilág mára állandó toposzait és szereplőgárdáját olvasztja egybe a vallásosság, a keleti spiritualitás, az ezotéria, az ősi mítoszok, tan- és népmesék mágikus erejével.

A hitet ébresztgeti; újra élővé és megfoghatóvá próbálja tenni azt, amit a nyugat minden emberi értéket felégető kultúrája már csak fehér zászlóként lenget: hogy a jó ember világosságra lel, elindul útján és felismer, integrál, és hős lesz, hogy a világ jobbá tételére törekedhessen a maga megváltásán keresztül. Összhangot keres a ma felszínen őrjöngő képzelet kelte, illúziókba kergető lelki menedékhelyek és túlszínezett, túljátszott hősi világ, és az eldugott, eltakart szellemi értékek szinte már titokszámba menő szférája között. Remek analógiát találva, könnyed, fesztelen stílusban, tudatos eltökéltséggel, bölcs rálátással fest valósághű rajzot egy járható útról e két dimenzió egymáshoz közelítésével. Hogy az üzenet mindenkit elérhessen… Az Olvasóhoz című, bevezető vers is ennek szócsöve, mindenkit megszólít, akit saját képzelete valaha rabul ejtett, legyen ő akár apacs törzsfőnök, szamuráj, csillagflotta-parancsnok, gyilkos, vámpír vagy unikornis, és így tovább, bárki…

A mesevilág mára jól bejáratott karakterisztikus elemeinek használatától függetlenül a kötet szemernyit sem komolytalan. Nyelviségét a monumentalitás jellemzi; a mikro- és makrokozmosz aktív egyensúlya jelenik meg az első ciklus verseiben. Beavatás-jellegénél fogva tematikájában az asztrofizikán, az ontológián és kozmogónián keresztül haladunk a titkot megsejteni.

 

látni arányaikból

s ahogy napra forognak

kozmikus aranykorból

törmelékek a holdak

 

szíved körül kerengő

tárgyak nehézkedése

emlékeztet az eredendő

és bűnös fénytörésre

                        /Kozmogónia /

 

de hány lehunyt szem látja a világon

hogy a világ csak szemhunyásnyi álom

                                               /Őslobbanás/

 

Érdekes rendre hívást figyelhetünk meg; feltétlenül és a legparányibb erőszakosságtól is távol tartva magát építi fel Halmai a maga módján ezt a nyitásra, feloldásra, oldódásra lehetőséget nyújtó, végig is járható utat, melyről könyve szól.

 

tündöklő szemmel

éneklő szájjal

élni az ember

holtan se átall

visz éber mámor

aranyaránya

árnyékirányból

istenirányba”

                /Éber mámor/

 

Versei nyitásra hívó lelki gyakorlatok tehát, hogy az elkövetkező ciklusokban mélységeinkbe merülhessünk. Az ezen átvezető árnyék és fény motívumok lesznek különösen érzékletesek, fénymívesek és árnyékszobrászok, és egyéb különös fantázialények, mint pl. a létszerészek vagy a szélmesterek világából merítünk részt tanulságul.

 

körbeállják a körből jöttek

a jók s a jóság küldte rosszak

mert üres kézzel nem jöhettek

gyönyörű üres kezet hoztak

 

s áll a torony tajtékfehéren

tenger lakja és sűrű sodrás

elvegyül a sötét a fényben

üres ködben az árnyékszobrász

                                                /Tajték/

 

Ám a kötetben legkiemelkedőbb fikciós alak az angyal. A tisztaság, a legfinomabb anyagú szubsztancia, az asztrális szférából származó, hozzánk legközelebb álló lény, Halmai pedig a legmélyebb szeretettel viszonyul hozzá, s törekszik a vele való lehető legteljesebb azonosság megélésére és annak felmutatására. Másféle látásmódot kínál: a hozzájuk való közeledést, észrevételüket, megismerésüket gyakorlatnak, folyamatnak tekinti. Hogy a valóság látásához felszabadíthassuk energiáinkat, feloldhassuk gátjainkat, meg kell változzunk: az angyali létsíkot megérteni aktus, újrarendezés. A kötetben a legfőbb közvetítőnek minősül, s megérthetjük miféle objektivitás szükséges ahhoz, hogy a megfelelő irányba fordulhassunk. Szimbolikus angyal-leírásai páratlanok.

 

Áll a platán aranytalárban

tudása szétterül a tájban

az eszmélés az eredetre

angyal vetette mag az elme

vonakodó talajában

                        /Aranytalárban/

 

Az egész kötet fő mondanivalója a köztes én, az árnyékszemélyiség befolyásoltsága alól való szellemi felszabadulást hirdeti.  Többek között a Szilencium helyett záró soraiból is bölcs rámutatást nyerünk arra a kérdésre, miért is szenvedünk, önmagunktól:

 

s ne hagyd hogy gonoszul legyőzzem

szabadítsd meg

a gonoszt tőlem

 

A Miatyánk parafrázisaként értelmezhető fentebb idézett sorok, és a keresztény szellemmel átitatott vers a kötet egy másik fő motivikus elemét, a biblikus hagyományozódás korunkban is ható aktív jelenlétét erősíti meg. A szolidan, néhol előforduló nyugati, keresztény vallásosság józan megnyilvánulása az istenközeliség, az istenélmények egy lehetséges megjelenítési módja, a kötetben megbújó isten-fogalmakból is ez tükröződik. Az írásban ez az erősen vallásos érzület így inkább a szakralitás felé vezető út egy mértékadó pontja, mint vallásos közösségbe invitáló propaganda. A többi, fantasztikumból kiragadott karakter és mesebeli alak felsorakoztatása mellett az angyal egy magas szintű szakrális lény, s emiatt szemantikája és szimbolikája nem korlátozódhat a biblikus, mitikus történetekre. A kevésbé szakrálisnak tűnő kreatúrák azonban valahol felemelkednek az angyalhoz, egyenrangúvá válnak vele, mely megerősíti, hogy bármilyen lény lehet magasabb szellemi szférákba hívó létező, s ez valóban csak hit kérdése. (Ennek persze semmi köze az avantgarde művésziséghez.)

Jobbára utólag lep csak meg, mennyire pozitív kicsengésű a kötet. Szeretettel átitatott sorokkal ülünk szemközt, és alig vesszük észre, hogyan bomlik le lassan bennünk a pesszimista, zord világszemlélet, és hogy szűnik meg a háttérben az emberek szívéből kiérzett rosszindulat és a bizalmatlanság. Mély, impresszív, felemelő hatást gyakorol az oldásra és megnyugvásra vágyó lélekre.

A „…fehér angyal lépdel a fákon” ciklus egy érdekes kérdéskörnek foglalata: a mesékké lett múlt valóságáé. A történelmet, melyet egykor elhittünk, mert úgy mesélték, megtanultuk, mert úgy kellett, azért, hogy végül valódi mesévé lehessen? S most egyre érdeklődve figyeljük, mik is vagyunk mi. De tévedünk, mert a jelenünk is mesévé vált, és minden tárgy és állat előhívása csupán képzeletbelinek, régvoltnak, hal(l)ottnak tűnik. Miért lesz mese a valóság? Miért is menekülünk át, hisszük talán, hogy ott örökké megmaradunk? Talán… A kötet címadó verse Kosztolányi egyik legszebb költeményének vázára épül, nem véletlenül, hiszen úgy tűnik folytatása, amolyan második rész. Ebben a versben kulcsot ad a címhez, „ha megtalálsz a szerelem / a legutolsó rezervátum / kelj át velem”, de a megfelelő kérdés is elhangzik előtte, melyet pár sorral följebb tesz fel a költő: „megtalálsz-e, ha megtalállak”.

A szeretet-szerelem a kötetben tág értelmezésű életelem, isteni rezgés, Isten halmazállapota (Szeretők), szimbóluma a teljes odaadásnak, a hídnak, a kapcsolatnak, a világteremtés egy magasabb létszintje.

A megőrzés képlete itt teljesedik ki; hol maradsz meg, az emlékezetben leginkább, ember? Kérdezhetnénk. Ha nem a szeretetben, akkor úgy látszik, sehol. A test emlékei elvesznek: „a világ végül elszivárog”, ahogy írja Halmai a második ciklust záró versében, a Vizesárokban. A szerelem emlékszik; a szóban szójátékkal benne él a szó töve. Úgy érezhető, a szerző gyerekek nyelvén beszél hozzánk, de miért csak így értünk a szóból? Talán akkor tanultunk meg szeretni, amikor minden mese valóság volt, mégis minden mesévé vált azóta…

A kötet szövegszerkezetében folyékony; a versek központozás nélküliek. Ez a likviditás kegyelmet ad, lehetőséget, engedélyt arra, hogy elhagyjuk ezt a jogok és törvények által mára cafatokra szaggatott világot. A természeti energiák erejükben teljesen kifordítottan jelennek meg, benső, esszenciális rétegeikben találunk támogatásra. Ugyanígy nagy hangsúly helyeződik a nyelvre, a beszédre és a hallgatásra, mindennek problematikáját foglalja össze a kötet egyik leggyönyörűbb verse: A hófehér mágus.

 

Esőnek hívjuk a zarándok tengert

a láthatatlan lovasokat szélnek

sivatag mondjuk pedig jelmezes kert

s örökbe fogadott halál az élet

 

de eljön majd ki virradatra

a dolgok nevét visszaadja

 

kezünk ügyébe szebb kezet

nyelvünk alá csöndet varázsol

megolvas mint a szenteket

s minden szót ért a hallgatásból

 

A nyelv átvezető, transzgresszív jellegének, a hangzás misztikus, transzcendens, tudatban végbemenő tér- és állapot-transzformációjának folyamata talán a Tengerkerülő című költeményben figyelhető meg leginkább. A tenger-motívum Halmai kötetében mély és igen leleményes szimbolikát rejt; uralomban lévő támogató természeti energia a víz bölcsessége.

 

hosszan nézett tengerszemekbe

és a tengerből szemek nézték

                                   /Álommenüett/

 

A kötet alapvető transzcendens irányultságát azonban leginkább a zenei motívumok erősítik. Minthogy a legközelebbi érintkezés a szó és a zene között a vers, nem meglepő, hogy e szellemi magasrezgésben fogant könyv a zenei skálán is oly híven játszik.  A blues, a jazz és a klasszikus zenei hullámokon keresztül tükröződik a rezervátumi világ hangulata, a Tengerkerülőben mindezekbe bepillantást is nyerhetünk:

 

tudni a tudás mit jelent

és mit a mennyek körei

és hány szólamban szól a csend

amely a zenét követi

és megérkezni sehova

és ott maradni semmikor

fényszerzet-fülben zenbona

elvarázs-szívben esz-minor

 

mindegy miféle gondolat

beszél benned a nyelv helyett

hogy kereszteled orkodat

vagy marasztalod elfedet

közel az üdvök távlata

forró az Isten hűlt helye

hozzá magadban általa

vele igyekszel nélküle

 

A legmagasabb nyelvi szintet az angyali beszédben találjuk, ezt az Angyalok nyelvén láttatja igazán, melyet mindamellett lágyan, de határozottan szintetizál a vers, mint olyan lényegiségével.

 

Sziklák között gazdátlan sóhaj

szél fú tétova és törékeny

imára kulcsolt mondatokkal

áll a vers a világ tövében

 

a madarak nyakában súlyok

zuhan az égbolt szakadatlan

de angyalnyelven suttog

akiben szeretet van

 

Beenged, hogy nyugodt szívvel elengedjünk és észrevegyük, miért is járt itt az ember a Földön egyszer… Az Álomkelte ennek ad hangot, egészében olyan, mint egy ébresztőt mesélő édesanya, aki megnyugtat afelől, hogy az álom a valóság része.

 

Ez az idő az álomkelte

most kel útra a tárgyak lelke

most vándorol a föld az égbe

készül kései vendégségbe

 

(…)

 

azt hiszed hogy a képzelet?

úgy képzeled a hit?

s minden elmés történetet

az elme alakít?

lények sereglenek

a falból

– tartsd nyitva a szemed

ha alszol

 

(…)

 

áldott poklokra alászálló

merész élő az ember

horgony vagy hal vagy halászháló

és néha tenger

fanatizmusa csak fantázia

csak fikció és aranykori virtus

az életéből kitalálnia

ki kell találnia egy labirintust

 

A harmadik ciklus szimbolikájában a mese és a fantáziavilág határán mozog. A két megelőző ciklus rávezet a megértésre, hogy ne csak mosolyogjunk ezeken a könnyű, magával ragadó, fenséges, mesebeli költeményeken.

Az emberben rejlő hőst, az álmai túlélőjét hívja életre: az ember jobbik felét, játékosan, hihetetlen költői kreativitással. Halmai jó mesélő, hogy a vers csodaszerével képes gyerekké kápráztatni újra: erről tanúskodik a kötet.

Furcsa kémiát visz végbe az elmében. A harmadik ciklus meséi olvasás közben szabályosan tapasztalásélménnyé válnak. A rejtett üzenet, mely a hitre és szeretetre ébreszt, beleül a szívébe annak, aki figyel. De ezek a versek nem gyerekeknek íródtak. A felnőtt pedig rájön végül, hogy sosem volt felnőtt, csak a világ hitette el vele, hogy az. A szív- és érszűkülés gyógyírja ez a költészet.

A mesék átélhetősége, a szeretetben és a jóságban, korunk cserépdarabjai között lépdelve, ahol sebek sebeken taposnak, és talán, mert rámutat, talán mert egyszerűen említi, de talán mert, a vers az, ami, képesek vagyunk behegedni, bizalmat gerjeszteni, újra kinyílni és újra harmóniára lelni a folyton ostorozó diszharmonikusságban. Halmai szó- és képhasználata igazi költői lelemény, mely képes a szívben súlyokat arrébb lökni, és helyet teremteni annak, amit oly régen elvesztettünk, s úgy hittük, már nem lesz meg többé.

A negyedik ciklus bölcseletek ciklusa, egyben a legrövidebb. Részben animista szemléletű, minden létezőt mozgásba hívó, teljességet megcélzó versek. Az út ambivalenciájáról, a támogató erők öntörvényű, alakváltó, felismerhetetlen, de bölcs rálátással megismerhető ellentmondásosságairól ad költői definíciót, többek között kóanszerű tanmesékben. Az út, a sors, Isten, a teremtés és a nyelv analóg rendszerét tárja fel. A krisztusi tanítás ebben a szakaszban jelenik meg és teljesedik ki a következő, záró ciklusban.

Az anyaghoz való leereszkedést és az abból való felemelkedést jó tanító módjára mint feladatot, utat mutatja, ennek összegzése és konklúziója tudatosan és kiemelten az Éneklő tenger című gyönyörű költemény, alfástul-omegástul.

 

nem az ördög kér erődből

te adsz erőt az ördögödnek

maradj gyönge s mindent legyőzöl

indulj s egy világ jön mögötted

 

(…)

 

mintha a semmin meditálva

néznél végig a teremtésen

végül fekszel így érsz a révbe

ahol a tenger vet keresztet

ha meggyógyít az lesz a vége

ha meggyógyulsz az lesz a kezdet

 

Egyhegyűségre összpontosító világi tudat; a semmivel rendelkezve minden rendelkezésre áll – beszéli el a Földközi-ember fiktív párbeszédében:

 

»Gyönyörű hajót építettél

gyorsabbat minden régieknél

de kivonszolni a fejedből hogy fogod?«

 

»A tenger is bennem csobog«

 

S, hol volt, hol nem volt, nem egy képzeletszülte mesevilágról beszélünk, hanem magáról az életről, melyből fáradhatatlan munkálkodással kicsempésszük hosszú, de oly rövid egzisztálásunk során azt a varázst, melyet egyszerűen kifejezve hitnek hívunk. De a hit nem valami szemfényvesztmény, nem a képzelet szüleménye, egy egész világ jár vele és mögötte, melyet karon fogva kell hagynunk, hogy vezessen. Erre kínál bensőséges gyakorlatot a Rezervátum, Halmai tiszta és bizalmas költői hangján. Olyan szferikus tartományban való léthez mutat utat, melyben magának a teremtésnek lehetünk átélői. A szavak rendjében ennek ilyen szintű, didaktikus felmutatása igazán elismerésre méltó teljesítmény.

 

 

(Illusztráció: Pastel hour, Toshio Ebine)

Kényszerittélni (szubjektív olvasat Borbély András Szél című kötetéről) 

„Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.”

Pilinszky János: Merénylet

Egy földrész, ahol kövületté válik az emberi igyekezet. Ahol az idő foglyává lesz minden emlék. Az emberben a regény, mint egy szép motivációs plakát, amire ránézünk reggelente és visz előre és tovább, napról-napra… Miféle emlékkönyv maradt itt ránk?

Egy olyan előtörténettel indulni, mely egész életünkben kísért, és melyet egész életünk újraír. A sosem befejezhetőt, amire áldását már csak a halál adja, ami az utolsó hordozóval múlik csak ki? Ha az életfeladat az idő és az információ szintetizálása, nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Borbély András új, Szél című verseskötete valahol ennél a kérdésnél torpan meg. Annál a kérdésnél, aminél már csak elemi erőkre szorítkozhatunk, ha változást kívánunk. Hogy a szél energiáját segítségül hívva, valahová (helyre)kerüljenek a tőlünk már függetlennek látszó, a minket mégis örökösen függésben tartó dolgok. Azonban zárt térben mozgunk, egy rejtett földdarabon, ahonnan semmi nem kerülhet ki, csak el, máshová vagy más állapotba. Saját széleinkbe ütközünk, és élő-halottaink körülölelnek, hogy valami roppant nyomás alatt feldolgozhassuk a még feldolgozhatót, a még rendelkezésre állót. Kötelességből vagy együttérzésből, hősködésből vagy kényszerből, fájdalomból vagy szomorúságból, mindegy. Vannak helyzetek, amikor ez az élni-akarás mentőöve. Csak mit ér a mentőöv víz nélkül. Amikor víz helyett már mocsár van, vagy megkövült föld; amikor elégtelen kiindulóponttal bír a mentési kísérlet, mitévők lehetünk?

„mert beszélni ezekről a dolgokról utána
nem lehetett, mikor meg már lehetett
volna, jelentéktelenné vált az egész, már
ők maguk is alig emlékeztek valamire,
vagy szándékosan eltemették magukban
az emlékeket, ezért olyan nyelvtelen ez
a kor, hiányoznak a történetek…” /A harmadik képmás/ 

Ez az anyai nagyapa-történetből kiragadott részlet jó keretnek bizonyulhat arra, mennyire mély nyomokat keres és tár fel a kötet. Apró, örökkönyvbe írt szegmensek a múltból, mely rémületes hévvel idézi jelenségtelenségünket, és varrja nyakunkba az elvesz(teget)ett gondviselést, egymás iránt: a feldolgozatlanságot. Utólag fáj beletörődni a nemtörődömségbe. Minden kérdés magunkra-fordítója a hagyaték: mégis mire jöttem én ide?

„lélegzek és ez sem kevés
élek mintha sokra telne” /Holdtölte (kis életút-ikonok)/ 

De megkérdőjelezhető-e a jelentőség, ha az minden egyéb számára jelentéktelen. Egy fiú lesz, aki varázsló, aki a szintézis keresztjét a hátára meri majd venni. Egyetlen gyermek figyelme, ki olyan Gyergyóremetén, mint bogár a fejben. Borbély András küzdelme az erdélyi katlannal, az örök réveteg tekintettel az elmúláson, a halálon. Ő maga lesz a felforgató szél az elmében, a rendet rakó, a felkavaró, sárból, sírból előkotró. Olyan családi krónikát tár elénk, szűkszavú, egyenes, intelligensen elfogulatlan és szerény elbeszélői módon, hogy el kell csodálkozzunk valóban: hová tűntek a történetek? Miért nem beszél már senki róluk? Miért hagyatott magára az ember a múltjával és lett kikényszerítve belőle, hogy egyedül lássa be az életet? Honnan ez az eltávolodás önmagunktól és a világtól, mivégre konzerválódunk? Miért váltunk regénytelenné, és engedtük, hogy egyedül a múlt regényei tartsanak életben minket?

Valahol párhuzamban az önvilágunktól való menekülés ellehetetlenítettsége ezen komoly gyötrelmek forrása, mely menthetetlenül kíséri az embert, amíg él:

„hogy néha oda is vágyjak,
ahol nem lehetek jelen. 

Ahol szemét bekarcolva
hidegen néz csillag, állat,
én lennék kívül rekedve,
s ők formálnák meg a tájat.” /Mítosz/

A születés és halál egységében a közömbösség katedráján azonban lesz, aki elmesélje a kötetben megfogható békét, s talán ő egyedül, az aurea mediocritas fényes bölcsességében merengő vidéki költő. Példázatos jellegű, könnyed monológjában józan belátással és gyakorlatias útmutatással, nem szabályszegéssel mutatja fel, miként alakulnak a zsákutcák szabad átjárókká; hogyan válik a belső út kielégítőbbé és teljesebbé, az érzékek és képességek lefokozása béketeremtővé. Az egyetlen szabadon járható út lesz: beérni önmagunkkal. Amikor beérjük széleinket, hatáskörünket, és beismerjük degenerációnkat a múlt megtarthatatlanságára…

„Mert ugyanolyan nehéz válaszolni a kérdésre,
hogy mi egy verssor,
mint arra, hogy miért épp rozsdabarna a fű töve,
miért pont így nőtt ez a fa,
vagy hogy pontosan mit fejez ki
egy embernek az arca.” /A vidéki költő/

A kártevő vágy és melankólia kioltására, kompenzálására, vagy akár megsemmisítésére szintén jó gyakorlatot kínál egy másik, ismételten példázatos jellegű vers, a Vándorlás. Ez is egyike azon verseknek, melyek kívül állnak a konzervált-lét problematikán. Radikálisan eltérő szemléletű, hagyományszegő gondolatiságával, a megszokás megtörésével vagy arra való hajlandóságával helyezi előtérbe és jelzi a lehetőséget arra a képességre, hogy valójában felülírói lehetünk a múltnak és a jelennek.

„felülírni minden várakozást,
megvárni minden reménység lassú kimúlását. 

(…)
vállalni részt az undorodásban is,
együtt menekülni azzal, mi menekül,
ott lenni mindenhol, nem lenni sehol sem. 

(…)
a rohadt gyümölcsöt ugyanúgy harapni,
mint az érettet, miként az édeset,
a javíthatatlant ugyanúgy javítgatni,
mint amit még használatba vesznek.” /Vándorlás/ 

A kiegyensúlyozás, az értékek felülbírálata, kiegyenlítése, a teljességre törekvés, az ítéletmentesség és a bizalom újraértékelődése kerül itt a felszínre, meglehetősen eltérő perspektívából a kötet legtöbb versében megjelenő nézőponthoz képest.

Vajon azért többreértékelhető az elmúlt, mert elfelejtődik? Talán azért tűnik szemünkbe a halál furcsaságában, mert visszaveszi mellőlünk az emlékeztetőt, ami így nem lesz többé ok és ürügy. A lezárult fejezetek elkezdhetnek korrodálódni, pusztulni és talán emiatt tartjuk többre az elhullott dolgokat, és szánjuk meg őket inkább, mint a még élőket. És így lesz, hogy az élet közömbös és természetes állapot, mely figyelmet sem érdemel, és így a halál, ami mindig is többreértékelt marad. Mert reménykedünk az anyag emlékezetében; a kövekben elrejtve, legalább megmaradunk. A reménység ingaállapota fontos alapmotívuma a kötetnek. Mirevalósága eldönthetetlenné, és így absztrakttá válik. Kerülgeti a költő, holott a legtöbb költeményben szabadulni vágyik önmagából fakadó értelmetlenségétől, példának álljanak itt a Szikla című vers kezdősorai…

„A véges ez, a kővé vált remény.
Nem hangolható húr zengéséhez,
csak üres álmot formáz, vakhit,”

…de egy bizonyos, más jellegű hit ebben gátlóerőnek bizonyul:

„Az almafa: kivirágzott.
Aztán el is hullatta a virágot.” /Kánikula/

Több helyen visszatérő almafavirág-motívum, nemcsak a kezdet-vég szimbolikájával, a körforgás örökével, kiúttalanságával szembesít; a fentebbi reménységnek egy szintemelő alternánsával szembesülünk, furcsa evolúciós kísérletnek adva helyet. A Kölcsönidőben teljes panorámában felfeszül elénk ennek problematikussága:

„Mélység nélküli kút lett az idő,
valami végképp eltűnt a világból.
Az sincs, amire visszanézhetsz,”

Kölcsönidő a halálról való elmélkedésre, valahol itt foganatosítja az élet értelmessége magát. A jelen idő félelmesen magára hagyatott, áll a szűk pillanat fokán. 

„Meghalsz, meghaltál,
majd eztán fogsz meghalni.
Na és? Rettenetes egy hely ez,
hogy is mondta valaki:
»két nemlét között«.”

A probléma megélése valahol igazi kóan-szerű élmény, két egymást taszító mágnes, élet és halál között lebegve vibrálni – túl egyszerű volna a hiábavalóság gyötrelmével leírni. 

„Megvesztegethetnélek most is a szavakkal.
Tegnap így kezdtem el ezt a verset például:
az almafa kivirágzott.
Majd figyeltem az alap repedését
és folytattam:
aztán el is hullottak a virágok.
Aztán már nem volt mit folytatni. 

Látod, mint a vakok, elsüllyed minden
világ a homályban, mint óváros az újban,
s te reménykedsz, hogy az anyag emlékezik.”

A „véges-végtelen” mese és abszurdum, a melankólia könnycseppjei hullnak alá az égből, s növesztik a szürke hegyeket, szomorú fákat. Minek okán bízunk anyagi teremtményeinkre emlékeztető üzeneteket, ha tudjuk, minden hiába? Valahol felfoszlik ezekben a versekben egy pszichológiai esettan, az örök embernek maga ellen vésetett gúnyrajza: a pusztulandó örökalkotója, mely nem látja a teremtés csírájának lüktetését, csak a kész anyagot, és messze távol került az őt kigombolyító céltól és értelemtől, az esszenciától, mely fenntartja és önnön értelmét adja.

A Kölcsönidőt követő vers, a Nyári dögök nagyjából a fentieket meghaladó gondolatiságot követ, de már az életgyakorlat egyszerű síkjára áthelyezett nézőponttal; a gondolati szintről a földre talál három elhullott állatról való megemlékezésben. Furcsa találkozópont azonban a költeményben, hogy az elhullt élőlények mellett a nemzet is – méltó vagy méltatlan – szerepre lel, méghozzá egy dokumentáltnak mondható bizonyítékkal.

„A negyedik nyári dög
a nemzet volt.
Hallottuk, amint megjön Romániába,
óriáskivetítőkön láttuk
beszélni a miniszterelnököt.
(…)
Ő meg azt mondta,
föltámad, igenis föl fog még támadni.
Megöltük hát és a
fabudi mögé temettük el,
gondolván, hogy aki meghalt,
csak az támadhat fel.”

Vajon mennyire hazárdjáték a szavak játéka? Hogyan hozza vissza a szó az életbe a holtakat, az elfeledettet? Hogyan írja felül a beszéd a múltat, hogyan dolgozza át a holttesteket, a lezárult szemeket: hogyan kényszeríti őket az (újra)jelenlevésre? Mi köze egyáltalán hozzá? Úgy tűnik, valami tiszteletlenséggel állunk szemben, és valahol az egész világunk erre a tiszteletlenségre épül. Nem hagyunk felejteni senkit, miközben folyamatosan elfelejtjük, miről van szó. A társadalmi berendezkedés és a közéleti politika (vigyázat, ez tautológia lenne) már defektes a közlést, a megnyilvánulást megelőző szinten; ez a múlt helytelen értelmezettségére vall, a múlt egyszerűen rossz helyen van – a jelenben. A költő maga is kiemeli ezt az első ciklusban olyannyira beszédes családi történetekre vonatkozólag:

„…az érdekelt – s ez szerintem közéleti és politikai kérdés –, hogy miként lehet, s egyáltalán lehet-e nyelvet adni egy mind irodalmi, mind társadalmi tekintetben néma, elhagyatott, a politikai érzékelésből kívül rekedő területnek. Valamiképpen tanúskodni. (…) …ezekben a szövegekben (…) leválaszthatatlanul társadalmi viszonyokról van szó, egy társadalmi-kommunikációs aktusról: megszólításról.” – említi a kötet végében helyet kapott interjúban.

Egy társadalmi létforma minden körülménye és annak minden rétege kölcsönhatásban van. Ez az időbeliségre is vonatkozik, ám jobb tisztázni: a múltból kommunikáló dolgok a múltból kommunikálnak. A háttérbe szorított dolgok is a múltba szorított dolgok valójában. Bármennyire is erős a jelenre vonatkoztathatóságuk, akkor is a múltból kiabálók, és ez egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Nincs az a paralízis, amely valóban képtelenné tenne minket a jelenen, jelenléten gondolkodni, de ezt elvetjük, talán kényelemből, és így az állandó újraértelmezések egyre inkább hátráltatnak, elmeszesítenek, elfásítanak (literálisan szobrozás, túltekintés az anyagon) és egyre inkább felrántják a leplet arról a tünetről, hogy valamit állandóan félreteszünk, el az útból. A régi példák, régi vágyak, régi küzdelmek szobrai előtt áldozunk és fogalmunk sincs, mik vagyunk ma és milyen szobraink lesznek a jövőben. Valójában átlépünk a korunkon és ez a vonás kifejezetten erős a kötetben szereplő családtörténeteket elbeszélő versekben, melyekben a történelem egy-egy apró, mikrokozmikus metszete tárul elénk: meghökkentő, láthatatlan katasztrófák a világ egy rejtekzugából.

Úgy sikerül bemutatni itt az erdélyi mikrovilág történéseit, mintha valami nagy, klasszikus, régmúltból előkerült tragédiát olvasnánk: ahol börtön jár azért, mert magyarul énekelsz (A harmadik képmás), ahol dinoszaurusz-csontokat találnak a homokbányában (Az apai ág), ahol egy tíz éves kislány képes arra, hogy felakassza magát (Gyermekbénulás), ahol egy „haszon”-állattal még barátságban lehet lenni és ahol cukros kenyeret esznek (A barátság), vagy ahol fontosabb volt, hogy a csirkék ne kaparják ki a veteményt, mint egy újságírónak nyilatkozni (Betyerusz király)…

A kötet prózai vérvonala igaz történet. Ezek a versek éles kiszögellései, de egyben homogén részletei az amúgy nagyon is egységes kötetnek. Olyan érzést ébresztgetnek az olvasóban, mintha végre valahára újra elénk tudna tárulni az aprószemű, nyersszövésű „szánalmas” valóság, melytől olyannyira eltávolodtunk már, és melytől olyannyira óvjuk magunkat és félünk, hogy mára konkrét fogalomzavarral küszködünk. A dokumentáció-szerű leírás és a direkt szűkszavúság, tömörítés keltette hatás erre a nagyon mély félreértésre és megfeledkezettségre mutathat rá.

Egy gondolat erejéig muszáj Pilinszky Jánost is bevonni a beszélgetésbe. Hatása érezhető Borbély költészetén, de visszaidézésére konkrét nyomokat is találunk. Kiemelendő a Bronzkor című vers (egyben az első ciklus címadója), ami előző kötetében, a Hidegség, állatban a Geográfiai jegyzetek című vers nyitányát, nem teljes egészében, de átvette, és e két vers külön-külön is egy-egy Apokrif-emlékeztetőnek vélhető. Ezen kívül temérdek költői képben bújik meg Pilinszky arca a kötetben, ami azért is érdekes, mert a Pilinszky-(meg)idézés csak akkor lehetséges, ha van miről beszélni.

Vajon miért olyan lényeges Pilinszky költészete Borbély és az őt követő generációk életében, de a nyolcvanas-kilencvenes évek szülötteiben kifejezetten? Hogyhogy éppen Pilinszky volt, aki a maga letisztult, émelyítő világlátásával – melybe versein keresztül (bár felületesen) bepillantást nyerhetünk – belecsempészhetett valami örök és borzasztó, kimondott igazságot a költészet történelemkönyvébe? Hogyan tágult ki a közvetlen, elsőrendű tapasztalás határáig ez a fajta létélmény? Hogyan jutott oda a világ, hogy megismerésének ez a fajta tapasztalás kiindulópontjává váljon? Vajon mi került túlsúlyba, mi hangolódott el? Mert Borbély verseiből is árad ez a fajta letisztult feszültség; a minden sallangtól mentes, tiszta, idegenség-állapot, a befogadó hely szűke, inkompatibilitása, amelyről túl nehéz beszélni. Ez a nehézség nem nehézkesség: ez súly, tömeg, és régebben azt gondoltam, Pilinszky vállra vett súlyát nem lehet még egyszer úgy átadni, ahogyan ő tette. Ő úgy adta oda, hogy közben visszavette, átvehetetlenné téve azt (és ez a fajta magatartás nem mártíromság jellegű, annál sokkal józanabb és mélyebb). Az ilyen tömeget csak bizonyos módon lehet átadni, csak bizonyos dolgok megértés-tapasztalata után. Borbély esetében mégis hasonló dolgokkal kerülünk szembe. Természetesen más, de az ő kövei is erről a súlyról beszélnek, amikor beszél róluk. Azt hiszem kimondható, hogy létezik egy Pilinszky-generáció, hogy az ő vonala erősen tovább vésődik. Borbély ezt minden színezés nélkül meg is fogalmazza az árok-hasonlataiban Jeremiád című költeményében, melyet nagyanyjának dedikál:

Látod,
túl közel hajoltunk egymáshoz,
viseltük arcát a gonosznak,
szakadékok lettek arcunkon a ráncok.
A föld karjai közt őszülten ébrednek
a tegnap még gyermekek,
de nem voltak gyermekek.
Ilyen ősvilági lett arca mindennek,
(…)

 De jaj,
miért viseltük arcát a gonosznak,
miért hajoltunk túl közel egymáshoz,
miért lettek lövészárkok
arcunkon a ráncok,” 

Az egzisztencialitás problematikája erős mozgatórugó tehát a Borbély-költeményekben is; a külső és belső eseményzajlás kontrasztjai és konfrontációi végig nyomon követhetők a kötetben. Természetesen a Szélben szereplő interjúban is szó esik Pilinszkyről. Hogy a költő hogyan fogalmazza meg a magában rejtjelező Pilinszky-nyomot, lássuk az ő leírásában: „Ami nyilvánvaló: Pilinszky költészete volt az első igazán maradandó irodalmi élményem. De ez a megfogalmazás is sántít, mert nem kifejezetten irodalmi élmény volt a szó szűk értelmében, hanem annak megsejtése, hogy a költészet nem pusztán a szavakról, nem pusztán az irodalomról szól, hanem a létezésünk alapjairól, feltételeiről, kérdéseiről, ezek kimondásának és megértésének határairól. Reménytelenül patetikusan hangzik ez így, de hát ez van.

Az elzárt, konzervált, hermetikus világrész-képlet a kötet szerkezeti felépítettségében is megfigyelhető. A két ciklust (Bronzkor, Név nélkül) három különálló vers keretezi és választja el. A középső, „vízválasztó” vers, amely valamiért személyes kedvencemmé vált, bizonyos szempontból említést érdemel. Attól függetlenül, hogy egy parafrázis-jellegű Odüsszeia-élmény leírása, és tematikájában emiatt részben el is különül a többi verstől, mesteri munka. Ennek a versnek a záró szakaszában egy feltűnő összegzést találunk, mely Odüsszeuszon túl és vele párhuzamban egy önreflexív és őszinte lírai absztraktot ad a megjelenített szubsztanciáról (talán a költőről magáról), melyből megérthető, ha felületesen is, költészete motivikája:

„És itt vagyok én, lakója
egy európai falunak, a hordaszellem
fia, cro-magnoni kamasz.
Egy részem halott,
zengtem akkor a víznek,
egy részem kő már, névtelen,
szürke márvány.
És írtam, mintha ez lenne az idő
egyetlen értelme,
s értelmetlensége is egyben,
s arcomat felejtve, két lekötött kézzel,
mintha rengeteg
kiontott vér fölött állnék.” /Léthe/ 

Azt hiszem, tisztán érezhető a fentebb említett tömeg, mely átvehetetlen, és érezhető az ember örök háta is, mely azt örökkön cipeli.

Rengeteg kérdést vet még fel mindezeken felül és kívül a Szél. Beláthatatlan problémákhoz irányít minket, megrögzött, át nem gondolt, felismeretlenül és értelmezetlenül hagyott dolgokról, melyeket illik felhánytorgatni és elővenni. A Hidegség, állathoz viszonyítva jelentős fejlődés figyelhető meg a szerző verstechnikájában, költészete mesteri szintre emelkedett. A versek legalább annyira teljesek, és szépek, mint maga a kötet. Egyformán magas rezgésfokú minden egyes darab, és egy gondosan megszerkesztett, tudatosan megkomponált műről beszélhetünk.

A történelem sűrűn vágott metszeteiben tehát egy nagyon apró résen keresztül pillanthatunk be ebbe a furcsa, mágikus, de mégis mágiátlan, ridegen egyszerű, de mégis gyötrően komplex realizmusba. Egy külön életvilág, térhelyzet és téridő; egy különvaló egzisztencia mutatja meg magát, felbecsülhetetlen őszinteséggel és meglepő súlytalansággal, jobban mondva bölcs objektivitással. Olyan ez a felszínre emelés vagy inkább kimentés, mint a testből kibuggyanó vér; a mélységekben működő világot csak az átélő tapasztalja, mi a kiömlő vérben látjuk annak kétes lenyomatait. Hogy a született alak vonzata-e vagy következménye a környezet és a környezethez tapadt emlékvilág, ki tudja. De a szél itt nem üres terepen mozog és mozgat, a szél geológiai vázlata keretez, áthat, áthatol a legkisebb egységeken, réseken is, áthatol az átlátszóságon, az anyag tömörségének kietlenségén, a felszínességen, az elleplezett dolgokon, átvisz minden olyan helyre, ahol be kell vagy lehet vallani valamit. A legszembetűnőbb, hogy nincs ütközési pont: olyan akár a víz, olyan akár a tűz, akár az ég, akár a föld.

 Illusztráció: Tomasz Alen Kopera

 

unnamed

Bennem csákány, benned kőbánya

Bennem csákány, benned kőbánya

 

 

Munka kell. Tény. Ez ellen senki semmit nem tehet. Az élet kikényszeríti így is, úgy is. A természetes kiválasztódás értelmében minden döntés jó. Különben is, a szükség úgy kívánja. Láttak már kutyát elégedetten ülni láncon lógva? Az érzelmi intelligencia-hányados alacsony, vagy nulla, ha nem foglalkoznak vele. Agresszív! Miért is ne lenne bátor hát az az ember, ki blokádok közt tartja ébren tudatát; tehát miért is ne lenne olyan bátor, hogy pofán csapja az asszonyt, ha már egyszer az képtelen befogni a száját? Tán túl ingerszegény a környezet? Netán túl sok ideje volna azon a semmin gondolkozni, ami a tétlenség mellékhatásaiból a konfliktusba lökdösi? Ez mind szinkronjelenség, kérem; a kutyáknak meg amúgy sincs joguk dönteni. Így.., az effajtáknak láncuk van. De nem csak a nyakukon, minden egyes testrészükön, mely leköthető, és minden egyes szervükön is, leginkább a létfontosságúakon, nem holmi epén, áh, azon nincs! A szív, az agy, ezek… Leköthetők.  Lánccal csavarozzák be őket a helyükre alapból! Hát, hogy látnának ők túl a lánc másfél méteres körzetén? Te pedig véletlenül betévedsz ide és aktiválsz valami szerkezetet, egyszóval függésbe hozol. Gondolod, a tudtod nélkül… A kompatibilitás tökéletes manifesztációja ez, és a kölcsönös megértés alapján engedem, hogy kihulljon tőled a hajam! Emeld fel a kezed, és én odatartom az arcom! Semmi egyéb! Holmi kezdetleges, kielégítetlen ösztönreakció nehogy már maradjon benned!… Lehetőség van. Befogadás van. Kölcsönreakció, a legalacsonyabb-szintű vegyianyag-hordalék kicsapódás, egy nagy büdös kémia! Az anyagok minőségi változása itt így vagy úgy, de végbe kell menjen. Ez törvény. Aztán megy a sírás. Ennyi a különbség; a kutyák tűrnek…

Hétköznapi szintézis ez. A meggondolatlan ész, – mely értelmet nem keres, sőt elvet minden miértet – tudja csak kamatoztatni ezt a csodálatos képességét: a másramutogatást. A kívánságok pedig valóra válnak, mert ha nem én, akkor te, de akkor ki a hülye, én vagy te? Engedni, hogy megmutassa a másik, mire vágyunk, engedni, hogy a szükség, az az irtózatos szükség kielégüljön, ha nem akárhogy, hát csakis így? Nincs itt semmiféle mentség. Akkor ez itt már a teremtő erő, és nem is alaptalanul! A kétemberes meló kulcsa az egyetértés. A mély, becsületes kompromisszum arra, hogy ha pofán akarsz csapni, hát én odatartom az arcom. Lesz ott egy arc! Megengedem! Ez a maximális tolerancia az ösztönök szimpla csillapítására. „Hová is lennék nélküled?” – mondják előbb, majd „Nélkülem egy senki vagy!„ – ezt is. A „takarodj, de ne menj messzire, mert megbánod” ajándéka az év 365 napján keresztül tartó Karácsony fája alatt… De a kutyák félnek. Félnek az emberek is. Egyedülléttől? Bizonytalanságtól? Szeretethiánytól? Talán egyszerűbb ennél a képlet. A láncok általában lecsatolhatók, de egy könnyed, felszínes döntés, mint a „hogy dobjuk el a kulcsot”sokszor súlyos konklúziókat követel meg magának. Aztán meg megy a rinyálás, hogy miért nem szakad a lánc? Ki kötötte egyáltalán oda? – Hát, ha nem önmagunk?… Talán elfelejtetted? Amnézia? Demencia? Lobotómia? Talán nem vagy eléggé elégedett, ha azt mondod, eleged van?* Határok ízlelgetése volna ez csak? Korlátok nyalogatása, vagy rángatása? Van olyan? Biztos? 

De játszma van, az holtbiztos, méghozzá a Battle Royale-nál is rosszabb játszma, pedig ott aztán tényleg csak menekülni kellett volna! Agyvérzésig szeretni valakit, erről lenne szó. Leginkább az a legbensőbb, legmélyebb vágya az embereknek, hogy mindenkit kiszerethessenek a világból. Mindenkit magukba szerettessenek, hogy aztán jól megehessék őket. Szabályos etetés zajlik, sőt könyörgés: inkább egyél meg! Minden kétely, minden erőszakos ellentmondás valahol megteremt egy megértést. A mérleg nem billeg, áll. Sosem céltalanul. A Szaturnusz és a Jupiter még a felszínen legrosszabb emberek lelke mélyén is híven teszik dolgukat, az ember részéről pedig jól megérdemelten kapja kézbe a lehetőség csákányát, és kapja szeme elé aztán a kőbányát, vagy a homokbuckát, vagy épp a méhkaptárat; csakis amit a jó öreg szükség iránti hűség elve megkíván. Az értetlenséggel, és helyesbítve, de mellérendelve is, az éretlenséggel szemben pedig igazán örömtelin ügyködnek ezek az erők mindig. Haszonlesők! Célorientáltak; csak a cél az út.

Egy sártengerből örökké viharos, zivataros időben nehéz kikecmeregni, de még jó, hogy az ember halhatatlan.

 

*szabad átfordítás – forrás ismeretlen

 

201210030734/042220/36/44