„…és mindent, ami fájt,
én a kukám mellé tettem.”
|Hiperkarma: Hiperkarma|

 

„Istenem jaj mindent egy helyre tesz az idő”
|Soroló|

 

Mindent, ami fontos. Mindent, ami fáj. Rögzíteni egy emléksávon, majd elővenni, restimulálni, beugratni, reaktiválni s reaktiválódni hol, hol nem szándékosan, már-már gépiesen: Nagy Zsuka tavaly megjelent: küllők, sávok című kötete jól visszhangozza a magnetofonzajt; az átesztétizált elavult életet…

 

„a törzsvendégek meghaltak üres a szívpultnál
a játékautomata beteg a gyomor a máj
csak kísértetek vannak és halálmennyország
kilöttyen a földre minden ami valaha fájt”
|Fehér egér|

 

Mint egy emlékkoszorú terül ránk verseinek zöme, voyeur-ként meglesve a jóformán sírba-viendő dolgok részvét-manifesztumát. Netán érzelmes-vallomásos lírával találkozhatunk?

Voltaképpen igen. Mélységesen őszinte, zord, s szuggesztív. A válogatás és a megtartás műveletében önkényessége felülírhatatlan. Kérdezhetnénk, miért pont ezek az emlékek, s miért olyan feltűnő a halálkapcsolatosság? Miért érzünk mély fájdalmat a megmásíthatatlanon?

A köteten egy elbeszélői hang feldúlt zakatolása zúg hosszasan végig, s e zakatolásban a düh, a szorongás, s a félelem beszédtónusai dominálnak, hűen nyilatkozva a cím: “küllők, sávok” dinamikus jellegéről. Ám a monológ valójában párbeszéd, s a párbeszédben őszintén fogadjuk egymást, megértéssel, s némi szánakozással, részünkről a meghallgatás egyértelmű pozíciójában.

Szimbolikus, és reális emlékterekbe húzódhatunk, mint a szobanyár vissza-visszatérő, jól megfogott költői képe (Szobanyár: töredékek a semmire, Trek13: vers-térkamera), vagy a szagok múltkapcsolatos fenomenológiája. Koncentrált, s konzervált viszony érzékelhető az idővel; mi valaha volt, örökké történik. S valahol a múlt állandósága hozza létre ezt a nehéz terepet, melyben körbetekerhetünk. De miért is kiemelten fontos a kötetben az idő és a tér?

A feldolgozatlan életesemények, a tapasztalás létélményei, az emlékekre emlékezés aktivizál egy sajátos rezonanciát, amit e szöveg felénk áraszt. A múlt a jelen kényszeridézése, s e valamifajta űr kitöltésére alkalmatosságot, alkalmat talál az idő a hiányérzet magasztos uralmában. Nem rögzülünk a jelenhez, ezáltal az emlékek csak sereglenek. A múlttal tájékozódunk, teszünk jóvá, rosszá, bár nincsenek különbségek. S e különbség-telenség az elbeszélői hang által engedélyezett, s a szöveg struktúrájában is egyértelműen megmutatkozik; nincsenek mondatok, nincsen központozás, fehér lapon folyószöveg, bár tagolt, mégis következetesen megmarad stílusjelölőként, és szemantikailag referenciális pontként.

Az emléksereg a mostban realizálódik. Emiatt van mindvégig, minden egyes sornál jelen-érzetünk; egyik eszköze erre a tényközlés, az egyenes rámutatás, mely az idő- és térképzetünket együttesen építi és roskasztja. Nem mondhatunk nemet a múlt jelen-tapasztalatára, ez a kötet nem engedi. Mindez a versek kulcstémáinak is köszönhető, melyek részben a természethez tartozó, objektív, sokszor kozmikus méretű, de sokkal inkább az ember-kapcsolatos közegekkel, s azok nagy spektrumú realitás-képzetében helyezkednek el. Talán a legfontosabb témát képviseli a család, a szülők, a nagyszülők, s az életre nem kelt magzatok, a gyümölcstelen szerelmek. Több ciklus csoportosítja ezen emlékeket, egy feldolgozó gépi-érzelmi mechanisztikus procedúrában, elfogadásban-megelégelésben, de jószerével “tényközlésben”, „mintha”-felülírhatatlanságban megformálva. Az egyes szám első személyű vallomástevő fenoménje olyan, akár egy morajlás, duruzsolás, akár az ember szellemi síkja, fékevesztett gondolatburjánzása. Hangot nyert tapasztalat. Fullasztó és éhező egó, valami meghatározandó, definiálandó késztetés lakhelye. A tudat emlékhelyeinek jelenidejében mozgó, dolgokat fel-felkapó szubjektum. S amiket felkap, töredékes és csapongó, ennek ellenére tagoltan ütemezett monológja fenomenológiailag egzisztencia- és atmoszférateremtő; érzelmi lenyomatok, tapasztalatok, tárgyak életének képi rögzítése, életpillanatok perspektivikus elkapása: ezek idézésén fáradozik a közvetítő nyelv. Mediálisan fotografikus, s film-dinamikus. Hirtelen, s kusza, mégis, térformáló, időt koncentráló metamorfózisa átemelő hatású. Az önvalló én egy katartikus átkelés megtestesítője: belépünk az agyba. Minderről a címek is árulkodhatnak, agytérközi lost&found: kötés és további hét azonos című párja; mióta, ami továbbiakban m2, m3, et c., vagy Trek1-13. Valóban, mintha egy memória tárhelyén sétálgatnánk, s nézelődnénk, mint a múzeumban, érzületek, s ingerek, hatások között. De mindez sokkal inkább kept&found. Bélyegződött, megunhatatlan, szívhez kötött tárgyakat, kapcsolatokat mozgató, egymással lökdösődő (többnyire) prózaversek egy ösztönösen archivált mélységben, hatnak és keresztül bújnak szinapszisainkon.

 

„az már nem a te dolgod a hosszú távú
memória dolgozik csak ami minden jelent túlél
és nincs is szüksége rá”
|Nincs szivárvány; láthatatlan|

 

Egy-egy ilyen, rétegzett emléksorokat, gondolatbővítményeket rejtő ciklus között, konkrét, sajátos, amolyan a memóriából elkülönített, kiemelt, vallomásos hangvételű versekkel is találkozunk, melyek többnyire egyedi címzésűek. Összességében azonban elmondható, hogy mindegyik szöveg mélyen átszántja és átfésüli érzelmi testünket. A nyers őszinteségben, és a dühös csapdosásban azonban nem veszik el a megértésre áhítozó. Ez a halál-kapcsolódásokban lehet megragadható: „elsötétült ábécés tábla a múlt árvasága az enyém is” |Rózsa mama és a halál|, vagy mint a Csésze című emlékezésben:

 

„[…] én voltam egyedül ott vele
mint egy szülész halálra szültem őt segítettem halálra szülni
vajon felsírt ott mint egy új halott mint egy újhalott szülött
újszülött halott vagy akkor már nem sírunk azt csendesen kell”

 

A kötet minden szakaszát egységesen meghatározza az élet körkörösségének, folytonosságának tematikája és problémája. A biztos pontokat az anyában és az apában, illetve a nagyszülőkben találjuk meg elsődlegesen: az első világtereket alkotó emlékek tőlük származnak, a köldökök közötti láthatatlan átívelésben, lelki áthuzalozottságban. Ez a kötetindító ciklus: Kötés. Nyolc vers-rétegen keresztül szerezhetünk tudomást egy fenomenologikus perspektíván át anya-és-apa szimbolikus életteret biztosító szerepéről és ennek keretet adó jelen-létéről, azaz jóformán az egyetlen értelmes, értékes, igaz ragaszkodási anyagról-tárgyról, mellyel életünkben találkozhatunk és magunkénak tudhatunk. Minden más illuzórikus, virágméz, illat, illanás.

 

„az otthon […] ahol el lehet bújni
a világ elől ahol anya van meg apa
ahol kitakar egy rossz álom és anya betakar […]
[…] az otthon az ahová haza
lehet menni ha túlél az ember […]
[…] az otthon az mikor nem tudja az
ember milyen mikor nincs mert neki van […]
[…] az otthon az ahonnan van hová továbbmenni
mikor bír az ember egészséges és életre kész
az otthon az ahol anya van és apa és az aki túlél”
|Kötés|

 

Többféle aspektusból közelíti meg Nagy Zsuka az otthon-problematikát – ami azért jelentősen ront a meghittség statisztikáján, fordítottan arányosan az igazság kimondhatóságának térnyerésével –, és teszi azt rétegeltté, töredezetté, fájóan perspektivikussá, relatívvá, ez által erős dimenzionalitás-érzetet kelt és voltaképp rendkívüli tudattágítást hajt végre. Ez a különös bonyolító-szerkezet jellemző lesz a kötet további részeire is, ami miatt az lényegesen széttartóvá válik, mind tematikusan, mind szenzorikusan. Úgy is mondhatnánk, csak elkezd, és nem fejez be. Mindent kinyit, de be nem zár. Ez egyfajta reflexió, hiszen maguk a versek is ilyenforma anyagból keltek valóra; a test-lélek-elme memoárja, s tünetegyüttese minden versen ott van.

Ábrázolástechnikailag a rendkívül nyers és tömör, a naturalisztikus és realisztikus tényszerűség, szókimondó egyenesség, vagy az erős metaforizáció jellemzi, főként prózai köntösben, amolyan Nádas-Egy családregény vége stílusban. Rengeteg egzisztenciális, szociális és antropológiai jellegű, illetve a konzervatív tradicionalizmusra, korproblémákra, kor-sztereotípiák kialakulására vonatkoztatható kérdést vethet fel.

 Az otthonnal feszültségbe kerülünk a kötöttség, elszakadhatatlanság, a függés, az önállóság, az örök gyermekség, az összetartás, a kontroll, az uralkodás, az elrendeltség okán; a családi körök tárgyalása zajlik, elméletileg… Paradox módon mégis azonosságot, önfelismerésre való lehetőséget találunk. Ez következménye lehet annak, hogy egyfajta idealizált és végtelenített otthon-keresési mechanizmus is megbújik a sorok mögött. Az általános főnévként jelölt anya és apa objektiválható egy örök és szent anyára-apára, szülői viszonyra, kötelékre, forrás-attribútumként, mely szerepek be nem teljesültsége (akár csak a kapcsolatok jelenlétének elmaradozása) irtóztató hiányállapotokat, egzisztenciális tört(én)és(?)-eket képes aktivizálni. Minden tapasztalás egyfajta otthonná válik, az élettér, az életben lakozás lesz az otthon maga, heidegger-i értelemben.

Meghúzódik egy érzékeny magyar-valóság vagy inkább világrend, egy karakteres nemzetideológia is a prózaversek mögött, és még csak nem is háttérzajként. Ebben csak az a rémisztő, hogy leírva nagyon is valódivá válik. Ezt mindenki tudja, érzi, mindenki ismeri, hiába fájdalom az azonosulás. Ott lappang, mint valami láz, vagy gyász, vagy átok (pl. a Bicikliút kettő, a Bankli, Nóta, vagy Kis Nyíri, a Hommage-ciklusból a Szerelemcsütörtökdobszerda). A kötet személyes emlékképei közül leginkább a nagypapa ábrázolása eleveníti ezt fel a pörköltszafttól a nótaszóig (de l. még Second hand world). Ám nemcsak a magyar reália, hanem a globális, kényszerű létbénultság, másrautaltság is észlelhető, pl. a Kötés-ciklus végére a kollektivitást rendkívüli érzékenységgel helyezi előre, és váltja otthon-allegóriává. Azt hiszem, sikeres ezen léttapasztalat illusztrációja, s igazán értékessé válik általa a kötet; az ön-hitelesítés, az evidens létjogosultság megadása, vagy épp elfogadása masszívan megkérdőjeleződik. Nagyon is tárgyiasul az ember, a sorozatos tárgysorolások hihetetlenül felerősítik mire-valóságát, egyáltalán a valóságát, ez leginkább a kötet vége felé érzékelhető, pl. a záróversben, a Félcipő-ben: a tárgyak vannak az emberek helyén.

Szimbolikájából a már fent emlegetett metaforát mindenképp érdemesnek tartom kiemelni, hiszen a magány és a hiábavalóság újszerű kifejezőjévé válik a szobanyár. Elkülönült (itt akár meg is állhatnánk pár szó erejéig beszélgetni a derridai différansz fogalmáról, de nem fogunk…), kiemelten jelentéstelített szimbóluma a kötetnek, melynek interpretálására külön oldalakat szánhatnánk… A létértelem-vesztettség állapotát, a korlátok közé születés következményeinek megkérdőjelezésére, vagy a kérdés elhanyagoltságára kellő fényt derít:

 

„a kiharapott múlt idő szagát hordja a szél
rád omlik minden szabály minden elvárás
[…]
fogadj szót mindenkinek köszönj előre
engedd előre ne pofázz ne magyarázz
csak magadat ne ismerd meg
elvesztél a megfelelésben
[…]
menekülési útvonal élet és halál
sosem szabad azt
nem leszel szabad
be vagy zárva a szobanyárba”
|TREK13; vers-térkamera|

 

A semmi-variánsokban (Szobanyár: töredékek a semmire) feltárhatóvá válik a „mire-levés” válaszköre; a kiábrándultság és az értelmetlenség kiváló logikai megközelítésére kiemelnék egy-két részletet:

 

1.
ablak

milyen megalázó dolog a semmi csak nézek ki az ablakon
mint egy óceánjáró megy el a napra nap a kapitány mindig
a parton egy ablakból nézi mi lett volna

 

4.
fúga

„aztán már több nincsen az ember azt érzi elfordul az Isten
[…]
magukat sirató emberek a bűntudat árgus szemekkel figyel”

 

5.
egy

„a hiábavalóságot nem kell tetézni így is úgy is létezik
aki hív azzal menni kell aki nem hív el kell hallgattatni”

 

Nagy Zsuka költészete jóformán egy irányba mutat, s teljesen jogos, és mélyen elgondolkodtató kérdéseket vet fel: hol veheti át a helyünket az idő, a tér, a tárgy, hol van lehetőségünk degradálni az életet?: „zálogba maradtál vershelyzetnek kiáltványnak / […] / senki akarok lenni nem érted” |Változatok egy találkozásra; egy|

Pszichológiai szempontból mégsem bélyegezhető meg – bár hangvétele súrolhat egyfajta depresszivitás felé tendáló melankóliát –, ahhoz emocionálisan túl intenzív, de tény, hogy központi figyelem irányul arra a bizonyos „köztes” létre, s nem is gondolnánk, hogy mindezzel párhuzamban ennek legkézenfekvőbb megtestesítője a szerelem lehet.  Gondolhatnánk, a szerelem-ciklus – mert olyan is van (Mióta) – mindezt valamilyen formában felülírhatja, és valójában meg is teszi, de közben mégsem, hiszen itt érvényesül paradox módon leginkább az a bizonyos tényfeltáró, elméleti kutatás: az állapotváltozások anamnézise. Hihetetlen érzékenységgel, szuggesztíve veszi sorra a „valami történik” reménykeltő, „valahová” visszarántó momentumait, melyekben leginkább meghökkentséggel fogadja az érzelmi- és tudatváltozásokat:

 

„mióta szeretlek nem szeretem akiket
szerettem hiába minden lélektan”
|Mióta|

 

“[…] mióta
szeretlek nem emlékszem semmire
sem soha nem szerettem pipacsszégyen
a réteken”
|M2|

 

„mióta szeretlek más illat van
a szobában van víz a virág
alatt a tálban”
|M5|

 

S bár leíró, ténymegállapító, listázó ábrázolástechnikai attribútumokkal van tele az egész ciklus, a kötetben ezeket mégis boldog-verseknek tekinthetjük; sajátosan kifordított módján máshol van a helye ennek az érzelmi sávnak, és ez rendjén is van:

 

„mióta szeretlek napalvó sem vagyok
piros képregény a szívem félek mert
nem félek meddig tud boldogat írni a vers”
|M6|

 

Az egész ciklus egy rendkívül érzékletes és érdekes számvetés a megszabadulásról:

 

„kifordultam magamból felbontott gyerekkor
vagyok takarj be mióta szeretlek érzem nem
menekültem még igazán és ennyire soha
nem akartam maradni”
|M8|

 

Az Ősz című vers is, bár testi kontaktus a tárgya, hihetetlenül objektív, eltávolító a leírás tekintetében. Egy szintaktikailag tökéletes mondat, amely az emlék személyes kategorizációjának egy furcsa megnyilvánulása. A tényközlő stílus ellenben mégis, az évszakok metaforizációján keresztül különleges módon lelki közelségbe emel:

 

„aztán újra ágyas mézest ad és amikor tudja át kell adnia a fehér királynak
a jég alatt hagy mindig egy színes falevelet

úgy nyúlt hozzám mint a tavasz gyorsan mohón szerelmesen
mint hosszú várakozás utáni teremtés dinnyebél piros rózsát ültetett arcomra
csörgött csattogott pattant feszül kipukkant de én az őszt szeretem”

 

A tér és az idő a „köztes” létállapotban is egy kiemelten fontos és furcsa terület. Nem elég hangsúlyozni, mennyire keserű a valamivel helyettesíteni az embert, önmagunkat, mert nem találjuk vagy épp nem találhatunk rá. Fogalmakká kicsinyítjük, tárgyakkal címkézzük megélt korszakainkat, a családi kapcsolatokat, s minden történést, mely meghatározta további életünket… Nagy Zsuka ezen helyettesítés ábrázolására kreatívan alkalmazott egyik eszköze a perspektivikusság, mely által kiváló tér-építőnek és lokalizátornak bizonyul. Ennek legjobb illusztrálása a TREK-ciklus. Minden vers alcíme egy bizonyosfajta –kamera, aminek a képzelőerő adjon határt, kinek, milyen formában, hol, és hogyan jelenít meg egy-egy helyzetet:

 

“defektjeimben te vagy a ragasztó
lavórban tiszta víz amiben minden sérülés látható
folt plezúr orsó-
csont proximális törése
a szemem alatt a zúzódás te vagy”
|TREK1: szívkamera|

 

Legyen az fejkamera, tájkamera, térfigyelő, szívtérkamera, vagy halálkamera, stb., minden egyes darab mutat valami dinamikusan újat, és ez hajmeresztően érdekessé teszi a már önmagában is hiteles, autonóm költői nyelvet és magát a kötetet.

A tavalyi év végén Ratkó József-díjjal kitüntetett Nagy Zsuka egy mély, tömören telített, igazán elgondolkodtató költői művet hozott létre, s ezáltal ez a különleges illusztrációkkal felszabdalt, szokásosnál hosszabb prózavers-történet megrázó olvasmányélménnyé válik. Érzékenysége és esszenciális látnoki képessége által valójában a teljes téridőre kiterjesztve mutatja fel önmagát, s akaratát, melyben egyszerre halljuk életigenlését, mögötte a nagy, kényszerítő nemmel. Erre zárásképp a kötet talán legmérvadóbb verse szolgáljon bizonyságul.

 

Soroló

látom az erdőt látom nagy ecsetvonások rajzolták
egy fehér lepedőre nagyi kertjében kifeszítve látom
benne a szívet meg az elmét ott vizelnek egymással
szemben és fogdossák egymást aztán összevesznek
rugdossák egymást és birkóznak de már nevetnek
az arra járót megijesztik és megverik
és elfutnak jaj istenem jaj

látom az alagutat a sötét alulában eltört kiségőt
lesz-e belőle világ lesz-e ott van a rák és a skorpió
megeszik az ikreket vacsorára – megeszik  a májat
sárga vérrel keverik a rovart a bogárral az embert
az állattal mindent egy lapra tesznek fel a halálra
látom a halált jaj mindent egy lapra tesz az idő
őzike szeme van puha szőr a teste harmadik szeme
kis kvarcóra az orra iránytű látom az időt látom kifeszítve
az erdőt egy nagy fehér lepedőre benne a szív és az elme
a fának dőlve a rák és a skorpió szétszedi a májat sárga
vérrel az ember egy állat a halál kvarcóra szemű őz
Istenem jaj mindent egy helyre tesz az idő

 

~°~

 

Ajánljuk szeretettel Mindenkinek, s ezúton gratulálunk a szerzőnek alkotói teljesítményéért!

Megjelent: Orpheusz Kiadó, Bp., 2017

 

(Illusztráció: a könyvből – Fekete József Jofo)