„Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.”

Pilinszky János: Merénylet

Egy földrész, ahol kövületté válik az emberi igyekezet. Ahol az idő foglyává lesz minden emlék. Az emberben a regény, mint egy szép motivációs plakát, amire ránézünk reggelente és visz előre és tovább, napról-napra… Miféle emlékkönyv maradt itt ránk?

Egy olyan előtörténettel indulni, mely egész életünkben kísért, és melyet egész életünk újraír. A sosem befejezhetőt, amire áldását már csak a halál adja, ami az utolsó hordozóval múlik csak ki? Ha az életfeladat az idő és az információ szintetizálása, nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Borbély András új, Szél című verseskötete valahol ennél a kérdésnél torpan meg. Annál a kérdésnél, aminél már csak elemi erőkre szorítkozhatunk, ha változást kívánunk. Hogy a szél energiáját segítségül hívva, valahová (helyre)kerüljenek a tőlünk már függetlennek látszó, a minket mégis örökösen függésben tartó dolgok. Azonban zárt térben mozgunk, egy rejtett földdarabon, ahonnan semmi nem kerülhet ki, csak el, máshová vagy más állapotba. Saját széleinkbe ütközünk, és élő-halottaink körülölelnek, hogy valami roppant nyomás alatt feldolgozhassuk a még feldolgozhatót, a még rendelkezésre állót. Kötelességből vagy együttérzésből, hősködésből vagy kényszerből, fájdalomból vagy szomorúságból, mindegy. Vannak helyzetek, amikor ez az élni-akarás mentőöve. Csak mit ér a mentőöv víz nélkül. Amikor víz helyett már mocsár van, vagy megkövült föld; amikor elégtelen kiindulóponttal bír a mentési kísérlet, mitévők lehetünk?

„mert beszélni ezekről a dolgokról utána
nem lehetett, mikor meg már lehetett
volna, jelentéktelenné vált az egész, már
ők maguk is alig emlékeztek valamire,
vagy szándékosan eltemették magukban
az emlékeket, ezért olyan nyelvtelen ez
a kor, hiányoznak a történetek…” /A harmadik képmás/ 

Ez az anyai nagyapa-történetből kiragadott részlet jó keretnek bizonyulhat arra, mennyire mély nyomokat keres és tár fel a kötet. Apró, örökkönyvbe írt szegmensek a múltból, mely rémületes hévvel idézi jelenségtelenségünket, és varrja nyakunkba az elvesz(teget)ett gondviselést, egymás iránt: a feldolgozatlanságot. Utólag fáj beletörődni a nemtörődömségbe. Minden kérdés magunkra-fordítója a hagyaték: mégis mire jöttem én ide?

„lélegzek és ez sem kevés
élek mintha sokra telne” /Holdtölte (kis életút-ikonok)/ 

De megkérdőjelezhető-e a jelentőség, ha az minden egyéb számára jelentéktelen. Egy fiú lesz, aki varázsló, aki a szintézis keresztjét a hátára meri majd venni. Egyetlen gyermek figyelme, ki olyan Gyergyóremetén, mint bogár a fejben. Borbély András küzdelme az erdélyi katlannal, az örök réveteg tekintettel az elmúláson, a halálon. Ő maga lesz a felforgató szél az elmében, a rendet rakó, a felkavaró, sárból, sírból előkotró. Olyan családi krónikát tár elénk, szűkszavú, egyenes, intelligensen elfogulatlan és szerény elbeszélői módon, hogy el kell csodálkozzunk valóban: hová tűntek a történetek? Miért nem beszél már senki róluk? Miért hagyatott magára az ember a múltjával és lett kikényszerítve belőle, hogy egyedül lássa be az életet? Honnan ez az eltávolodás önmagunktól és a világtól, mivégre konzerválódunk? Miért váltunk regénytelenné, és engedtük, hogy egyedül a múlt regényei tartsanak életben minket?

Valahol párhuzamban az önvilágunktól való menekülés ellehetetlenítettsége ezen komoly gyötrelmek forrása, mely menthetetlenül kíséri az embert, amíg él:

„hogy néha oda is vágyjak,
ahol nem lehetek jelen. 

Ahol szemét bekarcolva
hidegen néz csillag, állat,
én lennék kívül rekedve,
s ők formálnák meg a tájat.” /Mítosz/

A születés és halál egységében a közömbösség katedráján azonban lesz, aki elmesélje a kötetben megfogható békét, s talán ő egyedül, az aurea mediocritas fényes bölcsességében merengő vidéki költő. Példázatos jellegű, könnyed monológjában józan belátással és gyakorlatias útmutatással, nem szabályszegéssel mutatja fel, miként alakulnak a zsákutcák szabad átjárókká; hogyan válik a belső út kielégítőbbé és teljesebbé, az érzékek és képességek lefokozása béketeremtővé. Az egyetlen szabadon járható út lesz: beérni önmagunkkal. Amikor beérjük széleinket, hatáskörünket, és beismerjük degenerációnkat a múlt megtarthatatlanságára…

„Mert ugyanolyan nehéz válaszolni a kérdésre,
hogy mi egy verssor,
mint arra, hogy miért épp rozsdabarna a fű töve,
miért pont így nőtt ez a fa,
vagy hogy pontosan mit fejez ki
egy embernek az arca.” /A vidéki költő/

A kártevő vágy és melankólia kioltására, kompenzálására, vagy akár megsemmisítésére szintén jó gyakorlatot kínál egy másik, ismételten példázatos jellegű vers, a Vándorlás. Ez is egyike azon verseknek, melyek kívül állnak a konzervált-lét problematikán. Radikálisan eltérő szemléletű, hagyományszegő gondolatiságával, a megszokás megtörésével vagy arra való hajlandóságával helyezi előtérbe és jelzi a lehetőséget arra a képességre, hogy valójában felülírói lehetünk a múltnak és a jelennek.

„felülírni minden várakozást,
megvárni minden reménység lassú kimúlását. 

(…)
vállalni részt az undorodásban is,
együtt menekülni azzal, mi menekül,
ott lenni mindenhol, nem lenni sehol sem. 

(…)
a rohadt gyümölcsöt ugyanúgy harapni,
mint az érettet, miként az édeset,
a javíthatatlant ugyanúgy javítgatni,
mint amit még használatba vesznek.” /Vándorlás/ 

A kiegyensúlyozás, az értékek felülbírálata, kiegyenlítése, a teljességre törekvés, az ítéletmentesség és a bizalom újraértékelődése kerül itt a felszínre, meglehetősen eltérő perspektívából a kötet legtöbb versében megjelenő nézőponthoz képest.

Vajon azért többreértékelhető az elmúlt, mert elfelejtődik? Talán azért tűnik szemünkbe a halál furcsaságában, mert visszaveszi mellőlünk az emlékeztetőt, ami így nem lesz többé ok és ürügy. A lezárult fejezetek elkezdhetnek korrodálódni, pusztulni és talán emiatt tartjuk többre az elhullott dolgokat, és szánjuk meg őket inkább, mint a még élőket. És így lesz, hogy az élet közömbös és természetes állapot, mely figyelmet sem érdemel, és így a halál, ami mindig is többreértékelt marad. Mert reménykedünk az anyag emlékezetében; a kövekben elrejtve, legalább megmaradunk. A reménység ingaállapota fontos alapmotívuma a kötetnek. Mirevalósága eldönthetetlenné, és így absztrakttá válik. Kerülgeti a költő, holott a legtöbb költeményben szabadulni vágyik önmagából fakadó értelmetlenségétől, példának álljanak itt a Szikla című vers kezdősorai…

„A véges ez, a kővé vált remény.
Nem hangolható húr zengéséhez,
csak üres álmot formáz, vakhit,”

…de egy bizonyos, más jellegű hit ebben gátlóerőnek bizonyul:

„Az almafa: kivirágzott.
Aztán el is hullatta a virágot.” /Kánikula/

Több helyen visszatérő almafavirág-motívum, nemcsak a kezdet-vég szimbolikájával, a körforgás örökével, kiúttalanságával szembesít; a fentebbi reménységnek egy szintemelő alternánsával szembesülünk, furcsa evolúciós kísérletnek adva helyet. A Kölcsönidőben teljes panorámában felfeszül elénk ennek problematikussága:

„Mélység nélküli kút lett az idő,
valami végképp eltűnt a világból.
Az sincs, amire visszanézhetsz,”

Kölcsönidő a halálról való elmélkedésre, valahol itt foganatosítja az élet értelmessége magát. A jelen idő félelmesen magára hagyatott, áll a szűk pillanat fokán. 

„Meghalsz, meghaltál,
majd eztán fogsz meghalni.
Na és? Rettenetes egy hely ez,
hogy is mondta valaki:
»két nemlét között«.”

A probléma megélése valahol igazi kóan-szerű élmény, két egymást taszító mágnes, élet és halál között lebegve vibrálni – túl egyszerű volna a hiábavalóság gyötrelmével leírni. 

„Megvesztegethetnélek most is a szavakkal.
Tegnap így kezdtem el ezt a verset például:
az almafa kivirágzott.
Majd figyeltem az alap repedését
és folytattam:
aztán el is hullottak a virágok.
Aztán már nem volt mit folytatni. 

Látod, mint a vakok, elsüllyed minden
világ a homályban, mint óváros az újban,
s te reménykedsz, hogy az anyag emlékezik.”

A „véges-végtelen” mese és abszurdum, a melankólia könnycseppjei hullnak alá az égből, s növesztik a szürke hegyeket, szomorú fákat. Minek okán bízunk anyagi teremtményeinkre emlékeztető üzeneteket, ha tudjuk, minden hiába? Valahol felfoszlik ezekben a versekben egy pszichológiai esettan, az örök embernek maga ellen vésetett gúnyrajza: a pusztulandó örökalkotója, mely nem látja a teremtés csírájának lüktetését, csak a kész anyagot, és messze távol került az őt kigombolyító céltól és értelemtől, az esszenciától, mely fenntartja és önnön értelmét adja.

A Kölcsönidőt követő vers, a Nyári dögök nagyjából a fentieket meghaladó gondolatiságot követ, de már az életgyakorlat egyszerű síkjára áthelyezett nézőponttal; a gondolati szintről a földre talál három elhullott állatról való megemlékezésben. Furcsa találkozópont azonban a költeményben, hogy az elhullt élőlények mellett a nemzet is – méltó vagy méltatlan – szerepre lel, méghozzá egy dokumentáltnak mondható bizonyítékkal.

„A negyedik nyári dög
a nemzet volt.
Hallottuk, amint megjön Romániába,
óriáskivetítőkön láttuk
beszélni a miniszterelnököt.
(…)
Ő meg azt mondta,
föltámad, igenis föl fog még támadni.
Megöltük hát és a
fabudi mögé temettük el,
gondolván, hogy aki meghalt,
csak az támadhat fel.”

Vajon mennyire hazárdjáték a szavak játéka? Hogyan hozza vissza a szó az életbe a holtakat, az elfeledettet? Hogyan írja felül a beszéd a múltat, hogyan dolgozza át a holttesteket, a lezárult szemeket: hogyan kényszeríti őket az (újra)jelenlevésre? Mi köze egyáltalán hozzá? Úgy tűnik, valami tiszteletlenséggel állunk szemben, és valahol az egész világunk erre a tiszteletlenségre épül. Nem hagyunk felejteni senkit, miközben folyamatosan elfelejtjük, miről van szó. A társadalmi berendezkedés és a közéleti politika (vigyázat, ez tautológia lenne) már defektes a közlést, a megnyilvánulást megelőző szinten; ez a múlt helytelen értelmezettségére vall, a múlt egyszerűen rossz helyen van – a jelenben. A költő maga is kiemeli ezt az első ciklusban olyannyira beszédes családi történetekre vonatkozólag:

„…az érdekelt – s ez szerintem közéleti és politikai kérdés –, hogy miként lehet, s egyáltalán lehet-e nyelvet adni egy mind irodalmi, mind társadalmi tekintetben néma, elhagyatott, a politikai érzékelésből kívül rekedő területnek. Valamiképpen tanúskodni. (…) …ezekben a szövegekben (…) leválaszthatatlanul társadalmi viszonyokról van szó, egy társadalmi-kommunikációs aktusról: megszólításról.” – említi a kötet végében helyet kapott interjúban.

Egy társadalmi létforma minden körülménye és annak minden rétege kölcsönhatásban van. Ez az időbeliségre is vonatkozik, ám jobb tisztázni: a múltból kommunikáló dolgok a múltból kommunikálnak. A háttérbe szorított dolgok is a múltba szorított dolgok valójában. Bármennyire is erős a jelenre vonatkoztathatóságuk, akkor is a múltból kiabálók, és ez egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Nincs az a paralízis, amely valóban képtelenné tenne minket a jelenen, jelenléten gondolkodni, de ezt elvetjük, talán kényelemből, és így az állandó újraértelmezések egyre inkább hátráltatnak, elmeszesítenek, elfásítanak (literálisan szobrozás, túltekintés az anyagon) és egyre inkább felrántják a leplet arról a tünetről, hogy valamit állandóan félreteszünk, el az útból. A régi példák, régi vágyak, régi küzdelmek szobrai előtt áldozunk és fogalmunk sincs, mik vagyunk ma és milyen szobraink lesznek a jövőben. Valójában átlépünk a korunkon és ez a vonás kifejezetten erős a kötetben szereplő családtörténeteket elbeszélő versekben, melyekben a történelem egy-egy apró, mikrokozmikus metszete tárul elénk: meghökkentő, láthatatlan katasztrófák a világ egy rejtekzugából.

Úgy sikerül bemutatni itt az erdélyi mikrovilág történéseit, mintha valami nagy, klasszikus, régmúltból előkerült tragédiát olvasnánk: ahol börtön jár azért, mert magyarul énekelsz (A harmadik képmás), ahol dinoszaurusz-csontokat találnak a homokbányában (Az apai ág), ahol egy tíz éves kislány képes arra, hogy felakassza magát (Gyermekbénulás), ahol egy „haszon”-állattal még barátságban lehet lenni és ahol cukros kenyeret esznek (A barátság), vagy ahol fontosabb volt, hogy a csirkék ne kaparják ki a veteményt, mint egy újságírónak nyilatkozni (Betyerusz király)…

A kötet prózai vérvonala igaz történet. Ezek a versek éles kiszögellései, de egyben homogén részletei az amúgy nagyon is egységes kötetnek. Olyan érzést ébresztgetnek az olvasóban, mintha végre valahára újra elénk tudna tárulni az aprószemű, nyersszövésű „szánalmas” valóság, melytől olyannyira eltávolodtunk már, és melytől olyannyira óvjuk magunkat és félünk, hogy mára konkrét fogalomzavarral küszködünk. A dokumentáció-szerű leírás és a direkt szűkszavúság, tömörítés keltette hatás erre a nagyon mély félreértésre és megfeledkezettségre mutathat rá.

Egy gondolat erejéig muszáj Pilinszky Jánost is bevonni a beszélgetésbe. Hatása érezhető Borbély költészetén, de visszaidézésére konkrét nyomokat is találunk. Kiemelendő a Bronzkor című vers (egyben az első ciklus címadója), ami előző kötetében, a Hidegség, állatban a Geográfiai jegyzetek című vers nyitányát, nem teljes egészében, de átvette, és e két vers külön-külön is egy-egy Apokrif-emlékeztetőnek vélhető. Ezen kívül temérdek költői képben bújik meg Pilinszky arca a kötetben, ami azért is érdekes, mert a Pilinszky-(meg)idézés csak akkor lehetséges, ha van miről beszélni.

Vajon miért olyan lényeges Pilinszky költészete Borbély és az őt követő generációk életében, de a nyolcvanas-kilencvenes évek szülötteiben kifejezetten? Hogyhogy éppen Pilinszky volt, aki a maga letisztult, émelyítő világlátásával – melybe versein keresztül (bár felületesen) bepillantást nyerhetünk – belecsempészhetett valami örök és borzasztó, kimondott igazságot a költészet történelemkönyvébe? Hogyan tágult ki a közvetlen, elsőrendű tapasztalás határáig ez a fajta létélmény? Hogyan jutott oda a világ, hogy megismerésének ez a fajta tapasztalás kiindulópontjává váljon? Vajon mi került túlsúlyba, mi hangolódott el? Mert Borbély verseiből is árad ez a fajta letisztult feszültség; a minden sallangtól mentes, tiszta, idegenség-állapot, a befogadó hely szűke, inkompatibilitása, amelyről túl nehéz beszélni. Ez a nehézség nem nehézkesség: ez súly, tömeg, és régebben azt gondoltam, Pilinszky vállra vett súlyát nem lehet még egyszer úgy átadni, ahogyan ő tette. Ő úgy adta oda, hogy közben visszavette, átvehetetlenné téve azt (és ez a fajta magatartás nem mártíromság jellegű, annál sokkal józanabb és mélyebb). Az ilyen tömeget csak bizonyos módon lehet átadni, csak bizonyos dolgok megértés-tapasztalata után. Borbély esetében mégis hasonló dolgokkal kerülünk szembe. Természetesen más, de az ő kövei is erről a súlyról beszélnek, amikor beszél róluk. Azt hiszem kimondható, hogy létezik egy Pilinszky-generáció, hogy az ő vonala erősen tovább vésődik. Borbély ezt minden színezés nélkül meg is fogalmazza az árok-hasonlataiban Jeremiád című költeményében, melyet nagyanyjának dedikál:

„Látod,
túl közel hajoltunk egymáshoz,
viseltük arcát a gonosznak,
szakadékok lettek arcunkon a ráncok.
A föld karjai közt őszülten ébrednek
a tegnap még gyermekek,
de nem voltak gyermekek.
Ilyen ősvilági lett arca mindennek,
(…)

 De jaj,
miért viseltük arcát a gonosznak,
miért hajoltunk túl közel egymáshoz,
miért lettek lövészárkok
arcunkon a ráncok,” 

Az egzisztencialitás problematikája erős mozgatórugó tehát a Borbély-költeményekben is; a külső és belső eseményzajlás kontrasztjai és konfrontációi végig nyomon követhetők a kötetben. Természetesen a Szélben szereplő interjúban is szó esik Pilinszkyről. Hogy a költő hogyan fogalmazza meg a magában rejtjelező Pilinszky-nyomot, lássuk az ő leírásában: „Ami nyilvánvaló: Pilinszky költészete volt az első igazán maradandó irodalmi élményem. De ez a megfogalmazás is sántít, mert nem kifejezetten irodalmi élmény volt a szó szűk értelmében, hanem annak megsejtése, hogy a költészet nem pusztán a szavakról, nem pusztán az irodalomról szól, hanem a létezésünk alapjairól, feltételeiről, kérdéseiről, ezek kimondásának és megértésének határairól. Reménytelenül patetikusan hangzik ez így, de hát ez van.”

Az elzárt, konzervált, hermetikus világrész-képlet a kötet szerkezeti felépítettségében is megfigyelhető. A két ciklust (Bronzkor, Név nélkül) három különálló vers keretezi és választja el. A középső, „vízválasztó” vers, amely valamiért személyes kedvencemmé vált, bizonyos szempontból említést érdemel. Attól függetlenül, hogy egy parafrázis-jellegű Odüsszeia-élmény leírása, és tematikájában emiatt részben el is különül a többi verstől, mesteri munka. Ennek a versnek a záró szakaszában egy feltűnő összegzést találunk, mely Odüsszeuszon túl és vele párhuzamban egy önreflexív és őszinte lírai absztraktot ad a megjelenített szubsztanciáról (talán a költőről magáról), melyből megérthető, ha felületesen is, költészete motivikája:

„És itt vagyok én, lakója
egy európai falunak, a hordaszellem
fia, cro-magnoni kamasz.
Egy részem halott,
zengtem akkor a víznek,
egy részem kő már, névtelen,
szürke márvány.
És írtam, mintha ez lenne az idő
egyetlen értelme,
s értelmetlensége is egyben,
s arcomat felejtve, két lekötött kézzel,
mintha rengeteg
kiontott vér fölött állnék.” /Léthe/ 

Azt hiszem, tisztán érezhető a fentebb említett tömeg, mely átvehetetlen, és érezhető az ember örök háta is, mely azt örökkön cipeli.

Rengeteg kérdést vet még fel mindezeken felül és kívül a Szél. Beláthatatlan problémákhoz irányít minket, megrögzött, át nem gondolt, felismeretlenül és értelmezetlenül hagyott dolgokról, melyeket illik felhánytorgatni és elővenni. A Hidegség, állathoz viszonyítva jelentős fejlődés figyelhető meg a szerző verstechnikájában, költészete mesteri szintre emelkedett. A versek legalább annyira teljesek, és szépek, mint maga a kötet. Egyformán magas rezgésfokú minden egyes darab, és egy gondosan megszerkesztett, tudatosan megkomponált műről beszélhetünk.

A történelem sűrűn vágott metszeteiben tehát egy nagyon apró résen keresztül pillanthatunk be ebbe a furcsa, mágikus, de mégis mágiátlan, ridegen egyszerű, de mégis gyötrően komplex realizmusba. Egy külön életvilág, térhelyzet és téridő; egy különvaló egzisztencia mutatja meg magát, felbecsülhetetlen őszinteséggel és meglepő súlytalansággal, jobban mondva bölcs objektivitással. Olyan ez a felszínre emelés vagy inkább kimentés, mint a testből kibuggyanó vér; a mélységekben működő világot csak az átélő tapasztalja, mi a kiömlő vérben látjuk annak kétes lenyomatait. Hogy a született alak vonzata-e vagy következménye a környezet és a környezethez tapadt emlékvilág, ki tudja. De a szél itt nem üres terepen mozog és mozgat, a szél geológiai vázlata keretez, áthat, áthatol a legkisebb egységeken, réseken is, áthatol az átlátszóságon, az anyag tömörségének kietlenségén, a felszínességen, az elleplezett dolgokon, átvisz minden olyan helyre, ahol be kell vagy lehet vallani valamit. A legszembetűnőbb, hogy nincs ütközési pont: olyan akár a víz, olyan akár a tűz, akár az ég, akár a föld.

 Illusztráció: Tomasz Alen Kopera