Bennem csákány, benned kőbánya
Munka kell. Tény. Ez ellen senki semmit nem tehet. Az élet kikényszeríti így is, úgy is. A természetes kiválasztódás értelmében minden döntés jó. Különben is, a szükség úgy kívánja. Láttak már kutyát elégedetten ülni láncon lógva? Az érzelmi intelligencia-hányados alacsony, vagy nulla, ha nem foglalkoznak vele. Agresszív! Miért is ne lenne bátor hát az az ember, ki blokádok közt tartja ébren tudatát; tehát miért is ne lenne olyan bátor, hogy pofán csapja az asszonyt, ha már egyszer az képtelen befogni a száját? Tán túl ingerszegény a környezet? Netán túl sok ideje volna azon a semmin gondolkozni, ami a tétlenség mellékhatásaiból a konfliktusba lökdösi? Ez mind szinkronjelenség, kérem; a kutyáknak meg amúgy sincs joguk dönteni. Így.., az effajtáknak láncuk van. De nem csak a nyakukon, minden egyes testrészükön, mely leköthető, és minden egyes szervükön is, leginkább a létfontosságúakon, nem holmi epén, áh, azon nincs! A szív, az agy, ezek… Leköthetők. Lánccal csavarozzák be őket a helyükre alapból! Hát, hogy látnának ők túl a lánc másfél méteres körzetén? Te pedig véletlenül betévedsz ide és aktiválsz valami szerkezetet, egyszóval függésbe hozol. Gondolod, a tudtod nélkül… A kompatibilitás tökéletes manifesztációja ez, és a kölcsönös megértés alapján engedem, hogy kihulljon tőled a hajam! Emeld fel a kezed, és én odatartom az arcom! Semmi egyéb! Holmi kezdetleges, kielégítetlen ösztönreakció nehogy már maradjon benned!… Lehetőség van. Befogadás van. Kölcsönreakció, a legalacsonyabb-szintű vegyianyag-hordalék kicsapódás, egy nagy büdös kémia! Az anyagok minőségi változása itt így vagy úgy, de végbe kell menjen. Ez törvény. Aztán megy a sírás. Ennyi a különbség; a kutyák tűrnek…
Hétköznapi szintézis ez. A meggondolatlan ész, – mely értelmet nem keres, sőt elvet minden miértet – tudja csak kamatoztatni ezt a csodálatos képességét: a másramutogatást. A kívánságok pedig valóra válnak, mert ha nem én, akkor te, de akkor ki a hülye, én vagy te? Engedni, hogy megmutassa a másik, mire vágyunk, engedni, hogy a szükség, az az irtózatos szükség kielégüljön, ha nem akárhogy, hát csakis így? Nincs itt semmiféle mentség. Akkor ez itt már a teremtő erő, és nem is alaptalanul! A kétemberes meló kulcsa az egyetértés. A mély, becsületes kompromisszum arra, hogy ha pofán akarsz csapni, hát én odatartom az arcom. Lesz ott egy arc! Megengedem! Ez a maximális tolerancia az ösztönök szimpla csillapítására. „Hová is lennék nélküled?” – mondják előbb, majd „Nélkülem egy senki vagy!„ – ezt is. A „takarodj, de ne menj messzire, mert megbánod” ajándéka az év 365 napján keresztül tartó Karácsony fája alatt… De a kutyák félnek. Félnek az emberek is. Egyedülléttől? Bizonytalanságtól? Szeretethiánytól? Talán egyszerűbb ennél a képlet. A láncok általában lecsatolhatók, de egy könnyed, felszínes döntés, mint a „hogy dobjuk el a kulcsot”sokszor súlyos konklúziókat követel meg magának. Aztán meg megy a rinyálás, hogy miért nem szakad a lánc? Ki kötötte egyáltalán oda? – Hát, ha nem önmagunk?… Talán elfelejtetted? Amnézia? Demencia? Lobotómia? Talán nem vagy eléggé elégedett, ha azt mondod, eleged van?* Határok ízlelgetése volna ez csak? Korlátok nyalogatása, vagy rángatása? Van olyan? Biztos?
De játszma van, az holtbiztos, méghozzá a Battle Royale-nál is rosszabb játszma, pedig ott aztán tényleg csak menekülni kellett volna! Agyvérzésig szeretni valakit, erről lenne szó. Leginkább az a legbensőbb, legmélyebb vágya az embereknek, hogy mindenkit kiszerethessenek a világból. Mindenkit magukba szerettessenek, hogy aztán jól megehessék őket. Szabályos etetés zajlik, sőt könyörgés: inkább egyél meg! Minden kétely, minden erőszakos ellentmondás valahol megteremt egy megértést. A mérleg nem billeg, áll. Sosem céltalanul. A Szaturnusz és a Jupiter még a felszínen legrosszabb emberek lelke mélyén is híven teszik dolgukat, az ember részéről pedig jól megérdemelten kapja kézbe a lehetőség csákányát, és kapja szeme elé aztán a kőbányát, vagy a homokbuckát, vagy épp a méhkaptárat; csakis amit a jó öreg szükség iránti hűség elve megkíván. Az értetlenséggel, és helyesbítve, de mellérendelve is, az éretlenséggel szemben pedig igazán örömtelin ügyködnek ezek az erők mindig. Haszonlesők! Célorientáltak; csak a cél az út.
Egy sártengerből örökké viharos, zivataros időben nehéz kikecmeregni, de még jó, hogy az ember halhatatlan.
*szabad átfordítás – forrás ismeretlen
201210030734/042220/36/44