Bejárati Égbolt és hozzá vezető (k)(i)útjai
(beszámoló, s egyben ajánló Hajós Eszter kötetéről)
„ha egy-két fa született,
hetekig ünnepeltek.”
S ültünk a Gólyában a repülő szőnyegek alatt és valami történt. Igen, végre beszélni kezdtek az emberek, s csapdostak a darvak, s beszélni egy olyan dologról, ami absztrakt, akár a víz, megfoghatatlannak tűnő, de mégis. Élő.
S szólt énekhangon a szerző, gyönyörű harmóniákba elegyedve ketted magával, s szólt hegedűjével tűhullámokon a fiú, mialatt mesélt ő, teljesen felborítva vele az addigi érzékelését ezeknek a szöveghullámoknak, minden örömét-kínját most más tükörben, száz fülben, s valóban, megváltozott valami. Keletkeztünk, s mesék keltek. Legendák. Babonák. De mely időből is nézem. Térjünk vissza. Hogy kik is voltak hősei e kellemes atmoszférának?
A közönség mellett (merthogy ez a rendkívül élménydús est interaktív volt) Galló Gergely konferanszié, Bánki Éva és Géher István László szakértelmek által kezdeményezett beszélgetést hallgathattuk erről a tömör, sokat ígérő kötetről.
Lássuk hát nézőpontjaikat.
Különlegesnek mondható prózakötetről beszélünk, már, ha csak a terjedelmét nézzük is, de hogy tér- és időbeli multiplikációval kell szembesülnünk a mellékelt jegyzékeket ajándékba kapván, jócskán többszörösítve ezáltal a tömeget, s az információt, s hát akkor kezdjünk vele, valamit, ezt-azt… talán egy élet kell majd külön-ben.
Hajós Eszter – Prágai-díjas új belépőnk az irodalom birodalmába – szövegei rengetegféle rendből és káoszból együttesen megközelíthetők. Ha elé állunk, egy hatalmas, s végtelenségig tartó és azóta is, folytonosan burjánzó szövegerdőt látunk. Merjünk hát belépni, kezdjük mondjuk ezen az ösvényen…
A nyelvvel való birkózás; a létezés szemén keresztül nézni a prózát – veti fel Géher Tanár úr, s eközben Weöres Sándorra gondol, hiszen benne is ott rejlik az ego nélküli tudattalan gomolygás. A tudattalan gomolygás, ami a nyelv szolgálatában tevékenykedik, mely által a tudattalan tartalmak a szöveg építőivé válhatnak, akár csak T. S. Eliot-nál…
Ezzel közelítünk, s már itt is vagyunk, a gyermek motívumánál, a gyermek tudatalatti szabadságánál – a gyermekkori tapasztalatoknál vagy éppen a felnőttkori gyermek-tapasztalatoknál, ahogy közbeveti a szerző maga. Leginkább ezen archetipikus elem volna dominanciát élvező fokalizátor a szövegek tereiben, közegeiben, de mégis miféle motívumrendszer, vagy inkább logikai rendszer az, ami a kötetet építi? Kapunk itt mérhetőségre alapozható információkat, társítjuk Beckett-et, Bach-ot is, a francia újregényt s novellisztikát. Irány akad bőven.
Gondoljuk el, milyen a térbeliség hatalmánál, a struktúránál fogva közelíteni valakihez, vagy éppen valakinek az elvesztéséhez. Boncolgatva a felolvasott szövegeket, jutottunk mélyre-magasra, de jobbára azt próbáltuk kitalálni, mi is ez valójában? Ez a nyelv? Ez a megformálási kénykedv, ez az alkotási mód, vagy inkább rend.
A szövegek dúskálnak a ritmikusságban; a permutációs szerkezetek által kiváltott ismétléses technika és motivikusság erős jellemzője, mégis egyedi attribútuma minden egyes szövegnek, külön-külön, s összességében is.
Bánki Éva szerint ez voltaképp egy gyermeki, vagy inkább gyerekes ismétlésrendszer, primitív, de nem intellektuális: nem komoly ismétlésrendszer egészében véve a rímszerkezet írás – állítja. De mégis, feltételezhetjük, komoly nyelvi érzékenység áll az effajta alkotásmód mögött, akár akusztikus, akár szemiotikus jellegű, mégis egy nagyon nyitott, s egyben koncentrált tudatos alkotási folyamat eredménye. De, ha már gyermekség.
A kötetet tragikus és abszurd tartalmak orientálják egészen végig. A bemutató estjén elhangzott novellák és a hegedű keserérdes játéka kíséri gondolatfolyamainkat. Eljutunk az emlékekhez, a megfosztottság motívumaihoz, s Klee festményei nyomán valami furcsa képi világ is megjelenik immár szemünk előtt.
Valamiért a matematikai terminusok sajátosan megmaradnak – szókombinatorika, kerül elő egy gondolatból. De semmi bizonyosságot nem kaphatunk ebből a beszámolóból, hacsak kezünkbe nem vesszük Hajós Eszter kötetét, s megláthatjuk, miféle immanens és inverz médiumokkal dolgozik a szerző, kezdve az érzelmi adatcserékkel, a térrel mint fenomenológiai jelenséggel, mint az érzelmek manifesztációjával, gondolatok lakóhelyeivel, vagy akár az időtér-blokkokkal, vagy disztópikus helyekkel, de sokkal inkább foucault-i heterotópiákkal* (vegyük csak a sarkokat, gödröket, a fákat, a dobozokat, a szekrényeket, cipőket…), vagy az éggel, a levegővel, a kommunikációs fészekrakó-mechanizmusokkal és rendszerekkel, teóriákkal. Mindezen szimbolikus fenomének, tudataspektusok, vagy sokkal inkább -spektrumok aktív-passzív, de nyomatékos strukturális és alkotó-elemei Hajós Eszter könyvének.
De haladjunk hát az est gondolatmenetében – ritmika és kombinatorika –, tényszerűen a zenénél lyukadunk ki, s időzünk el rajta, hiszen a szerző minden egyes alkotása egy zenei mögöttes tartományt tud magáénak (magánének). Ezen épül, s gyarapszik minden alkotás. Megtudtuk, van, volt, ahol történt zenecsere, mert a szöveg épp nem működött alatta-felette, de többnyire mivégre egy adott szöveg elkészült, megszületett, az a hozzátartozó zene szegődött a címzés társának, alattvalójának, mely alatt befejeződött, vagy nagy része létrejött.
Ha a hangulat, az ismétlődő ritmus és dinamika adja a szöveg motivikusságát, vajon milyen elképzeléssel kellene megközelítenünk ezen szövegeket? Gesamtkunstwerk – hangzik el, s jogosan. Sajátos jelenlétbeli-megnyilatkozottság és téridő-kontinuum minden egyes szöveg, bevonva a zenei hátteret mint úgyszintén értelmezői mezőt, és így tovább. Rengeteg az interpretációs lehetőség, de mégis semennyi! A szöveget magát mint művet, művészetet is egyaránt észleljük, hiszen szerzőnk nyomatékosan a művészi szabadság s egyben a tudatszabadság hiperérzékeny szülötte s érzékeltetője.
A kilenc ciklus szövegei többféle sorrendbe állíthatók, köszönhetően a könyv végén szereplő jegyzethalomnak. Megannyi perspektívából közelíthetjük meg az önmagukban is helytálló novellákat, ciklusokat, tér, idő, téma szerint, külön s egészként, így rakva, úgy téve, erre haladva, arra menve, et cetera. Valódi művészi permutációs jelenséggel állunk tehát szemben, mely sok érdekességet tartogat számunkra.
Ez a fajta teljességmánia hívja fel figyelmünket a párhuzamra a francia újregény lelassított fenomenológiai megszállottságával, mely Eszter szövegeiben mind írásában, mind olvasásban egyfajta hímzésként, keresztöltögetésként tárulkozik fel – feszegetik tanáraink. Egy szál, szinte már-már rizómaként (csakhogy a franciáknál és a fenomenológiai megközelítésnél maradjunk) él és bújik, s tűnik, el és fel, itt, majd ott… mindennel összefüggésben, vagy csak úgy magában, mégis egy egészként, az egész jelenlétben…
Innen emelkedhetünk igazán azokra a szintekre is, ahol a szerző már túl is lép saját mezején, s metanarratív szövegek keletkeznek tolla alatt. A hetedik ciklus sajátossága ez – hívja fel rá Géher István a figyelmet –, mely előtt semmi jel nem utal ilyesmi létére… A vezérfonalak áthatották a szerkesztés mikéntjét is, de a szövegek végül egymást birkózták le, s a nagy küzdelemből született rend végül általuk lett véglegessé – meséli nekünk a szerző.
S, hogyan válnak e szövegek élővé, élő lénnyé? Minden szöveg alján ott lapul egy dátum, évre, napra, órára, percre, másodpercre pontosan. Ezáltal hogyan is ne következtethetnénk valódi szövegszületésre, igazi karakterisztikumokra, egyéni individuumokra. Így válnak belső hitelességüket fenntartó, különálló állatocskákká – nevezi el Bánki Éva –, különös, sajátos szervezőelvű organizmusokká, s ez marad végül a szövegekbe kényszerített titokzatosság egyik tényezője. Saját sorsúttal, horoszkóppal, teljes, egész élettel rendelkező organikus művek. Ezek a dátumok teszik végül statikussá a novellákat, határozzák meg állóképességüket, s egyediségüket, autonómiájukat. Így válnak saját jelenükben önnön lenyomataikká.
Eszter könyvét érdemes perspektivikusságában is megvizsgálni. A szövegek mikro- és makrotereiben történő ugrálgatás lehetővé tesz egy olyasfajta objektív szemléletmódot, mely koan-szerű paradoxitásban engedi megfigyelni a központokat és perifériákat együttesen, a létezőt és nem-létezőt az együttvalóban, adva ezzel valamiféle abszurd egzisztenciális megközelítésnek is helyet, új értelmezői nézőpontot. Mivel nem igazán történetek ezek. Nem találunk benne a megszokotthoz közelítő történetiséget, epizodikusságot, nem tekinthetjük igazi prózának, hiszen nyelvezete többnyire poétikus (kivételek persze akadnak, olykor akár a vulgaritás szintjére is el-elvonul a szövegnyelv) s nem konkretizálhatjuk egyik novellát sem, semmilyen módon ilyesfajta, szakszerűtlenül megfogalmazott „életjelenet-kiragadásnak”. Talán sokkal inkább beszélhetünk fenomenológiai megvalósulásról; valóságos tudati, érzelmi és egyéb szenzuális jelen-ségekről, melyekben a szöveg tárgya összetett, komplex szimbólumként, tárgyi, térbeli vagy időbeli manifesztációként, a szöveg pedig mint fenomén s egyben médium kel életre.
A sokszor erősen meditatív jellegű írások, az indulat, a düh, a kényszerérzetek, az érzelemhullámok, az elakadás, a továbblépés, az együttélés, a megfosztottság, az odatartozás, a nyitottság, a zártság, a hiányok, de még sok-sok más, furcsa, teljesen külön- mégis együttálló, különös nyelven definiált érzelem és értelem szenvedélyes kataklizmája mellett a könyv a profetikus megnyilatkozás lehetőségeit is magában hordozza, nem mellesleg a szerzőtől korán sem távol álló abszurd humor fel-felvillanásaival. Az egyhangúság, monotónia szerkezetei, a zsúfoltság, a maximális kitelítettség eklektikája, a permutációs szerkezetek s rendszerek magával ragadó varázslatossága, s émelyítő szuggesztiója mellett nemcsak a kárhozat, de az üdvözülés hídjai is mind átjárhatóak e novelláskötetben.
Bánki Éva szavaival élve, ezen alt hangon búgó kötet, melynek orkesztrájában változatos nyelvi megnyilvánulási formákban kapnak főszerepet emberi, főként személytelen lények, állati és természeti élő- és lényvilághoz, illetve tárgyi világhoz köthető hangok és hangegyüttesek, sok fület kíván megérinteni, de hogy értelmet, értelmezést egyáltalában megenged-e, az múljon a kedves olvasón. Hatásban mindenesetre nem lesz hiány.
Kellemes olvasást kívánunk!
Megjelent, Napkút Kiadó, Budapest, 2017.
Kötetbemutató: Gólya, Budapest, 2017.10.10.
Borítókép: Paul Klee ~ Tanz des trauernden Kindes II.
További illusztráció: Horváth Csilla képei – Galéria.
További képek: Bodor Viktória képei – Galéria.
~° ~
Ajánlott olvasmányok a kötethez:
Gaston BACHELARD, A tér poétikája, Bp., Kijárat, 2002.
Bagi Zsolt – Újbarokk – http://aszem.info/2017/08/bagi-zsolt-ujbarokk/
*l. Michel FOUCAULT, Eltérő terek = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin Betűk, 2000, 147—155.
Gilles DELEUZE – Felix GUATTARI, Rizóma = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, Bp., Osiris, 2002, 70—86.