„Azt mondják, annak a nemzetnek, amelynek nincs barátja a földön, van az égben. A realisták földrajzi adottságunknak tulajdonítják e kiváltságunkat. Mit mondhat erre egy író? Hozzászól. A fiatalok hangosabban, az öregek halkabban. Én pedig annak a híve vagyok, hogy ne az írók és a történészek mondják el a történelmünket, hanem azok, akik túlélték. Amint kimondja az ember, máris tudhatja, hogy ebből vita lesz, mert a túlélőknek általában nem osztanak lapot a nagy játszmában. Az ő lapjuk az volt, hogy részt vettek benne fizikailag. Elmesélhetik az unokájuknak és a barátaiknak, ők se hallgatják azonban szívesen, mert mindig ugyanazt a történetet hallják – századszor.

(…)

Valamennyi történet közül az a legbonyolultabb, ami az utcán történet, ami az emberekben játszódott le. Erről akartam könyvet írni, bár tudom, ha így közelítjük a történelmet, soha nem érünk a végére. Minden szemtanú gyengíti a történelmi tanulságokat, bármilyen művészien fogalmazzák is meg azokat. A dokumentum-irodalom a kételkedők műfaja: nem könnyű olvasmány, mert egész értékrendünket mozgósítja, továbbá állandóan figyelmeztet rá, mennyi mindenre nem gondoltunk még ennyi év után sem. Számos visszaemlékezés részletesen feltárja, mi történet a hadvezetésben. Én most arról szeretnék beszélni, hogy mi történt a kiskatonával az utcasarkon, akinek puskát nyomtak a kezébe, de lőszert nem kapott hozzá, miközben elölről és hátulról is lőttek.

(…)

Kit is érdekel ez ma már? Az utókor soha nem hálás azoknak, akik harcoltak. Mire végre leírják, hogy mi történt, az embereket elsősorban az események érdeklik, és mindenki megpróbálja kitalálni, mennyi igaz abból, amit elé tettek, most egy másik változatban, mint ahogy eddig leírták, ahogy eddig beszéltek róla. Egyébként ritkábban írják le az igazságot, mint ahányszor elmondják: a krónikás gyakran több változatban hallja ugyanazt a történetet – feltéve ha veszi a fáradságot, hogy több embert is megkérdez ugyanarról –, és általában azt írja le, amelyik a leghihetőbb. Nagy hiba. Egy épület két sarkában egészen másképp élheti meg a két ember ugyanazt az eseményt. A gyakorlattól eltérően néha két változatban is leírtam hát azt, amit hallottam, mert úgy gondolom, semmit nincs jogom elhallgatni abból, amit elmondtak nekem. Nem biztos, hogy én vagyok az okosabb pusztán azért, mert nem voltam ott.

(…)

Sokan „védik” most a forradalmat, és ezért elhallgatnak hitvány dolgokat, amelyek pedig megtörténtek. Hőst próbálnak faragni abból is, aki nem volt az. Szerencsére minél hosszabb egy beszélgetés, annál kevesebb hős marad a végén, legtöbben a mai napig vívódnak azon, helyesen cselekedtek-e, hiszen a döntéshez szükséges információk töredékével sem rendelkeztek.”

Viharjelzés, Bp., Napkút, 2014 (1989).

 

„Akkoriban egy kazánházban laktam, amit az ágyammal, egy rossz magnóval és egy horpadt teafőző edénnyel rendeztem be. Azt hiszem, ezek a kellékek többet segítettek a munkában, mint az összes bölcsesség, amit huszonöt éves koromig összegyűjtöttem magamnak. Úgy éreztem, hogy minden, amit én tanácsolhatok nekik, ami az én életemben segített, az ő világukban egyszerűen nevetséges. Még közhelynek sem elfogadható.

Bizonyos megértéssel hallgattak. Ugyan mit várhat az ember attól, aki úgy nőtt fel, mint a Szűz Mária tulipánja? Végül besoroltak a nulla és a mínusz egy közé mint magnószalaggyűjtőt. Végül is mindenki gyűjt valamit, és akad ennél rosszabb is. Amúgy ártalmatlan pasas. De miért nem gyűjt üres szalagokat?

Kikérdeztek. Elmondtam a legrészletesebb önéletrajzomat. Bemutattam őket apámnak, a testvéreimnek és a rokonaimnak. Ennek az lett az eredménye, hogy okosabbnak látszott, ha elköltözöm a kazánházból. Egzisztenciám romlását ők is érezték. Kezdtünk egyívásúak lenni, és akkor végre elkezdtünk volna beszélgetni. Ha tudtuk volna, hol kezdjünk hozzá. Túl sokat kellett elmesélniök ahhoz, hogy legalább hézagosan elképzelhető legyen az egész egy kívülálló számára. Mire ők belejöttek, én zavarodtam össze, ugyanis közben elmentem velük mindenhová, ahol megtűrtek maguk mellett. Megnéztem a pókhálós pincét, ahol laktak, és szégyellni kezdtem magam, hogy nekem egy világos kazánházam van. Még valameddig.

Nem tudom, érezte-e már azt a kedves Olvasó, hogy az égvilágon soha senkinek nem volt és nem is lesz rá szüksége? Rajtuk keresztül ismertem meg ezt az életérzést, és igen gyorsan leszoktatott az okoskodásról. Így aztán, amikor leírtam a tapasztalataimat, maradtam a puszta tényeknél. Ma azt mondom, hála istennek. Ez volt az egyetlen okos dolog, ami akkor eszembe jutott. Tíz évvel később, amikor ismét leültünk beszélgetni, már voltak tapasztalataim. Igaz, hogy semmi hasznukat nem vettem. Egy kicsit megváltozott közben a világ.

Egy tévedésemről szeretnék még beszámolni, pontosabban arról, ahogy a könyv a szereplőire hatott. És amit nem vártam. Ha soha nem kapsz levelet, írj magadnak. Ha nem beszélnek veled, beszélgess önmagaddal. Ez nem őrültség, hanem ér valamit. Nem is keveset. De ezt sem a könyvemből, hanem tőlük tanultam meg.”

Sírig tartsd a pofád I-II., Bp., Magvető, 1983., 2., bőv. kiad.

 

„Már több hónapja elhatároztam, hogy befejezem a munkát. Ennek ugyan semmi nyoma. Másfél évig bárhová mentem, magammal vittem a magnómat. Most nem viszem sehová, de rajtakaptam magam, néhány kazettát mindig úgy hagyok, hogy megtalálja a feleségem, ha hazatelefonálok.

Eredetileg felnőtteknek szántam ezt a könyvet, abban a reményben, hogy talán elmond valamit arról a világról, amelyről keveset tudnak. Ma inkább azoknak ajánlom, akikről szól: ők sem ismerik egymást. Egységekre, klikkekre, szubkulturális csoportokra bomlott ez a nemzedék. Mintha visszafelé folyna egy folyó: patakokra, csermelyekre, erekre és vízcseppekre szakadt.

Egyikünknek sem nehéz megtalálni szerepét e történetben. Beszélgetünk róla eleget. Kevés nemzedékről írtak és vitatkoztak annyit, mint a hetvenes évek ifjúságáról. Talán nem jól vitatkoztunk. Aki ma kapcsolódik e folyamatba, szeretné megérteni, mi történt, netán tenni akar valamit, többszörösen elrontott helyzettel találja szemben magát. Kommunikációs zárlat van a nemzedékek között. Hatalmas lakat lóg azon az ajtón, amelyen be szeretnénk menni, a kulcs pedig elveszett. Két megoldás kínálkozik: vagy tolvajkulcsot keresünk, vagy leverjük a lakatot. Nekem egy harmadik megoldás lenne szimpatikus, nevezetesen az, hogy előbb kedvet csináljunk az ajtó túlsó oldalán lakóknak a látogatásunkhoz. Hogy ne erkölcsi adószedőket, hanem barátokat várjanak. A bezárt ajtó csak akkor fenyegető és megalázó, ha idegeneket választ el egymástól, a barátok nevetnek rajta. Ha nem tudunk beszélgetni, majd dadogunk. De ne menjünk oda senkinek a nevében. A magunk nevében menjünk, azért, mert személy szerint mi szeretnénk tenni valamit a patthelyzet feloldásáért.

Ilyenformán legjobb lenne elölről kezdeni mindent, színre lépésétől átgondolni e nemzedék útját. Kezdhetnénk például azzal az örökséggel, amely az előző nemzedék hagyatéka, és amely valószínűleg gyengítette utódainak biztonságérzését, ahelyett, hogy megerősítette volna. A hetvenes évek ifjúsága annyit tud rólunk, amennyit leírtak. Mintha már meghaltunk volna. Mumifikálva vagyunk. Süt a nap, az ember az árnyékát keresi, és nincs.

Mindenekelőtt azt szerettem volna tudni, hogy vélekednek a fiatalok a saját nemzedékükről. helyzetükről és lehetőségeikről. Nagyon kemény véleményeket hallottam. Keserűség, magára hagyatottság és minimális küzdőszellem – ez maradt bennem leghatározottabban a beszélgetések hangulatából. örülnék neki, ha tévednék – annak még jobban, ha sokkal többen elmondanák véleményüket e kérdésekről.

Másik tervem az volt, hogy viszonylag áttekinthető képet alakítsak ki magamnak a szubkulturális csoportokról vagy rétegekről, ahogy ők nevezik. Nyolc csoportról hallottam: a valódi csövesek, hobók, intellektuel csövesek és hippik képezik a csövesek táborát; a digók és popperek a diszkó közönségét; a punkok az új irányzat követői; végül aki egyik csoporthoz sem tartozik, az arany középutas. Voltaképp egy kilencedik réteg is van, amely a csoportok között vándorol, és ruhájával együtt váltogatja a szerepét: ők a vasárnapi csövesek, szalonpunkok és így tovább.

Itt mindenkinek neve van. Örültem a pontos útbaigazításnak, amit munkám elején kaptam egy el nem kötelezett kislánytól, és elhatároztam, hogy élménybeszámolót írok az utazásomról. Az első benyomásom az volt, mintha nem jól állnának az útjelző táblák. Aztán rájöttem, hogy az egész felosztás használhatatlan. Nincsenek valódi csoportok. Nincsenek valódi célok. Az egyenruhák különböznek csupán. Mintha álcahálókról akartam volna térképet rajzolni. valójában mindenki a helyét keresi, és nagyon kevesen vélik úgy, hogy meg is találták. Sokan tudomást sem vesznek a csoportokról, és megalázónak tartják, ha e különös színjáték szereplőinek tekintik őket. Valamelyik beszélgetőpartnerem még azt is kikérte magának, hogy a nemzedékéhez soroltam: Nem tehetek róla, hogy tizennyolc éves vagyok, mondta.”

Elhagyott a közérzetem, Bp., Magvető, 1986.

 

 

 

(Illusztráció: a Kis Esőisten – készítette Csörsz István)