Innen már látszott az a csapás, amelyen vadászni jártak a Többiek a hegy másik oldalára, ahol egy lándzsahegy alakú kék víz volt, feljebb erdő, ameddig csak láttak. A vörös törésvonal mentén nyílt a barlang, két bejárattal. Belül a vackokat ebbe a vörös anyagba fúrták. Csontok és szerszámok hevertek a földön, középen pedig, ahol a legmagasabb volt a barlang, egy kört találtak kirakva kőből, a belsejében kavicsokkal.
Fekete és fehér kavicsok voltak egymás mellett, olyan sok, hogy nem tudták megszámolni. San ötig tudott számolni, Lo kettőig.
De jobban is érdekelte őket a szanaszét heverő egyéb holmi. Sok agancsot találtak, egyik részük megtisztítva, a többi úgy, ahogy hazahozták, és ebből látszott, hogy jól vadásztak. A legtöbb csont kétéves lehetett, szerencsés évük volt ez. Az utolsó már nem volt ilyen a szerencsés, ezt mondták a csontok.
A barlang előtt is találtak szerszámokat; San egy hegyes csontot, amelynek még tokja is volt, rajta szíjdarab. Forgatta, nézegette, ilyet még nem látott. Vajon mire használták? – töprengett. A derekára kötötte, és tetszett neki.
Lo egy halom követ talált, és köztük egy nagyon érdekeset, amely csaknem olyan volt, akár egy dárdahegy. Ha megpöccintette a körmével, furcsa hangot adott. Ez tehát egy beszélő kő volt. Megszagolta, és mintha Otu szagát érezte volna. Sannak ugyanez volt a véleménye.
Nem találtak vérnyomokat, pedig többször is átvizsgálták a környéket. Meggörnyedve, óvatosan lépkedtek, és egymáshoz is halkan szóltak, mint aki rossz szándékkal jár valahol. Mert akik itt laktak, elmentek már, és nem volt, aki elmesélje, mi történt. Amikor pedig nincs, aki elmesélje, az olyan, mint a titok, és jó titok nincs.

Hara némán hallgatta a beszámolójukat. Megmutatták, hogy mentek be a barlang egyik bejáratán, és hogy jöttek ki a másikon. Lerajzolták a kőrakást, amit a barlangban találtak.
– Annyian voltak – mondta Hara, és ez biztosan így volt, mert erre még Mos tanította őket. Fekete kavics a vadász, fehér a nőstény.
De nem tudták megmondani, hány volt.
Lo megmutatta azt a követ, amit elhozott, San pedig az agancsot, amelynek tokja volt. Hara megszagolta mind a kettőt, de nem érzett semmit, mire Oro kivette a kezéből.
– Otu! – mondta. – Nem Otu! – ezt a csontra mondta.

Amint Mete elaludt, Csonkaujjú hátralopakodott az új vackához, ahol kellemesen büdös volt. A kecskebőrt is magával vitte. Mete szeme csukva volt, tehát nem látta, és Csonkaujjú úgy gondolta, ha felébred, elfelejti, hol volt a bőr. Amíg eligazította, megjelent előtte a kecske képe. Ránézett, és bólintott, közben megrezdült a szakálla: ez a szakáll volt Csonkaujjú legnagyobb vágya. Egész nap húzkodta a szőrt az állán, mert úgy gondolta, gyorsabban nő, és amikor elég nagy lesz, kimegy majd a barlang elé, és mindenkinek tetszeni fog.
Álmodozva lehunyta a szemét, lábát felhúzta, akár egy béka. Mete mindig rávágott ilyenkor, ezért nem szeretett mellette aludni.

San ismét megszagolta és betakarta a farkasbőrrel a beszélő követ. Kemény kő, mormogta. Kemény kő vagy. Lassan leereszkedett a szemhéja, de úgy is látta, hogy mindenki a vackán van. Mete mozdulatlan volt, akár a kő, Lo orra bukva hevert, mint aki futás közben vágódott el, Csonkaujjú pedig felhúzta a lábát álmában, akár egy béka. Egyik talpán pók mászott. Néha megrándult a lába ujja, de nem ébredt fel, mert ha aludt, felverni se lehetett.
Azt álmodta, hogy valami mozdult a bokorban, egy nagy állat, a melegét is érezte. Körülnézett, de egyedül volt. Nem volt ott Otu, és nem volt ott Kim sem. Ó, gondolta, hol vagytok?
Valami surranást hallott amint egy meleg test furakodott mellé. Kia szagát érezte. Úgy figyelte a mocorgását, hogy nem is figyelte. Kia, gondolta.

Kia pedig azt álmodta, hogy gyereke született. Medvebőrön feküdt és egyszer csak kipottyant belőle a kölyök. Megnézte, megnyalogatta, és látta, hogy jön a másik. Fájdalmat érzett, de nem az ágyékában, hanem a nyakában. Odanyúlt, és egy csontot talált. Hé, gondolta, miközben egymásután potyogtak ki belőle a kölykök. Egymásra másztak, egymást lökdösték, a talpával terelte össze őket, hogy le ne essenek a vackáról. Ennyi kölyök, Mos meg lesz lepve. Mindjárt, gondolta, és még szorosabbra fonta karját San nyaka körül. Közben lenyalta a kölyköket, egyiket a másik után, a karjukat, a fülüket, érezte az édes kicsi szagot, a finom bőrüket, a fiúkét és a lányokét, de mindegyikből nagyon sok volt, alig fértek el. San türelmesen viselte, és annyira hálás volt ezért, hogy megnyalta őt is. Az egyik kölyök íze éppen ilyen volt, csak a szőre puhább, érezte nyelvével a kis csontját, ahogy mozgott, figyelte az oldalát, amint emelkedett és süllyedt, ahogy megtalálta a Mana, ezt a kölyköt már kiválasztotta magának. Om lesz a neve, San lánya-kölyke, olyan hosszú haja nő majd, mint Kiának. Szőre, mint a mókusé, és jó szaga lesz, amire minden hím felkapja az orrát, aztán pedig kölyke születik, és szoptatja, annyi teje lesz, hogy másoknak is jut belőle. Így mennek tovább a dolgok, amíg csak mehetnek, rengeteg hús van, fortyog a velő, csak a tüzet kell táplálni, és mindenki eszik, amennyi bele fér, hogy erős legyen, és feljön a Nap, végigsimítja melegével a hegyet, a kövek örülnek és örülnek a virágok is, mert tudják, hogy ma nőni fognak.

Csonkaujjú egy fán ült álmában, és vijjogott, akár az ölyv. Pikkelyes volt a lába, a végén karmokkal. Jól van, gondolta, kapaszkodni ez a jó. És kapaszkodott.
A fát a szél himbálta, és vele együtt őt is. Akkor látta, hogy szárnya nőtt, nagy, fekete tollakkal. Suhintott velük, és már repült is.

Oro azt álmodta, hogy tigris, a cserjésben gázol, a mancsával félresöpör mindent, kövek repülnek szét, hallani a morajlásukat, mindegyiknek más hangja van, egyik éles, a másik tompa, a kisebbek csörögnek, de mind azt mondja, hogy itt van Oro, aki a hegyet is szétrombolja, ekkora tigrist még senki se látott. Kirázza a medvét a lyukból, a medve bőg, vicsorog, érezni a leheletét. Most megölsz, ugye? – kérdi. Meg – mondja ő –, megöllek, medve!
És átharapja a torkát. Érzi a vér ízét, a melegét. Kéjesen fordult egyet álmában, valamit lelökött a vackáról, félálomban odanyúlt, és érezte, hogy a varázsszere.

És mintha ez mind megtörtént volna, kövek morajlását hallotta, mintha egy folyó változott volna kővé, és minden mozgott. Amíg legurult a vackáról, a medvebőr után kapott. Egy kő zuhant a tűzbe, és a felcsapó szikrák fényénél látta, hogy Hara a kijárat felé rohan. A domboldalon egy óriási sziklatömb gurult lassan a tó felé, magával sodorva más köveket, és letarolva a cserjét, amíg a vízbe zuhant. A morajtól nem hallotta a csobbanást, csak a felverődő vízport látta, amely hófehér volt a holdfényben.
Mindenki a kijárathoz rohant, kivéve Csonkaujjút, aki még mindig a hátán feküdt, lábát felhúzva, és amikor ismét megmozdult a föld, szájába vette az egyik lábujját, és szopni kezdte. Látta, hogy egy nagy kő hever a tűzben, Oro pedig eltűnt: vackán, a bőr szélén valami fénylett. Oro fekete köve volt, amit a nyakában hordott egy kis zacskóban, és amit ő mindig annyira kívánt. Gyorsan a szájába dugta.
Eltűnt az ő vackának a helye is, a két lapos kő. Csonkaujjú kuncogott, mert ezután már senki nem mondhatta, hogy menjen vissza Mete mellé, tehát maradhat hátul, a büdösben, háborítatlanul.

 

 

Megjelent: Napkút, 2016

(Illusztráció: 20min)

Végre a közeli hegylábon, amely széles ívben hajlott a folyó felé, Hara meglátta a többieket, amint libasorban mozogtak lefelé, megrakva nagy csomagokkal. Felmentek a hegyre, most pedig lefelé jöttek, mert így akarta Ko. Elmennek, és ezzel örökre elszakad egymástól a horda két része. Lehet, hogy egy másik hegy van a hegy mögött, lehet, hogy az erdő, ahol nincsenek barlangok, csak ragadozók, kígyók és tigrisek, a tigris pedig legyőzhetetlen. Hara közelről látott egyet gyerekkorában, amely az öregségtől hullott el. Még nem szaggatták szét a dögevők.

A horda úton volt, hogy új helyet keressen magának. Sokan voltak, több mint négyszer öten, nőstények és kölykök, köztük Hara. Szim vezette a népet, Hara nemzetségét, amely Nau-nak nevezte magát.

Amint meglátták a tigrist, eldobálták a holmijukat és elrohantak a fák közé, míg a többiek reszketve összebújtak, mert a tigris az erdő királya volt, és azt gondolták, csak alszik. Végül egy Mon nevű vadász odamerészkedett hozzá, és Tau követte őt a dárdájával: ő volt Hara apja.

Olyan hatalmas agyara volt a tigrisnek, hogy még egy kővel se tudták kiverni. Tau két körmöt kapott a zsákmányból, a többit Mon, de egyikük se használhatta sokáig, mert mindkettőjüket megölte egy másik tigris még aznap éjjel. Tau azonnal meghalt, Mon kibírta napkeltéig. A hátán, a vállán és a nyakán sebesült meg. Szim táncolt körülötte, amíg a nőstények a sebeket nyalogatták. A nép reszketve könyörgött a tigrisnek, felejtse el, mi történt, ők csak szemtanúi voltak a történteknek, de senki nem értett egyet a vadászokkal.

Hara anyja, Ahan nem élt már amikor ez történt, így nem tudta, ő hogy vélekedett volna a történtekről, de valószínűleg ugyanúgy, mint a többiek.

Letették a körmöket a halottak és a tigris mellé, és eltűntek a helyszínről. Szim figyelmeztette a népet, hogy nem szabad visszanézni. Egyedül Hara törte meg a szabályt, mert kölyök volt, és gyötörte a kíváncsiság. És két nap múlva elveszett.

Ez úgy történt, hogy egy gyíkot üldözött a bokrok között, amit Lanának szánt, aki az első nevelőanyja volt, habár egy saját kölyke is volt, ami elég gondot okozott neki. Gyengén táplálta Harát, ezért is lett olyan hitvány felépítésű.

A gyík megállt és elindult ismét, mintha csak játszott volna vele, és amíg üldözte, eltévedt az erdőben. Mindenütt fák álltak, a fákon madarak és majmok játszottak.

– Segítsetek! – könyörgött a majmoknak, de még arra se méltatták, hogy egy diót dobjanak neki. Így történt, hogy Hara megutálta a majmokat.

Tudta, hogy Lana nem fogja keresni, ahogy a saját kölykét kereste volna, és valóban így történt, két napig barangolt az erdőben egyedül. Ennivalót még talált, mert nyár közepe volt, és éppen beérett a wa, de hogy elkerülte a ragadozókat, csak a szerencséjének köszönhette. Mos botlott belé egy fa tövében. Letört egy ágacskát a fa ágából, és ebből faragott később egy darabot, ami Hara varázsszere lett. Vörös fa volt, amilyent még soha nem látott. Nincs is talán, gondolta. Mos vette magához, és Hara nagyon szorosan kötődött hozzá. Ő lett a második nevelőanyja, egy idegen törzsben.

Akik ismerték ezt a történetet, mind meghaltak már, Hara pedig soha nem mesélt róla senkinek. Úgy gondolták, Mos kölyke, mert ő gondozta és tanította, hogy kell kikészíteni a bőröket, feldarabolni a zsákmányt, melyik részét kell félredobni, hogy kell tüzet gyújtani és megmelegíteni a követ, amire a húst tették.

Ezek mind női dolgok voltak, így Hara a nőstények között nőtt fel. A hím kölykök már régen a hajítókövekkel és fegyverekkel játszottak, ő még mindig Mos körül lődörgött.

Egy napon odajött hozzá Kim, akinek az anyja valószínűleg ugyanaz volt, mint Otu anyja. Kim vicsorogva oldalba bökte Harát a dárdája nyelével. Egyszer csak ez történt. A vadászok általában csak egy kölyköt vittek magukkal, mert akadályozta őket a mozgásban. Ha találkoztak egy óriás gyíkkal vagy párduccal, mindenki menekült, ahogy tudott. De ezt is meg kellett tanulni a kölyköknek, habár veszélyes volt valóban. Az elmúlt évben két kölyköt veszítettek, mi több, egymás után követő két napon. Egyiket egy kígyó marta meg, habzott a szája és elkékült az arca. Mos dühösen csapkodta a földet egy bőrrel, hogy miért nem hozták el a kígyót is. A kölyök holttestével együtt kellett volna ledobni a szakadékba.

Na kölykét pedig egy hiúz tépte szét, és a vadászok nem is tudták hazavinni az egész testét, mert elragadta a hiúz. A maradékot Mos farkasbőrbe bugyolálta. A holdra emelt arccal üvöltött a szakadék szélén. A hang visszaverődött a szakadékból, a nép hallgatta a halottak válaszát. Mos ledobott a kölyök után néhány hajítókövet és illatos füvet. A fű sokáig lebegett a szakadék felett, amit Mos rossz előjelnek tekintett, és nem engedte, hogy kölyköt vigyenek magukkal a vadászok. Hosszú idő után Hara volt az első.

Nagy szárazság volt, döglött halak lebegtek a tó felszínén, és bűz szállt a parton. Nem tudtak halászni, hiányzott a hús, és ezért indultak a vadászok távolabbra, a hegy felé. Keresztül vágtak a széles mezőn és a ligeten, amely mindig gazdag gyümölcstermést kínált. A száraz gaz édeskés szagát szimatolták, amely barna kis puffancsokat fújt ki a talpuk alól. Megkerültek egy nagy sziklát, amely már az erdő fái között feküdt, amikor kiáltásokat hallottak és megütötte orrukat a majmok szaga. Nőstény és kölyökmajmok csüngtek az ágakon, makogva tépdesték a szőrt a saját mellükön. A tisztáson a hímek rohangáltak körbe, ágakkal verve a földet és a fák törzsét. Makogtak és ugattak, óriási zajt csaptak.

Hara felmászott a szikla tetejére, hogy jobban lássa őket. Visszafelé magával rántott egy követ, és kegyetlenül megütötte a jobb térdét. Nagy csend lett a tisztáson, majd repülni kezdett minden, ami mozdítható volt, fadarabok gyümölcsök és diók. Hara fájdalmat érzett a hátán, elvágódott, de valaki felrántotta a karjánál fogva és elvonszolta.

A folyó kanyarulatánál megálltak inni és megszámolták, mi maradt a felszerelésükből. Egy dárdát és öt hajítókövet vesztettek. Kim karja megsérült, de a többiek is tele voltak horzsolásokkal. Vicsorogva pislogtak Harára, aki a bajt okozta. Hara behúzott fejjel lapított. Amint ismét elindultak, Kim észrevette, hogy lemaradozik és a sor végén sántikál. Morgott valamit és a nyakába vette, habár ekkora kölyköt már nem vittek a vállukon a vadászok.

Fantasztikus látvány volt Kim széles válláról a hullámzó bozót. A folyó kanyarulatánál Kim ledobta Harát, és bekente a sebét iszappal. Hajlott volna rá, hogy átkeljenek, de a többiek iszonyodva bámulták a vizet, azzal az ősi ellenszenvvel, ahogy a ragadozók általában. Egy vízisikló bámult rájuk olyan közelről, hogy látták a keresztet a szemében, amint kiöltötte rájuk a nyelvét. Hara odavágott egy követ, és nem is volt rossz dobás, csak éppen értelmetlen: a sikló csapott egyet a farkával és eltűnt, ők pedig ismét veszítettek egy jó dobókövet. Kim rávicsorgott, és Hara ismét összehúzta magát.

Sűrű erdő vette körül őket, sehol egy ösvény. Kim vezette tovább a vadászokat, neki volt legélesebb szimata. Egyszerre egy ág reccsent a fejük felett és Kim fejére zuhant. Ágak és indák repültek feléjük a fákról. Azt hitték, ismét a majmok támadták meg őket, de nem majmok voltak. A kis csoport szétvágódott a bokrok között, kiáltásokkal hívták egymást és rohantak, ahogy tudtak. Most Hara sem gondolt a vízisiklóra, sem a kövekre, amelyeket elveszített, rohant, amíg belegabalyodott valami indába. Valaki megragadta a hajánál fogva, egy szőrös arcot látott, aztán valaki fejbe vágta, és sötétség borult rá. Villa alakú faágban tért magához egy fa tetején, valami indába gabalyodva. Akkor még nem tudta, hogy ezzel vadásztak a majomevők. Nyilván azért fogták el őt, mert legkisebb volt a vadászok között.

Végigtapogatták a testét, a kis zsákját, amit a derekán viselt, kifordították, megszagolták és közben makogtak és mormogtak, ahogy Oro szokott, amikor mérges volt. Megrángatták a haját: az egyik kölyök kitépett egy csomót és elszaladt vele, míg a többiek a farkát keresték és értetetlenül vizsgálták a lábát, amivel nem tudott fogni.

Az egyik nőstény észrevette, hogy dagadt a térde, megtapogatta és megnyalogatta, mire az összes nőstény odajött, hogy megnyalogassa a térdét. Amikor valami zajt hallottak, az egész falka eltűnt. Hara körülnézett, merre szökhetne el, de látszott, hogy semmi esélye nincs.

Amint visszatértek, észrevette, hogy mindegyiknél van egy indacsomó. Sokan voltak, ötször ötnél is többen. A nőstény egy diót kínált neki, de Hara megrázta a fejét. Inkább szomjas volt, a szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta, ami nagy derültséget keltett a falkában, az ágakat verdesték a lábukkal és makogtak.

A tej édes volt és langyos. Egy kölyök lendült hozzájuk, az anyja mellére tapadt, de közben le nem vette a szemét Haráról. A nőstény vakarózott és ásítozott, közben egy ágat fogott a lábával. Hara megpróbált szabadulni a karjaiból, mire egy hím letépte a zsákját a derekáról, és megpróbálta a saját csípőjére erősíteni.

Közben Hara észrevette, hogy őrszemek ülnek a fákon, és amikor jelt adtak, az egész falka eltűnt. Amikor visszatértek, egy majmot hoztak, összegubancolva az indákkal. Körbeülték és ízekre tépték. Nem volt osztozkodás, mindenki annyit tépett a húsból, amennyit tudott. Valamelyik egy csontot dobott Harának: félrelökte, amiért egyébként senki nem neheztelt rá.

Beesteledett, és Hara azon tűnődött, mit csinálnak most a vadászok. Biztosan megálltak egy szikla mellett, tüzet gyújtottak és szépen sült a hús. A nőstény mellé bújt, a kölyök pedig kettőjük közé furakodott. Hosszú szőrük volt, a kölyöké selymes, és mindkettőjük teste meleg. Félálomban Hara érezte a kölyök mocorgását. Ezek állandóan mocorogtak. Talán aludni is tudnak mászás közben, gondolta. Reggel cuppogásra ébred, amint a kölyök szopott, farkával kapaszkodva az anyja lábába.

A majomevők a fán hagyták őket, ahonnan látni lehetett a lombokat egy nagy tisztásig, ahol néhány majom jelent meg, leugráltak a fákról és a fűben matattak a lehullott dió után. Aztán sötét árnyak jelentek meg a lombok mögött, talán a majomevők, körbevették a tisztást és elkezdődött a harc gallyakkal, kövekkel és indakötegekkel, amelyek repülés közben kibomlottak, és mint a kígyók csapódtak a majmokra, megzavarva őket a mozgásukban, és amíg az indákkal vesződtek, a majomevők fejbe vágtak egyet. A majom visított, a válasz az erdőből jött, de a majomevők közben felkapták a majmot, és már el is tűntek vele. Néhány perc múlva ismét otthon voltak és ezt is széttépték, ugyanúgy, mint a másikat. Valaki megint dobott egy csontot Harának. Már olyan éhes volt, hogy megkóstolta. A hús véres volt és meleg. A fa tövében bűzlő csonthalom emelkedett az eldobált csontokból.

A hústól még szomjasabb lett. A szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta. Végül egy hím lendült hozzájuk, akit még két másik követett, megragadták Harát és végigrángatták az ágakon, onnan tovább a folyó felé. Majd a nyakát törte, és nemhogy segített volna, inkább akadályozta őket a mozgásban, amíg megelégelték, az egyik fejbe vágta egy ággal, és lecipelték a folyóhoz. Amíg ittak, Hara azt csinált, amit akart, nem akadályozták a mozgásban, de igencsak megbámulták, amikor a tenyeréből ivott. Valamelyik megpróbálta utánozni, míg a többiek izgatottak makogva nézték.

Az egyik bokor tövében Hara meglátta a kis zsákját, amit a majom vett el tőle. Nem tudta használni, úgyhogy eldobta. Amíg az elszakadt szíjjal bajlódott, tátott szájjal bámulták. A majom, aki korábban elvette tőle a zsákot, most ismét kitépte a kezéből, de ismét nem tudott mit kezdeni vele. Dühében Harára támadt, aki felkapott egy ágat, hogy védje magát. Ha nem avatkoznak be a többiek, a majom talán agyon is veri. Fogalma sem volt róla, mit akarnak tőle voltaképp. De jól körülnézett, merre lehetne megszökni.

Amint ittak, a falka hazatért. Hara megpróbált a földön maradni és utat törni magának a dzsungelban az indák és ágak között. Ezek fentről nézték, mit csinál. Néhány lépés után egy nagy teknősre lelt, amely a folyó felé mászott. Senki nem segített neki, így egyedül vonszolta a majomevők fészkéig. A teknőc persze behúzta a fejét és a lábait. Hara keresett egy követ meg egy majombordát, és kezdte feltörni a teknőc páncélját. Addigra már az egész falka körülötte volt, izgatottan makogtak és bámulták. Nyilván sosem ettek még teknőchúst, ami hatalmasan ízlett nekik. A nőstényeket a teknő érdekelte legjobban, az egyik felkapta és eltűnt vele az ágak között, holott Hara Ka-nak szánta, ahogy magában elnevezte a szoptatós nőstényt.

Kézzel-lábbal mutogatva igyekezett rávenni a falkát, hogy menjenek vissza a partra, de nem értették, mit akar. Azt végképp lehetetlen volt elmagyarázni nekik, hogy a teknőc nem a folyóban él, lenni kellett valahol egy iszapos területnek, ahol tojásokat találhattak.

Ahányszor a folyóhoz mentek, Hara a saját ösvényét taposta újra és újra leszaggatva az indákat és ágakat. Fentről a falka figyelte hogy mozog anélkül, hogy a kezét használná járás közben. Megpróbálták utánozni, de néhány lépés után feladták. Nem szerettek a földön járni, a fákon viszont ugyanolyan ügyesek voltak, mint a majmok.

Néhány kőhajításnyira az itatóhelytől a folyó mocsárrá szélesedett.

– Aba! – hajtogatta Hara a teknőc nevét, végül lerajzolta a homokba. Elképedve bámulták, az egész falka oda sereglett, valamelyikük meg is kóstolta a rajzot. Habozva követték Harát, de néhányan még közben is visszamentek, hogy megcsodálják a rajzot.

Teknőcöt nem találtak, de annál több tojást egy keltető gödörben. Nagy volt az öröm, bár azt hitték, madártojások, integettek a kezükkel, mintha egy madár mozgatná a szárnyát. Hara elnevette magát: a hangra az egész falka a fülét hegyezte.

Hara eltett néhány tojást Ka-nak, a fészek alatt aztán bajban volt, mert nem tudott felmászni a tojásokkal. A hímek segítettek neki, nem túl kíméletesen, az igaz: felrángatták a hajánál fogva. A tojások szétnyomódtak, ami nem zavarta Ka-t: kinyalta a zsákból. Olyan hosszú nyelve volt, hogy akár a saját nyakát is meg tudta nyalni, ha akarta.

Az ötödik napon elsötétedett az ég. A falka szimatolva kémlelte az észak felé rohanó viharfelhőket. Szélroham söpört végig az erdőn, mindenfelé ágak repültek. Hara tudta, hogy le fognak menni a folyópartra, és elhatározta, hogy megszökik. Talált egy kavicsot, amelynek fekete pötty volt a közepén. Amikor megérintette Ka szőrös vállát, és a kezébe csúsztatta a kavicsot, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen selymes a szőre. Ka megszagolta a kavicsot, Harára nézett és olyan gyengédség tükröződött a pillantásában, amit Hara még sohasem látott.

A következő szélroham elől a falka a fákra menekült: Hara egy pillanatra látta Ka-t, amit eltűnt a lombok között. Villám csapott le valahol a közelben. Amíg a falka reszketve hallgatta a dörrenést, Hara eltűnt a bokrok között a parton.

 

 

(Illusztráció: Cueva de las Manos)

Találtam egy kupac téglát, ahová a nap sütött, oda lefeküdtem és vártam a hordárt, hogy menjünk megint valahová. El is aludtam. Nagyon fáradt voltam már. A verandáról álmodtam, meg az apuról, aki folyton ki-be mászkált, én pedig mindig utána mentem, mert éreztem a papír szagát. Bobi üvöltött a lánc végén. Üvöltsél csak, gondoltam és aludtam tovább. Aztán az anyuról álmodtam, aki az ölemben ült és jó puha volt. Ne csavarogj túl messzire, kértem. Ha el is mész, csak közelebb menj, jó? Apu meg járkált a házból ki és a házba be, de nem nagyon tudta, mit keres ő se. Nem haragudott, dúdolgatott, ami annak a jele, hogy nem ír semmit. Ha ír, akkor nyöszörög és motyog, tisztára kutyául beszél, úgyhogy ilyenkor értem a legjobban.

Hideg lett. Már sötét volt és nem járt ott senki. Közelebb húzódtam a téglákhoz, a bolhák csíptek. Meg lesztek fogva, gondoltam, várjatok csak. Vártak.

Amikor hideg van, az ember próbál minél kisebb helyre összebújni sajátmagával. Hol fáztam, hol még jobban fáztam és mindenem fájt, a kő és a harapások. Egyedül a bolhákat nem érdekelte az egész, csíptek lankadatlanul, de olyan fáradt voltam, hogy még rájuk se volt kedvem vadászni.

Kicsit el is szomorodtam. Gondoltam, inkább a lábtörlőmről álmodom, meg az apuról, és elmondom neki, hogy nem találtam meg az anyut. Álmodtam is a lábtörlőmről, olyan szép, meleg volt és nagyon puha, de ahogy rá akartam feküdni, mindig odébb ment és végül kimászott a kertbe. Jól van, gondoltam, akkor én is megyek, de ahogy mentem, ő is ment. A kert viszont ott volt, ahol volt. Ez a jó a kertben. Kitti is átjött és lepisilte a lábtörlőm szélét. Jól van, nem mondalak meg az apunak. Kicsi korodban disznóságokat csináltál, és úgy maradtál. Nem szólok róla, el van felejtve, viszont ha megszagolja az apu, akkor lebuktál. Lefeküdtem a fűbe, gondoltam, akkor nem megy el. Nem is ment, tényleg, ottmaradt és nézhettem. Jól van, gondoltam, majd jön az apu és visszavisz a verandára. Ott a helyed, már megtanulhattad volna. Nem szép dolog, ha csavarog valaki. Ott az a nagy mindenség, de ha odamész, akkor nem tudsz a régi helyeden lenni. Majd jön az apu és visszavisz. Ha nem vagyunk ott, hogy dolgozzon? Marad neki a hiányzás, és hiányzásból nem lehet esti meséket írni. Nincs ott az ember melegsége, nem érzi, hogy lélegzik a barátja és mocorog. Ez a fontos, a közelség. Aki nincs közel, az máshol van, de azért remélhetőleg nem ment el a Nagy Semmibe. Hát meglátjuk, de a papír mégis jó, csak az a baj, hogy nem tudja az apu. A legjobb lenne szólni neki, hogy nézze meg, és akkor idejönne mindjárt. Kicsit kikapnánk, de mégis csak itt lenne, és megtalálna. Talán egy kis keksz is van nála, vagy kenyér. Most már akkor hazamegyünk. Az anyu nincs meg, mit csináljunk? Majdcsak odatalálunk, az apuval könnyebb, majd én mutatom az utat. Azokon az utcákon átvághatnánk, de az öregemberre vigyázunk, meg a nagy kutyára, ott a dombon, arra nem megyünk, ezek barátságtalanok. A barátságot nem lehet csak úgy találni, nincs mindenkinek, és akinek nincs, annak nincs. Akinek van, annak jó. Meg kéne nézni, mit csinál a Bolhás. Mindig ugyanaz a mező azért unalmas lehet, meg a békás tó. A sapkás is hátha adna még egy kis kenyeret, csak az úton kell átmenni valahogy. Ha ezen az oldalon lennének, akkor nem kellene átmenni. Lehetne minden az egyik oldalon, hát meglátjuk.

Errefelé hosszabbak az éjszakák és hideg van, bármilyen kicsire kuporodik egy tacskó. Valami kis meleg kéne. Az apu néha be is fűt kis vacakokkal, Kandrosz meg felmegy a kályha tetejére. Legalább ő lenne itt, mert ha büdös macska is, a melegség megvan benne. Nappal persze meleg van, de most nincs nappal, sajnos, ilyenkor a legjobb aludni, és hajnalban még hidegebb van. Látja a meleg, hogy hajnal van, na akkor nem jövünk ide. Egyelőre. Majd jön a nap és meleg lesz. A hold hideg.

Így eljött a reggel mégis. Többet ide nem jövünk, errefelé hosszúak az éjszakák. Mennyire hiányozhatok az apunak. Felébred és nincs akinek elmondja, hogy mit álmodott, egyedül kell megnéznie, nem esik-e az eső. Ha nem, akkor meg kell öntözni a virágokat. Mert minden nap nőnek, hogy az anyu örüljön, és ágak is leeshetnek a fákról, amit össze kell szedni. Jön a Kitti és ha odapisil a verandára, egyedül kell megszidni az apunak. Iszik egyet az én vizemből, és látja, hogy én nem is ittam belőle. Tudja, hogy nem vagyok ott, de nem tudja, hogy hol vagyok, mint ahogy én sem. Nem baj, ha jön a hordár, kicsit jobb lesz azért. Itt ez a sok papírhenger, odébb kell vinni. Mennyi mesét írhatnak ezek, ha tudná az apu, bár lehet, hogy tudja. Sötétben nem lát, és nem tudja, hogy mi az a nőstényszag, de a hordárt biztos ismeri. Kandrosz tudja, hogy eljöttem és bajban vagyok. Tudja, hogy nem vagyok rendben, mint ahogy én is tudom, hogy ő rendben van. Csak nem tudja elmondani a apunak, mert macska. Kellett az anyunak elcsavarogni, most aztán nincs meg és kereshetjük, de sajnos igen nagy ez a hely. Ennyi utca, konzervdoboz, de valami téglakupacot ő is talált, ahol alhat kicsit. Ha megérzi a papírszagot, idejön. Gondolja, ott a papír, akkor mi is ott vagyunk. Bár lenne itt az apu legalább, akkor megbeszélhetnénk ezt a dolgot. Legközelebb elhozom őt is. A legjobb együtt menni mindenhová, mert akkor meg lehet beszélni mindent. Senki nincs külön a bajban.

Na, jön végre a kis autó, de nem a hordár van rajta, ez hogy lehet? Egy másik ember, kalapos. Nem ismer és én sem őt. Hol a másik, talán a kapunál, megnézzük.

A nyugtalanság egyre nő. Ha nem jött el a hordár, akkor hol van? Miért kell mindig máshol lenni? Talán esznek a portánál. Tegnap az a kenyér nem volt túl sok. Meg kéne keresni azt a konzervdobozt mégis, hátha nincs már ott az öregember. Az öregség rossz dolog, a sok szomorúságtól megöregszik az ember.

Jön a kis autó megint, viszi a papírt, de a kalapos rám se néz. Hol lehet a másik, lehet hogy elment a Semmibe? Na, megnézzük a portát, hátha az is elment? Elég nyugtalanító.

Az épület megvan, kinéz egy ember, de ő sem az. Olyan hidegen néz, semmi ismeretség. Megnézzük akkor a raktárt mégis, egy másik ember is volt ott, aki ismer.

Jön vissza a kis autó.

– Hé, te mit keresel itt? – mondja a kalapos. Nem jó hang. Vannak jó hangok, de ez nem az. Tűnés akkor, de fáj ez a láb. Már csak egy nem fáj. Jön a Bob, ez a Bob.

– Szervusz Bob, a hordárt keresem. Hé, mit akarsz, jó, megyek már! – Legjobb lesz megint a benzinkút, ott legalább békén hagynak és a barátom is ott van, meg a békás tó. Legjobb akkor visszamenni mégis a raktárhoz, talán már elment onnan a Bob. Goromba kutya, dehát ez az ő helye. A tiéd, akkor a tiéd. Jól van, Bob. Ez macskanév. Aki nem rendes, annak a neve se rendes.

Megfordulok, egyszer csak egy nagy üvöltés:

– Filosz!

Futottam, ahogy tudtam, mert én közben Hé! – lettem és Hát te? Már majdnem a raktárhoz értem, amikor valaki felkapott és visszavitt a kapuhoz.

– Az istenedet! – mondta. – Két napja kereslek, te disznó!

Az apu volt. Jól van, gondoltam, akkor alszunk tovább. Később is ráér felébredni az ember. Ott volt a Viki is, berakott az ülésre és nézegettem kifelé. Az álmodásban az a jó, hogy amikor nem kellemetlen, akkor kellemes. Beindította a zümmögőt, zötykölődtünk, közben megtapogatott.

– Hogy nézel ki, uramisten? Ha nem szól a szippantós, meg se talállak!

Jól van, gondoltam. A franc ébred fel. Az anyut kerestem, mondtam álmomban.

Így értünk haza, a mi utcánkba, a mi kapunkhoz és a mi verandánkhoz. Nem is akartam kiszállni, az apu húzott ki az ülésről.

A mi verandánk. Az én lábtörlőm, a vizem… életem legszebb álmodása volt. Apu rohant a csirkefasírozottért. Jó, ezt még befalom mielőtt felébredek, mert ami benn van a hasban, az benne van. A víz is rendes, nem pocsolya.

– Az anyuért voltam – mondtam.

Megint ettem, amíg csak bírtam és ittam is, aztán lefeküdtem a lábtörlőmre és aludtam tovább. Ebből nem szabad felébredni, ha csak lehet, gondoltam. És tényleg álmodtam tovább, hogy valaki megszagol, egy büdös macska. Aztán meg a Kitti is, hallottam, hogy iszik a vizemből. Jól van, Kitti, igyál csak, ha elfogy, az apu hoz megint. Annyi vizünk van, amennyit akarunk, de ha ide pisilsz, akkor kapsz.

Felébredek, megint az apu, berak a kádba, tapogat, dörzsöl. Rámereszti a vizet, csupa hab lettem. Fürdőhab, az apu találmánya, akkor még mindig ő az. Állok ott, didergek, fekete tócsa folyt a lábamnál. Ahogy szörcsögött a kád, egy ösvény maradt a fenekén.

– Ez volt rajtad – mondja az apu. Megdörzsöl és kivisz a napra, ott fekszem tovább. Beköti a három lábamat, a fülemet nem tudja. Három, mondom neki, tudom, mi az a három! Aztán befúj valamivel, amit utálok, mert fütyül és csíp.

– Bolhád az van – mondja. – Harminchárom, harmincnégy, harmincöt! Na, még egy, odanézz!

Néz a fene, csak állok dideregve.

– Merre jártál, te disznó?

Gondoltam, majd egyszer, ha erről beszélünk, akkor nem mondom meg. Minek tudja. Messze. Nézem a fákat, a virágokat, amiket az anyu ültetett. Mennyi virágunk van, és ha nem megy el, akkor még több lenne. Jön ám a Kandrosz, megnéz.

– Jól van – mondom. – Majd téged is megmosnak egyszer, és akkor te is vizes leszel. Hoztam neked pár bolhát, azt hiszem, még hagyott az apu, csak le vannak gyengítve, mert utálják a vizet. A Papírgyárban voltam, sok papír, nagy gurigákban, kis autóval viszi a hordár. Az anyu nem lett meg.

Na, így szépen megvoltunk és sütött a nap. Ha pedig süt, megszáradok. Azért szemmel tartottam az aput, mert nem szeretném, ha megint elmenne. Azt kéne megértetni vele, ha már itt van, akkor ne menjen sehová, vagy ha mégis, akkor engem is vigyen, az anyut úgyis csak együtt tudjuk megkeresni. Én már tudom.

Na, akkor most alszom egyet, és arról fogok álmodni, hogy az apu megtalált. Megtalált, de biztos, ami biztos.

                                                                                            ♦

                                                                                                                                       2001.

 

 

(Illusztráció: Pat Devereaux)

Közben késő lett, ilyenkor már alszunk otthon. Apu vár biztos. Mindjárt megjövök, hozom az anyut, a leveskét és a kekszet. De jó lenne egy keksz! Szép, kerek keksz, és olyan meleg, mert főtt étel. Az apu mondta, hogy ami főtt étel, az meleg, és várni kell, amíg meghűl. De legalább egy pocsolyát találtam, ittam kicsit.

Hát az anyu nagyon elcsavargott. Ki hitte volna. Az a helyzet, hogy itt sincs. Már amikor elment, tudtam, hogy ez nem lesz jó. Legjobb lesz, ha visszamegyünk. Megfordultam és kezdtem visszamenni. Igen, de itt is volt egy utca, gondoltam, ezen átvágok. Átvágtam, erre ott is volt egy, két autó állt a sarkán, ezeket megjelöltem és mentem tovább. Idegen szag, hát mit csináljunk? Visszamegyünk az apuhoz és elmondjuk, hogy nincs leveske.

Másik utca, innen is tágulni kell, két kutya van, farkaskutyák, ezek nem ugatnak, mindjárt harapnak. Tágulunk.

Az utca végén áll valami: egy nagy autó, aminek hosszú nyaka van, és rajta egy száj. A szájban fogak. Föld-szaga van, ez a földet harapdossa, a foga között jó szagú föld. De jó lenne ásni egyet az anyuval! Virágozni. Hát az anyu nincs meg, sajnos. Mit mondunk az apunak? Jó lenne már feküdni kicsit. Nemsokára hajnal lesz, a madarak már füttyögetnek, örülnek, hogy megint lesz egy nap. Én ennek most nem örülök. Reggelre csak hazaérünk és alszunk egy jót.

Egy papírdoboz, mellette fekete zsák. Szemetes zsák. A doboz mégis melegebb.

Ott feküdtem a doboz tövében és jó meleg volt tényleg. De igen szomorú voltam. Hol az anyu? Csak nem veszett el? És hol az apu? Legalább a lábtörlőm, ha itt lenne, dehát a lábtörlőt nem viheti magával senki.

Arra ébredek, hogy marcangolja valaki a szemetes zsákot. Egy büdös macska. Ezek kijönnek az utcára éjjel és széttépik a zsákokat. Már egész belebújt, valamit talált, de ha nem is talált, gondolta, majd hátha talál, a többit meg szétszórta. Tudta ám, hogy itt alszom a doboz mellett, de nem törődött vele. Kitti itt lenne, az adna neki. Vagy őt vernék meg ismét, mert a Kitti még fiatal és mindig kipróbálja. Nem volt elég neki, hogy megtépte a Kandrosz, aki a verandán alszik az apu székén. Azt a helyet találta ki. Mondtam neki, ha megjelöli, meg lesz verve. Büdös macskák, mondja az apu. Az apu, az apu. Az anyu, az anyu. Nagyon elcsavarogtak.

Felébredek, addigra elment a macska. Az egész zsákot kiszórta, de nem talált semmit. Gondoltam, ha talál, akkor én is odamegyek és elzavarom, mert jó lett volna nekem is. Ahogy felkelek, megindult a hasam és kihánytam a hurka héját. Megszagoltam, na, ez se volt már bennem, csak az éhség.

Megindultam hazafelé, még mindig három lábon, mert a harapás is megmaradt. Megnyalogattam és mentem tovább. Megmaradt. Na, végre találtam egy konzervdobozt, amiben májkonzerv volt. Jó sokáig gurítgattam az orrommal és a nyelvemmel, de nem sok maradt benne, már többen kiették. De legalább a szaga benne volt.

Egyszer csak egy koppanás az oldalamon és fájt is. Egy kő.

– Büdös dög, mit csörömpölsz itt? – mondta valaki a kerítés mögött. Egy öregember volt.

Így hát elfutottam három lábon. Az oldalam is fájt. Megnyalogattam, amennyire tudtam. Haragudott rám az öreg. Az öregekkel ez a helyzet, a legtöbb haragszik, mert fáj a lábuk, fáj mindenük és rosszkedvűek. A fiatalok jó szagúak, de ahogy öregszenek, egyre büdösebbek lesznek a cigarettától és a tévétől. Az öregasszonyok jobbak, azok adnak egy kis kenyeret általában. De jó lenne egy kis kenyér a doboz után! El kellett volna hozni. Majd visszafelé megnézzük, hátha mégis maradt benne valami.

Nagy kertek vannak itt, hohó, ez egy vakond. Nálunk is volt, de az apu nem szerette. Füstöt csinált neki, mert a vakond nem kedveli szerinte. Nem csodálom, a föld is büdös maradt több napig. A vakond elment az Emőkéhez és ott túrt tovább, de aztán visszajött és nálunk túrt megint.

Egy macska, fehér. Fehér macska is van. Kandrosz fekete, mint én. Fekete az már valami, de fehér… Hogy nézel ki, hülye macska, jobb, ha fenn maradsz a fán. De ez már tudta, hogy bajban vagyok. A vakond is tudta. Egy pillanatra megállt és tudta, hogy itt menetel egy tacskó, aki bajban van. Sőt. Mert az utcának egyszer csak vége lett és nem volt tovább. Ilyen utcát még nem láttam. Következett egy nagy mező, még örültem is neki, hát ez egy mező. Végre kisütött a nap.

– Szervusz nap – mondtam neki, mert jó barátok vagyunk. Szépet álmodtam, hogy süssél, mert az apu mondja mindig, álmodj szépet, hogy holnap süssön a nap. Jó meleg. Fű is van itt, de nem olyan, mint a miénk, kemény. Néha-néha fúj a szél, akkor az egész mező megmozdul. Mekkora rét. Hátul vannak a házak és az utcák. Itt nincs semmi, csak az ég. Az ott a benzinkút. Hohó, ott már voltunk egyszer az apuval, Vikinek kellett a büdös víz, elfogyott és tankoltunk.

Na, megnézzük ezt a kutat, hátha ott a Viki megint, és ha ott van, az apu is benne van. Jött egy autó, megkapta a vizét. Sapkás ember adta neki, egy nő ült az autóban, de nem az anyu, sajnos, és nem is a Mözsó volt.

– Hát te? – kérdezte a sapkás.

Vártam, hogy jön a Viki, vagy az apu. Gondoltam, itt megvárom, úgyhogy ott lődörögtem egész délig, amikor hallani lehet a harangszót. Éhes voltam, tócsa semmi, ez egy ilyen hely. Két autó jött, az egyik nagy. A sapkás adott nekik büdös vizet és elmentek.

Harangszó után leült egy padra, elővett egy zacskót és a zacskóból egy hotdogot. Kezdte enni. Hát erre nagyon felélénkültem, odamentem és néztem. Ez a sapkás nem volt öreg, szerencsére. Letörte a kifli végét és odadobta. Meg se rágtam, lenyeltem és néztem tovább. Nagyon jó kiflivég volt.

– Na, tűnés innen! – mondta, mert megint jött egy autó, így eltette a zacskót, pedig volt még benne. Gondoltam, kicsit odébb megyek, aztán majd visszajövök, hátha megint leül a padra, de csak az autók jöttek, de egyik sem a Viki, sem a Mözsó. A sapkás aztán bement a házba, én meg visszafordultam a mezőre, gondoltam, megyek kicsit, hátha találok valamit, ami ismerős. De nem találtam. Ahogy megyek, beszaladt egy egér egy lyukba. Ezek lyukakban laknak. Ástam kicsit, de túl mély lyuk volt, pedig éreztem az egér szagát. Vártam kicsit, hogy előjön, jó sokáig lapultam ott. Kijött egy másik lyukon, meglátott és visszabújt, így hát tovább mentem. Csak azt nem tudtam, hová. Előre. Valami csak van ott végre.

Volt is, valóban: egy másik kan kutya, de nagyon vézna, ettől nem kellett tartani. Az orrán volt egy fehér folt, az egyik fülén is, meg a két hátsó lábán. Ennyire tarka kutyát még nem is láttam. Megszagolta a kutyakakával összekent fülemet és nyakamat, és látta, hogy nem vagyok akárki. Aztán a pofámból kilógó rágógumit is, de nem értette, mire való. Mondtam neki, hogy én sem értem.

– Tiéd ez a mező?

– Igen – mondta, és elindult. Gondoltam, megyek én is, de a benzinkút felé ment. Mondtam neki, hogy ne menjünk oda.

Nem értette. Elindult, megállt. Visszafordult, akkor megint a mező felé mentünk, és folyton leült vakarózni. Rengeteg bolha volt benne. Ezekből átjött egypár belém is, az enyém viszont nem ment belé.

– Kéne valamit enni – mondtam.

– Hát igen – mondta.

Így eltársalogtunk és bejártuk az egész mezőt, fel egész a hegy lábáig.

– Ez itt egy hegy – mondta a barátom.

– Jól van – Örültem neki, hogy nem vagyok egyedül, és ő is örült. Nem jó egyedül. Megkérdezte, megengedném-e, hogy ő is bekenje magát az én illatos fülemmel és nyakammal? Megengedtem, így ő is illatos lett. Közben megint átugrott rám egy pár bolha. Ennyi bolhát még nem is láttam, a szeme felett meneteltek, a füle tövében és mindenhol. Így megosztottuk a másikkal, amink volt, és ezután már láthatta bárki, hogy nem vagyunk akárkik. Kérdeztem tőle, van-e itt valahol víz, mert egyre szomjasabb lettem. Van, mondta, és odavezetett egy nagy tócsához, ami kicsit beljebb volt a mezőn. Nád és sás nőtt a szélén, de elég sekély a víz, bele kellett menni az iszapba, hogy inni tudjunk. Ittunk, és közben nézegettük a békákat. Amíg oda nem értünk, szörnyű zajt csaptak, de amikor megláttak bennünket, elhallgattak. Ezek aztán mindent látnak, akkora szemük van, mint a fejük. Nézték, hogy iszunk a rossz vizükből. Igen rossz volt, dehát mégis víz, és ahogy egymás mellett ittunk, mégis mintha jobb lett volna. Közben egy csobbanás jobbról, egy hátulról – a békák folyton ugrálnak. Inni viszont könnyű nekik, nem kell menni sehová.

– Iszunk – mondta a barátom.

– Jól van – mondtam. Amúgy szót értettünk azonnal, ez egy vidéki kutya volt és régóta itt élt már a pampán. Távolabbról látszott pár ház, biztos oda járt ennivalóért. Körbejárta a házakat és megvolt az ebéd, de főleg a vacsora, mert általában este vannak otthon a legtöbb házban. Ezt mindenki gyorsan megtanulja, aki elkóborol kicsit.

Visszamentünk a benzinkúthoz.

– Mész innen, Bolhás? – kiáltott a sapkás férfi, és odavágott felénk két kenyérdarabot. Félreugrottam, mert azt hittem, kő, és az a tegnapi még mindig fájt. Meg kéne nézni azt a konzervdobozt. Majd visszafelé. Az egyik kenyeret nekem szánta a sapkás, csakhogy amíg elfutottam, megette a barátom.

A benzinkút mellett láttam az autókat. Ezeknek megvan a járatuk, mind arra mentek, a többiek meg onnan jöttek. És akkor beugrott valami, hogy amikor itt jártunk az apuval és kiértünk Szentendréről, következett a mező. Te, mondom a Bolhásnak, én megnézem az autókat.

– Nem kell odamenni – mondta.

– De én az anyut keresem!

Nem értette. Azt se tudta, ki az anyu, mert neki valószínűleg még anyja se volt. Csak bolhája. Egyet lépett, két bolha lepottyant róla. Megint lépett, akkor visszaugrottak. Ahogy állt, látni lehetett az ugrálást. Már csíptek engem is. Jól van, majd megfogjuk őket, gondoltam. Az én kenyeremet megette a Bolhás, így legjobb volt mégis, ha megnézem a autókat. Elindulok arrafelé, dudálás. A barátom állt és nézett. Türelmes volt, mert amikor igazi kóbor valaki, van ideje. Ez a jó a kóborlásban, meg kell hagyni. Szinte az egyetlen jó. Csak valami kenyér lenne.

Elmegyek az országútig, rengeteg autó. Ezek honnan jönnek, nem tudom, de nagyon büdösek. Jönnek valahonnan.

A túloldalon is voltak házak, és megint beugrott valami. Azt én már láttam, amikor hazafelé mentünk és kinézegettem a Vikiből.

Na, ennek megörültem, átmentem hát. Őrült dudálás, csikorgás. Valaki még ordított is. Jó, én átmentem és a túloldalon minden más volt, de itt se jártam még. Kinézegetve jártam, és a kinézegetés egészen más, mert az apuval van az ember.

Jött egy autó, nagyon illatos. Ez felvidított, mentem utána. A partot messziről éreztem, a Dunát. Ismertem ezt a szagot és örültem. A Duna-parton szoktunk sétálni az apuval és az anyuval. Gondoltam, megnézem, hátha ott vannak.

Közben elértünk egy nagyon illatos helyre, ahol még több autó állt. Ezek voltak a szippantók az apu szerint, ami nem tudom, mit jelent, de házról-házra járnak és összeszednek mindent, ami illatos, mert az emberek ezt elteszik, és a végén odaadják a szippantóknak, azok meg idehozzák és kieresztik egy nagy lyukba, ezért ez a környék roppant illatos, tehát kellemes hely.

– Hé! – mondta egy sofőr közben. – Te meg hová mész? – És odadobott egy darab kenyeret. Nagyon megörültem neki, nevetett, és amikor lenyeltem, dobott még egyet. Még le is szállt és megindult felém, de akkor már tudtam, hogy a legjobb elfutni ilyenkor. Még mindig fájt az a kő, úgyhogy elindultam a Duna-part felé, de sajnos, ezen a kellemes helyen lakott egy nagy őrkutya is. Sok helyen lekopott a szőre. Kivárta, amíg odaérek és rám ugrott, de elvétette, mert meg volt kötve. Na, iszkoltam, ahogy tudtam, de annyira rángatta a láncot, hogy elszakadt. A lánccal futott utánam, nem tudott gyorsan járni, így valamennyire tartani tudtam a tempót a három lábammal is, de jól kidöglöttünk, mire a Duna-partra értünk. Lejött velem majdnem odáig, ahol egy kerítés van, az alatt gyorsan átbújtam, és akkor már nem jött. Annak a kutyának, aki meg van kötve, igen rossz, de tudja, mi az a kerítés, úgyhogy ez is tudta és visszafordult láncostól, én meg leültem kicsit, hogy kifújjam magamat. Itt is volt egy épület meg egy őrkutya megkötve, úgyhogy jó messze elkerültem, visszabújtam a kerítés alatt és ott mentem. Edényeket találtam, de nem volt bennük semmi, aztán egy nagy műanyag flaskát meg egy autóülést. Ezeket mind jól megvizsgáltam, de semmit se lehetett megenni. Végül már a Duna következett, egyre erősebb volt a szaga és ez felvidított. Hátha itt vannak az apuék, gondoltam, mert a Duna-partra mindig együtt megyünk. Fák vannak itt és sok madár. Egy tarka macskát is láttam, vadászott. A tarkaságról eszembe jutott a barátom. Milyen kár, hogy nem jött el, mondtam neki, hogy ide kell jönni. Találkoznánk az apuval és az anyuval, akkor ő is kapna kekszet. Egyszer csak megjelent előttem egy nagy keksz, még a szagát is éreztem, azt az édes, finom illatát. Nagyobb volt, mint én, és lassan gurult, mint amikor az apu az ágyra dobja, mert jó voltam, én pedig rohanok érte. Már majdnem elértem, amikor átváltozott egy kővé. Megszagoltam, kő volt. Kicsit elszundítottam alighanem, már alig éreztem a három lábamat. És akkor jutott eszembe, lehet, hogy megtanultam a hármat? Na, fog az apu örülni. A fájós láb annyival jobb volt, hogy az nem fáradt el. Leültem kicsit bolházni, hát voltak elegen, kettőt megharaptam, de maradt így is. Jó, majd később, ilyesmivel tévézés közben foglalkozik az ember. És akkor úgy hirtelen megértettem, hogy itt nincs tévé, ez a Duna-part, de az anyu és az apu nélkül, sajnos. Sehol egy lélek. De víz legalább volt. Kicsit beleálltam, és arra gondoltam, hogy az anyu mindjárt dob egy botot hátulról, ahogy szokta. Jó sokáig álldogáltam ott, hogy mikor dobja már. A bot majd csobban, én pedig kihozom az anyunak. Elég jól elcsavarogtál, mondom neki. Mit fog szólni a apu, kikapunk. Ennyi csavargás nem jó, mert éhes tőle az ember. De víz legalább van.

Elindultam a limányosban, ahol kicsit sáros lettem, a hasam is, de legalább elmentek onnan a bolhák. Jól van, gondoltam, meg lesztek fogva.

Nagy csobogás, hápogás, hát egy sereg vadkacsa jött. Ezek igen kedves madarak, de nem repülnek, úsznak, sorban. Elől az anyjuk és utána a kicsik. Megnéztek és úsztak tovább. Kicsit megugattam őket, mert meglepő volt eléggé, hogy egyszer csak ott voltak. Újra megnéztek és elmentek szépen. Ennyi testvér, hogy szopnak ezek a nagy csőrükkel, elképzelni se tudtam, de az anyjuk nyugodt volt, úgyhogy ő biztos tudta, miképp kell ezt csinálni. Szerette őket és büszke volt, mintha csak meg akarta volna mutatni a kölykeit. Ez felvidított, mert ha örömöt lát az ember, mindjárt jobb. És akkor ért a másik öröm: már az előbb éreztem, de azt hittem, hogy nem biztos. Papírszag, amit jól ismertem, papírszag volt!

Na, gyorsítottam abba az irányba és tényleg az volt. Rengeteg papír, és ahol papír van, ott lesz az apu is. Átbújtam egy kerítés alatt, sok épület volt ott, de két vad kutya is, mind a kettő barna, kócos, és csak az egyik volt megkötve, sajnos. Azonnal rám támadtak, az egyik szabadon, ez megmarta a fülemet, a nyakamat és a hátsó lábamat, pont amelyik úgyis fájt már. A másik majd eltépte a láncot. Üvöltöttem és próbáltam eliszkolni, de a kócos utánam jött és végigzavart az épületek között, amíg egy hordár el nem rugdosta mellőlem.

– Bobi, a francba! – Ilyeneket mondott. Bobi elment vissza az ő épületükhöz, de még búcsúzóul beleharapott az egyik első lábamba, így már csak kettő nem fájt.

A hordár közben megnézett.

– Hát te hogy nézel ki? – kérdezte, és ahogy beszélt, erős cigaretta-szaga volt. – Tűnés haza! – Azzal felült a kis autójára, amilyent még nem láttam. Háta mögött egy nagy tekercs papír, ennek éreztem a szagát. Elindult, halkan zümmögve, én utána. Gondoltam, legjobb, ha arra megyek, amerre ő. Mentem, ahogy tudtam. Elértünk egy másik házhoz, ahol még több papír volt. Na mondom, hát biztos ott lesz az apu. Ennyi papír, akkor ott van. Bementem oda is az autó után.

– Mi van, Jóska? – kérdezte valaki a papírbálák mögött. – Ez a kutyád?

– Ez, igen – mondta a hordár. Röhögtek és odajöttek mind a ketten, de iszkoltam a papírok mögé. Akkor már tudtam, hogy a legjobb eltűnni, ha közelebb jön valaki.

– Honnan a fenéből jött ez? – kérdezte a másik.

– Mit tudom én – mondta a hordár, azzal visszaült a kis autóra: mentem mögötte ismét, így értünk a portáig.

– Feri, nincs valami kajád? – kérdezte a hordár.

– Nincs, most ettem – mondta a portás. – Kenyér maradt, de nem sok.

– Nem baj, add oda.

És egyszer csak kaptam egy nagy kenyeret. Istenem, milyen finom tud lenni az a kenyér! Még valami sonkaszaga is volt.

Megnéztek jól.

– Mi a fenét csináljunk? – kérdezte a hordár. – A Bobi széttépi.

– Hát kösd meg – mondta a másik, akinél egy rádió szólt.

– Jól van, addig foglalkozz vele, oké?

– Én ezzel? Mit csináljak vele?

– Hé, te maradj itt! – ezt nekem mondta, de nem maradtam.

– Nem jó, figyelj, ez utánam jön – mondta a hordár. – Menj oda te és kösd meg a Bobit, addig én itt vigyázok.

Így hát a portás elment és megkötötte a Bobit, mi pedig a rádiót hallgattuk.

– Fradi-Bányász – mondta a hordár. – Elég ócska meccs, nem izgat, mi?

Hát nem. Inkább kicsit nyalogattam a friss harapásokat, ez a Bobi elintézett. A hordár megtörölte a fülemet egy fehér valamivel, ami csupa vér lett.

– Fogós ez a Bobi. – mondta. – Kerüld el, jó?

El is kerültem aztán, a lánc végén vicsorgott, amikor megint hátramentünk a raktárhoz, de az apu most se volt ott.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: Robin Wiesneth)

Hogy komolyabb tárgyra térjek. Ahogy alkonyodik, komolyodnak a dolgok.

– Akkor főzünk most egy paprikás krumplit – mondja az apu.

Bevonulunk a konyhába, aminek két ajtaja van, de ajtó nélkül. Apu szerint ezért lesz büdös az egész lakás, amit egyáltalán nem bánok. A főzés azzal kezdődik, hogy hagymát vagdos az asztalon, ami nem érdekel. Várom, hogy következzen a szalonna. Egyszer-egyszer leesik belőle egy kis darab, a végén pedig a bőre esik le, ezt kiviszem a verandára és igen jó. Kitti ilyenkor jelenik meg általában és odapisil a verandára, de apu tudja, hogy nem én voltam. Én ugye morgok, így az apu tudja, hogy itt a Kitti és pisilni fog. És nem kap szalonnabőrt. Egy ideig nézi, hogy rágok, aztán elfut haza, ahol a Kati néni egy nagy edénybe rakja azt, amit ő nem tud megenni. Tehát az egészet. Kitti ebbe belenyal, majd visszafut, de megint nem kap a bőrből. Apu közben szétvagdossa a krumplit, és már jönnek kifelé a jó szagok. Bemegyek, hogy segítsek, a hagyma, ami nem érdekelt, kedvesedik.

Megjelenik a két büdös macska, mert tudják, hogy főzünk. Felzavarom őket a fára, onnan nézhetik, hogy rágom a bőrt, és hallhatják a főzés zaját. Szemmel tartom őket. Jön a Kitti is megint, meglátja a macskákat és kezd üvölteni. Addig ordít, amíg kijön az apu és odavág hozzá egy krumplit.

Megszagolom, nem ehető. Kitti kicsit meg van sértve, elkocog, apu pedig megnézi a tócsákat.

– Hát ez nem igaz! Na, figyelj ide, vigyázol a krumplira, és ha jön a Kitti, zavard el!

Rendben van, akkor figyelek. Figyelek a macskákra is. Kénytelen vagyok a bőr mellett maradni, mert elviszik a fára, mint a múltkor. Teljesen berekedtem, mire elmondtam nekik, mennyire fel vagyok háborodva. Fenn volt a fán az én bőröm, és nem adták vissza, pedig kétszer is leejtették, de visszavitték az orrom előtt. Ezt olyan gyorsan csinálják, hogy nem lehet megfogni őket. Mondom a Kittinek, látod, milyen büdös dögök? Látta és üvöltött.

– Kuss! – mondta az apu odabent, de hiába, mert ha a Kitti elkezd üvölteni, abba nem hagyja, mert mindig eszébe jut, hogy megkarmolták az orrát.

Na jó, akkor megnézem, hogy mi van odabenn. Apu felment a számítógépéhez – a krumpli kedvesedik. Kimegyek megint, bejövök, álldogálok kicsit, végül felmászok az apuhoz, hogy miért nem jön, amikor én már régen éhes vagyok, és elmúlt a mi evés-időnk.

– Hogy vagy? – kérdi, de nem is figyel rám.

Jó, visszamászok, megnézem a krumplit ismét. A fedő alól kijött a füst. A macskák a fán szaglásznak. Ők nem értenek a krumplihoz, de szaglásznak azért. Mondom nekik, hogy nem értetek hozzá. Ülnek és néznek. Ezek mindig néznek.

Visszamegyek, a konyha csupa füst. Felmászok az apuhoz, aki éppen kuncog. Nem tudom, minek tud örülni, amikor én egyre éhesebb vagyok. Visszamászok – már alig lehet látni a füsttől. Egyszer csak nagy robaj, rohan le az apu.

– Jézusom! – mondja és lerángatja a fazekat a tűzről. – Miért nem szóltál? Az edény is kész, odanézz!

Kiviszi az egészet és elássa a krumplit a fenyő tövében.

– Ez van – mondja. Vág egy szelet kenyeret, megkeni zsírral. Nem bánom, mert szeretem a zsíros kenyeret. Ezt úgy esszük, hogy egyet az apu, egyet én. A macskák az ajtóban nyávognak, de nem mernek beljebb jönni. Nem is ajánlanám nekik. A kenyér után vizet iszunk és apu bekapcsolja a tévét. Hát ez nem érdekel, kimegyek a verandára, nem hagytak-e valamit a macskák. Mert előfordul. Ledobják a varrógépről és otthagyják.

Jön a Kitti, mondom neki, hogy jártunk a krumplival. De a zsíros kenyér jó volt.

Szegény krumpli. Kiástuk a Kittivel és megettük mégis.

Tévé után apu leveszi a bundáját, ami megdöbbentő. Nincs szőre. Először azt hittem, hogy betegség, mert a kutyákról akkor jön le a szőr, ha beteg valaki. Mondtam neki, hogy egyen csontot. Sajnálatos nagyon, de az anyu is kopasz. István még kinéz valahogy, lehet, hogy fejlődni fog, ha nem cigarettázik.

Az semmi, de ezután az apu bemászik a kádba és vizet ereszt magára. Én a fürdőszoba ajtajában állok és nézem iszonyodva, mert tudom, milyen rossz az, amikor vizes valaki. Azért csinálja, mert rövid a nyelve és nem tudja nyalni a lábát. Én szívesen lenyalnám, de olyan közel nem merek menni.

Na, végre kimászik, és egy rongyot húzogat a hátán, hogy ne fázzon. Ez az emberek legrosszabb szokása. Akkor felveszi végre az esti bundáját, ami szintén hitvány dolog, dehát ez van neki, és megyünk végre aludni.

Az alvásnak csak jó tulajdonságai vannak. Az apu megcsinálja a két vackot, tehát a övét és az enyémet is, ami egy párna, rajta pléd, amit elsimít, úgyhogy gyűrhetem össze ismét. Körbe kell járni rajta, amíg jó lesz a végén, és akkor jön az esti mese. Nekünk külön esti mesénk van, ami abból áll, hogy az apu ráhajtja arcát az oldalamra és ezt mondja:

„Álmodj szépet az anyuról, a madárkákról, napocskáról, füvecskéről. Filosz fekszik a füvecskében, a napocska melegíti az oldalát. Álmodj szépet az István kutyáról, aki annyira szeret téged, hogy elvisz mindig sétálni az erdőbe, ahol a nagy botocskák nőnek. Álmodj a Nagymama kutyáról, aki a finom leveskét főzi neked.

Álmodj a te szépséges tacskó anyukádról, az érsekvadkerti Picur kutyáról. Szép a szeme – olyan, mint a Filosz szeme. Szép a füle – mint a Filosz füle. Az orra, a lába, a farka. Selymes, fekete bundája. Picur kutyának született négy kicsi kutyája: Filosz, a Filosz testvérkéi, meg egy kislány ,és Picur kutya adott nekik édes, meleg tejecskét. Clap-clap-clap, szoptak szépen, hogy erős, bátor, szép kutyák legyenek. Azok is lettek. De Filosz a legszebb, Picur kutya legkedvesebb fiacskája.

Sétálnak a kutyák. Sétál Picur kutya, sétál a Filosz, sétálnak a Filosz testvérkéi, meg egy kislány. Nagyon szeretik egymást, mert ez egy igen szép kutya falka. Álmodj róluk szép kutyaálmot.

Ez a mi esti mesénk. Mire a tejecskéhez érünk, én már alszom és arról álmodom, hogy együtt játszunk. Ott van az anyukám, a testvérkéim, meg egy kislány. Ennyire szeretjük egymást.

                                                                               ♦

Eljött az anyu és nagyon szép napunk volt. Finom levest hozott, ami szerencsére kifolyt kicsit a zacskóba. Ezt én kaptam, és ahogy vitte, a konyhában is kicsöpögött, úgyhogy azt is felnyaltam. Mindig hoz kekszet is, mert tudja, hogy kevés van. Amikor jön, mindjárt kapok általában.

Aztán kimentünk a kertbe: végigjárta a virágokat, hogy mennyit nőttek, mert nálunk minden virágot ő ültetett. Én is járok vele együtt, megnézzük a virágokat. Ezek a legvidámabb növények, pedig nem tudnak se nyávogni, sem ugatni. Mindegyiknek más szaga van, de amikor sokan vannak, mind összekeveredik. Aki megszimatolja, vidám lesz, ezért szagolja őket az anyu is, mire lassan elmúlik a szomorúság-szaga. Mert amikor megjön, ezt lehet érezni rajta. Nem tudom, hogy mit csinál, de amit csinál, az nem vidám dolog. Amikor megjön, már javul kicsit, mert örül annak, amit hozott nekünk, és örül, ha lát bennünket.

A méhek pedig a virágokat nyalogatják. Egy család itt lakik a tetőnkben, és egész éjjel zümmögnek. Bejönnek a felső verandára is, mert van egy pár lyuk a falon. Hiba pedig. Jönnek, akkor mondom nekik, hogy hiba, de nem értik. Mert visszamenni nem tudnak. Kezdenek mászni az üvegen, mert az üvegről ők se tudják, mi az. Kint van a kint és nem tudnak odamenni. Apu szokta kilapátolni őket egy papírlappal. Ez a néhány megmenekül, de a többiek meghalnak, mert nem tudnak hazamenni és belehalnak a szomorúságba.

Ezeket el szoktam mondani az anyuknak, amíg virágozunk, és ő mindig meghallgatja. Közben ülteti a virágokat. Legközelebb jön, megnézi, hogy mennyit nőttek. Apu gerendákat fűrészel és azokat dugja le földbe, a gerendák azonban nem nőnek. Mindenféle helyet épít, de sok értelme nincs ennek. Ennyi helyre nincsen szükség. Néha oda se figyel, látom, hogy másra gondol. Ilyenkor aztán bumm, és már rá is vágott a kezére, erre van egy külön szerszáma, az a neve, hogy kalapács.

Ültetés után jön az ebéd, végre. A macskák külön tálban kapnak a varrógépen, de szemmel tartom őket, mert olyan pofátlanok, hogy le szoktak jönni és megnézik az enyémet. Ugatok, de nem izgatja őket, sőt, belenyúlkálnak az én tálamba és kihúzkodják a legjobb falatokat az orrom elől.

Ebéd után lefekszünk végre, amit nagyon szeretek. Befúrom magam az anyu és az apu közé, ami a legjobb dolog a világon, mert egyik oldalról érzem az aput, másikon az anyut. Hallom, ahogy lélegeznek, tudom, hogy mit álmodik az anyu és az apu, ezért álmában az ember egyszerre tud virágot ültetni és kalapálni. Néha még olyat is álmodtam, hogy kalapáccsal vertük be a virágokat a földbe. Ki is mentem aztán megnézni, hogy mi lett velük, de rendesen álltak, úgyhogy nem ártott nekik.

Délután az apu lenyírta a füvet, az anyu pedig az ágakat csipkedte és összeszedett minden vackot, amit mi egész héten eldobáltunk. Este pedig beszélgetünk, amikor én az anyu ölében fekszem, ami azért jó, mert mindent tudok, amiről beszél. Anyu megérti a dolgokat, majdnem úgy, mint egy tacskó. Lehet, hogy tacskó is, csak nagyobb fajta. Szomorú barátai vannak. Lehetne már egy vidám barátja, mondtam neki.

– Van is – mondta és megsimogatta a fejemet.

Ha így van, akkor jó. Anyunak jól vannak a dolgai, mert nem haragszik senkire. A nőkkel így van ez, az én anyukám se tudott rendesen haragudni és a nőstény macska sem. Nem erre figyelnek. Na, így persze nem lehet megvédeni egy területet, sem elzavarni valakit, aki nem odavaló. Ki is mentem a kapuhoz és üzentem a hegyre, hogy itt lakik a bátor Filosz, az Akácfa utca réme! Mire fentről jött a válasz, hogy itt meg lakik a Kócos, a hegy réme! Aztán a völgyből meg, hogy itt lakik a legnagyobb rém, hát vegyétek tudomásul! Tudomásul vettük, az anyu is hallhatta.

De amikor elment este, nagyon hiányzott. Még annyi mindent mondtam volna neki, mert vele lehet a legjobban beszélni. Sajnos, beült az autójába, aminek Mözsó a neve, és elment lefelé az utcán. Hátul mozgott a két piros lámpája, néztük ketten, én az apu ölében és szomorúak voltunk. Miért kellett neki elmenni, ahelyett, hogy itt aludt volna, úgyhogy az apu megint tévézni fog. Ha itt az anyu, nem tévézik, de ha nincs itt, akkor igen. Kezdtek is ordítozni, én meg kimentem a lábtörlőmre és néztem a kaput, hátha visszajött, de nem jött. Jól van, gondoltam, akkor visszahozom. Még nem érhetett messzire.

Kibújtam a kerítés alatt és megindultam utána. Az országút felé ment, ahová az apu szerint nem szabad lemenni. Jól van, gondoltam, most úgyis ordítoznak, addig én visszahozom és akkor megint itt lesz. Autók mentek az úton, egyik erre, a másik arra. Végre egy kis szünet lett és szaglásztam, de összekeverték a Mözsó szagát. Mégis tudtam, merre ment, hogy melyik a jó irány. Mindjárt meglesz, és együtt hozzuk a leveskét meg a kekszet, fog az apu örülni.

Megindultam hát az úton – páran dudáltak. Én kocogtam szépen és elértem a kanyarig, ahol két út megy tovább. Megjelöltem a villanydúcot, hogy kitaláljam, melyiken menjek, és ki is találtam. Mentem tovább, itt még sose jártam, de megismertem egy házat, mert láttam, amikor az apu hozott a Vikivel. Itt egy kutya is volt, rámhördült a kerítés mögül.

– Jól van – mondtam –, ismerlek, te a hegyi rém vagy. Én meg az Akácfa utca réme vagyok.

Kocogok tovább, találtam egy kis hurka-héjat, megettem. Az apu el szokta dugni ezeket, mert azt mondja, hogy műanyag és kihányom. Aztán egy kis sajtpapírt találtam, és sok jó szag volt ott. Ez egy olyan ház, ahol élelmek vannak. A sajtpapírt is megettem és megjelöltem a fát, hogy ez az enyém. Erre kirohan egy nagy fekete kutya és megharap.

– Hé! – mondom. – Az anyuért megyek, hallod?

De eléggé fájt, a lábamat harapta meg. Kicsit sántikálva mentem tovább. Hát ez megharapott.

Dudáljatok, jól van. Hol az anyu? Nagyon messze eljött, ami nem egészséges. Egy kis fa nő itt, tele piros bogyóval. Ha leesne egy, megkóstolnám.

Közben sötét lett és villogtak a csillagok. Olyanok, mint a virágok, csak nincs szaguk. De annak is örülni tudnak, hogy nincs semmijük, mert ilyenek.

A kanyarban kicsit félrementem az autók elől. Csendes utca, hasonlít a miénkhez, csak a szaga más. Megállok egy ház előtt, megjelölöm a kapuját. Világos volt az ablak és jó szagok jöttek onnan, de hallottam, hogy ordítoznak a tévében. Ha itt lenne az apu, élvezné.

Na, egy kutya ismét, belül volt, de tágultam. Errefelé nem laknak túl barátságos kutyák. Még mindig fájt az a láb, nyalogattam kicsit. Ezeknek a kutyáknak nem adnak enni, mind üvölt. Más ilyenkor fekszik a lábtörlőjén és őrködik. Kicsit hiányzott a lábtörlőm, jó lett volna megállni. Gondoltam, még megyek kicsit, aztán ha megtalálom az anyut, visszamegyünk. De nem találtam.

Nem pontosan erre jött, csak errefelé. De ha tovább megy az ember, mégis találkoznak az irányok, mint amikor a Mókus utcából átvágok a kerteken, és egyszer csak otthon vagyok.

Az apu biztosan kiment a verandára, hogy megnézze, hol vagyok. Eljöttem az anyuért, mindjárt megyünk és visszük a leveskét meg a kekszet.

Ez mi? Ilyen büdös holmit még nem láttam. Ragad is. Egy hordó, benne valami. Le se jön az orromról, ragad.

Na, itt is világos van. Gyerünk át a túloldalra, csak az anyuért megyek!

A válasz óriási. Óriási kutya lehet ez, nőstény, de nincs szag. Nincs, akkor csak őrködj, de a nőstények nem őrködnek jól. Őrködni a kanok tudnak, menj aludni! Az anyuért megyek! Az Akácfa utca réme vagyok, oda fogunk visszamenni.

Egy pillanatra hátranéztem: az a fa ott volt. De itt is van egy. Forgolódtam kicsit, hol az anyu? Egy vaskapu, ez majdnem olyan, mint a miénk, megjelölve sok helyen, előtte egy szép nagy kutyakaka. Jó nagy kutya volt. Megsimogatom a fülemmel és a nyakammal, hogy illatos legyek. Kicsit rendbe jöttek már a dolgok, nemsokára meglesz az anyu és hazamegyünk.

Egy rágógumi. Nem a legjobb, de megesszük azért, valamire csak jó. Ráragadt a lábamra is. Másik része a fogamra. Lekaparjuk. Nem jött le, de a lábamon is van már kettő. Ameddig számolni tudok. A számból kilóg, kellemetlen, de most nem érünk rá.

Egy bolha. Hát ez idejött. A porban is vannak, és ha erre jár egy tacskó, ráugranak. Na, figyelj ide, meg leszel fogva! Úgyis megtalállak, csak előbb az anyut kell megtalálnom, mert nagyon vár már az apu.

Egy utca balra, ez jó lesz, ott mennek az autók ismét. Arra ment. Megnézzük, mert ennél messzebb nem jöhetett.

Nincs szag, arra figyel az ember, ami a hasából jön. Erre ment, akkor mi is megyünk. Jó irány.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: L&S)