Közben késő lett, ilyenkor már alszunk otthon. Apu vár biztos. Mindjárt megjövök, hozom az anyut, a leveskét és a kekszet. De jó lenne egy keksz! Szép, kerek keksz, és olyan meleg, mert főtt étel. Az apu mondta, hogy ami főtt étel, az meleg, és várni kell, amíg meghűl. De legalább egy pocsolyát találtam, ittam kicsit.

Hát az anyu nagyon elcsavargott. Ki hitte volna. Az a helyzet, hogy itt sincs. Már amikor elment, tudtam, hogy ez nem lesz jó. Legjobb lesz, ha visszamegyünk. Megfordultam és kezdtem visszamenni. Igen, de itt is volt egy utca, gondoltam, ezen átvágok. Átvágtam, erre ott is volt egy, két autó állt a sarkán, ezeket megjelöltem és mentem tovább. Idegen szag, hát mit csináljunk? Visszamegyünk az apuhoz és elmondjuk, hogy nincs leveske.

Másik utca, innen is tágulni kell, két kutya van, farkaskutyák, ezek nem ugatnak, mindjárt harapnak. Tágulunk.

Az utca végén áll valami: egy nagy autó, aminek hosszú nyaka van, és rajta egy száj. A szájban fogak. Föld-szaga van, ez a földet harapdossa, a foga között jó szagú föld. De jó lenne ásni egyet az anyuval! Virágozni. Hát az anyu nincs meg, sajnos. Mit mondunk az apunak? Jó lenne már feküdni kicsit. Nemsokára hajnal lesz, a madarak már füttyögetnek, örülnek, hogy megint lesz egy nap. Én ennek most nem örülök. Reggelre csak hazaérünk és alszunk egy jót.

Egy papírdoboz, mellette fekete zsák. Szemetes zsák. A doboz mégis melegebb.

Ott feküdtem a doboz tövében és jó meleg volt tényleg. De igen szomorú voltam. Hol az anyu? Csak nem veszett el? És hol az apu? Legalább a lábtörlőm, ha itt lenne, dehát a lábtörlőt nem viheti magával senki.

Arra ébredek, hogy marcangolja valaki a szemetes zsákot. Egy büdös macska. Ezek kijönnek az utcára éjjel és széttépik a zsákokat. Már egész belebújt, valamit talált, de ha nem is talált, gondolta, majd hátha talál, a többit meg szétszórta. Tudta ám, hogy itt alszom a doboz mellett, de nem törődött vele. Kitti itt lenne, az adna neki. Vagy őt vernék meg ismét, mert a Kitti még fiatal és mindig kipróbálja. Nem volt elég neki, hogy megtépte a Kandrosz, aki a verandán alszik az apu székén. Azt a helyet találta ki. Mondtam neki, ha megjelöli, meg lesz verve. Büdös macskák, mondja az apu. Az apu, az apu. Az anyu, az anyu. Nagyon elcsavarogtak.

Felébredek, addigra elment a macska. Az egész zsákot kiszórta, de nem talált semmit. Gondoltam, ha talál, akkor én is odamegyek és elzavarom, mert jó lett volna nekem is. Ahogy felkelek, megindult a hasam és kihánytam a hurka héját. Megszagoltam, na, ez se volt már bennem, csak az éhség.

Megindultam hazafelé, még mindig három lábon, mert a harapás is megmaradt. Megnyalogattam és mentem tovább. Megmaradt. Na, végre találtam egy konzervdobozt, amiben májkonzerv volt. Jó sokáig gurítgattam az orrommal és a nyelvemmel, de nem sok maradt benne, már többen kiették. De legalább a szaga benne volt.

Egyszer csak egy koppanás az oldalamon és fájt is. Egy kő.

– Büdös dög, mit csörömpölsz itt? – mondta valaki a kerítés mögött. Egy öregember volt.

Így hát elfutottam három lábon. Az oldalam is fájt. Megnyalogattam, amennyire tudtam. Haragudott rám az öreg. Az öregekkel ez a helyzet, a legtöbb haragszik, mert fáj a lábuk, fáj mindenük és rosszkedvűek. A fiatalok jó szagúak, de ahogy öregszenek, egyre büdösebbek lesznek a cigarettától és a tévétől. Az öregasszonyok jobbak, azok adnak egy kis kenyeret általában. De jó lenne egy kis kenyér a doboz után! El kellett volna hozni. Majd visszafelé megnézzük, hátha mégis maradt benne valami.

Nagy kertek vannak itt, hohó, ez egy vakond. Nálunk is volt, de az apu nem szerette. Füstöt csinált neki, mert a vakond nem kedveli szerinte. Nem csodálom, a föld is büdös maradt több napig. A vakond elment az Emőkéhez és ott túrt tovább, de aztán visszajött és nálunk túrt megint.

Egy macska, fehér. Fehér macska is van. Kandrosz fekete, mint én. Fekete az már valami, de fehér… Hogy nézel ki, hülye macska, jobb, ha fenn maradsz a fán. De ez már tudta, hogy bajban vagyok. A vakond is tudta. Egy pillanatra megállt és tudta, hogy itt menetel egy tacskó, aki bajban van. Sőt. Mert az utcának egyszer csak vége lett és nem volt tovább. Ilyen utcát még nem láttam. Következett egy nagy mező, még örültem is neki, hát ez egy mező. Végre kisütött a nap.

– Szervusz nap – mondtam neki, mert jó barátok vagyunk. Szépet álmodtam, hogy süssél, mert az apu mondja mindig, álmodj szépet, hogy holnap süssön a nap. Jó meleg. Fű is van itt, de nem olyan, mint a miénk, kemény. Néha-néha fúj a szél, akkor az egész mező megmozdul. Mekkora rét. Hátul vannak a házak és az utcák. Itt nincs semmi, csak az ég. Az ott a benzinkút. Hohó, ott már voltunk egyszer az apuval, Vikinek kellett a büdös víz, elfogyott és tankoltunk.

Na, megnézzük ezt a kutat, hátha ott a Viki megint, és ha ott van, az apu is benne van. Jött egy autó, megkapta a vizét. Sapkás ember adta neki, egy nő ült az autóban, de nem az anyu, sajnos, és nem is a Mözsó volt.

– Hát te? – kérdezte a sapkás.

Vártam, hogy jön a Viki, vagy az apu. Gondoltam, itt megvárom, úgyhogy ott lődörögtem egész délig, amikor hallani lehet a harangszót. Éhes voltam, tócsa semmi, ez egy ilyen hely. Két autó jött, az egyik nagy. A sapkás adott nekik büdös vizet és elmentek.

Harangszó után leült egy padra, elővett egy zacskót és a zacskóból egy hotdogot. Kezdte enni. Hát erre nagyon felélénkültem, odamentem és néztem. Ez a sapkás nem volt öreg, szerencsére. Letörte a kifli végét és odadobta. Meg se rágtam, lenyeltem és néztem tovább. Nagyon jó kiflivég volt.

– Na, tűnés innen! – mondta, mert megint jött egy autó, így eltette a zacskót, pedig volt még benne. Gondoltam, kicsit odébb megyek, aztán majd visszajövök, hátha megint leül a padra, de csak az autók jöttek, de egyik sem a Viki, sem a Mözsó. A sapkás aztán bement a házba, én meg visszafordultam a mezőre, gondoltam, megyek kicsit, hátha találok valamit, ami ismerős. De nem találtam. Ahogy megyek, beszaladt egy egér egy lyukba. Ezek lyukakban laknak. Ástam kicsit, de túl mély lyuk volt, pedig éreztem az egér szagát. Vártam kicsit, hogy előjön, jó sokáig lapultam ott. Kijött egy másik lyukon, meglátott és visszabújt, így hát tovább mentem. Csak azt nem tudtam, hová. Előre. Valami csak van ott végre.

Volt is, valóban: egy másik kan kutya, de nagyon vézna, ettől nem kellett tartani. Az orrán volt egy fehér folt, az egyik fülén is, meg a két hátsó lábán. Ennyire tarka kutyát még nem is láttam. Megszagolta a kutyakakával összekent fülemet és nyakamat, és látta, hogy nem vagyok akárki. Aztán a pofámból kilógó rágógumit is, de nem értette, mire való. Mondtam neki, hogy én sem értem.

– Tiéd ez a mező?

– Igen – mondta, és elindult. Gondoltam, megyek én is, de a benzinkút felé ment. Mondtam neki, hogy ne menjünk oda.

Nem értette. Elindult, megállt. Visszafordult, akkor megint a mező felé mentünk, és folyton leült vakarózni. Rengeteg bolha volt benne. Ezekből átjött egypár belém is, az enyém viszont nem ment belé.

– Kéne valamit enni – mondtam.

– Hát igen – mondta.

Így eltársalogtunk és bejártuk az egész mezőt, fel egész a hegy lábáig.

– Ez itt egy hegy – mondta a barátom.

– Jól van – Örültem neki, hogy nem vagyok egyedül, és ő is örült. Nem jó egyedül. Megkérdezte, megengedném-e, hogy ő is bekenje magát az én illatos fülemmel és nyakammal? Megengedtem, így ő is illatos lett. Közben megint átugrott rám egy pár bolha. Ennyi bolhát még nem is láttam, a szeme felett meneteltek, a füle tövében és mindenhol. Így megosztottuk a másikkal, amink volt, és ezután már láthatta bárki, hogy nem vagyunk akárkik. Kérdeztem tőle, van-e itt valahol víz, mert egyre szomjasabb lettem. Van, mondta, és odavezetett egy nagy tócsához, ami kicsit beljebb volt a mezőn. Nád és sás nőtt a szélén, de elég sekély a víz, bele kellett menni az iszapba, hogy inni tudjunk. Ittunk, és közben nézegettük a békákat. Amíg oda nem értünk, szörnyű zajt csaptak, de amikor megláttak bennünket, elhallgattak. Ezek aztán mindent látnak, akkora szemük van, mint a fejük. Nézték, hogy iszunk a rossz vizükből. Igen rossz volt, dehát mégis víz, és ahogy egymás mellett ittunk, mégis mintha jobb lett volna. Közben egy csobbanás jobbról, egy hátulról – a békák folyton ugrálnak. Inni viszont könnyű nekik, nem kell menni sehová.

– Iszunk – mondta a barátom.

– Jól van – mondtam. Amúgy szót értettünk azonnal, ez egy vidéki kutya volt és régóta itt élt már a pampán. Távolabbról látszott pár ház, biztos oda járt ennivalóért. Körbejárta a házakat és megvolt az ebéd, de főleg a vacsora, mert általában este vannak otthon a legtöbb házban. Ezt mindenki gyorsan megtanulja, aki elkóborol kicsit.

Visszamentünk a benzinkúthoz.

– Mész innen, Bolhás? – kiáltott a sapkás férfi, és odavágott felénk két kenyérdarabot. Félreugrottam, mert azt hittem, kő, és az a tegnapi még mindig fájt. Meg kéne nézni azt a konzervdobozt. Majd visszafelé. Az egyik kenyeret nekem szánta a sapkás, csakhogy amíg elfutottam, megette a barátom.

A benzinkút mellett láttam az autókat. Ezeknek megvan a járatuk, mind arra mentek, a többiek meg onnan jöttek. És akkor beugrott valami, hogy amikor itt jártunk az apuval és kiértünk Szentendréről, következett a mező. Te, mondom a Bolhásnak, én megnézem az autókat.

– Nem kell odamenni – mondta.

– De én az anyut keresem!

Nem értette. Azt se tudta, ki az anyu, mert neki valószínűleg még anyja se volt. Csak bolhája. Egyet lépett, két bolha lepottyant róla. Megint lépett, akkor visszaugrottak. Ahogy állt, látni lehetett az ugrálást. Már csíptek engem is. Jól van, majd megfogjuk őket, gondoltam. Az én kenyeremet megette a Bolhás, így legjobb volt mégis, ha megnézem a autókat. Elindulok arrafelé, dudálás. A barátom állt és nézett. Türelmes volt, mert amikor igazi kóbor valaki, van ideje. Ez a jó a kóborlásban, meg kell hagyni. Szinte az egyetlen jó. Csak valami kenyér lenne.

Elmegyek az országútig, rengeteg autó. Ezek honnan jönnek, nem tudom, de nagyon büdösek. Jönnek valahonnan.

A túloldalon is voltak házak, és megint beugrott valami. Azt én már láttam, amikor hazafelé mentünk és kinézegettem a Vikiből.

Na, ennek megörültem, átmentem hát. Őrült dudálás, csikorgás. Valaki még ordított is. Jó, én átmentem és a túloldalon minden más volt, de itt se jártam még. Kinézegetve jártam, és a kinézegetés egészen más, mert az apuval van az ember.

Jött egy autó, nagyon illatos. Ez felvidított, mentem utána. A partot messziről éreztem, a Dunát. Ismertem ezt a szagot és örültem. A Duna-parton szoktunk sétálni az apuval és az anyuval. Gondoltam, megnézem, hátha ott vannak.

Közben elértünk egy nagyon illatos helyre, ahol még több autó állt. Ezek voltak a szippantók az apu szerint, ami nem tudom, mit jelent, de házról-házra járnak és összeszednek mindent, ami illatos, mert az emberek ezt elteszik, és a végén odaadják a szippantóknak, azok meg idehozzák és kieresztik egy nagy lyukba, ezért ez a környék roppant illatos, tehát kellemes hely.

– Hé! – mondta egy sofőr közben. – Te meg hová mész? – És odadobott egy darab kenyeret. Nagyon megörültem neki, nevetett, és amikor lenyeltem, dobott még egyet. Még le is szállt és megindult felém, de akkor már tudtam, hogy a legjobb elfutni ilyenkor. Még mindig fájt az a kő, úgyhogy elindultam a Duna-part felé, de sajnos, ezen a kellemes helyen lakott egy nagy őrkutya is. Sok helyen lekopott a szőre. Kivárta, amíg odaérek és rám ugrott, de elvétette, mert meg volt kötve. Na, iszkoltam, ahogy tudtam, de annyira rángatta a láncot, hogy elszakadt. A lánccal futott utánam, nem tudott gyorsan járni, így valamennyire tartani tudtam a tempót a három lábammal is, de jól kidöglöttünk, mire a Duna-partra értünk. Lejött velem majdnem odáig, ahol egy kerítés van, az alatt gyorsan átbújtam, és akkor már nem jött. Annak a kutyának, aki meg van kötve, igen rossz, de tudja, mi az a kerítés, úgyhogy ez is tudta és visszafordult láncostól, én meg leültem kicsit, hogy kifújjam magamat. Itt is volt egy épület meg egy őrkutya megkötve, úgyhogy jó messze elkerültem, visszabújtam a kerítés alatt és ott mentem. Edényeket találtam, de nem volt bennük semmi, aztán egy nagy műanyag flaskát meg egy autóülést. Ezeket mind jól megvizsgáltam, de semmit se lehetett megenni. Végül már a Duna következett, egyre erősebb volt a szaga és ez felvidított. Hátha itt vannak az apuék, gondoltam, mert a Duna-partra mindig együtt megyünk. Fák vannak itt és sok madár. Egy tarka macskát is láttam, vadászott. A tarkaságról eszembe jutott a barátom. Milyen kár, hogy nem jött el, mondtam neki, hogy ide kell jönni. Találkoznánk az apuval és az anyuval, akkor ő is kapna kekszet. Egyszer csak megjelent előttem egy nagy keksz, még a szagát is éreztem, azt az édes, finom illatát. Nagyobb volt, mint én, és lassan gurult, mint amikor az apu az ágyra dobja, mert jó voltam, én pedig rohanok érte. Már majdnem elértem, amikor átváltozott egy kővé. Megszagoltam, kő volt. Kicsit elszundítottam alighanem, már alig éreztem a három lábamat. És akkor jutott eszembe, lehet, hogy megtanultam a hármat? Na, fog az apu örülni. A fájós láb annyival jobb volt, hogy az nem fáradt el. Leültem kicsit bolházni, hát voltak elegen, kettőt megharaptam, de maradt így is. Jó, majd később, ilyesmivel tévézés közben foglalkozik az ember. És akkor úgy hirtelen megértettem, hogy itt nincs tévé, ez a Duna-part, de az anyu és az apu nélkül, sajnos. Sehol egy lélek. De víz legalább volt. Kicsit beleálltam, és arra gondoltam, hogy az anyu mindjárt dob egy botot hátulról, ahogy szokta. Jó sokáig álldogáltam ott, hogy mikor dobja már. A bot majd csobban, én pedig kihozom az anyunak. Elég jól elcsavarogtál, mondom neki. Mit fog szólni a apu, kikapunk. Ennyi csavargás nem jó, mert éhes tőle az ember. De víz legalább van.

Elindultam a limányosban, ahol kicsit sáros lettem, a hasam is, de legalább elmentek onnan a bolhák. Jól van, gondoltam, meg lesztek fogva.

Nagy csobogás, hápogás, hát egy sereg vadkacsa jött. Ezek igen kedves madarak, de nem repülnek, úsznak, sorban. Elől az anyjuk és utána a kicsik. Megnéztek és úsztak tovább. Kicsit megugattam őket, mert meglepő volt eléggé, hogy egyszer csak ott voltak. Újra megnéztek és elmentek szépen. Ennyi testvér, hogy szopnak ezek a nagy csőrükkel, elképzelni se tudtam, de az anyjuk nyugodt volt, úgyhogy ő biztos tudta, miképp kell ezt csinálni. Szerette őket és büszke volt, mintha csak meg akarta volna mutatni a kölykeit. Ez felvidított, mert ha örömöt lát az ember, mindjárt jobb. És akkor ért a másik öröm: már az előbb éreztem, de azt hittem, hogy nem biztos. Papírszag, amit jól ismertem, papírszag volt!

Na, gyorsítottam abba az irányba és tényleg az volt. Rengeteg papír, és ahol papír van, ott lesz az apu is. Átbújtam egy kerítés alatt, sok épület volt ott, de két vad kutya is, mind a kettő barna, kócos, és csak az egyik volt megkötve, sajnos. Azonnal rám támadtak, az egyik szabadon, ez megmarta a fülemet, a nyakamat és a hátsó lábamat, pont amelyik úgyis fájt már. A másik majd eltépte a láncot. Üvöltöttem és próbáltam eliszkolni, de a kócos utánam jött és végigzavart az épületek között, amíg egy hordár el nem rugdosta mellőlem.

– Bobi, a francba! – Ilyeneket mondott. Bobi elment vissza az ő épületükhöz, de még búcsúzóul beleharapott az egyik első lábamba, így már csak kettő nem fájt.

A hordár közben megnézett.

– Hát te hogy nézel ki? – kérdezte, és ahogy beszélt, erős cigaretta-szaga volt. – Tűnés haza! – Azzal felült a kis autójára, amilyent még nem láttam. Háta mögött egy nagy tekercs papír, ennek éreztem a szagát. Elindult, halkan zümmögve, én utána. Gondoltam, legjobb, ha arra megyek, amerre ő. Mentem, ahogy tudtam. Elértünk egy másik házhoz, ahol még több papír volt. Na mondom, hát biztos ott lesz az apu. Ennyi papír, akkor ott van. Bementem oda is az autó után.

– Mi van, Jóska? – kérdezte valaki a papírbálák mögött. – Ez a kutyád?

– Ez, igen – mondta a hordár. Röhögtek és odajöttek mind a ketten, de iszkoltam a papírok mögé. Akkor már tudtam, hogy a legjobb eltűnni, ha közelebb jön valaki.

– Honnan a fenéből jött ez? – kérdezte a másik.

– Mit tudom én – mondta a hordár, azzal visszaült a kis autóra: mentem mögötte ismét, így értünk a portáig.

– Feri, nincs valami kajád? – kérdezte a hordár.

– Nincs, most ettem – mondta a portás. – Kenyér maradt, de nem sok.

– Nem baj, add oda.

És egyszer csak kaptam egy nagy kenyeret. Istenem, milyen finom tud lenni az a kenyér! Még valami sonkaszaga is volt.

Megnéztek jól.

– Mi a fenét csináljunk? – kérdezte a hordár. – A Bobi széttépi.

– Hát kösd meg – mondta a másik, akinél egy rádió szólt.

– Jól van, addig foglalkozz vele, oké?

– Én ezzel? Mit csináljak vele?

– Hé, te maradj itt! – ezt nekem mondta, de nem maradtam.

– Nem jó, figyelj, ez utánam jön – mondta a hordár. – Menj oda te és kösd meg a Bobit, addig én itt vigyázok.

Így hát a portás elment és megkötötte a Bobit, mi pedig a rádiót hallgattuk.

– Fradi-Bányász – mondta a hordár. – Elég ócska meccs, nem izgat, mi?

Hát nem. Inkább kicsit nyalogattam a friss harapásokat, ez a Bobi elintézett. A hordár megtörölte a fülemet egy fehér valamivel, ami csupa vér lett.

– Fogós ez a Bobi. – mondta. – Kerüld el, jó?

El is kerültem aztán, a lánc végén vicsorgott, amikor megint hátramentünk a raktárhoz, de az apu most se volt ott.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: Robin Wiesneth)