Tél volt, nagy hó. A havat lehet nyalni, amikor pedig már több van, puha. Minden más, a szagok is. És egyszer csak megjelent a nőstények üzenete, ami azt jelenti, hogy GYERE! Ilyenkor tehát menni kell. Aznap felmentem párszor a hegyre, ahol a Ria lakik. Ria szép nagy szuka, hosszú szőre van, és olyan nagy, hogy átférek a hasa alatt. Találkoztunk párszor, amikor mind a ketten csavarogtunk, de akkor nem volt szaga, úgyhogy nem érdekelt. Be volt zárva a Ria, mosolygott kifelé a kerítésen, mi pedig néztük. Sokan voltunk, az összes kan a környékről. Elmentünk, visszajöttünk, nekem szemmel kellett tartani az aput is. Nagy fehér hó, megvolt már a Ria-járatom a kertek alatt.

Este apu leül a tévé elé, ami szörnyen unalmas. Én a másik fotelben fekszem. Mondom neki, kimennék. Rámnéz, jó, de ne csavarogj! Persze. Felmentem a Riához, akkor is voltak ott más kutyák. Kicsit beszélgettünk, nem volt harag. Ők se tudtak bemenni, én sem. Álldogáltunk hát, kicsit járkáltunk, Ria közben enni kapott egy nőtől. Néztük, hogy eszik, a nyálunk csorgott. Én már többször körbejártam a Riáék házát, sehol se lehet bemenni, hacsak nem ássa ki az ember a kerítés alját. Gondoltam, hogy ások kicsit. A többiek nézték, odajöttek, megszagolták, de érdekesebb volt a Ria. Hogy kéne oda bemenni? Hát nem tudtunk, és kezdett hideg lenni. Sőt. Majd megfagytunk, de azért maradtunk hajnalig. Nagyon szép este volt.

Megyek haza hajnalban, Riánál valahogy nem fáztam annyira, de ahogy mentem haza, egyre jobban. Megkaparom az ajtót, semmi. Megkaparom megint, valami motoszkálás, az apu leszédeleg a lépcsőn.

– Megérdemelnéd, hogy kizárjalak! – mondja. – Na, figyelj ide, nem verlek meg, mert ahhoz is fáradt vagyok, de nem alszom veled! Oda feküdj le, és meg ne moccanj! – Azzal felment, és amit még sose tett meg, becsukta a rácsot a lépcső tetején. Van ott egy rács, felesleges volt megcsinálni, már akkor mondtam az apunak, amikor csinálta. És becsukta.

Kezdtem szomorú lenni, ugye nem tudtam felmenni az apu mellé. Esti mese, semmi. Lefeküdtem a kályha mellé, ott reszkettem egy ideig, aztán megpróbáltam újra. De hallottam, hogy az apu sem alszik, annyira hiányoztam neki. Fenn a rács alatt sírtam kicsit, aztán valahogy visszafordultam, apu meg frászban volt, hogy mikor esem le. Nem estem le, viszont ő sem aludt, másnap hulla fáradtak voltunk mind a ketten, én is csak párszor voltam fenn a Riánál. Apu meg a házban tántorgott, amíg el nem ejtette a kávéspoharát. Minden csupa kávé lett, kezdem felnyalni. Nem mondott semmit, csak nézett és éreztem, hogy gondol valamit. Jövök vissza megint a Riától, azt mondja:

– Ülj le!

Leülök a kályha mellé, reszketek.

– Na, figyelj ide. Kimész és ugatsz egyet, aztán visszajössz! – Kinyitja az ajtót, de nem volt kedvem kimenni. – Menj csak! – mondja. – Menj nyugodtan!

Jó, kimentem, hideg volt. Megyek vissza a kályha mellé, apu ad egy kekszet.

– Derék kutya vagy! – Egy idő után megint kinyitja az ajtót. – Menj csak! – mondja. Kinézek, kimegyek, ugatok szokás szerint, megyek vissza – megint ad egy kekszet. – Aki nem csavarog, kap egy kekszet! – Kiereszt megint, felszaladok a Riához, de nem időztem, mert rájöttem valamire. Kezdődött a ravaszság. Ez így ment egész nap. Másnap odaállok az apu elé és nézek rá.

– Mi van? – Ránéz az órára. – Kilenc óra tizenkettő… – hát mert tegnap pont ilyenkor adta a kekszet. – Honnan tudod, mennyi az idő?!

 Mi az, hogy honnan, ezt mindenki tudja. Kilenc óra tizenkettő, akkor jön a keksz.

– Kis ravasz! Hozzád lehet igazítani az órát!

Valami mozgás van ott. Mióta idejött ez a két macska, nincs nyugalmam. Két kislány lakik a szomszédban: egy kisebb és egy nagyobb. Mind a kettőnek hosszú haja van, a szaguk jó, de a kisebbiké a jobb. Ezek folyton veszekednek, és mindig a nagyobb győz.

Egyszer eljött hozzájuk a nagyapjuk, egy öregember, és hozott nekik két macskát. Gondolta, ha két macska lesz, akkor nem fognak veszekedni, mert mindegyiknek jut egy. Igen ám, de az egyik fiú, a másik lány. Hogy lehet elosztani, ugye. Akárhogy osztják, a fiú marad fiú, a lány pedig lány. Ezt ők nem ismerték fel, itt maradt mind a kettő. Ameddig számolni tudok.

Odamegyek a kerítéshez, megugatom őket, de ezek olyan buták, hogy azt sem értik. Ugatok még jobban, rámnéznek, jól van. Átmegyek a kerítéslyukon, erre felmennek a fára és pont arra, ahová én nem tudok felmászni. Ugatok lenn, ezek csak ülnek és vakaróznak. Félóra múlva kijön az apu:

– Mi van itt? – Elmondtam pedig igen sokszor, hogy MACSKÁK. – De akkor már a szomszéd kölyök is odavágott egy tornacipőt. Mellém esett, megszagoltam, és ugattam tovább. Macskák fenn. Most a lábukat nyalogatták.

– Hagyd már abba! – mondja az apu. Dehogy hagytam. Macskák az én területem, többször is megjelöltem a fájukat, hogy vegyék észre magukat. Zöld a szemük, néznek lefelé. Felháborító állatok. És hiába vannak fenn, a szaguk lejön. Mondom az apunak, vegye le őket, ez az én szomszéd telkem, nem hívta őket senki.

– Jól van – mondja az apu. – Hagyd őket a fenébe. Ugyanolyan feketék, mint te vagy!

Mondjuk, ez az egy, ami elfogadható bennük. Jó, hazajöttem, de figyeltem azért. Majd lejönnek, örökké nem lehetnek a fán.

Hazajön a két kislány:

– Cip! Cip! – Hol vagytok?

Hol, hát a fán. Lehúzkodják őket, de még akkor is kapaszkodtak. Összekarmolták az egész fát. Felháborító állatok. A két lány pedig rájuk tett két nyakörvet. Ameddig számolni tudok. A nyakörveken két kis csengő. Namost, ezután a két macska nyugtalan lett. Egyet mozdultak, a csengő csengett. Megrémültek, fel a fára! A csengő persze a fán is csengett, leugrottak, futás a ház körül! Estére kezdtek megnyugodni, mert annyira elfáradtak, hogy csak feküdni tudtak.

Másnap a két lány elment reggel, elment az anyjuk és az apjuk is. Ez a férfi nem szereti az állatokat. A nő szereti. Elmentek az autójukkal, de otthon maradt a két macska. Csengő – futás…!

Nézem őket a kerítés mellől: két macska fut. Na, mondom, átmegyek egy kicsit rendet tenni, mert a ház körül rendnek kell lenni. Ugatok, ezek csak futnak. Végül leültek a dobozukra lihegni. Egy dobozban laknak.

– Figyeljetek ide! – mondom. – Hagyjátok abba!

Lihegnek tovább.

– Mert baj lesz!

Lihegnek. Valami okosabb macskát hoztak volna ide, de két ilyent… Odamegyek, megszagolom őket. Ülnek tovább.

– Figyeljetek ide – mondom. – A fa meg van jelölve!

Ülnek tovább. Mit lehet ezekkel csinálni? Nem értenek semmit, tanítani se lehet őket. Megnéztem az edényüket, egyikben víz volt, másikban a tyúkláb, amit gyanítottam már a kerítés mellől. Ezt kiettem, maradt nekik a víz. Mert a macskák annyira ostobák, hogy nem eszik meg, amit kapnak. Járkálnak, odamennek, nagy óvatosan nyamnyam, és mennek tovább. Nem előrelátók. Hát most nem volt nyamnyam, maradt nekik a víz. Délután, amikor hazajött a két lány meg az anyjuk, nyávogtak.

– Milyen aranyosak! – mondta a nagyobbik lány.

– Nem éhesek ezek? – kérdezi az anyjuk.

– Dehogy, reggel kaptak egy egész combot. Örülnek, hogy megjöttünk.

A macskák csak nyávogtak, estig megvoltak a vízen. Akkor megint kaptak egy tyúklábat, nekiestek, nyamnyam, de megint otthagyták. Nekem ezt végig kellett néznem a kerítés mellől, ugye. Végül átmentem, és megettem azt a lábat is, igen jó volt. A macskáknak maradt a víz. Ezt csináltuk pár napig, úgyhogy nem nagyon fejlődtek, de aztán odatett a férfi egy deszkát az én kerítéslyukamhoz, és nem tudtam átmenni két napig. Végül ástam egy lyukat a deszka mellett, aznap a macskák megint nem fejlődtek.

Átment hozzájuk a Kitti is, aki a másik szomszédban lakik, és szintén tacskó, de szálkás szőrű. Kislány ez a Kitti, jó barátom. Hozzánk mindenki átjár, mert tőlünk lehet tovább menni a vak nő telke felé. Kitti átjött, és tőlünk ment a macskákhoz, hogy megnézze, mi ez a rendetlenség ott. Az edényben nem talált semmit, mert én már voltam ott. Nagy ugatás: MACSKA…! MACSKA…! A macskák közben megkarmolták az orrát, mert a Kitti kicsi, és nem féltek tőle. Kitti sírt, üvöltött, jött vissza a lyukon, és vágtatott haza.

Az ő gazdája Kati néni, akihez sokan járnak, de ő nem jár senkihez, a verandán szokott üldögélni. Összehajtogatott papírokat nézeget. Összehajtja, kinyitja. Megint összehajtja, megint kinyitja, így játszik egész nap. Ha mégis kijön a kertbe, akkor következik a:

– Jaj! Jaj, Istenem! – ami azt jelenti, hogy Kati néni benn van a bukszus alatt, és az apunak át kell mászni a kerítésen. Apu mindent ledob, ami a kezében van, viszi a kislétrát a kerítéshez, felmászik a sövény tetejére, és a másik oldalon le. Én ugye már rég ott vagyok, megnézem a Kati nénit, aki általában a bukszus tövében fekszik, de volt már a madáritatóban is a csap mellett.

– Jaj, istenem! – mondogatja.

Kitti örül, hogy végre lejött az ő magasságába. Az öregasszony feje felett ugrál, aki csapkod és kiabál:

– Jaj, istenem! – Amikor egy kicsit fel tud könyökölni, Kitti újra ledönti a sárba. Kicsi még és keveset tud, de amit tud, annak örül.

Na, végre odaér az apu, feltámogatja Kati nénit a sárból, megkeresi a papucsát – én meg az apu papucsát, ami a létráról esett le. Ezután felmennek a verandára, ahol Kati néni sírdogál kicsit.

– Itt ez a nyavalyás kert, és nem tudom elültetni a virágomat! – mire az apu ásni kezd és ledugja a virágokat a földbe. Ásni én is segítek – amíg ő egyet ás, én kettőt –, így elég gyorsan végzünk, aztán visszamegyünk Kati nénihez, én be a konyhájukba, ahol a Kitti edénye van, és megeszem, amit találok. Kitti ezért nem haragszik, túl sok az ennivalója mindig, ott szokta hagyni. Elég kövér már, mert az öregasszony sose tudja kiszámítani, mennyit adjon neki. Ha elfogy a tálból, akkor megint tesz bele. Szemmel tartom, úgyhogy nem marad azért ott, mert kár lenne érte.

Mire visszamegyek, apu már a Kati nénivel cigarettázik, füstöl a szájuk. Azt hittem, csak az apu csinálja, de nem. Na, végül visszamászik a létrán, én meg a lyukon. Kitti is velünk jön általában, mert szereti az aput. Nem bánom, hogy szereti, de amikor kiszedegeti belőle a bogáncsot, ugatok, mert nyugtalanít, hogy az apu ennyit foglalkozik vele. Kittiben mindig rengeteg a bogáncs, mert a régi telken csavarog, ahová csak a madarak járnak és a macskák. Ott van ez a sok bogáncs, az ő szőre meg elég hosszú és minden benne marad.

Jön ám a Szimat, aki szintén tacskó, de sárga, és a második szomszédban lakik. Ameddig számolni tudok. Nem tudom, hogy ki a gazdája, mert senki se szereti. Egy férfi lakik ott, egy nő, meg egy kölyök, de egyik se szereti, ezért a Szimat se szeret senkit, engem sem. Találkozunk, mert ő is tőlünk megy a vak nő telke felé. Szimat mindig el van foglalva. Néz maga elé, és örül, hogy nincs otthon, ahol mindenki ordít vele, de tudja, amint hazamegy, megverik és utána kap enni. Szomorúságában nem is nő rendesen, a hasa leér a földre – ilyen kutyát még nem is láttam. Ugatni se tud, mert amikor verik, üvölt, és annyira megszokta, hogy ugatás helyett is üvölt.

Megy a vak nő telke felé. Látta, hogy itt vagyok a tetőn, de nem szólt semmit. Szegény Szimat. Néha ülünk az apuval a kerti hintán, amit elég nehezen szoktam meg. Mozog minden, a fák, a fű, és a ház is, tehát megyek előre és hátra. Apu keze a hátamon. Jön a Szimat, ránknéz és látom, hogy szomorú, mert nekik nincs kerti hintájuk, ahol lefekhet valaki mellé, akinek a keze az ő hátán van. Megy tovább a vak nő telke felé, hogy egy kicsit később verjék meg.

Megjött az apu! Megáll a Viki, büdös nagyon. Apu kiszáll, nyitja a kaput. Kulcszörgés. Megyek le, hogy kiszökhessek az utcára.

Mókus utca. Rengeteg szag. Legutóbb a Tádé járt itt, aki a Mókus utcában lakik. Nőstény kutya, fehér, és a fehér kutyák kedvesek általában. Tádé is kedves, csak a farkát nem tudja jól tartani. Mutattam neki, hogy kell, de nem érti. Találkozunk, akkor mindig újra megmutatom. Ő megnézi – és tartja ugyanúgy. Ez a helyzet a Tádéval. Náluk nincs kapu, ezért egész nap csavarog, ha nem alszik.

Bemegyek a régi telekre, ahol egy furcsa szagú, öreg ház áll. Ott laknak a gyíkok. Ezek igen kedves állatok, legyet esznek és más bogarakat. Napoznak. Itt szokott bebogáncsosodni a Kitti. Madarak is laknak a fákon, mert jó hely lenne, ha nem jönnének ide a macskák. Mondom a gyíkoknak, ha jön egy macska, majd adok neki. Megköszönik, fekszenek tovább. A fűben gyümölcsök, nem eszi meg őket senki, csak a madarak. Sok hangya. Ezek a hangyák mindig fontoskodnak. Nem láttam még olyan hangyát, amelyik ne fontoskodott volna.

Tádé már meghallotta, hogy jövök, de éppen csak felemeli a fejét, mert melege van. Megnézem az edényét: üres. Le kell mennem a veranda mögé, ahol van víz, mert csöpög a csap náluk. Nyalok egy kis vizet, két veréb nézi, mert ők is inni akarnak. Néznek a fáról.

– Nana – mondom.

Tádé már egy jót csavargott, ott járt a mi házunk előtt, és felment egész a vízmosásig, ahová megint kidobtak valamit, szemét szaga van a lábának. Evett is: Tádé bőrt evett, meg füvet, ahogy én is az előbb. Remélhetőleg náluk is van szőnyeg, ahová hányni tud. Megmutatom neki, hogy kell tartani a farkat, aztán elmegyek. Általában velem jön, ha itt járok, de most nagyon melege van, így hát egyedül megyek tovább az utca végéig, ahol két dió fekszik a fűben, és a dió mellett egy madár, aki nem él. Elment a Semmibe. Reggel még láttam a kertünkben, leült a műhely tetejére, pihent kicsit és repült tovább. Megsuhintom a fülemmel, elment a NINCS-be. Ez a legnagyobb SEMMI. Öreg madár. Visszafelé is látom, szépen kikerülöm. Aki erre jár, mind szépen kikerüli. Tádé nem volt itt ma. Ahogy odaérek, megszagol, és tudja ő is, hogy az utca végén van egy halott madár, majd felmegy biztos, hogy megszagolja.

Én pedig szépen hazakocogok. Közben elment itt egy lány, biciklivel. Fentről jött, és fékezett a kanyarban, ez gumi-szag.

Apu nyitva hagyta a kaput, hogy be tudjak menni. Bemegyek, ott ül a verandán és cigarettázik. Puff, beugrok az ölébe és mesélem, hogy mi mindent láttam. Voltam a Tádénál, akinek melege van, és ott volt a madár. Megsimogat. Remélem, hogy megérti ezeket a dolgokat. Az emberek sokat beszélnek és össze-vissza. Az a baj, hogy az ő fejük túl magasan van, és nem tudják megszagolni azt, ami lenn van. Márpedig minden fontos dolog lenn van.

(folytatása következik…)

 

(Illusztráció: Sherry Shipley)

Paripám az én vagyok, az anyu szokta mondani, mert kölyökkutya koromban nagyon szerettem futni, amit még most is szeretek, csak megfontoltan. A rendes nevem Filosz, ez tehát egy megfontolt név. Az anyu szerint én vagyok a legidősebb a családban, mert a kutyák fejlődése gyorsabb. Az emberek számítása szerint százöt éves vagyok, ami azért érdekes, mert amikor elhoztak a testvéreimtől Érsekvadkertről, az anyu ölében ültem, két oldalról fogott a kezével, és azt mondta, hogy talán még hagyni kellett volna kicsit a testvéreimnél, tehát őket is el kellett volna hozni, meg az anyukámat.

Ebben egyetértett apu és az István, mert mind ott voltak. Egyébként semmiben sem értettek egyet, István szerint az ő ölében kellett volna ülnöm, az anyu néha oda is tett, de mindig visszamásztam, mert az anyu melegebb és nagyobb volt a biztonság. Apu pedig, aki a Viki nevű autót vezette, mindig hátra nézett, és azt mondta, hogy nem kell azt a kutyát folyton macerálni, különben is meg kell állni, hogy pisiljen. Megálltunk az út mellett, ahol fák voltak, és bökdöstek, hogy pisiljek, amiről nem tudtam még mit jelent, de pisiltem azért, mert nekem ez nem gond. Egy paripa akkor pisil, amikor akar, pláne, ha tacskó.

Na, végre hazaértünk, ott volt a nagymama, aki visongott és négykézlábra állt, hogy meg tudjam nyalni az arcát, aztán rohant tejért, ami fontos nekem. Ha már anyja nincs, akkor teje legyen szegénynek, mondta, amit szintén nem értettem, de a tejet megittam, hogy tudjak pisilni a szőnyegre. Ez a lakás tele van szőnyegekkel, de levegő is kellett nekem, úgyhogy levittek a Tabánba, ami jobb, mint a szőnyegek, mert nem csúszik, és tele van érdekes illatokkal, mert ide jár az összes kutya. Nemes társaság, és mind szerettek, a legnagyobb dobermann is csak bökdösött az orrával.

Így éltünk az ötödik kolbásztortámig, és akkor kezdtünk Szentendrére járni, amíg végleg ide költöztünk az apuval, mert ez sokkal jobb hely. Kimegy az ember a házból és már kint is van, úgyhogy a Tabán helyett most anyuék járnak hozzánk. Mindig várom őket, tehát figyelni kell az utcát, és ha jön valaki, ugatok, hogy tudja az apu is, nem ők azok, de majdcsak jönnek.

Meleg van. Sőt.

Lábtörlő a legjobb hely, de olyan meleg van, hogy a kövön fekszem mellette. Két kő az egy kutyahossz. Ezeket a csomagtartóból hozta az apu. Többször fordult, és közben nyögött, szuszogott. Már kezd egy kicsit jobban beszélni, tanítom, de általában olyanokat mond, aminek nincs értelme. Haragudott a kőre. Vele mentem, hogy vigasztaljam.

– Még te is a lábam alatt vagy? – mérgelődött. Letette a köveket a verandára, ült és lihegett. Megnyaltam a lábát, mondom neki, dugd ki a nyelvedet, de nem értette. Tíz éve tanítom, de annyit se tud, mint egy kétnapos kiskutya. Valamire majd csak jutunk. Ez a helyzet az emberekkel. Nem tudom, miért kell neki embernek lenni, ha semmi hasznát nem veszi.

Bekente a verandát valami péppel. Amíg ivott, megnéztem, hogy mit művelt. Megszagoltam, meg is nyaltam, de rossz íze volt. Kijön az apu, felkap a hóna alá:

– Pont itt kellett mászkálnod? Ott a lábad nyoma, látod?

Naná hogy láttam. És akkor rátette a köveket a pépre. Kettő az egy kutyahossz. Még másnap is rossz szaga volt. Este apu ült a székén, és emelgette a lábát.

Így lett a kő. Lassan ment el belőle a büdösség, és a küszöbnél ott a lábnyomom, ami olyan, mint egy kutyaláb. Meg szokta mutatni, mintha nem tudnám.

Ennyire szeretjük egymást.

Az apu író. Együtt írjuk az esti meséket. Én mögötte alszom, mert így lehet a legjobban érezni, mi jön ki a hátából. Néha kuncog, néha mérges, néha pedig szomorú, és akkor én is az vagyok. El szoktunk fáradni a végén.

Megnézem, hogy mit csinál. Szemmel kell tartanom, mert elcsavarog. A mi házunkban van LENT és FENT. A FENT-hez vezet a lépcső, amit az apu csinált. Fel tudtam menni rajta, de lejönni nem tudtam, apu hozott le a hóna alatt. Azért tudtam felmenni, mert kiskutya korom óta tudok fára mászni, ő tanított rá. Arra viszont nem tanított, hogy kell lejönni. Ültem a lépcső tetején és néztem lefelé.

– Gyere le! – mondta.

Hát igen. Lógott a fülem és sírtam, erre odatett a lépcsőre egy kekszet. A kekszet nagyon szeretem. Nem elég, hogy fenn voltam, a keksz viszont a lépcsőn volt, és nem értem el, akárhogy nyújtogattam a nyakamat. Csorgott a nyálam.

– Na, gyere! – mondta. A keksz mellett könyökölt, ahelyett, hogy feljebb tette volna. Sőt, megpiszkálta az ujjával. Ezt már nem bírtam elviselni, lemásztam egy lépcsőnyit. Fenekem és a farkam felfelé persze. Így elértem a kekszet mégis.

– Jól van! – mondta és megint odatett egy kekszet. De még lejjebb.

Sírtam és a fülem lógott, végül csak lementem, sírva. Leestem volna, ha nem kap el. Ezt addig csináltuk, amíg az egész zacskó kekszet megettem, a lépcső viszont ugyanolyan kényelmetlen volt. Még egy fél zacskó keksz kellett hozzá, mire megtanultam lemászni rajta. Most már nem gond, akár sötétben is le tudok jönni.

Apu nem lát a sötétben. Leoltja a villanyt, és belém botlik. A lépcsőn aztán mégsem én estem le, hanem ő. Jó nagyot. Ott futkostam a lábánál.

– Az anyját! – mondta, de alig tudott felállni.

 Ez a helyzet a mi lépcsőnkkel.

Felmegyek, a gépével játszik, aminek fekete hangyák vonulnak az ablakában, és kék fényben áll az egész. Mindennek van fénye, de legszebb az anyué, meg az apué, meg az Istváné, meg a nagymamáé. Anyué még akkor is ott van, amikor már elment. Belefekszem, és amíg elalszom, rá gondolok, de álmomban már tacskó, és együtt futunk a fűben. Álmomban az apu is tud futni, mert egyébként nem tud. István tud, bár öregesen. Ő még ugatni is próbál a kedvemért, aminek semmi értelme, de nem mondom el senkinek. Amikor mind itt vannak, azok az ünnepek.

Lefeküdtem az apu mögé és akkor ott volt melegem. Szerencsére le kellett jönnöm, mert nagy ugatás volt az utcán. Szemben lakik a Sátán és a Frutti. Ezek nem tacskók, hanem dobermannok. Igen buták. Frutti a Sátán anyja, de ő is ugyanolyan buta. Bárki erre jön, csak ordítanak. Mondtam nekik, hogy nem kell mindig ordítani. Figyel a kutya, nem ordít. Felnőtt kutya. Jól van már! Egy asszony sétált arra, kisbabával. Az ember-kölykök nem tudnak futni: beteszik őket egy dobozba, és a dobozt húzzák. Na, elmentek végre, de ezek tovább ordítottak, amíg csak látták őket. Utána még érezték a szagát is, mert a kölyöknek édeskés szaga van, és be is tojt. Az emberkölykök nem a fűbe tojnak, hanem a dobozba, amiben húzzák őket. Ez illatos, de mindenfélét rákennek az emberkölykökre, ezért olyan büdösek. Úgyhogy a szag még sokáig ott volt a ház előtt. Vastag csíkban. Felálltam a kapura és szaglásztam.

Ez a kapu felesleges. Én úgyis megvédeném a házat, viszont nem lehet tőle kimenni. Bejönni se lehet. Ha elcsavarog az ember, és végre hazaér, kénytelen visszamenni és átbújni a kerítések alatt. Minek ez a kapu, már akkor itt volt, amikor ide költöztünk, nem az apu csinálta, de ami itt volt, azzal ő se tud mit kezdeni. Ha elcsavargok, és nézek befelé, akkor kinyitja.

 – Hol voltál? – kérdi. Örülünk, hogy ismét látjuk egymást. Apu lábára teszem az államat, és mesélek, mert abból, hogy mindig a hülye gépe előtt ül, nem tudna esti meséket írni.

Felmegyek megint, éppen kikapcsolja a gépet, fütyülés.

– Na – azt mondja. – Kész! Akkor új életet kezdünk!

Hóna alá fog és lemegyünk. Kezdődik az új élet. A verandán, az ajtó mellett van egy fogas, amit sajnos nem érek el, pedig csontból van. Ezen lógnak a munkaruhák: örültem, hogy átöltözik és megyünk a kertbe. Az emberek állandóan öltöznek, mert nincs szőrük. Új élet.

A ruhák mellett lóg az ugrókötél. Ő mondta, hogy ez a neve. Leveszi, kihúzza magát, és elkezd vele csapkodni. Én persze ugatok, megpróbálom elkapni.

– Mars! – mondja, és csapkod tovább. Majd orra esett, a papucsa lerepült a hangyák közé, én hoztam vissza, de maradt rajta egy hangya. Apu liheg, teljesen kifulladt. Leül a székre – én lenyalom a hangyát a lábáról.

– Nahát! – mondja. Az új élet. Nem ártana pedig csinálni valamit, mert egész télen a gép előtt ült, és már alig mászik. Rossz nézni, ahogy tántorog. Mindenbe megbotlik, mert magasan van a feje. Szörnyű állapotban van.

– Figyelj ide – mondja. – Én most elmegyek kenyérért.

Egyáltalán nem szeretem, ha ezt mondja. Amikor hallom a kulcszörgést, már nyugtalan vagyok.

– Bezárlak, mert elcsavarogsz – mondja. Én csavargok, amikor ő megy el! Kulcszörgés. Nem lehet kimenni. Ilyenkor ülök egy kicsit az ajtó előtt, hátha visszajön. Hallgatom, hogy odamegy a Vikihez, amire azt mondta egyszer, hogy autó. Kapuzörgés, elmegy a morgás. Morogni kell a Vikinek, hogy menni tudjon, nagyon primitív. Még az a hely is büdös, ahol állni szokott a fenyők alatt.

Üldögélek, és várom őket. Amikor már semmit nem hallani, felmegyek a lépcsőn, ahonnan az apu leesett. Bár most is leesne, akkor ismét együtt lennénk és nyalnám a fájós lábát, dehát nincs itt. Kimegyek a tetőre. Amikor a felső verandát csinálta, azt mondta:

– Ez lesz a te kijáratod.

Tehát van egy lyuk, ahol pont kiférek. Következik egy gerenda, ahonnan le lehet ugrani a műhely tetejére. Jó nagy tető, sok kutyahossz. Kettőig tudok számolni. Apu azt mondta, van olyan kutya, amelyik tízig tud. Azt mondják neki, hogy három meg kettő, akkor ugat. Hát ugatni én is tudok, amennyit csak akarok.

Na, itt vagyunk a tetőn, ahonnan átlátni a szomszédba. Általában nincs ott senki, csak az Emőke ritkán. Ez az ő helye. Mindig egyedül van. Kijön, leveszi a kabátját és kezdi nyírni a füvet. Lenyírja, akkor felöltözik és elmegy, és itt marad ez a furcsa szagú ház, aminek a padlásán több egér van. Ezért járnak ide a macskák, felmásznak a ház tetejére, leülnek és várnak. Az egerek persze hallják, hogy odajött valaki, és nem jönnek ki.

Elment az apu.

Szép, nagy nyírfa áll a ház előtt, odaszállt most egy madár. Ezek a levegőben sétálnak, de nem tudnak ugatni. Próbálják, és nem megy nekik. Hozzánk járnak inni, az én fazekamból. El szoktam hajtani őket, ha lenn vagyok, de innen csak ugatni tudok. Jönne egy, akkor ugatnék, de úgy látszik, ma senki se jön. Meleg van és nincs itt az apu.

A nyírfás kert mögött több lyuk van a kerítésen, ezeken át lehet bújni a felső kertbe, onnan tovább a következőbe, és onnan is tovább, egészen a vízmosásig. Vagy pedig kibújni az utcára. A következő telken egy kis faház áll, oda egy vak nő jár ki néha, a húgával. Ezek testvérek, de csak az egyik lát, az Ica. A vak nő mindig arra megy, amerre az Ica. De meghallja, ha odamegyek

– Gyere ide! – mondta egyszer. Odamentem, mert szeretem a társaságot. Jó szaguk volt.

– Kis fekete – mondta Ica a vak nőnek.

– Tudom – mondta erre ő.

– Honnan tudod? – kérdezte az Ica. – Ja, ebből kérsz? – mondja nekem, és kivett egy kekszet a zacskóból. Bekaptam, és vártam a másikat, mert több is volt.

– Mennyit akarsz? – nevetett.

Az emberek azért beszélnek, mert nem tudnak ugatni. Érthetetlen, amit a zacskókkal művelnek, van benne keksz, és nem eszik meg! A keksz igen jó. Nagyon szeretem, ezért lettem ravasz. Mert az apunak is van általában. Elmondom, hogy lettem ravasz.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: Dachshund)

Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Ide jár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.
Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá!, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik?… Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Az óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.
Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.
Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na ez már a Balog dolga. Mindig ő jön, meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.
Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e? Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem mindennap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.
A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret! Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak… Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.
Telefon.
Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.
– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.
– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!
Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.
A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez, sajnos, bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Fél órát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük. Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egypár kést, aztán még egypárat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt, és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejön valaki, azt hihette volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.
– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.
Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.
Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.
A második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.
– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?
– Nem – mondta ő.
– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.
A harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.
– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.
– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.
– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.
– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?
– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.
– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.
Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.
Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.
Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.
Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát? A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember, merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nemcsak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha ez megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.
Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.
– Álljon meg – morogta.
– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, a másikon egy akáckaróra, amelyet itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó? Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten mindennap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.
Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.
Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.
– Jó napot! – mondta Balog.
– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.
– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.
– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!
– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.
– Ide figyeljen! – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?
Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.
Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.
– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.
– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?
Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi közük se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.
– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!
– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?
– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.
A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.
– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.
– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Az hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.
– A Samara – mondta Subanek.
– Forgalmi, jogosítvány?
– A kocsiban.
– Remek, akkor hozza ide!
Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.
– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!
Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.
– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.
– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?
Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!
– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugós kést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.
– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.
Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egypár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.
– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.
– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nemcsak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.
– Öltözzön fel! – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.
– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.
– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?
– Presko – mondta Subanek.
– Melyik a kocsija?
– Nincs itt.
– Hanem hol van?
– Törökbálinton.
– Papírok?
– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.
– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.
– Ez kié?
A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.
– Maga pap? – kérdezte Balog. – Kőműves – felelte Subanek.
– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!
– A gyerekének vette.
Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.
– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amelyre tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek és szemügyre vették a Samarát.
– Zöld kártya? – kérdezte Balog.
– Mi? – kérdezte Subanek.
– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?
– Három éve.
– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.
Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.
Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.
– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.
– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót!
A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.
– Elakadásjelző? – kérdezte.
– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmácskorában.
– Elsősegély-doboz?
– Az is.
– Izzókészlet?
– Mi?
– Hány éve van maga itt?
– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.
Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.
– Na kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?
– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.

Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.
– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nem köszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.
Fél óra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.
– Na, írja! – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?
Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.
– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.
Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.
– Na írja! – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.
Müller leírta.
– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.
– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller.
– És kiizzadt.
– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.
– Eljegesedés az két s? – kérdezte.
– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy g.
Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?
Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.
– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkoznia, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.
– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?
Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.
Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami? Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.
Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.
Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.
– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.
Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, amely a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?
Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.

(1997)

Illusztráció: Köves Éva: Budapesti árnyékok

(A közlésért köszönet Bodnár Barbarának és a Napkút Kiadónak.)