Tél volt, nagy hó. A havat lehet nyalni, amikor pedig már több van, puha. Minden más, a szagok is. És egyszer csak megjelent a nőstények üzenete, ami azt jelenti, hogy GYERE! Ilyenkor tehát menni kell. Aznap felmentem párszor a hegyre, ahol a Ria lakik. Ria szép nagy szuka, hosszú szőre van, és olyan nagy, hogy átférek a hasa alatt. Találkoztunk párszor, amikor mind a ketten csavarogtunk, de akkor nem volt szaga, úgyhogy nem érdekelt. Be volt zárva a Ria, mosolygott kifelé a kerítésen, mi pedig néztük. Sokan voltunk, az összes kan a környékről. Elmentünk, visszajöttünk, nekem szemmel kellett tartani az aput is. Nagy fehér hó, megvolt már a Ria-járatom a kertek alatt.

Este apu leül a tévé elé, ami szörnyen unalmas. Én a másik fotelben fekszem. Mondom neki, kimennék. Rámnéz, jó, de ne csavarogj! Persze. Felmentem a Riához, akkor is voltak ott más kutyák. Kicsit beszélgettünk, nem volt harag. Ők se tudtak bemenni, én sem. Álldogáltunk hát, kicsit járkáltunk, Ria közben enni kapott egy nőtől. Néztük, hogy eszik, a nyálunk csorgott. Én már többször körbejártam a Riáék házát, sehol se lehet bemenni, hacsak nem ássa ki az ember a kerítés alját. Gondoltam, hogy ások kicsit. A többiek nézték, odajöttek, megszagolták, de érdekesebb volt a Ria. Hogy kéne oda bemenni? Hát nem tudtunk, és kezdett hideg lenni. Sőt. Majd megfagytunk, de azért maradtunk hajnalig. Nagyon szép este volt.

Megyek haza hajnalban, Riánál valahogy nem fáztam annyira, de ahogy mentem haza, egyre jobban. Megkaparom az ajtót, semmi. Megkaparom megint, valami motoszkálás, az apu leszédeleg a lépcsőn.

– Megérdemelnéd, hogy kizárjalak! – mondja. – Na, figyelj ide, nem verlek meg, mert ahhoz is fáradt vagyok, de nem alszom veled! Oda feküdj le, és meg ne moccanj! – Azzal felment, és amit még sose tett meg, becsukta a rácsot a lépcső tetején. Van ott egy rács, felesleges volt megcsinálni, már akkor mondtam az apunak, amikor csinálta. És becsukta.

Kezdtem szomorú lenni, ugye nem tudtam felmenni az apu mellé. Esti mese, semmi. Lefeküdtem a kályha mellé, ott reszkettem egy ideig, aztán megpróbáltam újra. De hallottam, hogy az apu sem alszik, annyira hiányoztam neki. Fenn a rács alatt sírtam kicsit, aztán valahogy visszafordultam, apu meg frászban volt, hogy mikor esem le. Nem estem le, viszont ő sem aludt, másnap hulla fáradtak voltunk mind a ketten, én is csak párszor voltam fenn a Riánál. Apu meg a házban tántorgott, amíg el nem ejtette a kávéspoharát. Minden csupa kávé lett, kezdem felnyalni. Nem mondott semmit, csak nézett és éreztem, hogy gondol valamit. Jövök vissza megint a Riától, azt mondja:

– Ülj le!

Leülök a kályha mellé, reszketek.

– Na, figyelj ide. Kimész és ugatsz egyet, aztán visszajössz! – Kinyitja az ajtót, de nem volt kedvem kimenni. – Menj csak! – mondja. – Menj nyugodtan!

Jó, kimentem, hideg volt. Megyek vissza a kályha mellé, apu ad egy kekszet.

– Derék kutya vagy! – Egy idő után megint kinyitja az ajtót. – Menj csak! – mondja. Kinézek, kimegyek, ugatok szokás szerint, megyek vissza – megint ad egy kekszet. – Aki nem csavarog, kap egy kekszet! – Kiereszt megint, felszaladok a Riához, de nem időztem, mert rájöttem valamire. Kezdődött a ravaszság. Ez így ment egész nap. Másnap odaállok az apu elé és nézek rá.

– Mi van? – Ránéz az órára. – Kilenc óra tizenkettő… – hát mert tegnap pont ilyenkor adta a kekszet. – Honnan tudod, mennyi az idő?!

 Mi az, hogy honnan, ezt mindenki tudja. Kilenc óra tizenkettő, akkor jön a keksz.

– Kis ravasz! Hozzád lehet igazítani az órát!

Valami mozgás van ott. Mióta idejött ez a két macska, nincs nyugalmam. Két kislány lakik a szomszédban: egy kisebb és egy nagyobb. Mind a kettőnek hosszú haja van, a szaguk jó, de a kisebbiké a jobb. Ezek folyton veszekednek, és mindig a nagyobb győz.

Egyszer eljött hozzájuk a nagyapjuk, egy öregember, és hozott nekik két macskát. Gondolta, ha két macska lesz, akkor nem fognak veszekedni, mert mindegyiknek jut egy. Igen ám, de az egyik fiú, a másik lány. Hogy lehet elosztani, ugye. Akárhogy osztják, a fiú marad fiú, a lány pedig lány. Ezt ők nem ismerték fel, itt maradt mind a kettő. Ameddig számolni tudok.

Odamegyek a kerítéshez, megugatom őket, de ezek olyan buták, hogy azt sem értik. Ugatok még jobban, rámnéznek, jól van. Átmegyek a kerítéslyukon, erre felmennek a fára és pont arra, ahová én nem tudok felmászni. Ugatok lenn, ezek csak ülnek és vakaróznak. Félóra múlva kijön az apu:

– Mi van itt? – Elmondtam pedig igen sokszor, hogy MACSKÁK. – De akkor már a szomszéd kölyök is odavágott egy tornacipőt. Mellém esett, megszagoltam, és ugattam tovább. Macskák fenn. Most a lábukat nyalogatták.

– Hagyd már abba! – mondja az apu. Dehogy hagytam. Macskák az én területem, többször is megjelöltem a fájukat, hogy vegyék észre magukat. Zöld a szemük, néznek lefelé. Felháborító állatok. És hiába vannak fenn, a szaguk lejön. Mondom az apunak, vegye le őket, ez az én szomszéd telkem, nem hívta őket senki.

– Jól van – mondja az apu. – Hagyd őket a fenébe. Ugyanolyan feketék, mint te vagy!

Mondjuk, ez az egy, ami elfogadható bennük. Jó, hazajöttem, de figyeltem azért. Majd lejönnek, örökké nem lehetnek a fán.

Hazajön a két kislány:

– Cip! Cip! – Hol vagytok?

Hol, hát a fán. Lehúzkodják őket, de még akkor is kapaszkodtak. Összekarmolták az egész fát. Felháborító állatok. A két lány pedig rájuk tett két nyakörvet. Ameddig számolni tudok. A nyakörveken két kis csengő. Namost, ezután a két macska nyugtalan lett. Egyet mozdultak, a csengő csengett. Megrémültek, fel a fára! A csengő persze a fán is csengett, leugrottak, futás a ház körül! Estére kezdtek megnyugodni, mert annyira elfáradtak, hogy csak feküdni tudtak.

Másnap a két lány elment reggel, elment az anyjuk és az apjuk is. Ez a férfi nem szereti az állatokat. A nő szereti. Elmentek az autójukkal, de otthon maradt a két macska. Csengő – futás…!

Nézem őket a kerítés mellől: két macska fut. Na, mondom, átmegyek egy kicsit rendet tenni, mert a ház körül rendnek kell lenni. Ugatok, ezek csak futnak. Végül leültek a dobozukra lihegni. Egy dobozban laknak.

– Figyeljetek ide! – mondom. – Hagyjátok abba!

Lihegnek tovább.

– Mert baj lesz!

Lihegnek. Valami okosabb macskát hoztak volna ide, de két ilyent… Odamegyek, megszagolom őket. Ülnek tovább.

– Figyeljetek ide – mondom. – A fa meg van jelölve!

Ülnek tovább. Mit lehet ezekkel csinálni? Nem értenek semmit, tanítani se lehet őket. Megnéztem az edényüket, egyikben víz volt, másikban a tyúkláb, amit gyanítottam már a kerítés mellől. Ezt kiettem, maradt nekik a víz. Mert a macskák annyira ostobák, hogy nem eszik meg, amit kapnak. Járkálnak, odamennek, nagy óvatosan nyamnyam, és mennek tovább. Nem előrelátók. Hát most nem volt nyamnyam, maradt nekik a víz. Délután, amikor hazajött a két lány meg az anyjuk, nyávogtak.

– Milyen aranyosak! – mondta a nagyobbik lány.

– Nem éhesek ezek? – kérdezi az anyjuk.

– Dehogy, reggel kaptak egy egész combot. Örülnek, hogy megjöttünk.

A macskák csak nyávogtak, estig megvoltak a vízen. Akkor megint kaptak egy tyúklábat, nekiestek, nyamnyam, de megint otthagyták. Nekem ezt végig kellett néznem a kerítés mellől, ugye. Végül átmentem, és megettem azt a lábat is, igen jó volt. A macskáknak maradt a víz. Ezt csináltuk pár napig, úgyhogy nem nagyon fejlődtek, de aztán odatett a férfi egy deszkát az én kerítéslyukamhoz, és nem tudtam átmenni két napig. Végül ástam egy lyukat a deszka mellett, aznap a macskák megint nem fejlődtek.

Átment hozzájuk a Kitti is, aki a másik szomszédban lakik, és szintén tacskó, de szálkás szőrű. Kislány ez a Kitti, jó barátom. Hozzánk mindenki átjár, mert tőlünk lehet tovább menni a vak nő telke felé. Kitti átjött, és tőlünk ment a macskákhoz, hogy megnézze, mi ez a rendetlenség ott. Az edényben nem talált semmit, mert én már voltam ott. Nagy ugatás: MACSKA…! MACSKA…! A macskák közben megkarmolták az orrát, mert a Kitti kicsi, és nem féltek tőle. Kitti sírt, üvöltött, jött vissza a lyukon, és vágtatott haza.

Az ő gazdája Kati néni, akihez sokan járnak, de ő nem jár senkihez, a verandán szokott üldögélni. Összehajtogatott papírokat nézeget. Összehajtja, kinyitja. Megint összehajtja, megint kinyitja, így játszik egész nap. Ha mégis kijön a kertbe, akkor következik a:

– Jaj! Jaj, Istenem! – ami azt jelenti, hogy Kati néni benn van a bukszus alatt, és az apunak át kell mászni a kerítésen. Apu mindent ledob, ami a kezében van, viszi a kislétrát a kerítéshez, felmászik a sövény tetejére, és a másik oldalon le. Én ugye már rég ott vagyok, megnézem a Kati nénit, aki általában a bukszus tövében fekszik, de volt már a madáritatóban is a csap mellett.

– Jaj, istenem! – mondogatja.

Kitti örül, hogy végre lejött az ő magasságába. Az öregasszony feje felett ugrál, aki csapkod és kiabál:

– Jaj, istenem! – Amikor egy kicsit fel tud könyökölni, Kitti újra ledönti a sárba. Kicsi még és keveset tud, de amit tud, annak örül.

Na, végre odaér az apu, feltámogatja Kati nénit a sárból, megkeresi a papucsát – én meg az apu papucsát, ami a létráról esett le. Ezután felmennek a verandára, ahol Kati néni sírdogál kicsit.

– Itt ez a nyavalyás kert, és nem tudom elültetni a virágomat! – mire az apu ásni kezd és ledugja a virágokat a földbe. Ásni én is segítek – amíg ő egyet ás, én kettőt –, így elég gyorsan végzünk, aztán visszamegyünk Kati nénihez, én be a konyhájukba, ahol a Kitti edénye van, és megeszem, amit találok. Kitti ezért nem haragszik, túl sok az ennivalója mindig, ott szokta hagyni. Elég kövér már, mert az öregasszony sose tudja kiszámítani, mennyit adjon neki. Ha elfogy a tálból, akkor megint tesz bele. Szemmel tartom, úgyhogy nem marad azért ott, mert kár lenne érte.

Mire visszamegyek, apu már a Kati nénivel cigarettázik, füstöl a szájuk. Azt hittem, csak az apu csinálja, de nem. Na, végül visszamászik a létrán, én meg a lyukon. Kitti is velünk jön általában, mert szereti az aput. Nem bánom, hogy szereti, de amikor kiszedegeti belőle a bogáncsot, ugatok, mert nyugtalanít, hogy az apu ennyit foglalkozik vele. Kittiben mindig rengeteg a bogáncs, mert a régi telken csavarog, ahová csak a madarak járnak és a macskák. Ott van ez a sok bogáncs, az ő szőre meg elég hosszú és minden benne marad.

Jön ám a Szimat, aki szintén tacskó, de sárga, és a második szomszédban lakik. Ameddig számolni tudok. Nem tudom, hogy ki a gazdája, mert senki se szereti. Egy férfi lakik ott, egy nő, meg egy kölyök, de egyik se szereti, ezért a Szimat se szeret senkit, engem sem. Találkozunk, mert ő is tőlünk megy a vak nő telke felé. Szimat mindig el van foglalva. Néz maga elé, és örül, hogy nincs otthon, ahol mindenki ordít vele, de tudja, amint hazamegy, megverik és utána kap enni. Szomorúságában nem is nő rendesen, a hasa leér a földre – ilyen kutyát még nem is láttam. Ugatni se tud, mert amikor verik, üvölt, és annyira megszokta, hogy ugatás helyett is üvölt.

Megy a vak nő telke felé. Látta, hogy itt vagyok a tetőn, de nem szólt semmit. Szegény Szimat. Néha ülünk az apuval a kerti hintán, amit elég nehezen szoktam meg. Mozog minden, a fák, a fű, és a ház is, tehát megyek előre és hátra. Apu keze a hátamon. Jön a Szimat, ránknéz és látom, hogy szomorú, mert nekik nincs kerti hintájuk, ahol lefekhet valaki mellé, akinek a keze az ő hátán van. Megy tovább a vak nő telke felé, hogy egy kicsit később verjék meg.

Megjött az apu! Megáll a Viki, büdös nagyon. Apu kiszáll, nyitja a kaput. Kulcszörgés. Megyek le, hogy kiszökhessek az utcára.

Mókus utca. Rengeteg szag. Legutóbb a Tádé járt itt, aki a Mókus utcában lakik. Nőstény kutya, fehér, és a fehér kutyák kedvesek általában. Tádé is kedves, csak a farkát nem tudja jól tartani. Mutattam neki, hogy kell, de nem érti. Találkozunk, akkor mindig újra megmutatom. Ő megnézi – és tartja ugyanúgy. Ez a helyzet a Tádéval. Náluk nincs kapu, ezért egész nap csavarog, ha nem alszik.

Bemegyek a régi telekre, ahol egy furcsa szagú, öreg ház áll. Ott laknak a gyíkok. Ezek igen kedves állatok, legyet esznek és más bogarakat. Napoznak. Itt szokott bebogáncsosodni a Kitti. Madarak is laknak a fákon, mert jó hely lenne, ha nem jönnének ide a macskák. Mondom a gyíkoknak, ha jön egy macska, majd adok neki. Megköszönik, fekszenek tovább. A fűben gyümölcsök, nem eszi meg őket senki, csak a madarak. Sok hangya. Ezek a hangyák mindig fontoskodnak. Nem láttam még olyan hangyát, amelyik ne fontoskodott volna.

Tádé már meghallotta, hogy jövök, de éppen csak felemeli a fejét, mert melege van. Megnézem az edényét: üres. Le kell mennem a veranda mögé, ahol van víz, mert csöpög a csap náluk. Nyalok egy kis vizet, két veréb nézi, mert ők is inni akarnak. Néznek a fáról.

– Nana – mondom.

Tádé már egy jót csavargott, ott járt a mi házunk előtt, és felment egész a vízmosásig, ahová megint kidobtak valamit, szemét szaga van a lábának. Evett is: Tádé bőrt evett, meg füvet, ahogy én is az előbb. Remélhetőleg náluk is van szőnyeg, ahová hányni tud. Megmutatom neki, hogy kell tartani a farkat, aztán elmegyek. Általában velem jön, ha itt járok, de most nagyon melege van, így hát egyedül megyek tovább az utca végéig, ahol két dió fekszik a fűben, és a dió mellett egy madár, aki nem él. Elment a Semmibe. Reggel még láttam a kertünkben, leült a műhely tetejére, pihent kicsit és repült tovább. Megsuhintom a fülemmel, elment a NINCS-be. Ez a legnagyobb SEMMI. Öreg madár. Visszafelé is látom, szépen kikerülöm. Aki erre jár, mind szépen kikerüli. Tádé nem volt itt ma. Ahogy odaérek, megszagol, és tudja ő is, hogy az utca végén van egy halott madár, majd felmegy biztos, hogy megszagolja.

Én pedig szépen hazakocogok. Közben elment itt egy lány, biciklivel. Fentről jött, és fékezett a kanyarban, ez gumi-szag.

Apu nyitva hagyta a kaput, hogy be tudjak menni. Bemegyek, ott ül a verandán és cigarettázik. Puff, beugrok az ölébe és mesélem, hogy mi mindent láttam. Voltam a Tádénál, akinek melege van, és ott volt a madár. Megsimogat. Remélem, hogy megérti ezeket a dolgokat. Az emberek sokat beszélnek és össze-vissza. Az a baj, hogy az ő fejük túl magasan van, és nem tudják megszagolni azt, ami lenn van. Márpedig minden fontos dolog lenn van.

(folytatása következik…)

 

(Illusztráció: Sherry Shipley)