A Hold fényes oldalán, egy nappal tegnap után

A tegnapi reggel ugyanúgy indult, mint a többi. Fölkeltem, fölraktam a kávét, majd következett a rituálé. Bekapcsoltam a rádiót és a kisoltáron meggyújtottam egy mécsest. Ezután kiültem az erkélyre, rágyújtottam és újra elaludtam. Arra ébredtem, hogy a rigó ráesett az ujjamra. Berohantam, hideg víz alá tartottam a sebet. Visszamentem, hogy megigyam azt a keveset, ami maradt a kávéból.
Nyúltam a csészéért, de megint elkezdett remegni a kezem. Makacsságomban mégis megragadtam és fölemeltem. Csak meg akartam mutatni magamnak, hogy képes vagyok rá. Ezt a pár kortyot már csak azért is megiszom, még akkor is, ha ez lesz a világon az utolsó dolog, amit teszek.
Kilötyögött. Egy csepp sem maradt. Elindultam befelé egy konyharuháért, mikor hirtelen megcsúsztam. Jó nagyot eshettem, mert egy kicsit még mindig sajog a fejem. Lehet, hogy már csak képzelem.
A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy kicsit kótyagosan sétálok az utcán. Eltelhetett pár óra, mert a Nap már jó magasan járt.
Nem tudtam, miért vagy, hogy hova indultam, de ha már lent voltam, gondoltam megyek tovább. Az időmből elvégre kitelt egy könnyed kis séta. Így is büszke lehetek magamra, jövő hétfőn leszek 83 és most fordult velem először elő, hogy elfelejtettem, hová is indultam.
Gézát már vagy 30 éve ismerem, nála veszek újságot, meg cigarettát már mióta ideköltöztünk. Fél éve halt meg a nővére, azóta sokszor látom ezzel a komor ábrázattal üldögélni. Ma is csak támasztja a pultot és kedvetlenül keverget valami limonádé-félét.
Különös élmény lehet a halál. Nemsokára én is megpihenhetek. Engem annyi emlék köt ide, de vajon emlékezni fog rám a város? Ennyit azért megérdemelnék. Elvégre itt ismeretem meg életem szerelmét, itt neveltem fel mind a négy gyermeket (közülük kettő még ma is a városban él), generációk kerültek ki a kezeim alól, akik közül számos a határainkon túl is sikeres ember lett.
Elsőként gondoltam, elnézek a régi iskola felé. Nagyapám, apám és anyám ide jártak, én is, és utánam még két nemzedék. Az egyik unokám jövőre ballag. Mivel még elég korán volt, úgy terveztem elcsípem, amikor kijön és elkísérem hazáig. Úgyis olyan ritkán vagyunk együtt mostanában.
Mire odaértem dél volt és elég meleg is, én viszont érdekes módon nem voltam fáradt, de még a hőség sem zavart. Leültem hát az iskolával szemközti kávézóba és kértem egy dupla presszót és egy aznapi újságot. A pincérnőt nem láttam tisztán, mert a napnak háttal állt mikor felvette a rendelést. A parfümje viszont valami okból különös nosztalgiát ébresztett bennem. Tavasz illata volt. Hirtelen azok az idők jutottak eszembe, amikor még csak hárman voltunk Idával és a kis Annussal. Azóta már…
A hölgy hozta az újságot a kávémmal együtt. Hamutálat is hozott, pedig határozottan emlékszem, hogy nem kértem, mert nem volt nálam cigaretta. A 80-at elhagyva már igazán elfelejthetek néhány apróságot.
A Seperc a város kedvenc napilapja. Állítólag annyira naprakész, hogy az aznap reggeli híreket is közli 9 órával bezárólag a déli osztáskor.
Semmi érdekeset nem találtam. Csupa hatásvadász, dagályos cikk, undorító pletyka. „Egy híres színésznő boldoggá avattatná macskáját”, vagy „Egy zöldségesnél görögdinnyébe rejtett kábítószert találtak. Az árus tagad”, De ami a legfurcsább volt, hogy a mi házunk előtt halt meg valaki és én észre sem vettem. Vagy lehet, hogy csak nem emlékszem? Biztosan a hátsó kapun mentem ki.
„Egy idős férfi holttestét találták ma reggel 8:38-kor a belvárosi Bardassy sugárút 27-es szám alatti lakóház kapuja előtt. Halála körülményei egyelőre tisztázatlanok. Az ügyben megkezdték a nyomozást, annyi azonban majdnem bizonyos, hogy…”
Ekkor meghallottam az ifjú trónörökös hangját. Egy kedves lánnyal beszélgetett, valami koncert-féléről. Nem akartam zavarni őket, így hát ott hagytam a kávé árát nem elhanyagolható nagyságú borravalóval, majd észrevétlenül távoztam.
Elhaladtam az étterem mellett, ahol megkértem kedvesem kezét, a cukrászda mellett, ahol egyszer romlott áfonyatortát ettem, amiért kórházba is kerültem. Száz és száz emléktöredék és kép futott el a szemem előtt. Minden olyan valóságosnak tűnt, mintha, mindent újraélnék.
Eltelt pár óra. A Búvó-térre, a város főterére érve megilletődve csodáltam a naplementét. A holdbúttai nagytemplom üvegablakai csak úgy lángoltak a haldokló nap fényében. Ez az a hely, ahol a holdújévet együtt ünnepli a város. Idával sokszor kijöttünk ide. Tegnap is jól érezte volna magát. Telihold volt, a tér olyankor a legszebb, minden ragyog, olyan, mint, mikor az ember éjszaka egy tó tükrét nézi és benne az éjszakai ég tükörképét. A kávézók és éttermek lámpái pont úgy derengenek a téren, mint az esti víztükrön hullámzó csillagok.
Holdbútta, már az óidők óta népszerű zarándokhely. Az óévet búcsúztató ünnepségsorozat, a Búvó van, hogy két hétig is eltart. A nagytemplom a város legmagasabb pontján van és a kupolája mögül bújik ki az év első teliholdja.
A főtér azonban nem csak újévkor pezseg, minden éjszaka ellepik a fiatalok. Nekem olyankor már túl nagy a zaj, inkább elindultam haza. Nem akartam a zsúfolt villamoson nyomorogni, ahelyett kihasználtam a jó időt és hazasétáltam.
Hazaérve nagy meglepetés fogadott. Az erkélyajtó kitárva, eltűnt a mécses a kisoltárról. A feleségemről és rólam készült olajfestmény a legkedvesebb számomra ebben a zugban. Mindig gyújtok egy kis gyertyát a régi idők emlékére. Általában ott hagyom, míg meg nem gyújtok egy másikat, és még sem volt ott.
Ugyanaz az ismerős illat, amit a kávézóban is éreztem, újra megcsapta orromat. Mintha járt volna valaki a lakásban. Elfogott a rémület. Lehet, hogy betörtek és elvittek valamit, vagy, ami még rosszabb, hogy itt vannak és csak rám vártak. A képzelt vagyonom után kérdeznek, megkínoznak, vagy csak simán lelöknek az erkélyről, mint azt a másik idős férfit ma reggel.
Nyugalom öreg, nem bánt senki. – szólt valaki halkan és magabiztosan az erkélyről. Lágy, kék füstfoszlánnyal kúszott be a hang, különös, de volt benne valami megnyugtató. – Lehet, hogy ismer? De hogy juthatott be? Az ajtót zárva találtam. Nem tudtam elképzelni, ki lehetett az. Mivel gondoltam, veszteni valóm már nem maradt, kimentem.
A holdfény beragyogta az egész testét. Fehér ködfátyol takarta kecses vonalait és gyenge kékes pára lengte körül. Az illatát már megismertem, ő volt a pincérlány is a kávézóban. A reggeli újság ott volt a kezében és a dohányzóasztalnál ült.
Leültem vele szemben a másik székre. Finoman odacsúsztatta elém a lapot az általam reggel csak dagályos zugfirkának titulált oldalnál nyitva. „Egy idős férfi holttestét…” Csak mosolyogtam és tudomásul vettem azt, amin már nem tudok változtatni.
Lassan és könnyedén felállt, és fellépett a korlátra. Leheletnyi pára-keze felém nyúlt, miközben azt mondta: „Kaptál még egy napot, de nem azért, hogy a vég előtt elbúcsúzz, hanem, hogy lásd milyen sokat kaptál. Annyi mindent éltél át. Beutaztuk a fél világot, egy utolsó út viszont még vár ránk. Tekintsd ezt második nászútnak!”

A fejem még kicsit sajog, de talán csak képzelem. Végre békére lelhettem Vele újra. Miért nem mondta még senki, hogy ennyivel szebb a „teliföld”, mint a telihold? A nászutasoknak csak ajánlani tudom.

(Illusztráció: Jenndalyn)