Aztán csak eltűntem én is,
abban a nagy fekete kabátban
ki-be ugráltam foltos zsebekből,
fürgén a fényes gombok közt
hogy ki látott azt hitte menekülök,
pedig csak hazafelé tartottam
épp a roppant csendvárosban.
A kopott, elnyűtt kabátban később
kigáncsolt a hajnal, én csak estem,
vígan mintha tudnám mi lesz,
és mit mondok majd ha megint
karba tett kézzel nyitod az ajtót
vagy a fejed csóválod mintha a
reggel nem lenne elég végülis.
Ugyan mit mondhatnék még?
Talán, hogy te se fáradj szavakkal,
épp csak utoljára megnézlek
mielőtt ránk virrad a néma rend.
Talán már azt sem, csak el innen,
tőled a ma éjjel gombjai alá,
ugrálni ki-be újabb foltos zsebekből.

kép: Michael Pietrocarlo