Pula Ferenc összes bejegyzése

Pula Ferencnek hívnak, 35 éves vagyok és Budapesten élek. Nagyjából a gimnázium óta írok verseket, de az elmúlt 7-8 év tekinthető igazán aktívnak, illetve mondhatni a stílusom is ebben az időszakban alakult véglegessé. Többnyire kortárs költőket olvasok, szeretem a szabad verseket, haikukat és az igényes slam poetry-t.

Másnap előtt; Úgyis péntek; Hogyan tovább

 

Másnap előtt

Színes filmbe égetett régi
féltékenység, mikor elnézem
arcod egy fura alak mellett,
és bezárnám, de újabb karakterek
nyitnak újabb sorokat,
mert ennek soha nem lesz vége.
Szemlátomást köd kísér hazáig,
szembeötlő idegenek érnek
faltól falig, mint egy mosoly
mit pontosan mérek ilyenkor
megszokásból ábrázatomra,
és elfutnék lábakkal, hiába;
váratlanul vizes macskakő.
Néha még most is vasárnap,
mikor ugyanazt a pocsolyát
benne a sok csikk-hajóval
csak az én két lábam lépi át;
egyedül festi falakra fura, vékony,
belvárosi árnyékát és botlik
a pillanat hevében, mert ilyen.
Sokszor még most is rándul egyet
a kezem, puszta megszokásból
vigyázna a tiédre, vagy csak
úgy érzi mert fárad, netán
a hideg miatt, mi a szembejövő
valóság tekintetéből árad.
Mikor túl későre jár, unottan
és mohón, a hajnali zebrán
szőnyeg híján betont zabál helyette,
közben azon tűnődik, vajon
hová tűnt a pillanat megint; hogy
ismét egy emlék lépett a helyébe.

 

Úgyis péntek

Az idő egy fájdalmas
lüktető ér, mit néha elszorítanál
üvöltő másnapod, egy mosoly,
miután nyugovóra tér
a sok telehányt,
lezabált utca és tér
Visszapillantó tükörként
mutatja tegnap éjszakád
a sok komplexust és hibát;
feltétként rákerültek azok is
a kétszázforintos pizzaszeletre,
ahogy talpad is a macskakőre,
mikor elhagyod a Király utcát
és rátévedsz a generációkat
átölelő villamos sínekre.
Ha már úgyis minden megvan és fasza:
– kulcs, telefon, pénztárca –
ugye egy cigit még elszívunk gyorsba’,
mielőtt ránk üvölt a valóság eltorzult,
mandarinszínű napfelkelte hangja?

 

Hogyan tovább

Részeg bókok töltik fel a kijelzőt,
ahogy beírom a címzettet
mindegy kinek, csak menjen már el
ez az egész abszurd korrajz
mit pár ujjlenyomat tesz hitelessé,
és kiég a képzeletbeli villanykörte
mi az előbb villant fel hirtelen
elmém átlátszó szövegdobozában.

A karikatúrán, ami rólunk készült
mert már nem divat beszélni,
de van idő leírni és ha mégsem tetszik,
kitörlöm, hisz kit érdekel, hogy
az egész rád-gondoltam-megint
medencét vörösborral töltöm-e fel
amiben kényelmesen úszkál
ugyanaz a félreértés, sokadjára.

De az is lehet, hogy egyszer
megkérem, menjen el örökre és
akkor visszagondolok milyen volt
nem gondolni semmire, csak
érzésből megbotlani a járdán,
zsebre tett kézzel cigarettázni,
vasárnap délután levest főzni
vagy zöldre várni a zebrán.

 

(Illusztráció: Michael Sowa: Pig in Soup)

Bakelit; Szombat

 

Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

 

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

 

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)

Beülős

Egy szétrobbant villanykörte darabjain állok,
vizes kézzel a mosdóban, előttem tükör.
Valami furcsa filmet adnak fejem felett a Toldiban
Asztalunkon vörösbor és popcorn billeg, ahogy visszaülök melléd és
átfut az agyamon, hogy mindenkit idehozok
de a bor ára sosem változik.
Lehet, hogy az egészet csak képzeltem
és dehogy randiztam különböző nőkkel, 
az a sok idegen, beszélgetnek,
– egymásnak nem azok –
felnézek, pont az egyik szemébe
Bárcsak te ülnél mellettem
– gondolja, legalábbis én ezt gondolom.
Fogd a kabátod, lépjünk le, fáj a fejem, mondom,
legközelebb mást kérek.
Rágyújtok, miután elváltunk a Deákon.
 

(borítókép: Andrea Wan)

Aztán csak

Aztán csak eltűntem én is,
abban a nagy fekete kabátban
ki-be ugráltam foltos zsebekből,
fürgén a fényes gombok közt
hogy ki látott azt hitte menekülök,
pedig csak hazafelé tartottam
épp a roppant csendvárosban.
A kopott, elnyűtt kabátban később
kigáncsolt a hajnal, én csak estem,
vígan mintha tudnám mi lesz,
és mit mondok majd ha megint
karba tett kézzel nyitod az ajtót
vagy a fejed csóválod mintha a
reggel nem lenne elég végülis.
Ugyan mit mondhatnék még?
Talán, hogy te se fáradj szavakkal,
épp csak utoljára megnézlek
mielőtt ránk virrad a néma rend.
Talán már azt sem, csak el innen,
tőled a ma éjjel gombjai alá,
ugrálni ki-be újabb foltos zsebekből.


kép: Michael Pietrocarlo

 

Astoria

Eljátszod hogy milyen a kézfogása,
ahogy összenéztek a villamoson
és hogy vajon tud-e főzni,
vagy legalább azt az egyet
a család hova járhat nyaranta
– a barátnői biztos jójefek,
velük is meginnál egy kávét
csak úgy, szombat délután
az öccsét meg most vették fel filmszakra
és kölcsönkéri majd a jegyzeted,
a kutyája csak rád nem ugat
mikor ősszel összesöpröd a sok levelet
és egyik mama sem néz rád furán
a tetoválások miatt, az apja
csak ugrat, miután harmadjára is mattot ad
így telik el teled, nyarad
aztán csak recseg az a hangszóró,
végállomás, a sok válasz pedig
valahol a Kálvinon marad.

1533836_992317524129517_7993687452396533894_n

 


kép: Colette Saint Yves