Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

 

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

 

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)