Körforgalom

Gyorsan, amíg még
meleget áraszt a föld magából,
és van tér a sok üvegtégla közt
elültetek egy kósza gondolat-magot,
hogy mire észhez tér a tél után az élet,
kész legyen a tettre is az elmélet
akkor, mikor minden újraindul,
születés, körforgás.
Lassan, ahogy csak élet képes váratni magára,
életképes várat épít magánya
fedél feje fölé, étel asztalán,
lesz idővel társasága,
kikkel osztozhat a jobboldali szilvafán,
amit egy furcsa gyerekkori emlék tart sakkban
elmém túlzsúfolt tisztaszobájában.
Itt az idő, ott egy végtelen szőnyeg,
amin morzsaként elszórva hever egymás mellett
minden, amire csak szüksége lehet;
illatok, utazás, néhány kártya, árnyék és könyvek
a rokonság ráncos hangja,
én közben törökülésben pogácsát adok a kutyának.
Te egy másik szobához tartozol magyarázattal,
és a szökésre gondolsz ismét, remélve,
hogy az emlékezet a leghanyagabb börtönőr,
miközben a mozdulatlan redőny rései közt
beszűrődő sárga fény
pengeként hasítja át kabátod,
lassítva táncoló porfelhőaurád.
Gondolatom épp csak egy pillantásod látja,
hogy vagy, de megáll abban a pillanatban,
elidőz benne és szerelmes lesz,
a kihűlt vágyban végül magához térve a nagy,
ködös szürke kalap a szabad ég alatt
elterül temérdek emlékére, s ő zavartan néz előre;
csak egy újabb álom hagyta itt megint.
A szél unottan gyűjti maga köré a felhőket
karmesterként a nap elé hangolja őket,
páran kerékpárra pattannak,
vagy egymás hegyére, hátára,
hogy ott esőként lecsapódva húzódjanak félre
tolakodása ellenére.
A gondolat gombol egyet zakóján,
elegánsan aprót dob egy kalapba,
majd körbenéz, és
zsebre tett kézzel átsétál a zebrán.
Nem siet,
megszületett és előtte az élet.

(Illusztráció: Erla S. Haraldsdóttir)