Sok elbeszéléstípusnak vannak mitikus gyökerei, többek közt a detektívregénynek is. Oidipusz a közössége járványtól való megszabadulását biztosítja, mikor nyomozni kezd apja halála ügyében. Pedig micsoda irracionális cselekedet egy hullákkal teli városban detektívesdit játszani, és egy régi haláleset körülményeit bogozgatni – de hát ezt kívánják Oidipusz királytól az istenek. Egy régi gyilkosság felderítése, a személyessé változtatott halál (bűn, nyomozás) aztán véget is vet a halál személytelen diadalának, a Théba városát sújtó járványnak.
Persze az Oidipusz király nem krimi, de a XX, századi krimi-műfaj diadalmenete mintha a thébai történéseket is felidézné. A detektívregény az I. világháború után indult el hódító útjára – hiszen annyian estek el a Nagy Háborúban névtelenül és értelmetlenül, hogy az olvasóközönség legalább egyetlen halál okára kíváncsi lett: ki ölte meg szegény Mrs. Williamset, ki csöpögtetett mérget a lord kakaójába vagy ki felelős a szegény kis szobalány lepuffantásáért? A detektívregény mindenkit elképesztő sikere azt is jelzi, az emberek csak a tömegek halálát tudják elviselni, az egyénét – a háború után is – botrányosnak és megbocsáthatatlannak érzik. És talán ez a magyarázata annak, hogy a tömeggyilkosok mért hagyják hidegen a klasszikus krimiszerzőket.
Akinek neve és személyisége is van, az megérdemli, hogy megbotránkozzunk a halálán. A krimi demokratikus műfaj, egy éjjeliőr, egy öreg szakácsnő halála is „számít”, de leggyakrabban mégis vonzó, fiatal nők sarkallják nyomozásra a detektíveket. De ez természetes: a személyessé változtatott halálban semmi sem lehet személytelen. Minden nyomozás önmagunkhoz vezet.
Oidipusz apjának is van neve. A kutatás leszűkíti az áldozat és a nyomozó, a megfigyelt és a megfigyelő közötti távolságot, Kreón királyból szép lassan az „én apám” lesz.
Persze a bűnügyi történetek egyéni bűnt és egyéni felelősséget hangsúlyozó individualizmusa szöges ellentétben áll a krimi értékrendjének konzervativizmusával. Kevés detektívregény szól kasszafúrókról, zsebtolvajokról, adócsalókról, minden történet, minden felderített bűncselekmény középpontjában az emberi élet “szentsége” áll. A detetektív „különcsége” (piál, ópiumot szív, szereti a nőket, ebben-abban áthágja a szabályokat) is merőben felületes és látszólagos: a jó nyomozó, legyen bármilyen “különc”, minden esetben közösségi értékeket képvisel.
A detektívregény kódja (bűncselekmény-megfejtés) univerzális, de értékrendje a legkevésbé sem az, és ez is magyarázza, miért olyan sok a történelmi krimi, és kevés a jelenben játszódó bűnügyi történet. (Pedig a rendszerváltást / polgárosodást éppenséggel kísérhette volna az angolszász típusú detektívregények reneszánsza.) A XX. században nemcsak két világháborút, holokausztot éltünk át, hanem az ötvenes és kilencvenes évek vallásháborúkat megszégyenítő ideológiai csatáit is, melyeket minden esetben a legszegényebbek tulajdontól (földtől, műhelytől) vagy munkahelytől való megfosztása kísért. Túl sok évtized telt el a magyar történelemben, mikor a haladás vagy az európaiság fokmérőjét a mindenkori vesztesek ócsárlása („kulákok”, „panelprolik”, „sértődöttek”) jelentette.
Ki azonosulna egy ilyen társadalomban Mrs. Williamsszel? Vagy csak egy megmérgezett lorddal vagy egy agyonütött villanyszerelővel? Hogy ismerhetne egy ilyen világban Oidipusz Kreónban a saját édesapjára? Pedig minden bűnügyi történet azért varázslatos, mert deduktív műveletek révén képes a másikat „te”-vé vagy legalább névvel és sorssal bíró „ő”-vé (többnyire nem is „he”-vé, hanem „she”-vé) változtatni.
A művészkrimik, mint például a magyar rendszerváltást bemutató Szürke galamb sok esetben kiforgatják ezt a krimit éltető szabályt. A Szürke galamb individuális jellegű bűncselekményekkel kezdődik (a „galambos ember” azokat végzi ki, akik saját családjuk terhére vannak), de aztán a bűn elszabadul, motiválatlan lesz, járványossá válik, és a város a “bűn súlya”, az egyre hisztérikusabbá váló gyilkosságok alatt összeroppan. A személytelenné váló bűnnel már a rendőrség sem tud mit kezdeni.
„Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!” (Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 229.)
Egy járvány áldozataival alig lehet személyes viszonyt kialakítani.
De vajon csak a járvány áldozataival vagyunk így? A lakótelep lakásainak ajtaján minden tettes és áldozat neve szerepel – de mi van azokkal, akik álnevet viselnek? Ők mennyiben azonosak önmagukkal? Pedig a krimi lényege éppen a néven nevezés lenne. Ám a regénybeli lakótelepen csak az áldozatoknak, a lúzereknek van valódi, azonosításra alkalmas neve, a két sorozatgyilkos igazi nevét, ahogy Bátyusét vagy a többi maffiózóét csak találgatni lehet. Aztán a legvégén a boncterem igazságot szolgáltat (leleplezi a regény társadalmi valóságát): itt már csak össze-vissza dobált névtelen halottak vannak.
A járvány mégiscsak megszűnik, és mivel emberi beavatkozás indította el, azt kell hinnünk, a végéhez is van némi köze az embereknek. A rendőrség messze nem tudja az összes rejtélyt kideríteni – de azért elég sokat mégis kiderít. És ez az egyetlen általam ismert bűnügyi regény, amely a mesterien alkalmazott szabad függő beszéd kísérletével bemutatja az amatőrök (például Szűcs énektanár) nem zsarolásra szánt, „öncélú” megfejtési kísérleteit. A Szürke galambban még a veszteseknek is van vesztenivalójuk: kétségbeesve, a túlélés reményétől is megfosztva érteni akarják, mi folyik.
Persze a rengeteg megfejtés (ügyes vagy ügyetlen megfejtési kísérlet), az ember eredendő oknyomozó hajlama sem tudja a járvány társadalmi okait felszámolni. A regénybeli város történetében kódolva vannak az efféle kataklizmák – a létezés maga is börtön, és senki nem tudja nem gyűlölni a hozzátartozóit. A gondolkodás és önvizsgálat persze valamilyen méltósággal ruházza fel a regény szereplőit, ámbár a „járványos” szeretetlenségen és elszemélytelenedésen sem sokat változtat.
A járvány után se sok minden változik. (Persze néhány bűnöst letartóztatnak, és néhány rendőr kitüntetést kap.)
De miért is változna?
Meglehet, a Püthiának kellene arra nem kényszeríteni bennünket, hogy a mindenkori halottakban önmagunkat ismerjük fel.
Illusztráció: https://www.ayojon.mx/fotos/204.la-enigmatica-galeria-de-zdzislaw-beksinski