A költészet olyan, hogy mindent, mindenkit védelmébe vesz, aminek, akinek a nevét kimondja. Rokon- vagy ellenszenv nem számít, a dolgok dideregnek a kimondás nélkül. Ha jól eszmélkedtünk, az emberé a kimondás joga, a költőé a név felkutatása, megtalálása, embertársai elé helyezése. Ha még érvényes valamilyen sorrend.
Érvényes. Előttem Fekete Anna Oda-vissza című verskötete, bizonykodnék, hogy már a széppróza is Babits borúlátó jóslatának – Régen elzengtek Sappho napjai – sorsára jutott, érthetőbben:  [A próza] „meghal. Nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét”… stb. Fekete Anna kötete semmiféle jóslatot nem teljesít be, odaáll minden jóslat helyébe. „Vagy csak a költők műve minden, akik a szavakat konokul a valóságba fűzik bele?” (Sorbanállás közben). Korának, egzisztenciális helyének (magyarul élő és író szlovák állampolgár, aki Bécsben orvostanhallgató és jórészt magyar irodalmi folyóiratokban publikál). Hangjával, fegyelmezett-kemény szelídségével olykor komáromi hajók széllel-Dunával küszködését, olykor az elárvultság éjszakájában való botorkálást, más pontokon pedig az emlékezést szikráztatja, melegíti verssé. Ám azt sem titkolja, hogy a dolgok megnevezése ugyan őrá, a költőre hárul, de mivel „a jók és rosszak szétválasztásában” Isten nem jön segítségére, ő, Fekete Anna, sem tévedhetetlen. Ami némi iróniát engedélyez is, de ne gondoljuk, hogy a poetisza ezzel úgymond „mossa kezeit”. Ha út nyílik az iróniának, az semmivel sem szélesebb, mint bármelyik modernség és huszadik század váslatta költőnek, írástudónak. Olykor a műfajok közötti határokat oldva fel mégsem lesz a megnevezhetetlen, gomolygó szürkeség mániákus dalosa. Teszi, ami törvényszerűnek látszik. A betűhöz tartozó műfajokat a kor kimondatlan követelményeinek megfelelően egybefuttatja.

Azt mondanánk: modernség. Azt még: ősi mozdulat, archaikus eljárás a korunkat idéző léthelyzetekre. De a megnevezés kötelező. Fekete Anna három részre tagolt könyvéhez mintegy prológusként illeszti az első emberpár történetének (költői) átirását (Ádám, Éva). Ám a szerep módosul, a kérdések nem az Úr, a költő oldaláról hangzanak el, és a kérdések nyomán az olvasó már túlvan az eredendő bűnön, és mintha az emberpár utódaihoz érkezne. És mintha a mába:

„…De hogy kívánhatná a húst, aki nem ismeri?
Hogy akarhatná a kínlódás extázisát?”

Ezekkel a retorikai felvetésekkel  kiment bennünket a túlzott historizálás kényszere alól, s  teszi egyben kontúrossabbá, megjegyezhetőbbé  személyiségét. Váratlan mondatok, grammatikai elemek bomlanak ki a kötetben, s mindezen fejlemények versekké szőve beölelik a költőnő világát, emlékképeit, családjához való viszonyát, jövőképét, mindennapjait. Köznyelvi és az élő szó elemeiből történő építkezése nem fosztja meg költészetét összetettebb lírai eszközök használatától. (Hideg és régimódi) „Mit mondhatnék a szüleimről?”  Bujkáló dialógus. A felmenőire kérdezőnek  jelentés-csonkolást is eszközül hívó versben válaszol. Tájékoztatásul az érdeklődőnek (az Olvasónak!) egy régi (kultúr)táj képét idézi meg a jelenlegi temető helyén, egy epreskertét, és akár történelemórát tartana, akár az antropológia alapigazságát vázolná, oly szemléletesen fonja össze szülei sorsát a históriai tájéval, a tájét saját életével, leányutódjáét az anyja, tkp.  az ő (tájban történő!) elhantolásával.  –  Személyisége terjedelmét kutatja akkor is, amikor a „menthetetlennel” találkozik. A súlyos betegség miatt érzett, undorral, gyűlölettel, amely végül is az aligha várt belátással (és szemantikai eltolódással) zárul:

„De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.”

A névadás, a tulajdonságok színét és fonákját felvázolva-sűrítve (e kettő költő esetében kiegészíti egymást!) jelzi Tenebre  című versében, hogy a név szerint ismerőket két csoportra oszthatjuk. Akár a sötétséget és a világosságot. Akár kétféle sötétséget.  Tehetetlenek vagyunk, bármely csoportban, még ha a vallási liturgiát is eszközül választjuk.  Ennek ellenére Fekete Anna közvetlen hangvétele ezúttal sem válik szenvtelenné, kívülállóvá, személytelenné. Ami nem jelenti azt, hogy lemond az ellentmondások néven nevezéséről. Csontváry mostanában előkerült képéhéhez (Éjszakai táj holdvilágnál) nagy beleérzéssel a foszladozó harmóniára kérdez. A kép és a kép előtt alló néző létére vagy eltűnésére a gyöngédségtől a nagy feszültségig, intenzitásig  merítve a stílisztikai eszközökből.  A “sietés” motívuma mint a fiatalság sajátja éppen olyan gyakran vetődik, merül  fel verseiben , akár a családi és nemzedékbeli feszültség. Egy példa az utóbbira:

„… Figyelem, mennyi szeretet fér a szájába: mennyi hús,
mennyi csont, mennyi nyál, mintha lenyelt volna
egy vegyi kombinátot vagy egy mérgezett tavat.
Világít a konyhánk, mint egy fénylő kínzókamra… .”

                                                                                                                           (Anya, anya)

A sokat mondó, kevés hatáselemmel dolgozó, kezdetben titokzatos és közvetlensége miatt megcsodálható versei közül az olvasó figyelmébe ajánlható a Kölcsönidő (40. p.) A vers villódzó látószögváltásai és közvetlen nyelvezete feledtetik a nagyon mély, komoly, személyes válsághelyzetet. A másik poharán a költő hagyta ajaknyom (rúzsnyom) és a – csak érzékeltetett – veszteség felismerésével belénk nyilalló, nyomasztó fájdalom, rossz kedély a fő regisztere a versnek. Ez az alaphelyzet a másik opció, a saját érintetlen pohara említésével erősödik és kerekedik formált egésszé. A formált egész a prózai kijelentésekből átvett, sorjázó mondatok önmaga helyzetére történő utalásokkal. Olykor-olykor – a már emlegetett – (ön?)iróniával elegyítve: „Na de hogy lesz így férjem? Gardénia függönyöm? Intellektusom?…”  Később, és immár nem csupán az iróniát kijátszva, de a nem-változóra is utalva: „Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem.” De a Baudelaire-től származó, franciául a versbe iktatott mondat sem nélkülöz enyhe gunyorosságot: „J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans.”. Ami körülbelül: „Emlékem több, mintha ezer éve gyűjteném” (Spleen 2). Az esztétikai totalitás egyetlen versén kimutatva a személyességhez tartozó és kinyilvánított nyelvi megállapítások, toposzok látszólag válogatatlan, önkényes belső beszéd elénk tárása mutatja Fekete Anna elszegődöttségét a prózai megnyilvánulások, a közbeszéd, a nyelvi fordulatok koherenciára törekvéséhez. A „kölcsönidő” abban a térben, amit csak általa (élete, személyisége által) tart betölthetőnek, megnevezhetőnek egy – nem kölcsönbe kapott! – „hely”, személyi dimenzió, az Oda-vissza költőjének esetében: az alkotás hitelesít.

Ám a megnevezés kötelezettsége a másik oldal, az emberi lét tagadhatatlan igazsága is költői képzeletének  esik foglyul:

„Mi csak az egyik erdőt látjuk, a fiatalt, a színeset, a lármásat,
pedig a másik, a bokrok mögött remegő a hatalmasabb.”

                                                                                                            (Át)

Epikai elemekkel játszó, modern versnyelv a Fekete Annáé, eszközeinek gazdagsága mellett becsülendő arányérzéke, visszafogottsága, őszintesége.

(Fekete Anna: Oda-vissza.
FISZ. Budapest. 2015.)