Fekete Anna versei

VISSZA-BESZÉD

Minden sejtem a halottaké.

Ha kifeszítenék, egy végeérhetetlen
szólánc lennék óceántól óceánig:
nyögések, sóhajok, parancsok, emlékek
zagyva keveréke. Életvonal – szakadatlan,
és szörnyűséges. De enélkül nem tudnám
befűzni a cipőmet. Nem látnék, nem fáznék,
nem hallanék, és nem üzenhetnének
a halottak senkinek. De van-e értelme
milliószor látni a napfelkeltét? Van-e értelme
megbotlani és megint vissza-visszatérni?

A fénynek nincs története.
Ő minden nap újjászületik

HAZAFELÉ

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi
húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő
kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok.
A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik.
Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben
bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé
szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul
az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham,
remény fel nem frissíti! Mintha minden nap
tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit.

Pedig
bizonyisten
dehogy.

Untitled3

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

 

HAJNAL

Újra belecsodálkozom.

Régen még lassú volt, mint egy komótos
óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak,
ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott
a várakozásból. Elég volt gondolni rá,
meg se kellett pillantanod. Új nap,
új birodalom. De ma már csak egy villanás.
Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben
megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád
a függönyt, megbabrálnád a távirányítót.

Világosodik – no igen, mi mást tehetne? –

Elsápad az ég szégyenében.

Untitled2

 


képek: Heather Evans Smith

 

Kapcsolódó anyagunk: A megnevezés kötelessége – Botár Attila kritikája Fekete Anna Oda-vissza című kötetéről.

Vélemény, hozzászólás?