Bali Farkas Péter összes bejegyzése

Olvasó és olvasott

Úgy, fél éve. Már éppen azon kaptam magam, hogy az arculatváltást fontolgatom – manapság nem divat a papíralapú irodalom. – A világháló meghódításnak tervezésébe beleszólt a bejárat csengettyűje. Egy új vásárló. …. Ő lesz az, aki visszaadja majd a hitemet az odaadó olvasókban. Ő lesz a következő.
Nekem minden ember egy nyitott könyv. Átlapoztam az elméjét a göndörkés, sötétszőke fürtök alatt. Micsoda lelkesedés! Olyan érzés volt őt megpillantani, mint mikor új bőrkötést kap az ember, vagy mikor egy szívszorító sor végén egy kemény arcú, nagy tiszteletben álló fizikatanár elhullajt egy könnycseppet.
Kedves szemek, lágy vonások, ízléses öltözet, első ránézésre, az a tipikus jó kislány. A szemeiben viszont megbújt az a vad kíváncsiság, amit annyira szeretek.
Erzsi, de sokaknak Liza. Édesanyja, Edit egy kevés tehetséggel, de nagy szívvel megáldott fél-sváb festőnő volt. Ő hívta így, ezért a lány a számára fontosakkal Lizának hívatta magát.
Szabadidejében sokat olvasott. Semmi nem okozott neki nagyobb örömet, mint egy antikváriumban órák hosszat keresgélni, végül egy újabb kinccsel hazatérni. Legnagyobb becsben tartott trófeája, az 1911-es kiadású Bűn és bűnhődés, ahol minden c-hez elválaszthatatlanul z társul és az összes ugye ú-val és kötőjellel szerepel.
Feszes combjáig lenyúló szövetkabát volt rajta és ahhoz színben tökéletesen illő kötött sál, kesztyű és sapka. Lágyan hömpölygő hajzuhatagán gyöngybe fordultak a hópelyhek. A hidegtől megpirult orrocskájával nagyot szippantott a sárgult papír-, naftalin- és por szagból. Elgémberedett orcáit egy apró mosoly emelte meg.
A fél áron, vagy ingyen elvihető példányok felé fordult. – Ezek egy nagy ládában várakoztak, a bejárattól balra. – Hogy mélyebbre túrhasson a sok könnyű préda között előrehajolt. Ami a ládában volt, az már vagy megvolt neki, vagy nem érdekelte.
Még nem járt ebben az üzletben, de érezte, hogy itt talál majd valamit, valami olyat, amivel még nem volt dolga. Amikor már csak féllépésnyire volt tőlem, belekezdtem.
Álltam a polcon, viszont volt mellettem annyi hely, hogy ha oldalra dőlök, akkor jól lehessen hallani. A huppanásra odakapta tekintetét és jól szemügyre vette a gerincemet. Az első alkalom zavart izgalmával végigsimította csigolyáról csigolyára. Puha érintése alatt fortyogni és tekeregni kezdett a bőröm. Minden csigolya után egyre erősebben éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet.
Mint mindenki ő előtte, azt látta, amit látnia kellett. – Érdekes, csak akkor tudom meg, mi fogja meg őket a külsőmön, ha az izgalomtól magukról megfeledkezve elmormolják. Apró szavak, melyek hirtelen lefoszlanak az ajkaikról, aztán elsárgulnak a levegőben.
Basz…! – Lizának csak ennyi hagyta el a száját. Nyers, félénk és kíváncsi. Tökéletes.
Bátortalanul nyúlt hozzám másodszorra is. Alig kapott levegőt, mikor belekukkantott az előszóba. Már biztos volt, innen gyerekjáték az egész.
Egy ilyen irodalom-bolond lányt annyira könnyű tőrbe csalni. Megkockáztatom, hogy már Majdnem szégyellem is magam.Gondoltam, egy hónap és megleszünk. Elvégre, ott volt az egyetem, a zongoraórák, meg a kis csajos esték Nikivel, meg néha Katával. Na jó, esetleg másfél. – Rosszul hittem: 21 nap(!). Ilyen gyorsan még soha sem sikerült. Már-már kínos volt, hogy négy álló nap les se tett, az ötödiken is csak azért, mert a mama rájött, hogy csak színleli a rosszullétet és elküldte ikolába. Másnap aztán, hazaérve, rögtön berohant a szobába és megint falni kezdett. Rá egy reggelre arra ébredt, hogy gyűrötten ott pihenek a nem éppen nagy, viszont észveszejtően formás mellein.
Étvágya nem volt, reggeli helyett kávét kért, mert már nem bírta a hajnalba nyúló légyottokat. Az órákon csak bámult ki az ablakon. Ha szóltak hozzá, jó, ha meghallotta.

Majd, tartott egy kis szünetet. Niki és Kata (Anya beleegyezésével, sőt támogatásával) elrabolták otthonról. Pizsiparti: illatos gyertyák, valami nyálas film, töménytelen édesség és Baileys.
– Mi van veled? – aggodalmaskodott Kata, majd krémlikőrben oldott nyelvvel folytatta – Hallod, Lizu, úgy nézel ki, mint egy lecsúszott bölcsész. Így egy srác se venne észre az orvosin.
Semmi válasz. Liza csak hallgatott és zavartan mosolygott.
– Alig alszol! Hallom otthon se kajálsz! A büfében is csak kávét, vagy kólát kérsz. És ne gyere nekem ezzel a „Niki, hallod, nem vagy az anyám” szöveggel. Szedd már össze magad! Liza! Lizus, tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz. Hallasz, baszki?
És megint néma csend. De most nem mosolygott, elaludt. A lányok stabil oldalfekvésbe tették, betakarták és kimentek a konyhába rágyújtani. Kata sírni kezdett. Együtt nőttek fel és most nem is ismer rá. A konyhából visszafelé Niki levert egy gyertyatartót és az olvadt viasz Liza takaró alól kilógó kezére folyt. Erre se riadt fel.

Hajnali négy óra tájt jött a telefon. A lányok szerint Lizának sürgős orvosi segítségre van szüksége. Edit, persze, mint minden rendes anya, azonnal kocsiba ült és meg sem állt Katáék házáig, onnan meg az ügyeletig.
Én addig csendben vártam. Feküdtem az ágyon és Lizára gondoltam. – Vajon milyen lesz a vége? Szép lesz, vagy felkavaró, esetleg megalázó? – faggattam magam. Aztán számolgattam, hogy vajon mennyi lehet még vissza neki. Talán még egy hét. Miután hazajön, persze. És nemsokára biztosan így is lesz, hiszen, amint kialudta magát, rögtön hazaküldik.
Eltelt egy nap, meg egy másik, meg még egy, aztán a negyedik magányos reggelemen– nagy meglepetésemre – egy Lizához jól láthatóan heves szerelemmel vonzódó huszonegy-két éves taknyos kölyök csak úgy fogott és kihurcolt a házból. Próbáltam menekülni, de esélyem sem volt. Túl erősen szorított.
Végül, rájöttem, hogy csak a korházba akart becsempészni az ő hőn szeretett Lizájának. Úgy látszik, hódolók és hódítók hűbérlánca van kialakulóban. Meg kell valljam, pozitívan csalódtam. A kórteremben csak éjszaka lehettünk kettesben, amikor senki se látott.
Halkan, lassan és biztosan munkálkodtam. Liza állapota a korházban is egyre csak romlott az átheveskedett éjszakák miatt. Napközben valamennyicskét aludt, de képtelen volt kipihenni magát. Én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre vájtam magam, egészen a szívéig.
Végül eljött a mi kis héjadalunk utolsó akkordja is. Liza teljesen az enyém volt. Még egyszer végigsimította gerincem vonalát, olyan gyengéden és félve, mint akkor, először. Majd a gazdátlan test üres tekintettel megindult a kijárat felé.
A nővérek vagy a teakonyhában kártyáztak, vagy a beteghordók félreérthetetlen célzásaitól kacagták el magukat. A portásnak enyhén oldalra bukott a feje. Szájából vékony nyálkötél ereszkedett egy salátásszélű Rejtő kötet lapjaira. Egy szürke-szőke árnyék nesztelenül kilépett a főkapun.

A talpa alig érte a csúszós járdát. Az utcalámpák pislogásában lebegett a parkig. Már nem volt messze, amikor kormos arcát letörölve előbújt a Hold. Elkísérte lábnyomait végig az utcán, a dércsípte füvön egészen a befagyott tóig. A törékeny jég nyöszörgött meztelen talpacskái alatt, míg fel nem adta. Egy szemvillanásnyi riadt csendet követően süvöltve futott végig a rianás minden irányba és Liza testét elnyelte a tó. A csobbanásra még a pad alatt kucorgó kóbor kutya sem ébredt fel.

Buszon

Márti kedveském!

Te ajállottod nekem, hogy hosznos nekem lenne vezetni naplőt magyar nyelven. Úgy is csináltom. Íme, első jedzet:

Ötös buszon, a pík órákban (sorry, I didn’t find the Hungarian equivalent). Ment hazzám egy fiatal ember éves 26. Nála fejen volt puho kalap, szallaggal. Nyakának volt hasszú. Másik utosok kimentek, benmentek. Pocák (tetszik ez a szo) odáment másikhoz mellett vele. Ő felkiáltozott, mi pocák őt meglökött minden alkalamban, mikor másak mellettük haladtak. Hongja volt milyen mintha kislányé, de erős akarta volna. Kimentem a megállóban. Véletlenül léptem egy fiatal lányocska tolpára.

Elmúlt óra kettő, én őt újból találkaztom a rómaij téren, előtt pályaudvarnak Szenté Lázáré. Ő beszélgette barátjával sojátjával, amelyik ajánlotta neki felvarrni gambot kobátjára. Muttotta is hova.

Enni volt, az első jedzet. Tudom, sok lessz benne a hibo. Kijavícsd, kérlek!

A legjobbakat neked és családodnak!

Vászka, Laci

 

 

II.

hali!

Cső!

otthon vagy?

nem… -.-

akkor?

 Bev. Ir. Tud.-ba… qrwa unalmas. nem jossz ide a KK-ba egy kvra?

végülis… why not? 10 perc. és ott vok. majd ott megvárlak.

ok. te most hol vagy?

buszon. 5ös heringparti. imádom… meg ez a sok hüje

Venci is azon lehet, most szokott írni, hogy a tanára már megint köcsög vele.

ma nem írt, bizots a Cseri megint köcsög Venci meg agonizál.

Chö. művészek…

Itt meg valami kalapos díszbuzi kötöszködik egy másik barommal. meg ez a fotosoppolt képű szendeszűz rálépett a lábamra. egyébként helyes. tuti francia!

hallod, még a buszon is izgisebb mint itt.

apropó helyes. Alaktan zh holnap! tanultál?

WTF?! elfelejtettem.

Tudtam! hoztam jegyzetet 😉

Isten vagy! jövök neked egy akármivel. mit kérsz?

itt vagy?

na mind1 KKban tal. cuppantás!

 

 

III.

Kedves Naplóm!

Ültem az 5-ön. Amikor felszálltam, még sok hely volt. Szerencsére le tudtam ülni hátul, a kakasülőre. A belváros felé, egyre többen szálltak fel. Nyugdíjas, vagy kismama sehol. Bűntudat nélkül olvashattam. Ez a Bűn és bűnh Félkegyelmű tényleg nem rossz. Vászka kedvence. Kicsit lassú. De hát oroszok…

Ahogy felnéztem a kijelzőre láttam, hogy valakik az ajtónál nagyon vitatkoznak. Egy magas, vékony pacák sápítozott. Lazacszínű zakó volt rajta, meg egy khekizöld kalap. Ha ez az összeállítás nem lett volna elég gyomorforgató, a kalapról egy sárgadinnyeszínű szalag is lelógott. Olyan kislányos volt a hangja, de mégis olyannak akart tűnni, mintha ő lenne ott a jani. Meg ott volt az a leharcolt képű, hibbant hippi. Biztosan valami művész. (Kicsit ismerős volt.) Így kimenni az utcára. Tiszta festék volt a nadrágja. Ki hord ma még kordbársonyt? Meg a körmei is gyászkeretesek voltak. Istenem, mennyi gyökér van! Ráadásul a kis perverz még le is kapott a telójával. Egészségére! A nyomiknak is lehet egyszer-kétszer gyereknan gyereknap.

Na de a lényeg: szerintem láttam Vászkát!!! Néhány megállóval korábban szállt le, mint én. Odamenni nem nagyon tudtam volna abban a tömegben. Háttal állt, de azt az észbontó dús szőke haját bárhol felismerem. A hajánál már csak az a dögösebb, ahogy magyarul próbál beszélni. Holnapra beszéltünk meg egy kávét, valami helyen, Budán, közel a Balassihoz!!!!

Szerintem kölcsön adtam Tündinek a fekete felsőm. Holnap alaktan zh után visszakérem.

Mára ennyi.

 

 

IV.

eső. tömeg. ázott emberszag. indokolatlan hőbörgés. – ez lökött meg, az lökött meg!

át kellett volna öltöznöm. megint nem raktam be másik gatyát. falun elmegy, városban nem nézi senki.

nem tudom.

már rakják fel a díszfényeket? de még csak november… hányadika van?

29! BASSZA MEG! maradt egy hetem. na, ezzel hogy leszek kész?

miért nem a 13-ra szálltam? erre szálltam, ez jött előbb. egyébként is. tök mindegy. hagyjuk!

tökéletes ez a csaj. Laura. Nem! LUCA. a Teste a tökéletes. kell még valami. az arca olyan semmilyen. de a kulcscsontja. Istenem, az a kulcscsont! megkérdezem, aktot vállal-e. mi baj lehet?

dohánybolt! – három papírom maradt.

a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből fiatal vagyok és fáradt de legalább értem, hogy miért vagyok még itt

hazamegyek le kell töltenem. mi is volt a címe? mindegy. megkérdezem Csillát. ő biztos tudja

lehet, hogy megcsinálom olajjal is.

ki kéne találni valamit az arcával. nem. a cseri biztos lebasz. Nem elég eredeti, fiam, nem elég eredeti. bunkó fasz. most, komolyan? 2015-ben ki a faszom hívja fiamnak a tanítványát?! szenilis barom.

marad a skicc. nem lesz időm az olajra. meg akkor a muter megint utalhat.

megvan! ő lesz az! Luca teste marad, csak a göndörke arcával. … éés megvagy! Vajon észrevette?

meg vagyok mentve! cseri, nesze, itt van az elég eredetid, Fiam!

Penny! – éhes vagyok. maradt még rakott krumplim. veszek tejfölt!

menj már arrébb, te szerencsétlen!

 

 

(Illusztráció: different)

Nyakkendő a padlón

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(Pilinszky János: Négysoros)

Az agyam kevésbé fájna, ha hanyatt feküdnék? Elzsibbadt a karom. Megint fájni fog a vállam. Igen, így talán jobb. Mikor érhettem haza?
A függönyt még mindig nem raktam vissza rendesen. Pedig csak az előszobából kéne behoznom a létrát. Utcalámpa fénye és egy autóé. Kint még sötét van.  Vagy már sötét? Pókháló a csilláron. Most már tényleg be kell hoznom a létrát. Utálod a pókokat.
Megszokásból feléd nyúlok. Fáj. A tenyerem valamiért tele van szálkákkal. A hideg lepedő most, mintha koszos lenne, durva és kemény. Üres. Az oázis máshova költözött. Még egy skorpió is szomjan halna a te oldaladon. Valami érdesbe akad a kezem a párnádon. Egy darabka fa, valami léc áll ki belőle. Kihúzom. Van vagy fél méter! Mit művelhettem az éjszaka? Felkelek.
Kicsit lassabban! A parketta kellemes hideg. Csikkek a padlón. Mennyire utáltad, ha sokat bagóztam idebent. Fel is kell porszívózni. Meg új szőnyeg is kell. Ezt eltüzelem a picsába. Vadító voltál abban a harisnyatartóban ugyanitt.
Kinézek a folyosóra. Ott is sötét van. Mire kitaláltad melyik kalapot veszed fel, melyik sállal, melyik kesztyűvel, rég késésben voltunk. Mondtad, majd te zársz, aztán úgy hagytad a villanyt.
Összeszedem a földről a nyakkendőimet. A nyakkendőmet, azokat nagyon szeretted. Meg, hogy milyen rendezettek, szépen sorban. Csak azt nem értetted soha, miért ragaszkodom ehhez a szekrényhez. Rá akartál beszélni egy olyan ikeás szarra. Hajtogattad, hogy mennyivel praktikusabb: több hely, a nyakkendőim is kényelmesebben elférnének. Benézek. Itt maradt még egy téli kabátod. Mehet a szőnyeg mellé a hurghadai albummal együtt.
Megoldódott a rejtély. A párnádból a nyakkendőtartó áll ki. A szekrényajtó belső oldalán ott maradt a másik fele. Két apró, panaszos csonk.
Visszanézek a párnára. Ráképzelem a fejed. Azt a kis hülye fejed. A tarkódból meg kiáll egy darab az egyetlen bútordarabból, amit nem tudtál kidobatni velem. A véred rászáradt az anyádtól kapott huzatra. Nem rángatózol, nem hörögsz, csak fekszel a fagyos sivatagban. A gerinced vonalán pókok petéznek én meg közéjük nyomok egy csikket.
Te most az ő ingeit vasalod, foltozod a zokniját, az ő hátán nyomod ki a mitesszereket, a fogkeféje helyett teszel másikat, amikor a régi már használhatatlan, ő utána szeded ki a szőrt a lefolyóból, neki főzöl kávét reggelente, az ő nyakkendőit teszed szép sorban az ikeás szekrénybe és nála hagyod a folyosón égve a villanyt.

 

 

 

(Illusztráció: Henryk Czesnik)

Nászút a Holdra

A Hold fényes oldalán, egy nappal tegnap után

A tegnapi reggel ugyanúgy indult, mint a többi. Fölkeltem, fölraktam a kávét, majd következett a rituálé. Bekapcsoltam a rádiót és a kisoltáron meggyújtottam egy mécsest. Ezután kiültem az erkélyre, rágyújtottam és újra elaludtam. Arra ébredtem, hogy a rigó ráesett az ujjamra. Berohantam, hideg víz alá tartottam a sebet. Visszamentem, hogy megigyam azt a keveset, ami maradt a kávéból.
Nyúltam a csészéért, de megint elkezdett remegni a kezem. Makacsságomban mégis megragadtam és fölemeltem. Csak meg akartam mutatni magamnak, hogy képes vagyok rá. Ezt a pár kortyot már csak azért is megiszom, még akkor is, ha ez lesz a világon az utolsó dolog, amit teszek.
Kilötyögött. Egy csepp sem maradt. Elindultam befelé egy konyharuháért, mikor hirtelen megcsúsztam. Jó nagyot eshettem, mert egy kicsit még mindig sajog a fejem. Lehet, hogy már csak képzelem.
A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy kicsit kótyagosan sétálok az utcán. Eltelhetett pár óra, mert a Nap már jó magasan járt.
Nem tudtam, miért vagy, hogy hova indultam, de ha már lent voltam, gondoltam megyek tovább. Az időmből elvégre kitelt egy könnyed kis séta. Így is büszke lehetek magamra, jövő hétfőn leszek 83 és most fordult velem először elő, hogy elfelejtettem, hová is indultam.
Gézát már vagy 30 éve ismerem, nála veszek újságot, meg cigarettát már mióta ideköltöztünk. Fél éve halt meg a nővére, azóta sokszor látom ezzel a komor ábrázattal üldögélni. Ma is csak támasztja a pultot és kedvetlenül keverget valami limonádé-félét.
Különös élmény lehet a halál. Nemsokára én is megpihenhetek. Engem annyi emlék köt ide, de vajon emlékezni fog rám a város? Ennyit azért megérdemelnék. Elvégre itt ismeretem meg életem szerelmét, itt neveltem fel mind a négy gyermeket (közülük kettő még ma is a városban él), generációk kerültek ki a kezeim alól, akik közül számos a határainkon túl is sikeres ember lett.
Elsőként gondoltam, elnézek a régi iskola felé. Nagyapám, apám és anyám ide jártak, én is, és utánam még két nemzedék. Az egyik unokám jövőre ballag. Mivel még elég korán volt, úgy terveztem elcsípem, amikor kijön és elkísérem hazáig. Úgyis olyan ritkán vagyunk együtt mostanában.
Mire odaértem dél volt és elég meleg is, én viszont érdekes módon nem voltam fáradt, de még a hőség sem zavart. Leültem hát az iskolával szemközti kávézóba és kértem egy dupla presszót és egy aznapi újságot. A pincérnőt nem láttam tisztán, mert a napnak háttal állt mikor felvette a rendelést. A parfümje viszont valami okból különös nosztalgiát ébresztett bennem. Tavasz illata volt. Hirtelen azok az idők jutottak eszembe, amikor még csak hárman voltunk Idával és a kis Annussal. Azóta már…
A hölgy hozta az újságot a kávémmal együtt. Hamutálat is hozott, pedig határozottan emlékszem, hogy nem kértem, mert nem volt nálam cigaretta. A 80-at elhagyva már igazán elfelejthetek néhány apróságot.
A Seperc a város kedvenc napilapja. Állítólag annyira naprakész, hogy az aznap reggeli híreket is közli 9 órával bezárólag a déli osztáskor.
Semmi érdekeset nem találtam. Csupa hatásvadász, dagályos cikk, undorító pletyka. „Egy híres színésznő boldoggá avattatná macskáját”, vagy „Egy zöldségesnél görögdinnyébe rejtett kábítószert találtak. Az árus tagad”, De ami a legfurcsább volt, hogy a mi házunk előtt halt meg valaki és én észre sem vettem. Vagy lehet, hogy csak nem emlékszem? Biztosan a hátsó kapun mentem ki.
Egy idős férfi holttestét találták ma reggel 8:38-kor a belvárosi Bardassy sugárút 27-es szám alatti lakóház kapuja előtt. Halála körülményei egyelőre tisztázatlanok. Az ügyben megkezdték a nyomozást, annyi azonban majdnem bizonyos, hogy…
Ekkor meghallottam az ifjú trónörökös hangját. Egy kedves lánnyal beszélgetett, valami koncert-féléről. Nem akartam zavarni őket, így hát ott hagytam a kávé árát nem elhanyagolható nagyságú borravalóval, majd észrevétlenül távoztam.
Elhaladtam az étterem mellett, ahol megkértem kedvesem kezét, a cukrászda mellett, ahol egyszer romlott áfonyatortát ettem, amiért kórházba is kerültem. Száz és száz emléktöredék és kép futott el a szemem előtt. Minden olyan valóságosnak tűnt, mintha, mindent újraélnék.
Eltelt pár óra. A Búvó-térre, a város főterére érve megilletődve csodáltam a naplementét. A holdbúttai nagytemplom üvegablakai csak úgy lángoltak a haldokló nap fényében. Ez az a hely, ahol a holdújévet együtt ünnepli a város. Idával sokszor kijöttünk ide. Tegnap is jól érezte volna magát. Telihold volt, a tér olyankor a legszebb, minden ragyog, olyan, mint, mikor az ember éjszaka egy tó tükrét nézi és benne az éjszakai ég tükörképét. A kávézók és éttermek lámpái pont úgy derengenek a téren, mint az esti víztükrön hullámzó csillagok.
Holdbútta, már az óidők óta népszerű zarándokhely. Az óévet búcsúztató ünnepségsorozat, a Búvó van, hogy két hétig is eltart. A nagytemplom a város legmagasabb pontján van és a kupolája mögül bújik ki az év első teliholdja.
A főtér azonban nem csak újévkor pezseg, minden éjszaka ellepik a fiatalok. Nekem olyankor már túl nagy a zaj, inkább elindultam haza. Nem akartam a zsúfolt villamoson nyomorogni, ahelyett kihasználtam a jó időt és hazasétáltam.
Hazaérve nagy meglepetés fogadott. Az erkélyajtó kitárva, eltűnt a mécses a kisoltárról. A feleségemről és rólam készült olajfestmény a legkedvesebb számomra ebben a zugban. Mindig gyújtok egy kis gyertyát a régi idők emlékére. Általában ott hagyom, míg meg nem gyújtok egy másikat, és még sem volt ott.
Ugyanaz az ismerős illat, amit a kávézóban is éreztem, újra megcsapta orromat. Mintha járt volna valaki a lakásban. Elfogott a rémület. Lehet, hogy betörtek és elvittek valamit, vagy, ami még rosszabb, hogy itt vannak és csak rám vártak. A képzelt vagyonom után kérdeznek, megkínoznak, vagy csak simán lelöknek az erkélyről, mint azt a másik idős férfit ma reggel.
Nyugalom öreg, nem bánt senki. – szólt valaki halkan és magabiztosan az erkélyről. Lágy, kék füstfoszlánnyal kúszott be a hang, különös, de volt benne valami megnyugtató. – Lehet, hogy ismer? De hogy juthatott be? Az ajtót zárva találtam. Nem tudtam elképzelni, ki lehetett az. Mivel gondoltam, veszteni valóm már nem maradt, kimentem.
A holdfény beragyogta az egész testét. Fehér ködfátyol takarta kecses vonalait és gyenge kékes pára lengte körül. Az illatát már megismertem, ő volt a pincérlány is a kávézóban. A reggeli újság ott volt a kezében és a dohányzóasztalnál ült.
Leültem vele szemben a másik székre. Finoman odacsúsztatta elém a lapot az általam reggel csak dagályos zugfirkának titulált oldalnál nyitva. „Egy idős férfi holttestét…” Csak mosolyogtam és tudomásul vettem azt, amin már nem tudok változtatni.
Lassan és könnyedén felállt, és fellépett a korlátra. Leheletnyi pára-keze felém nyúlt, miközben azt mondta: „Kaptál még egy napot, de nem azért, hogy a vég előtt elbúcsúzz, hanem, hogy lásd milyen sokat kaptál. Annyi mindent éltél át. Beutaztuk a fél világot, egy utolsó út viszont még vár ránk. Tekintsd ezt második nászútnak!

A fejem még kicsit sajog, de talán csak képzelem. Végre békére lelhettem Vele újra. Miért nem mondta még senki, hogy ennyivel szebb a „teliföld”, mint a telihold? A nászutasoknak csak ajánlani tudom.

 

(Illusztráció: Jenndalyn)

 

Ma reggel

R. S.

Felébredtem, pontban 7 óra 15 perckor. 7 óra 16 perckor kikeltem az ágyból, majd felöltöztem. Elvettem Terikétől a kávét, majd megittam. Bementem az irodába, mert tegnap ott hagytam az esernyőmet. Ha már ott voltam, gyorsan átolvastam a Kórusest programját, kicsit változtattam rajta, majd, 7 óra 38 perckor kiléptem az irodából.
Az udvaron, szokás szerint, találkoztam Csóka bentlakóval. Az előző esti rádióadásról beszéltünk 2 percet, majd még egyet az idei est programjáról. Ez után elindultam a postára, hogy megkérdezzem, nem jött-e hír a férjemről. Egy hónapja már, hogy a felettese a fegyverszünet aláírásáról írt.
A férjemmel elhatároztuk, hogy, ha végre vége ennek az őrületnek, rendes család leszünk. Én három gyermeket szeretnék, ő kettőt. Csak jönne már haza!
Mindenki azt suttogja, hogy hamarosan itt a béke.

Cs. E.

A kórustagok még alszanak. Én nem kapok mentolos cukorkát este, mert azt mondják, allergiás vagyok rá.
Szeretek ilyenkor kiülni ide. Ez a bő óra reggelente csak az enyém, meg persze, az igazgatónőé. Vele csak néha kell megosztanom, ahogy a falakon egyre lejjebb mászik az ébredező napfény, akkor is csak pár percre.
Szeretem a régi térképeket is. Ha Óapófa egy arc lenne, ez a kerület lehetne a homloka. A mi háztömbünk, pedig, egy izzadtságcsepp rajta. Pont olyan, mint ami az én homlokomon jelenik meg reggelente.
Amit még a fénynél is jobban szeretek itt, az a legfelső emeleti erkély és az arról lelógó csillár. Három, lefelé szélesedő, láncokon függő körből áll. A legszebb az benne, hogy valaki befuttatta mindenféle kúszónövénnyel. Ahogy azok kilépnek az erkély árnyékából a zöld olyan árnyalatait mutatják, amilyennel máshol még nem találkoztam.
Van egy dolog, ami mindig is foglalkoztatott. Egészen idáig nem tudtam, hogy a felhők honnan tudják, hogy milyen formában és merre kell haladniuk, most viszont rájöttem. A csilláros erkélyre mostanában ki szokott állni egy alak, egy meglehetősen aprócska pálcával, aminek a végéből felhőfoszlányokat látok felszállni. Szerintem ő a karmester.

a. k.

Három hónapja költöztem Óapófára. Gyerekkoromban sok cikket olvastam az itteni Zeneakadémiáról. Aki innen kikerült, az mind nemzetközileg ismert és elismert lett.
Nem nagyon volt pénzem, ezért bármilyen munkát elvállaltam. Már több mint két hónapja mosogattam egy kis kifőzdében a Sörtedomb nevű városrészben, mikor séta közben láttam, hogy valami otthonba könyvtárost keresnek. Elmentem a címre és az elbeszélgetésen megtudtam:
a Búbos Blanka Otthonban olyan zenészek, énekesek és karmesterek élnek, akik valami idegi problémával küzdenek. Akad itt harmincéves is, de a legtöbben már a sokadik x-et tapossák. Az intézmény a Nemzet Hangja díjas opera-énekesnőről kapta nevét, arról a bizonyos Búbos Blankáról, aki egy előadás előtt a színházi kést valódira cserélte, mellyel az utolsó felvonás végén leszúrják a főhősnőt. Úgy akart bevonulni a zenetörténelembe, hogy utolsó áriáját vérző mellkassal énekli el.
A művésznő, mint tudjuk, egyedi hangjáról és nem anatómiai tudásáról volt híres, ezért az ária első sorának közepén fulladozni kezdett, majd saját vérébe fúlva összeesett a színpadon. Az Óapófai Zeneakadémia a tragikus halált halt művésznő emléke előtt tisztelegve, létrehozta a Búbos Blanka otthont.
Az épület négyemeletes háromszög-alakú, egy olyasféle lekerekített háromszög. Az én birodalmam a 4. emeleten van. Elég silány állapotban van, de pár hónap és rendbe hozom. Az előző könyvtáros nagy felfordulást hagyott maga után. Leltár már vagy két éve nem volt. A térképek, amikből viszont feltűnően sok van, nagy kupacban hevernek az egyik sarokban. Az íróasztalom egy nagy üveges ajtónál áll, mely az udvarra néz és egy erkélyre nyílik. Itt tartok szünetet, mikor már összeakadnak a szemeim a sok adattól.
Az udvart egy széles ösvény szeli át, mely az utcára néző hosszú oldaltól indul és tovább fut a vele szemben lévő sarokig. Itt az ösvény egy terasszal ér véget. Ide ülhetnek ki a lakók, ha épp nincs valami terápiás foglalkozásuk. Mikor kiállok az erkélyre rágyújtani, sokat nézegetem ezeket a görnyedt hátú, magukban dúdolgató, pislákoló csillagokat.
A kedvencem Csóka Ernő, a Fővárosi Filharmonikusok egykori elsőhegedűse. Országunk egyetlen női karmesterének, Kelep Lenkének volt a vőlegénye. A művész úr azért került be az otthonba, mert jegyese az esküvő előtt lelépett a cintányérossal. Ez a tény mind magánéleti mind szakmai szempontból felőrölte. Már talán nem is emlékszik, mekkora tehetség volt. Most már csak emlékfoszlányok és a maga kis tévképzetes világa maradt. Folyton valami borostyánról meg egy felhőknek vezénylő karmesterről beszél nekem.
Allergiás az altatóra, amit a többi bentlakó kap. Ezért minden reggel ő az első, aki kiül a teraszra 6 és fél 7 között. Én is ilyenkor érek be, mert a későbbi villamossal már túl késő lenne.
A napindító cigarettámat pöfékelve láttam, hogy ma Csóka úrral egy hölgy beszélgetett, akiről eddig csak hallottam. Ő az igazgatónő, Rikoltó Sarolta. Ő az egyetlen beteg, aki nem a rivalda fényből került ide, illetve nem közvetlenül. Édesanyja, Rikoltó-Héjássy Elza zongoraművész volt. Mivel Sarolta képzett ápolónő, édesanyja ideg-összeroppanását követően ide helyeztette magát. Anyja hamar elment, de ő mégis itt maradt és egyre több mindenért kezdett felelni. Még akkor is ő volt az igazgató, mikor a várost elérte a háború. Neki köszönhető, hogy az épületből nem csináltak laktanyát. Vasszigorral vezette az intézményt, vigyázott az ő kis fészkére, egészen addig, míg egy esős napon táviratot nem kapott a frontról, melyben közölték vele férje halálát. Mindez a béke aláírása előtt pár héttel történt. Az egész város tudja a történetét.
Konzerválta magát egy furcsa, pár hetes világban. Számára még nem ért véget a háború, a férje nemsokára hazajön és ő végre anya lehet.
Ma reggel, Csóka úrral beszélgetett pár percet, nem hallottam pontosan, de valami rádióműsorról meg a próbákról volt szó. Rápillantott az órájára, elköszönt, majd kinyitotta vászon nélküli esernyőjét és elsétált napfényes tavaszi reggelbe.

 

 

(Illusztráció: Agnes-Cecile)