R. S.

Felébredtem, pontban 7 óra 15 perckor. 7 óra 16 perckor kikeltem az ágyból, majd felöltöztem. Elvettem Terikétől a kávét, majd megittam. Bementem az irodába, mert tegnap ott hagytam az esernyőmet. Ha már ott voltam, gyorsan átolvastam a Kórusest programját, kicsit változtattam rajta, majd, 7 óra 38 perckor kiléptem az irodából.
Az udvaron, szokás szerint, találkoztam Csóka bentlakóval. Az előző esti rádióadásról beszéltünk 2 percet, majd még egyet az idei est programjáról. Ez után elindultam a postára, hogy megkérdezzem, nem jött-e hír a férjemről. Egy hónapja már, hogy a felettese a fegyverszünet aláírásáról írt.
A férjemmel elhatároztuk, hogy, ha végre vége ennek az őrületnek, rendes család leszünk. Én három gyermeket szeretnék, ő kettőt. Csak jönne már haza!
Mindenki azt suttogja, hogy hamarosan itt a béke.

Cs. E.

A kórustagok még alszanak. Én nem kapok mentolos cukorkát este, mert azt mondják, allergiás vagyok rá.
Szeretek ilyenkor kiülni ide. Ez a bő óra reggelente csak az enyém, meg persze, az igazgatónőé. Vele csak néha kell megosztanom, ahogy a falakon egyre lejjebb mászik az ébredező napfény, akkor is csak pár percre.
Szeretem a régi térképeket is. Ha Óapófa egy arc lenne, ez a kerület lehetne a homloka. A mi háztömbünk, pedig, egy izzadtságcsepp rajta. Pont olyan, mint ami az én homlokomon jelenik meg reggelente.
Amit még a fénynél is jobban szeretek itt, az a legfelső emeleti erkély és az arról lelógó csillár. Három, lefelé szélesedő, láncokon függő körből áll. A legszebb az benne, hogy valaki befuttatta mindenféle kúszónövénnyel. Ahogy azok kilépnek az erkély árnyékából a zöld olyan árnyalatait mutatják, amilyennel máshol még nem találkoztam.
Van egy dolog, ami mindig is foglalkoztatott. Egészen idáig nem tudtam, hogy a felhők honnan tudják, hogy milyen formában és merre kell haladniuk, most viszont rájöttem. A csilláros erkélyre mostanában ki szokott állni egy alak, egy meglehetősen aprócska pálcával, aminek a végéből felhőfoszlányokat látok felszállni. Szerintem ő a karmester.

a. k.

Három hónapja költöztem Óapófára. Gyerekkoromban sok cikket olvastam az itteni Zeneakadémiáról. Aki innen kikerült, az mind nemzetközileg ismert és elismert lett.
Nem nagyon volt pénzem, ezért bármilyen munkát elvállaltam. Már több mint két hónapja mosogattam egy kis kifőzdében a Sörtedomb nevű városrészben, mikor séta közben láttam, hogy valami otthonba könyvtárost keresnek. Elmentem a címre és az elbeszélgetésen megtudtam:
a Búbos Blanka Otthonban olyan zenészek, énekesek és karmesterek élnek, akik valami idegi problémával küzdenek. Akad itt harmincéves is, de a legtöbben már a sokadik x-et tapossák. Az intézmény a Nemzet Hangja díjas opera-énekesnőről kapta nevét, arról a bizonyos Búbos Blankáról, aki egy előadás előtt a színházi kést valódira cserélte, mellyel az utolsó felvonás végén leszúrják a főhősnőt. Úgy akart bevonulni a zenetörténelembe, hogy utolsó áriáját vérző mellkassal énekli el.
A művésznő, mint tudjuk, egyedi hangjáról és nem anatómiai tudásáról volt híres, ezért az ária első sorának közepén fulladozni kezdett, majd saját vérébe fúlva összeesett a színpadon. Az Óapófai Zeneakadémia a tragikus halált halt művésznő emléke előtt tisztelegve, létrehozta a Búbos Blanka otthont.
Az épület négyemeletes háromszög-alakú, egy olyasféle lekerekített háromszög. Az én birodalmam a 4. emeleten van. Elég silány állapotban van, de pár hónap és rendbe hozom. Az előző könyvtáros nagy felfordulást hagyott maga után. Leltár már vagy két éve nem volt. A térképek, amikből viszont feltűnően sok van, nagy kupacban hevernek az egyik sarokban. Az íróasztalom egy nagy üveges ajtónál áll, mely az udvarra néz és egy erkélyre nyílik. Itt tartok szünetet, mikor már összeakadnak a szemeim a sok adattól.
Az udvart egy széles ösvény szeli át, mely az utcára néző hosszú oldaltól indul és tovább fut a vele szemben lévő sarokig. Itt az ösvény egy terasszal ér véget. Ide ülhetnek ki a lakók, ha épp nincs valami terápiás foglalkozásuk. Mikor kiállok az erkélyre rágyújtani, sokat nézegetem ezeket a görnyedt hátú, magukban dúdolgató, pislákoló csillagokat.
A kedvencem Csóka Ernő, a Fővárosi Filharmonikusok egykori elsőhegedűse. Országunk egyetlen női karmesterének, Kelep Lenkének volt a vőlegénye. A művész úr azért került be az otthonba, mert jegyese az esküvő előtt lelépett a cintányérossal. Ez a tény mind magánéleti mind szakmai szempontból felőrölte. Már talán nem is emlékszik, mekkora tehetség volt. Most már csak emlékfoszlányok és a maga kis tévképzetes világa maradt. Folyton valami borostyánról meg egy felhőknek vezénylő karmesterről beszél nekem.
Allergiás az altatóra, amit a többi bentlakó kap. Ezért minden reggel ő az első, aki kiül a teraszra 6 és fél 7 között. Én is ilyenkor érek be, mert a későbbi villamossal már túl késő lenne.
A napindító cigarettámat pöfékelve láttam, hogy ma Csóka úrral egy hölgy beszélgetett, akiről eddig csak hallottam. Ő az igazgatónő, Rikoltó Sarolta. Ő az egyetlen beteg, aki nem a rivalda fényből került ide, illetve nem közvetlenül. Édesanyja, Rikoltó-Héjássy Elza zongoraművész volt. Mivel Sarolta képzett ápolónő, édesanyja ideg-összeroppanását követően ide helyeztette magát. Anyja hamar elment, de ő mégis itt maradt és egyre több mindenért kezdett felelni. Még akkor is ő volt az igazgató, mikor a várost elérte a háború. Neki köszönhető, hogy az épületből nem csináltak laktanyát. Vasszigorral vezette az intézményt, vigyázott az ő kis fészkére, egészen addig, míg egy esős napon táviratot nem kapott a frontról, melyben közölték vele férje halálát. Mindez a béke aláírása előtt pár héttel történt. Az egész város tudja a történetét.
Konzerválta magát egy furcsa, pár hetes világban. Számára még nem ért véget a háború, a férje nemsokára hazajön és ő végre anya lehet.
Ma reggel, Csóka úrral beszélgetett pár percet, nem hallottam pontosan, de valami rádióműsorról meg a próbákról volt szó. Rápillantott az órájára, elköszönt, majd kinyitotta vászon nélküli esernyőjét és elsétált napfényes tavaszi reggelbe.

(Illusztráció: Agnes-Cecile)