Viharjelzés – Riportok 1956 katonáival
(szemelvények)
Solymosi alezredes
(…)
Elindultunk, elöl a harckocsizászlóalj – három vagy négy kocsim maradt otthon, mert éppen javítás alatt voltak. Olyan tizenhat-húsz harckocsival indultunk el. Mögötte jött egy lövészzászlóalj az összes nehézfegyverrel. A lőszer az utolsó kocsikon volt.
Amíg az ezred riadózott, beszélgettem a Hídvégivel az irodámban. Kérdezem tőle, vezérőrnagy elvtárs, látta a diákok tüntetését? Azt mondja: részben láttam, részben hallottam róla. Ismerem a követeléseiket. És mi a véleménye erről? Az, hogy igaza van a népnek! – Ez megerősített, hogy mégis jó irányban kapizsgálok én. Ezért mertem azt mondani az ezrednek, hogy bármi történik, a népre nem lövünk! Egyébként ez súlyos vádpontom volt aztán a tárgyaláson. Hogy mertem én ilyet mondani október 23-án?…
Elég lassú menetben jöttünk, ahogy egy harckocsi-menetoszlop menni szokott a közúton: olyan 25-30 kilométeres sebesség van előírva.
Odaérünk az ürömi téglagyárhoz, ott vár bennünket Hegyi vezérőrnagy, átveszi a parancsnokságot, ő fog vezetni bennünket Budapestre. Jó. Annyit mondott, hogy valószínűleg a Rádióhoz megyünk, mert ott hatalmas tömeg gyülekezik, és be akarnak olvasni valamilyen pontokat a rádióba, amit meg kell akadályozni.
Nyolc óra után értünk Budára, más sötétedett. De nekem nagyon rossz érzésem volt, mert üres volt a Bajcsy-Zsilinszky út, egészen az Astoriáig. Ahogy az Astoriához érünk, hatalmas tömeg, amerre a szem ellátott. Egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. A Kossuth Lajos utcán, a Rákóczi úton és a Múzeum körúton sem. Hogy megyünk itt át?…
Odamegyek a Hegyi gépkocsijához, mit csináljunk? Azt mondja, nem tudom. Közben körbefogtak bennünket a civilek, a Hegyi beszélt velük, de nem értettem, mit mond a nagy zajban. Egyszer csak látom, hogy valaki megüti a vállát egy zászlórúddal. A Hegyi arra fordult, összehúzta magát, beugrott a kocsijába és otthagyott! Nem szólt semmit. Hát az úristenit, én most mit csináljak? Nem mondott semmit! Annyit tudtam, hogy a Rádióhoz kell menni, de hogy mit csináljak, milyen feladattal, azt nem mondta!
Közben odajön hozzám több egyetemista és civil – azóta megtudtam, hogy Fónay volt az egyik, azt mondja, alezredes bajtárs, a Rádiónál az ávósok lövik a tömeget! (…)
Dr. Bőzsönyi Ferenc
rádió-főbemondó
Kimentünk a József körútra, ahol már több kiégett harckocsit és nyitott páncélautót láttunk: a páncélautókat felborították, és halott szovjet katonák hevertek szanaszét. Még olyat is hallottam, „Iván, kellett neked idejönni?…” Némelyiket köpködték, rugdosták, ilyen fokú volt bennük a gyűlölet.
Persze óriási volt az öröm, amikor hazaértünk; anyám, nagyanyám és az egész ház tudta, hogy rádiós vagyok, meg hogy mi volt a Rádióban. Ki-ki rendbe szedte magát, hát a nőknek még kellemetlenebb volt, mint nekem. Nagyjából egy irányba indultak haza – anyámmal együtt a Rákóczi térig kísértük őket, ott elköszöntünk. Ki erre, ki arra ment. Mi ott ácsorogtunk még egy darabig, mert az akkori Nemzeti Színház felől valami furcsa kongatást hallottunk. El se tudtuk képzelni, mi lehet, végül úgy döntöttünk, hogy megnézzük, és elmentünk odáig. Ez már 24-én délután volt. Látjuk, hogy a fejetlen Sztálin-szobor fekszik ott a villamossíneken, és kalapáccsal, csákánnyal, minden módon verik széjjel az emberek, rajta állnak, körbeállják és levizelik mindenki szeme láttára. Meglehetősen össze volt firkálva krétával. Két felírásra emlékszem, ilyen volt: SZEMÉTLÁDA, meg az, hogy 6 MILLIÓ EMBER GYILKOSA! – Hát elég tájékozatlan volt, aki ezt ráírta, mert azt hiszem, ennek többszörösét gyilkoltatta meg. A szobor feje már letört vagy letörték, mert több darabból volt összehegesztve a monstrum. A Mikus Sándor-féle szobor volt ez. Egyébként meglepett, hogy milyen vékony matériából van: ujjnyi vastag lehetett. A feje meg az Akácfa utcában hentergett valahol, de ezt csak hallomásból tudom. A mutató jobb kezét Pécsi Sándor színész szerezte meg, sokáig a kertjében volt elásva. Most, amikor már elő merték venni az elmúlt években, ott állították fel. De úgy hallom, az özvegye aztán eladta a Munkásmozgalmi Múzeumnak, vagy kinek. „Sic transit gloria mundi” – Így múlik el a világ dicsősége.
Béldeki főhadnagy
politikai tiszt
(…)
Magas rangú tisztek kerültek ki erről az akadémiáról, őrnagy, alezredes… Nem a tudásuk, hanem a Párthoz való hűség miatt. A Szovjetunióhoz való hűség… Ez a napi tevékenységben nyilvánult meg. Mondtak valamit, hogy Rákosi elvtárs, akkor: „Rákosi! Rákosi!…” – másfél óra taps.
Én, mondjuk, kiváló mesterlövő voltam. Kiváló pisztolylövő. Aranyra teljesítettem minden haditornát, csak… nem szerettem tapsolni, és mertem kérdezni. Néha. Amikor Pálffynak a kivégzése volt, az akadémia adta a díszőrséget. Szabó őrnagy volt a törzsfőnök. Azt mondja, álljanak ki azok a személyek, akik úgy érzik, hogy gyenge a szívük, vagy félnek! Persze nem állt ki senki. Kivégzést fognak végrehajtani, és mi adjuk a kivégzési négyszöget. Hazaáruló lett a Pálffy! Utána taggyűlés… ott mindenki a kommunista párt tagja volt. Elmondta a vádbeszédet az akadémia párttitkára, hogy Pálffy a nép ellensége lett, és megkérdezte az egyik százados, mi a bűne mégis?…
Azt a századost már többet nem láttuk. Reggel üres volt az ágya. Én ezzel beszélgettem néha olyan dolgokról, amit csak mi ketten gondoltunk: mi lesz, ha mindenki bűnös lesz, mindenkit felakasztanak?… Akkor már az Andrássy úton meg a Belügyben folyt a munka, Péter Gábor volt a belügyminiszter. Likvidálta az értelmiséget, az ellenállókat, akik nem értettek egyet. És ezt látta mind az ember, hogy mi történik. Ez a százados már nem volt ott, sőt, reggel már nekem se kellett menni. Nem ébresztettek éjjel, és nem kellett mennem gyakorlásra. Megkérdeztem a párttitkártól, hogy mi van. Azt mondja, mindig érdeklődsz, fogd már be a pofád egyszer! (…)
(Kép: forrás)