A gyereknek vannak jogai, de nem rendelkezik önmagával. Mintha a létezése sem illene semmilyen demokráciába.
Van állampolgársága, lehet bankszámlaszáma, nemi élete, vagyona, de nincs szavazata.
Hiszen külön személy, de egy percre sem hagyhatod magára. Van akarata, de vigyázni kell rá. Akkor is vigyáznod kell, ha a gyerek nem akarja. A pirosnál átrohanó gyerek anyja sem védekezhet azzal, hogy ő semmi mást nem tett, csak tiszteletben tartotta a gyerek szabadságát – valamiféle hatalmat és szükséges nyomásgyakorlást (ezt persze ma már gondviselésnek hívják, ld. szülő / gondviselő a hivatalos iratokban) a jog is szükségesnek tart.
Még a beszélni nem tudó gyereknek is van saját akarata. Egész tudomány- , sőt iparágak, a megfellebbezhetetlennek hitt anyai ösztön küzd azért, hogy „megértse” a gyermeket, hogy a „lehető legjobbat” biztosítsa számára.
De mi lehet a legjobb?

A csecsemőkor egyik paradoxona, hogy mindnyájan átéltük, de nem tudunk visszaemlékezni rá. A kisgyerekkori történések beleíródtak a személyiségünkbe, de nem tudjuk visszaidézni saját kiszolgáltatottságunkat. Minden gyerek messziről jött vándor, igazi kis herceg, botladozik velünk a sivatagban, jeleket ad, de azért mégiscsak idegen. Talán ezért a legnagyobb bűn: gyereket bántani.
Persze ennek sem minden formájára kapjuk fel a fejünket. A szegénység okozta lassú megnyomorodásnál, testi-lelki kínoknál, kiszolgáltatottságnál mélyebben érint minket a gyermeki éhhalál híre. Mert a halálra éheztetés és a nemi erőszak egyformán mitikus bűnök.  Hiszen mi lesz a világból, ha az anyák nem etetik, az apák nem védik meg a gyerekeiket?
A hírek alapján úgy tűnik, hogy Magyarországon drámaian éhen halni csak közép- vagy felső-középosztálybeli családban lehet. Egy szegény, tanulatlan, gyámoltalan család képtelen kizárni a gyerek életéből az orvost és a védőnőt, nincsenek tisztában azzal, hogy ezt törvényesen megtehetik, ahogy persze azzal sem, milyen igazolásokkal lehet a hatóság figyelmét kikerülni. És talán ehhez különösebb igazolások sem kellenek: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés segíthet a hatósági fürkészést közömbösíteni.
Pedig a szülői hatalmat csak társadalmilag ellenőrzött módon gyakorolhatod. Hiába tiéd a gyerek, nem adhatod el, nem verheted agyon. De a jogrend életszerűnek tart ösztönös reakciókat is. Akkor is, ha ezt a jogszabályalkotó nem különösebben részletezi. Feleséged van? Akkor biztos lefekszetek egymással. Gyereked van? Akkor segítséget hívsz, ha bajban van.
Ám az „éhenhalási ügyek” legrettenetesebb tanulsága, hogy a hermetikusan zárt kisközösségekben ezek az ösztönös reakciók sem működnek. Vagy azért zárkózik be egy kis közösség, mert szégyenli az emberi  interakciók teljes hiányát? Ilyen három-, négy-, ötszemélyes poklokban tartanak túszul gyerekeket?
Az anyai ösztön nem valami tudatalattiban rögzített, ősi és megfellebbezhetetlen tudás. Hanem társadalmi interakciókban bomlik ki és fejlődik, mint maga a nyelv.
És bármit állítanak a szociológusok, a tartós, megbízható falak nem megvetésből, hanem pénzből épülnek. Semmi sem zár el jobban másoktól, mint a pénz: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés.

De hogy jutsz el oda, hogy nem kérsz segítséget, mikor haldoklik a gyereked?
Hiheted, hogy még az éhhalál is jobb a külső világ ármányainál. Az orvostudomány szélhámoskodásánál. Az ápolónős-doktoruras-védőnős, hatósági kínzóeszköznél. Hogy meg kell védened a gyereket. Vagy hiheted, hogy a gyerek felelős mindenért, tehát mi sem természetesebb, hogy ő is kiveszi a részét a felnőttek szenvedéséből. Hisz egy család vagyunk, nemde? Azért élünk együtt, mert szeretjük egymást, mert közösséget vállalunk. Te szenvedsz, ő éhezik – nagyon is rendjén való.
Vagy annyira felborult minden, a nappalok és az éjszakák összefolytak, az édesből keserű lett, a keserűből édes, hogy úgy látod, a gyereked boldog.
Hogy végre elaludt. Az édes, kicsi gyermek…

 

 

 

 

 

Illusztráció: Igor Melnikov