Amilyen az iskola, olyan az ország. Vagy…?
Az állami oktatás színvonalát többnyire egy közösség intellektuális mércéjének szokás tekinteni.
Ám a kulturális virágkorok és az oktatás minősége között nem mutatható ki ilyen összefüggés. A geometriáért rajongó ókori görögök nem sok kompetencia-tesztet töltöttek ki, de matematikatételek bizonyításai akkora össznépi lelkesedést váltottak ki, hogy a kereskedés is megállt a görög kikötőkben. A XIX. századi velenceiek többsége semmilyen zenei oktatásban nem részesült, a kor komponistái mégis rendszeresen arra panaszkodtak, hogy a közönségük hallás alapján (!) képes memorizálni teljes operákat. Mint tudjuk, kellemetlen volt Verdinek hallani, hogy a bemutató utáni reggeleken az áriákat már a gondolások fütyülik… Ezeknek a páratlan és ami igazán meglepő, csoportos(!) képesség-robbanásoknak az okait nem is teljesen ismerjük, bár egyre többet tudunk róluk.
Az európai népoktatás nem is a szellemi „felvirágzás” céljából született – bár persze az sem véletlen, hogy épp a reneszánsz idején „találtatott fel”. Minden ember anyanyelvén üdvözül, ezért meg kell tanítani írni-olvasni, hogy szívébe fogadhassa Jézus tanítását.
A vallásos kezdetek ellenére az iskola a felvilágosodás szerelemgyereke lett, hiszen csak a nevelés lehet képes kibontakoztatni a minden emberben meglévő Jót, és szembeszállni a babonákkal (a vallással), az előítéletekkel, a zsigeri ösztönökkel. A hatvanas évek mélyen átalakította az egyetemi oktatást, de az iskolának mégsem kell szembenéznie a családot, mint ősi (tehát gyanús) intézményt sújtó reformdühvel: senki sem titulálja alapjaiban károsnak, nem tekinti az iskolában kialakult szerepeket teljesen felcserélhetőknek.
Minden tisztességes ember „jó iskolát” szeretne – ám nem véletlenül vágyálom a mindenki számára elérhető minőségi oktatás: a társadalomnak a „rossz iskolák” – mint majd bizonyítani próbálom – a „jó iskoláknál” is nagyobb hasznot hajtanak.

Pedig manapság a pedagógia forradalmának korában élünk. Ki hitte volna például, hogy átgondolt mozgásterápiával nemcsak a gyerekek apróbb pszichés zavarai, hanem a memóriájuk, a logikai, a koncentráló-készségük javítható – hogy könnyedén fejleszthető az intelligenciájuk. A modern pedagógia mintha visszaigazolná a régi görögök testedzéssel kapcsolatos ösztönös felismeréseit / mániáit. A közoktatatás most áll legközelebb ahhoz a vágyálomhoz, hogy egyszerű tanár bácsik / tanár nénik hathatósan befolyásolhatnák egy egész társadalom intelligenciáját, felkészítve a tanítványaikat, hogy ha nem is amatőr matematikusként vagy operaénekesként, de művelt, demokratikus polgárokként működjenek együtt.
Ám sehol sem látjuk a valódi eredményeket.
Pedig a pedagógiai forradalom néha már ma is látványos eredményeket produkál. Lányom nyelvi tagozatos általános iskolai osztályában egyetlen év alatt (!) minden gyerek megtanult magyarul írni-olvasni, noha a gyerekek egyharmada vagy kétnyelvű volt vagy nem is tudott magyarul. A szülők Európa különböző fertályairól verődtek össze, többen a volt Szovjetúnió köztársaságaiból érkeztek, és nem is volt mindegyikük értelmiségi (vagy értelmiségi habitusú). Ám bizonyos feltételek – talán – megkönnyítették ezt a minden tekintetben látványos pedagógiai bravúrt: a különböző hátterű szülők egyaránt fontosnak tartották a mobilitást és az oktatást, minden gyerek „felemelkedő” családból jött, ráadásul abban az életkorban voltak, amikor a másik idegensége már nem vált ki belőlük szorongást. (Saját lányomon is úgy látom, óvodás korukban a gyerekek szinte irtóznak a tőlük különbözőektől, aztán ez hirtelen megváltozik, az iskolás korúakat már inspirálja a sokféleség – ez akkor is igaz, ha nálunk intoleráns emberek közt szokás a „másság tiszteletét” hangsúlyozni.)
Ám ha ennyire látványos eredmények érhetők el egy átlagos, budapesti, állami iskolában, akkor hogy lehet, hogy Észak-Magyarország egyes falvaiban nyolc év alatt(!) nem sikerül a gyerekeket megtanítani írni-olvasni? Hogy egyes szakiskolák, sőt középiskolák fél-analfabéta gyerekekkel küzdenek? Hogy iskolai oklevele, hármasokat, négyeseket kapnak motyogva olvasó gyerekek? Ezekben a régiókban nem laknak elhivatott pedagógusok?
Egyetlenegy sem?

A falusi iskolák látványos kudarcai talán nem magyarázhatók teljes egészében az eszköz-hiánnyal és a “tanári szabotázzsal”.
Épp a magyar gazdaság jelenlegi sikerei bizonyítják, hogy a XXI. században nincs szükség mindenkire. Hogy a kapitalizmus működését nem a jól képzett, hanem az eredményesen féken tartott tömegek biztosítják. Nem az oktatás, hanem az oktatás szimulálása. Ahol a legkülönfélébb „rozsdaövezetekben” (USA-ban, Kelet-Magyarországon, Észak-Angliában) élő gyerekek még egy öt mondatos, közepesen nehéz szöveg értelmezéséig sem jutnak el.
De a „rossz iskola” más tekintetben is hasznos.
Kevesen hiszik ugyan, hogy a tanító – meglehet, kicsiny fizetésén felháborodva – „direkt” nem tanítja meg írni-olvasni a legelesettebbek gyerekeit, de a tanárok kötelező szidalmazása alkalmas arra, hogy életben tartsa a felvilágosodás legalapvetőbb dogmáit. A gyerekek minden korban, mindenhol egyformák, csak a „tanárok nem értik ezt”. Ők azok, akik nincsenek jól „nevelve”. Az iskola alapvetően hasznos lehetne, csak a benne tanítók előítéletesek és képzetlenek. Bár még rengeteg mindent nem tudunk még az emberi kommunikációról, a traumák és a szerzett tulajdonságok örökléséről, a személyiségzavarokról, az intelligencia (akár egyetlen közösségen belüli) hullámzásáról, de a már meglévő pedagógiai felfedezések is megalapozhatnának egy új pedagógiai elméletet.
Ám erre nem kerülhet sor. Minek az intelligencián változtatni, ha az úgyis mindenhol egyforma? Ha a kulturális különbségek csak felületesek? A nyugaton honos oktatási modell nem a jezsuiták multikulturális tapasztalataira épül: ők még természetesnek tartották, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők, a kulturális különbségek nem felületesek – miközben nem is mondtak le a Biblia sugallta egyenlőségeszményről. Az iskolának az egyenlőséget nem visszaállítani kell, hanem megteremteni – vagyis a gyerekeket képessé kell arra tenni, hogy egyenlők legyenek, hogy egyenlőkként működjenek együtt. Egy valóban eredményes iskolai reform elég sok politikai dogma feláldozását követelné.
A szellemi képességek egy adott etnikai csoporton, sőt társadalmi osztályon belül is látványosan változhat húsz-harminc év alatt. A ma magyar szakos diplomával útra bocsátott hallgatók egy része a középiskolai kötelező olvasmányokkal sem „boldogul” (ha egyáltalán valaha kézbe vette ezeket). Nem mindenre a lustaság a magyarázat: egy átlagos hallgató nem hogy a nyelvi megformálás rétegeit, magát a cselekményt is nehezen képes értelmezni.
Ha valaki húsz-harminc éve dolgozik a felsőoktatásban, átélheti azt a döbbenetes pillanatot, amelyet egy, Vergiliust a közösségének felolvasó VIII. századi szerzetes: barátságosan vigyorgó arcok, álmosan lecsukódó szemek jelzik, hogy a szövegnek „semmi értelme”. Hogy ők igazán tisztelik a szerzőt, de mit tegyenek… tényleg képtelenek rá figyelni… Ám ezek a döbbent, kora középkori papok arra is képesek voltak, amire mi, XXI. századiak nem: átmenteni például az antikvitás örökségét – hogy aztán legyen majd mit felfedezni a reneszánsznak.
Vergilius például hírneves “varázslóként” élte túl  a középkort. De túlélte.
Mi viszont a hazugság oltalmához, a soha-nem-teljesülő olvasmánylisták lobogtatásához, a műveltség színleléséhez menekülünk.
Hazugság, hazugság, hazugság.
Ami nemcsak az általános iskolákban működik.
Ám az azért senki számára nem lehet kérdéses, hogy a mentális képességek igen gyorsan változnak. És lehet, hogy nem a televízió-mobiltelefonok-internet-youtube-facebook miatt.
Hanem mert így természetes.
De milyen legyen az iskolákban megteremtendő egyenlőség?
Nemcsak az iskolapadban összeszedett egyéni sérelmek és frusztrációk, hanem a „rossz iskola” uniformizálási törekvései is rengeteg dühöt generálnak. Hisz a legtöbb ember nem is az oktatás eredménytelensége miatt haragszik az iskolára, hanem mert az engedelmes állampolgárokat kinevelni akaró reakciós szándék és az érzékenységet nem tisztelő, felvilágosult furor tényleg elviselhetetlen elegyet alkot.
Ki ne ismerné? Pedantéria. Elnyomás.
Ide azt az ollót! Ki kell igazítanom ezeket a káposztafejeket.

De a (rossz) iskola elleni romantikus – és érthető – lázadásnak is gyerekek a leggyakoribb szenvedői. Ám egy, a szolidaritást nemcsak jelszavak szintjén képviselő közösség képes egy párhuzamos iskolarendszert is megteremteni. Érdekes kísérletről olvashatunk Reymont Parasztokjában az orosz uralom alatt élő lengyel gyerekek (képtelenek) a cári iskolákban írni-olvasni megtanulni, ezért „alternatív körülmények” között, pajtákban, istállókban öreg, lengyel katonák tanítgatják őket betűvetésre. Ezek a veteránok természetesen pedagógiailag nem voltak „képzettebbek”, mint az orosz tanítónők, ám ők a lengyel közösség nagy presztízsű tagjai (többnyire nemesi származású szabadságharcosok) voltak, ráadásul egy „titkos iskola” mindig sokkal vonzóbb, mint a hivatalos. Ez az alternatív iskolarendszer a kölcsönös előnyökre, nem az egyoldalú leereszkedésre épült: a parasztok gyerekei megtanulhattak írni-olvasni, és cserébe a műkedvelő tanítók is valamilyen szerény eltartásra számíthattak.
A szocializmus évtizedei alatt a magyar gyerekek az oroszt tanulhatták idegen nyelvként az általános iskolákban. De az orosz ugyanúgy „nem ment” a magyar gyerekeknek, mint az ABC a cári iskolákban a lengyeleknek. Ám míg a diktatúra haszonélvezőinek gyerekei már az óvodában is nyugati nyelvet tanulhattak, addig a gyerekek többségének egyetlen „idegen nyelvet” biztosított az állam – és ennek elbliccelése után ezek a gyerekek hátrányból indultak. (A gyerekkorban megtanult idegen nyelv szinte behozhatatlan előnyt jelent.) Ám szó sem volt Magyarországon „alternatív iskolákról”! Az oroszoknak való „ellenállás” vesztesei Magyarországon egyértelműen a szegényebb gyerekek voltak
Úgy vélem, a mai cigányság is romantikus okokból „áll ellen” az iskoláknak – szegény Marika nénit, az osztályfőnököt az állammal, az elnyomással, az unalommal azonosítva. Ám míg nincs velük szolidáris roma elit, aki a lengyel veteránokhoz hasonlóan írni-olvasni tanítja őket a pajtában, ennek a „romantikus ellenállásnak” is gyerekek a vesztesei.
Felelős uralkodó osztály nélkül nincs a „rossz iskolák” elleni eredményes lázadás.

De honnan merítse az élhető és megszerettethető egyenlőség eszményét az iskola? Miért is lenne az iskola más, mint a társadalom?
Az egyetemek és a főiskolák felelőssége nemcsak abban merül ki, hogy valami tudást (egyre kevesebb és bizonytalanabb tudást) csepegtessen a tanárjelöltek fejébe. A jövendő tanárok és tanítók életük legmeghatározóbb éveit töltik a felsőoktatási intézményekben.
A falusi tanárok számára az „egyetemi világ” a mérce. Tudományosan –és persze morálisan és politikailag is.

Három finn irodalmárt kellett kalauzolnunk Budapesten. A velem egykorú nő romanista volt (ráadásul velem volt ösztöndíjas Santiago de Compostelában), úgy hogy kicsit mesélgettünk neki a saját egyetemi és doktorandusz-éveinkről. Néhány pohár vörösbor után alkoholista / pszichopata / hajléktalanná lett professzorainkról, hard boiled-khez hasonló tudományos leszámolásokról, felkarolt vagy külföldre száműzött szeretőkről…, árulásokról, szemétkedésekről, bosszúhadjáratokról…, egy egyetemi tanárról, aki blogján „droglabornak” nevezi hajdani tanszékét, és drogkereskedőknek régi kollégáit.
Tipikus magyar dolgok.
Ám a „droglabor” hallatán a finn kolléganő nem bírta tovább.
Irigykedve felugrott és majdnem lelökte az asztalról a borospalackot.
– Mennyi-mennyi fantasztikus dolog! Édes istenem! Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
És hirtelen én is szegény finn nő szemével láttam a magyar társadalmat.
Mint egy Bosch-festmény: felkavaró, szörnyű, bizarr, mégis visszataszító módon izgalmas is.
Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
Eredetileg én az ő csodás iskolarendszerünkről akartam kifaggatni. Miért működik olyan kitűnően, miért alkalmas a miénknél annyival inkább integrációra és tehetséggondozásra?
Talán mert a finn társadalom is másképp működik.
Amilyen az ország, olyan az iskola.

Illusztráció: M. C. Escher.