Néha

Halkan leszakad az éjszaka.
Te elmész, én alatta maradok.
Meztelen fekszek a pázsiton,
az ég lehunyja csillagait, tudja – meztelen nőre nem nézünk csak úgy.
Egyedül én látom magam és a pislákoló lámpa fénye az utca sarkán.
Felöltözöm – kevésnek érzem magamon a sötétséget.
Elindulok haza.
Kísér az éjszaka,
mellém fekszik,
hozzám bújik,
átölel,
emlékeket suttog a fülembe – így alszom el.
Reggelre ő is elhagy, de emlékei körbevesznek – úgy szorítanak.
Egészen halkan súgom nekik (még a szám sem mozdul):
Szeretlek…
A nap nem sejt az egészből semmit.
Csak én tudok róla.
Néha még én sem.

(Illusztráció: Tallmadge Doyle – Celestial Mapping II)

Vélemény, hozzászólás?