J.T.-nak szeretettel

Miért, hogy ütnek, kínoznak, szóval és kézzel, furfangos kegyetlenségeket találnak ki, néha nem is gondolkoznak ezen, csak úgy jön, ösztönből, indulatból, néha a kettő elegyéből, s mi várjuk, mégis megriadunk, összerezzenünk, fejünket leszegjük, szégyenkezünk a soha el nem követett miatt, nem ütünk vissza, legfeljebb csak gondolatban, ölelnénk őket, de nem merjük, megint megaláznak újra, megint hozzájuk bújnánk, elmondanánk, hogy bizony rosszak voltunk, de nem akartunk azok lenni, ellenállásunk lanyhul, nem lehet, nem hisszük, hogy ütés jön, ez valami tévedés, mondanánk, de torkunk elszorul, rájuk sem merünk nézni, tekintetünk a hámlott vakolatot pásztázza, kedves szavakat képzelünk, nem azok jönnek, csak az átkozott ordítás, nem merjük megkérdezni, mivel haragítottuk sokadszor magunkra az imádott anyut, aput, ringatásra vágyunk, kedves becéző szavakra, nem lehet hogy ők tényleg rosszak, mi vagyunk azok, az ő keserveik okozója, hogy minek szültelek halljuk sokadszor, hogy minek ver engem az isten veled, gonosztevővel, nem hisszük soha hogy ők a gonoszok, nem is értjük, csak érezzük keserűségüket, békítenénk, úgy szeretnénk ha megbocsátanának nekünk, miközben sejtjük ez sohasem következik be, mert a megbocsátáshoz az kellene, hogy szeressék magukat, szeressék a szeretetüket, szeressék a gyereket, aki az övék, de ez lehetetlen, mert csak úgy érezhetik létezésük értelmét, hogy bennünket ütnek, aztán átölelnek, gyere ide, nehogy megérints, mintha a forró fürdőből egy fagyasztóba raknának át, biztosan tanulták ezt valahol, lassan nem a reményt, hanem a szeretet iránti bizalmat veszítjük el, anélkül kiürített tál vagyunk, mindenkibe kapaszkodnunk kell, egyszer majd csak valaki átölel bennünket, s azt mondja, maradjunk így, nem kell félnünk a szeretettől, nem bánt az, nem fáj az, nem veszíthetjük el soha, akit szeretünk, illetve dehogynem, de ez nem olyan veszteség mint anyut-aput elveszíteni, akiket soha nem mertünk megkérdezni, miért a fájdalom okozása az ő nyelvük, miért nem tudtak nekünk szavalni, énekelni, miért, hogy imáikban is a vád kushadt, miért, hogy ajándékaink nevetésünk csak saját tehetetlenségükre emlékezteti őket, miért, hogy ők félnek tőlünk, holott mi hisszük a fordítottját, rettegünk hogy egyszer kimondja valamelyikőjük, nem szeretlek, sohasem szerettelek, nem értem mit keresel te itt mellettem, hogy hozhattam világra egy ilyen borzalmas lényt, akkor felsejlik, hogy senki életét nem lehet megbocsátani, de az is, hogy mindenkiét, nem érvényes az élet élni akar, pedig milyen jó is lenne, elllenkezőleg, nem akarunk élni, mert nem szeret bennünket az, akitől születésünk óta csak ezt várjuk, jó tanulók leszünk, ötösöket, dícséreteket hozunk az iskolából, ez sem segít, mi segítene vajon, talán egy igazi bizonyíték, másoktól próbálunk segítséget, igazolást szerezni, az csak növeli a dühüket, miért, hogy árulónak tartanak bennünket, akik életük megkeserítői, kudarcaik bizonyítékai, miért, hogy az illatukat a kipárolgásukat is elviselhetetlenül hiányoljuk, miért, hogy vitázunk velük, holott eufórikusan szeretnénk őket megnyugtatni, miért, hogy őket szeretjük míg élünk, pedig sohasem voltak képesek elfogadni bennünket, ahogy önmagukat sem.
Így válik a szeretet bennünk rettegéssé, a visszautasítás rémévé.
Tartozni akarunk, hiszen, akihez legjobban szerettünk volna, az…

Illusztráció: Homage to Edward Hopper – Haelyn Y

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Ketten vannak, otthon biztosan mindenki nekik gügyög, rájuk nevet, hisz oly gyönyörű szülőnek és nagyszülőnek lenni. Aki a fényképet készítette (1938-ban) házhoz jött, kicsit drága volt ugyan, de a szülők ezt megengedhették maguknak. 
Mit is lehetne mondani e képet nézve?
A kisfiú kopaszra nyírt feje éppen olyan, mint minden japán kisfiúé. A kislányoknak meghagyták a haját, a három éves nevető csöppségnek göndör a haja, nagyon ritka ez, de később egyik öccsének is ilyen. Kétségtelen, mondják a tapasztalt, sokat tudó felnőttek, hogy a család valahonnan délről jött.
A testvérek arcán huncut mosoly,a kisfiúé bátrabb, nyíltabb, a kislányé kicsit szelídebb. Nevük: Kumikó és Hirosi. No persze Hirosi elsőszülött fiú a családban, megtisztelő és kellemes helyzet ez, apja után elsőnek mehet fürdeni, neki már öt évesen jogai vannak. Kötelezettségei szüleivel szemben majd felnőttként. Ruháik módosabb, de mindenképp polgári környezetre utalnak, sehol a sokszor használt (gyerekként még majdnem ugyanolyan) kimonó, biztosan nem otthon készült háncsszandált hordanak és semmiféle fizikai munkát nem kell végezni a kisfiúnak, vagyis városi környezet, polgári család, urbánus életmód.
A jól ismert tolóajtó van mögöttük, a tatamin ülnek, az elmaradhatatlan japán “padlózaton”.
Egyikőjük sem járt óvodába, az szégyen lett volna, hisz ott volt az anyuka, akinek kötelessége “jó feleségnek és bölcs anyának” lenni. Az édesanya csöpp volt és törékeny, férje családjához költözött, ez is kötelesség volt, anyósától tanult főzni, hogy férjét ne érhesse meglepetés, a meglepetések abban a világban hívatlan, kellemetlen jövevénynek számítottak, különösen a családfő számára.
Három generáció élt együtt, de mint a szokások diktálták, a férj anyja volt a valódi családfő, holott eltartották.
E két csöppség is csak akkor nevetett, ha nem látták a nagyanyjukat, aki mogorva, megkeseredett, szigorú özvegyasszony volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen, csak a rokonok érkezésekor, no meg más vendégek jelenlétében igazította mosolyra penge módjára összezárt száját. Tán a mosolya is fájhatott annak aki látta, bár erről nem szól a krónika. Erre a két csöppség felnőttkorában nem emlékezett.
Sokat játszottak együtt, bár a kisfiú olykor, na persze viccből cukkolta húgát, elbújt előle, aztán szélsebesen, ujjongó kiáltások közepette kitört egy ajtó mögül. Nagyanyjuk, aki a környéken híres volt nemcsak szigoráról, de gyönyörű kalligráfiáiról, úgy összerezzent unokája kiáltására, hogy kezéből kiesett az ecset (az is milyen drága volt, dohogott) de előtte még egy oda nem való csíkot húzott a papírra. Na most dobhatom ki az egészet, rivallt rá a két unokájára. Mikó a hugica (mert így becézte mindenki) és Hirosi gyorsan kirohant a házból, s a csöppségek azon tanakodtak kinn a kertben, persze suttogva, kapnak-e aznap vacsorát.
Hirosi, akárcsak apja, akaratos, senkire nem hallgató, makacs, olykor hisztis gyerek volt. Mikó szelídebb, hallgatag kislány volt, s csak bátyja társaságában nevetett. Apjukat ritkán látták, ő volt a család eltartója, anyjuk soha nem adott magyarázatot arra, miért dolgozott a férje még hétvégeken is.
Gyerekként megtanulták a rokonok neveit, nagy család volt az övék, néha tízen is ültek a terített asztalnál.
Okos gyerekek voltak, de ezzel a felnőttek nem sokat törődtek.
Nem az ész, hanem a szorgalom, a megbízhatóság és a szerénység számított, a többi afféle lárifári, felesleges szócséplés mondta a gyerekek apja.
A nevető kisfiú a fénykép elkészülte után egy évvel iskolás lett. Apjuk döntötte el, melyik iskolába kell a gyerekeknek járniuk. Volt ebben persze némi gyakorlatiasság, Jojogi negyede Tokióban, ahol a családi ház volt közel volt Sindzsukuhoz, ott pedig nagyon híres általános iskola volt, ott lett kisdiák Hirosi. Sok baj volt vele, pontosabban neki volt sok baja a tanítókkal, különösen az egyik legszigorúbbtól tartott, aki a gyarmatosított Koreából jött (Csószennek nevezték japánul) . A tanévnyitón az iskola összes nebulójáról és erről a zord, rideg tanárról is fotó készült. Ez az iskola talán a legjobbak közé tartozott az országban.
A két testvér idővel nagyon közel került egymáshoz, s a később érkező két hugica és két öcs egymással barátkozhatott csak, mert Mikó és Hirosi véd-és dacszövetsége elutasította a többi testvér közeledési kísérleteit.
Hirosi buzgón tanulta az írásjeleket, nagyanyja persze csak rászólni tudott, segíteni kevésbé. Édesanyja sokat ült vele, amíg elkészült a házi feladata, de inkább azért hogy a gyerek ne rohangáljon a kertben, a kötelesség volt mindenek előtt.
Az összes gyerek (végül hat testvér, szép arányosan, három lány és három fiú) ugyanabba az iskolába járt volna, ha nem bombázzák porig e híres helyet 1944-ben.
Szerencsére minden gyerek túlélte a háborút, (nem így a rokonság néhány fiatal férfi tagja), s Mikó és Hirosi értve és felfogva a fiúk és lányok kötelességeit, tudták, hogy Mikónak aligha lesz lehetősége egyetemre járnia, gyorsan férjhez kell mennie, ez a legfontosabb.
Így ígérték meg egymásnak hogy jóban és rosszban mindig számíthatnak a másikra, Mikó sohasem ment férjhez, orvos lett, belgyógyász, egy magánklinika igazgatóhelyettese.
Sokat járt külföldön, mert hobbija a hárfa volt, egy helyi együttessel járták a világot. Szűkszavú, szigorú, kitűnő orvos volt.
Önmagát diagnosztizálta, tudta, hogy a legjobb esetben egy éve maradt a betegsége miatt, s a kezelése megkezdésekor mindenkit eltiltott attól, hogy lássa. 
Az utolsó huszonnégy órában hívta magához testvéreit, egyenként búcsúzott el tőlük, ugyanabban a kórházban feküdt, ahol évtizedekig dolgozott.
Szövetségese, a bátyja az utolsó pillanatig vele volt, akárcsak a többi testvére.
Amikor elment közülünk, mintha a család is szétesett volna.
A mosolya azonban itt van velünk. 

Berlin, 2018. január.

Illusztráció: Japanese art

1962-ben, az amnesztia évében kisebbik fiával, Mikivel ment el. Nem tudom felidézni hogy ősz volt-e vagy tél, amikor a pomázi házban már nem ők laktak. Egy vasárnap, ahogy szoktuk, anyuval meglátogattuk őt és Mikit.
Hűlt helyüket találtuk.
Rögtön értettem, pedig csak tíz éves voltam, hogy nagymama Mikivel együtt elment az apukámhoz Amerikába. Mindkét nevére emlékeztem a helynek, Amerika és az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbit először nehezen olvastam el, de gyorsan megjegyeztem, amikor Miki olvasni tanított.
Anyu mérges volt, hogy nagymama nem szólt neki arról, hogy kivándorolnak. Ezt a szót nem értettem, ezért megpróbáltam elképzelni, ahogy vándorol a nagymamám.
Anyu soha nem hívta őt másként, csak úgy, hogy a pomázi nagymama. Biztosan azért, mert nekem volt egy másik nagymamám is, aki Zircen lakott és ő nem vándorolt, csak ruhákat varrt.
A pomázi nagymamám szeme mindig nevetett. Az arcán ritkán volt mosoly, talán mert nehezen járt. Egy kicsit görbehátú volt, ezt anyu mondta így, ezért soha nem vett fel, talán nem bírt volna el.
Róla nem maradt egyetlen képem sem, csak néhány Amerikából nekem írt levele.
Arra sokáig emlékeztem, hogy eljött hozzám a kórházba, ahol régóta voltam, s elvitt Pomázra. Kedves volt, hozott nekem sonkás zsömlét is, de azért én gyanakodva mentem el vele, mert anyut vártam régóta. Nagymama elmagyarázta, hogy anyu most egy ideig nem tud értem jönni és jó lesz nekem vele Pomázon.
Nagymama azt is mondta, hogy nagypapa majd jön haza, mert messze van mint anyu, de megvárjuk Pomázon mindkettőjüket.
A pomázi nagymamám ritkán nevetett és gyakran sírt. Soha nem mertem megkérdezni őt, miért sír. Miki mindig nevetett, ő nagyfiú volt már. Talán ezért sírt előttem csak egyszer, amikor nagymama és én felmentünk Pestre (így mondta, felmentünk) s hárman, a nagypapámmal együtt mentünk haza Pomázra. Én nagyon örültem, bár a nagypapám is sírt.
Nagymama érdekesen főzött, egy edényt mindig csak egy valamire használt, s elmagyarázta, hogy így mindennek tisztább lesz az íze. Csak egyszer csapott be, amikor gesztenyepürét csinált nekem babból. Én persze észrevettem és kicsit csalódott voltam. Ő azt mondta megint nevető szemekkel, hogy most csak hamis gesztenyepürére futja. Ezt én öt évesen úgy értettem, hogy a gesztenye elfutott valahova, s csak a bab maradt nagymama konyhájában.
Ezt ő még a szomszédnak is nevetve mesélte, s hozzátette, hogy milyen okos unokája van.
Nagypapa mindig feküdt. Nagymama néha kérte, hogy mondja el, hol volt és mit csináltak vele. Nagypapa, akinek a dunyhája tetején hancúroztam, mosolyogva legyintett és csak halkan annyit mondott, hagyjuk ezt Blanka.
Akkor fedeztem fel, hogy a nagymamámat Blankának hívják és erre nagyon büszke voltam, mert tetszett a neve.
Ő ment el tehát titokban öt évvel később, nagypapát már nem tudta magával vinni, mert nagypapa addigra már eltűnt. Nekem senki nem mondta meg, hogy hova ment.
Anyu azt mondta, hogy ezek a rokonaink cserben hagytak bennünket. Ezt sem értettem, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ez mit jelent. Először azt hittem, hogy Amerika az a cserbenhagyás országa.
Nem sokkal a pomázi hiábavaló utazásunk után megérkezett nagymama első levele hozzám. Nekem címezte és ettől úgy éreztem, hogy én már nem vagyok kicsi, mert a teljes nevem volt a borítékra írva. Az is nagyon érdekes volt, hogy a boríték és a levél ugyanaz a papír volt. Par Avion- ezt is kívülről megtanultam, mert azt hittem, hogy ez a neve ennek a furcsa kék papírnak.
Nagymama rendszeresen írt nekem. Csomagot is küldött tele gyönyörű és különleges ajándékokkal. Én mindig megköszöntem az ajándékait egy levélben. Megírtam neki, hogy milyen jó tanuló vagyok, aminek ő nagyon örült. Panaszkodott, hogy nem tudott angolul megtanulni. A kisebbik fia, Miki jövője miatt szánta rá magát a kivándorlásra. Biztosan tudta, hogy nem az ő jövője, hanem Mikié a fontos.
Blanka, az én pomázi nagymamám Kassán született, ott nőtt fel, aztán egy közeli faluba költözött a férjével. A falu először szlovák volt, aztán magyar lett, aztán cseh-szlovák. Férjével Pomázra költöztek a lakosságcsere egyezmény után. Nagyobbik fia, az én apukám Budapesten fontos állásban volt, Miki pedig a kivándorlásuk előtt iskolába járt.
Aztán ennek is valahogy vége lett: apukám végleg elment Magyarországról, nagypapa a hosszú ágyban fekvés után eltűnt. Nagymamámnak így az élet már csak Miki jövőjét jelentette. Ezért ment el a nagyfia után  Amerikába.
Szerettük egymást, ez minden levelünkben ott volt. Nekem hiányzott a mindig nevető szeme, neki pedig hiányzott az okos unokája, aki annyiszor meglepte és megnevettette.
Még láthatta kisebbik fia álmának megvalósulását, mert Amerikában Miki elvégezhette az egyetemet, építész lett.
Gyorsan győzte le őt egy betegség.
Nála erősebb, tisztább és hajlíthatatlanabb embert azóta sem ismertem. Csak a háta lett hajlott a csonttuberkolózistól, amit a lágerben kapott. Belső tartása élete utolsó pillanatáig nem változott.
Apu írta meg, hogy nagymama elment a nagypapa után.
Akkor arra gondoltam, hogy nagyon messze lehetnek, olyan messze, hogy oda én nem is tudnék eljutni, még repülőjeggyel sem.

Illusztráció: