Ferber Katalin összes bejegyzése

Ferber Katalin 1952-ben született Budapesten. Közgazdász és történész. 1993 és 2010 között Japánban egyetemi tanár volt. 2011 óta Berlinben él, legutolsó könyve Az elárult Japán (tényregény) a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben. Jelenleg Álomtrilógia címmel készül az újabb írása.

Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Ketten vannak, otthon biztosan mindenki nekik gügyög, rájuk nevet, hisz oly gyönyörű szülőnek és nagyszülőnek lenni. Aki a fényképet készítette (1938-ban) házhoz jött, kicsit drága volt ugyan, de a szülők ezt megengedhették maguknak. 
Mit is lehetne mondani e képet nézve?
A kisfiú kopaszra nyírt feje éppen olyan, mint minden japán kisfiúé. A kislányoknak meghagyták a haját, a három éves nevető csöppségnek göndör a haja, nagyon ritka ez, de később egyik öccsének is ilyen. Kétségtelen, mondják a tapasztalt, sokat tudó felnőttek, hogy a család valahonnan délről jött.
A testvérek arcán huncut mosoly,a kisfiúé bátrabb, nyíltabb, a kislányé kicsit szelídebb. Nevük: Kumikó és Hirosi. No persze Hirosi elsőszülött fiú a családban, megtisztelő és kellemes helyzet ez, apja után elsőnek mehet fürdeni, neki már öt évesen jogai vannak. Kötelezettségei szüleivel szemben majd felnőttként. Ruháik módosabb, de mindenképp polgári környezetre utalnak, sehol a sokszor használt (gyerekként még majdnem ugyanolyan) kimonó, biztosan nem otthon készült háncsszandált hordanak és semmiféle fizikai munkát nem kell végezni a kisfiúnak, vagyis városi környezet, polgári család, urbánus életmód.
A jól ismert tolóajtó van mögöttük, a tatamin ülnek, az elmaradhatatlan japán “padlózaton”.
Egyikőjük sem járt óvodába, az szégyen lett volna, hisz ott volt az anyuka, akinek kötelessége “jó feleségnek és bölcs anyának” lenni. Az édesanya csöpp volt és törékeny, férje családjához költözött, ez is kötelesség volt, anyósától tanult főzni, hogy férjét ne érhesse meglepetés, a meglepetések abban a világban hívatlan, kellemetlen jövevénynek számítottak, különösen a családfő számára.
Három generáció élt együtt, de mint a szokások diktálták, a férj anyja volt a valódi családfő, holott eltartották.
E két csöppség is csak akkor nevetett, ha nem látták a nagyanyjukat, aki mogorva, megkeseredett, szigorú özvegyasszony volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen, csak a rokonok érkezésekor, no meg más vendégek jelenlétében igazította mosolyra penge módjára összezárt száját. Tán a mosolya is fájhatott annak aki látta, bár erről nem szól a krónika. Erre a két csöppség felnőttkorában nem emlékezett.
Sokat játszottak együtt, bár a kisfiú olykor, na persze viccből cukkolta húgát, elbújt előle, aztán szélsebesen, ujjongó kiáltások közepette kitört egy ajtó mögül. Nagyanyjuk, aki a környéken híres volt nemcsak szigoráról, de gyönyörű kalligráfiáiról, úgy összerezzent unokája kiáltására, hogy kezéből kiesett az ecset (az is milyen drága volt, dohogott) de előtte még egy oda nem való csíkot húzott a papírra. Na most dobhatom ki az egészet, rivallt rá a két unokájára. Mikó a hugica (mert így becézte mindenki) és Hirosi gyorsan kirohant a házból, s a csöppségek azon tanakodtak kinn a kertben, persze suttogva, kapnak-e aznap vacsorát.
Hirosi, akárcsak apja, akaratos, senkire nem hallgató, makacs, olykor hisztis gyerek volt. Mikó szelídebb, hallgatag kislány volt, s csak bátyja társaságában nevetett. Apjukat ritkán látták, ő volt a család eltartója, anyjuk soha nem adott magyarázatot arra, miért dolgozott a férje még hétvégeken is.
Gyerekként megtanulták a rokonok neveit, nagy család volt az övék, néha tízen is ültek a terített asztalnál.
Okos gyerekek voltak, de ezzel a felnőttek nem sokat törődtek.
Nem az ész, hanem a szorgalom, a megbízhatóság és a szerénység számított, a többi afféle lárifári, felesleges szócséplés mondta a gyerekek apja.
A nevető kisfiú a fénykép elkészülte után egy évvel iskolás lett. Apjuk döntötte el, melyik iskolába kell a gyerekeknek járniuk. Volt ebben persze némi gyakorlatiasság, Jojogi negyede Tokióban, ahol a családi ház volt közel volt Sindzsukuhoz, ott pedig nagyon híres általános iskola volt, ott lett kisdiák Hirosi. Sok baj volt vele, pontosabban neki volt sok baja a tanítókkal, különösen az egyik legszigorúbbtól tartott, aki a gyarmatosított Koreából jött (Csószennek nevezték japánul) . A tanévnyitón az iskola összes nebulójáról és erről a zord, rideg tanárról is fotó készült. Ez az iskola talán a legjobbak közé tartozott az országban.
A két testvér idővel nagyon közel került egymáshoz, s a később érkező két hugica és két öcs egymással barátkozhatott csak, mert Mikó és Hirosi véd-és dacszövetsége elutasította a többi testvér közeledési kísérleteit.
Hirosi buzgón tanulta az írásjeleket, nagyanyja persze csak rászólni tudott, segíteni kevésbé. Édesanyja sokat ült vele, amíg elkészült a házi feladata, de inkább azért hogy a gyerek ne rohangáljon a kertben, a kötelesség volt mindenek előtt.
Az összes gyerek (végül hat testvér, szép arányosan, három lány és három fiú) ugyanabba az iskolába járt volna, ha nem bombázzák porig e híres helyet 1944-ben.
Szerencsére minden gyerek túlélte a háborút, (nem így a rokonság néhány fiatal férfi tagja), s Mikó és Hirosi értve és felfogva a fiúk és lányok kötelességeit, tudták, hogy Mikónak aligha lesz lehetősége egyetemre járnia, gyorsan férjhez kell mennie, ez a legfontosabb.
Így ígérték meg egymásnak hogy jóban és rosszban mindig számíthatnak a másikra, Mikó sohasem ment férjhez, orvos lett, belgyógyász, egy magánklinika igazgatóhelyettese.
Sokat járt külföldön, mert hobbija a hárfa volt, egy helyi együttessel járták a világot. Szűkszavú, szigorú, kitűnő orvos volt.
Önmagát diagnosztizálta, tudta, hogy a legjobb esetben egy éve maradt a betegsége miatt, s a kezelése megkezdésekor mindenkit eltiltott attól, hogy lássa. 
Az utolsó huszonnégy órában hívta magához testvéreit, egyenként búcsúzott el tőlük, ugyanabban a kórházban feküdt, ahol évtizedekig dolgozott.
Szövetségese, a bátyja az utolsó pillanatig vele volt, akárcsak a többi testvére.
Amikor elment közülünk, mintha a család is szétesett volna.
A mosolya azonban itt van velünk. 

 


Berlin, 2018. január.

Illusztráció: Japanese art

Pomázi nagymamám

1962-ben, az amnesztia évében kisebbik fiával, Mikivel ment el. Nem tudom felidézni hogy ősz volt-e vagy tél, amikor a pomázi házban már nem ők laktak. Egy vasárnap, ahogy szoktuk, anyuval meglátogattuk őt és Mikit.
Hűlt helyüket találtuk.
Rögtön értettem, pedig csak tíz éves voltam, hogy nagymama Mikivel együtt elment az apukámhoz Amerikába. Mindkét nevére emlékeztem a helynek, Amerika és az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbit először nehezen olvastam el, de gyorsan megjegyeztem, amikor Miki olvasni tanított.
Anyu mérges volt, hogy nagymama nem szólt neki arról, hogy kivándorolnak. Ezt a szót nem értettem, ezért megpróbáltam elképzelni, ahogy vándorol a nagymamám.
Anyu soha nem hívta őt másként, csak úgy, hogy a pomázi nagymama. Biztosan azért, mert nekem volt egy másik nagymamám is, aki Zircen lakott és ő nem vándorolt, csak ruhákat varrt.
A pomázi nagymamám szeme mindig nevetett. Az arcán ritkán volt mosoly, talán mert nehezen járt. Egy kicsit görbehátú volt, ezt anyu mondta így, ezért soha nem vett fel, talán nem bírt volna el.
Róla nem maradt egyetlen képem sem, csak néhány Amerikából nekem írt levele.
Arra sokáig emlékeztem, hogy eljött hozzám a kórházba, ahol régóta voltam, s elvitt Pomázra. Kedves volt, hozott nekem sonkás zsömlét is, de azért én gyanakodva mentem el vele, mert anyut vártam régóta. Nagymama elmagyarázta, hogy anyu most egy ideig nem tud értem jönni és jó lesz nekem vele Pomázon.
Nagymama azt is mondta, hogy nagypapa majd jön haza, mert messze van mint anyu, de megvárjuk Pomázon mindkettőjüket.
A pomázi nagymamám ritkán nevetett és gyakran sírt. Soha nem mertem megkérdezni őt, miért sír. Miki mindig nevetett, ő nagyfiú volt már. Talán ezért sírt előttem csak egyszer, amikor nagymama és én felmentünk Pestre (így mondta, felmentünk) s hárman, a nagypapámmal együtt mentünk haza Pomázra. Én nagyon örültem, bár a nagypapám is sírt.
Nagymama érdekesen főzött, egy edényt mindig csak egy valamire használt, s elmagyarázta, hogy így mindennek tisztább lesz az íze. Csak egyszer csapott be, amikor gesztenyepürét csinált nekem babból. Én persze észrevettem és kicsit csalódott voltam. Ő azt mondta megint nevető szemekkel, hogy most csak hamis gesztenyepürére futja. Ezt én öt évesen úgy értettem, hogy a gesztenye elfutott valahova, s csak a bab maradt nagymama konyhájában.
Ezt ő még a szomszédnak is nevetve mesélte, s hozzátette, hogy milyen okos unokája van.
Nagypapa mindig feküdt. Nagymama néha kérte, hogy mondja el, hol volt és mit csináltak vele. Nagypapa, akinek a dunyhája tetején hancúroztam, mosolyogva legyintett és csak halkan annyit mondott, hagyjuk ezt Blanka.
Akkor fedeztem fel, hogy a nagymamámat Blankának hívják és erre nagyon büszke voltam, mert tetszett a neve.
Ő ment el tehát titokban öt évvel később, nagypapát már nem tudta magával vinni, mert nagypapa addigra már eltűnt. Nekem senki nem mondta meg, hogy hova ment.
Anyu azt mondta, hogy ezek a rokonaink cserben hagytak bennünket. Ezt sem értettem, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ez mit jelent. Először azt hittem, hogy Amerika az a cserbenhagyás országa.
Nem sokkal a pomázi hiábavaló utazásunk után megérkezett nagymama első levele hozzám. Nekem címezte és ettől úgy éreztem, hogy én már nem vagyok kicsi, mert a teljes nevem volt a borítékra írva. Az is nagyon érdekes volt, hogy a boríték és a levél ugyanaz a papír volt. Par Avion- ezt is kívülről megtanultam, mert azt hittem, hogy ez a neve ennek a furcsa kék papírnak.
Nagymama rendszeresen írt nekem. Csomagot is küldött tele gyönyörű és különleges ajándékokkal. Én mindig megköszöntem az ajándékait egy levélben. Megírtam neki, hogy milyen jó tanuló vagyok, aminek ő nagyon örült. Panaszkodott, hogy nem tudott angolul megtanulni. A kisebbik fia, Miki jövője miatt szánta rá magát a kivándorlásra. Biztosan tudta, hogy nem az ő jövője, hanem Mikié a fontos.
Blanka, az én pomázi nagymamám Kassán született, ott nőtt fel, aztán egy közeli faluba költözött a férjével. A falu először szlovák volt, aztán magyar lett, aztán cseh-szlovák. Férjével Pomázra költöztek a lakosságcsere egyezmény után. Nagyobbik fia, az én apukám Budapesten fontos állásban volt, Miki pedig a kivándorlásuk előtt iskolába járt.
Aztán ennek is valahogy vége lett: apukám végleg elment Magyarországról, nagypapa a hosszú ágyban fekvés után eltűnt. Nagymamámnak így az élet már csak Miki jövőjét jelentette. Ezért ment el a nagyfia után  Amerikába.
Szerettük egymást, ez minden levelünkben ott volt. Nekem hiányzott a mindig nevető szeme, neki pedig hiányzott az okos unokája, aki annyiszor meglepte és megnevettette.
Még láthatta kisebbik fia álmának megvalósulását, mert Amerikában Miki elvégezhette az egyetemet, építész lett.
Gyorsan győzte le őt egy betegség.
Nála erősebb, tisztább és hajlíthatatlanabb embert azóta sem ismertem. Csak a háta lett hajlott a csonttuberkolózistól, amit a lágerben kapott. Belső tartása élete utolsó pillanatáig nem változott.
Apu írta meg, hogy nagymama elment a nagypapa után.
Akkor arra gondoltam, hogy nagyon messze lehetnek, olyan messze, hogy oda én nem is tudnék eljutni, még repülőjeggyel sem.

 

Illusztráció:

37 másodperc (69. Berlinale)

(37 Seconds, japánul Sanju nana byo)
Japán film, rendezője Hikari

Az utolsó nap a Berlinalén, a mozi előtt már fél órával
hatalmas tömeg várakozik, köztük egy igazán csöpp fiatal nő
aki barátaival érkezik no meg a kutyusával. A hölgy ugyanis
súlyos mozgássérült, speciális tolószékben ül, kutyájával
együtt a barátai segítségével jön be a nézőtérre, nevetnek,
beszélgetnek, s természetesen a jegyszedők segítségével
találnak egy jó helyet neki, tolószékestől, kutyástól. Néhány
néző készségesen átül máshova hogy a hölgy barátaival
nézhesse a filmet.
Megjelenik Hikari, a film rendezője, akinek neve is rendhagyó,
hiszen ez egy művészi álnév, nem tudjuk sem a vezeték-sem
a keresztnevét. Úgy sejtem, hogy a rendezőnő neve
ragyogást jelent. Hikari valóban ragyog, tele van energiával,
ámul azon hogy a nézőtér megtelt.
Engedélyt kér tőlünk, hogy ezt lefotózza, mi pedig
készségesen emeljük fel mindkét kezünket, hogy
lelkesedésünket kifejezzük neki.
E film amatőr főszereplője Kayama Mei, aki Yumát alakítja,
maga is súlyos agysérülés miatt tolószékes, járni nem tud, de
kezei mozognak, szerencsére szellemileg épp oly egészséges
mint bárki más.
A film nyitójelenetében Yuma és édesanyja, aki egyedül
gondozza huszonéves lányát, együtt érnek haza, fürdés jön,
mert elviselhetetlen meleg van, s ahogy az anya Yumát az
ölében tartja a kádban, mintha egy festményt látnánk. A
látvány csordultig tele van szeretettel, aggodalommal,
egyszóval mindazzal, amivel az anya a nap huszonnégy
órájában körülveszi Yumát.
A mozgássérült lány rajzol, méghozzá a Japánban oly
népszerű képregényeket, mangákat és az minden vágya
hogy egy kiadó felfedezze tehetségét és alkalmazza őt.
Édesanyja otthon dolgozik. Yuma minden reggel az
unokatestvéréhez megy együtt készítenek képregényeket.
Valójában Yuma rajzolja ezeket, de az unokatestvér lépa
kész könyvvel a nyilvánosság elé.
Az első képregényük bemutatójára Yuma be sem mehet, az
unokatestvére egyedül dedikálja a könyvet a vásárlóknak,
amit Yuma rajzolt, Yuma  pedig arcán szomorúsággal figyeli
mindezt. (Fantasztikus minden rezdülése Meinek, a főszerep
alakítójának.)
Függés éjjel nappal. A liftektől, a járdáktól, az
akadálymentesített helyek hiánya miatt. (Tokióban vagyunk,
ahol minden igyekezet ellenére ezekből van több). Yuma
mégis bízik abban, hogy egyszer ő is majd önálló felnőttként
tud élni.
Elviszi néhány rajzát egy kiadóba, ahol a főszerkesztőt
meglepi Yuma minden rajza, mert azt sejti, hogy ez a lány
mindössze a képzeletére hagyatkozik. Meg is kérdezi tőle,
hogy volt-e már férfival, hiszen ők egy felnőtt mangákat kiadó
cég, (a telefonjukban egy nő orgazmusa hallatszik amíg a
hívó várakozik), Yuma zavartan dadogja, hogy nem, neki még
soha nem volt dolga férfival, a csókolózást sem ismeri. Akkor
jöjjön vissza ha vannak már tapasztalatai mondja nevetve a
főszerkesztő. Yuma elszánt. Pornófilmeket néz, sőt elmegy
(tolószékben!) Tokió legnagyobb és leghíresebb prostituált
negyedébe (Kabukcsó) hogy legyen tapasztalata vagyis hogy
együtt legyen egy férfival. Árkedvezményt kap, de az aktus
nem történik meg. Távozóban szerencsére összeismerkedik
egy prostituálttal, s annak állandó vendégével, aki maga is
tolószékes. Ekkor kezdődik Yuma felnőtté válása. Végre
édesanyján kívül másokkal is lehet, s új barátai segítenek neki
abban, hogy felkeresse apját, akitől mindössze egy sok évvel
korábban küldött rajza van. Az édesapja sajnos már nincs az
élők sorában, de apja testvérétől megtudja hogy van egy
ikertestvére.
Hála új barátai egyikének, felkeresi Yukát, a testvérét aki
Thaiföldön él.
Yuka sírva mondja el neki hogy félt tőle ezért nem kereste őt
fel soha.
Yuma a szemünk előtt válik felnőtt önálló nővé.
Visszamegy az édesanyjához, s nem kellenek a szavak,
egyértelmű hogy az anya is megérti: a túlzott aggodalom és
féltés nem segít Yumának, neki is el kell fogadnia, hogy Yuma
teljes életet akar élni, s ehhez neki is joga van.
Japánban vagyunk, ahol a legkisebb látható különbség az
emberek nagy részében elutasítást vált ki, a különbségek
ijesztőek, a tehetetlenség kifejezése pedig szomorú, de a
kirekesztésben fejeződik ki leggyakrabban. Természetesen
nem arról van szó, hogy ez a félelem más társadalmakban
nincs jelen, de e filmet Berlinben nézve (s ne feledjük a
kutyusával a nézőtéren ülő ifjú hölgyet) sokunknak elszorult a
torka.
Yuma egy este elalvás előtt elmondja a barátjának, hogy
harminchét másodpercig nem lélegzett a születése után. Ha
mindez egy másodperccel rövidebb ideig tart, ő most épp
olyan ember lenne mint ikertestvére Yuka, vagy bárki más.
Örülök, hogy mindez velem történt és nem a testvéremmel
mondja mosolyogva.
A film vége nem lehet más, mint reménykeltő: Yuma
visszamegy a kiadóhoz, viszi az újabb rajzait, melyek ugyan
nem saját szexuális tapasztalatait tükrözik, de kétségtelenül
tehetségről tanúskodnak. Felveszik, s ezzel válik teljessé az
önállósága.
Hikari, a film rendezője az Amerikai Egyesült Államokban él.
A film elnyerte a közönség díját, s a főszerepet alakító amatőr
színésznő, Kayama Mei a legjobb alakítást elismerő
közönségdíjat.
E recenzió szerzője tizenhét évig élt Japánban és még
sohasem látott ennél bátrabb, őszintébb japán filmet.

Oly sokáig tartott, fiam (69. Berlinale)

(So Long, My Son – kínaiul: Di Jiu Tian Chang)

Rendező: Wang Xiaoushuai

Nagyon keveset tudunk Kínáról, s ennek nem csak az európai és angolszász (képzelt) kultúrfölény oka. Aki sohasem töltött el hosszabb időt Kínában, vagy a környező kelet-ázsiai országok valamelyikében, annak nehézségeket okoz a kínai filmek megértése.

Wang Xiaoushuai, aki 2001-ben a Berlinalén a zsűri nagydíját kapta a Pekingi biciklik című alkotásáért,  két család egymástól elválaszthatatlan történetét, mindennapi életét mutatja be a kulturális forradalomtól egészen napjainkig ebben a három órás filmdrámában. Nézhetjük a filmet a Kínai Kommunista Párt “forradalmi” és drákói szigorral kikényszerített intézkedései szempontjából, vagy szemlélhetjük abból a mikrovilágból, mely egy-egy család életét legalább két, de inkább három generáción át megkeserítette, tönkretette vagy nem ritkán ellehetetlenítette.
A filmben szereplő  két család minden tagja túléli a kulturális forradalom átnevelő időszakát (a nagyon távoli vidékre történő kitelepítést), gyermekeik egy napon születnek,sajnos, mondják az apák, mindkettő fiú, pedig milyen szép pár lennének, ha felnőnek, hisz egy régi kínai mondás szerint, abban a pillanatban amikor megszületik egy kisfiú, valahol egy kislány is világra jön, s csak idő kérdése hogy egymásra találjanak. A két kisfiú elválaszthatatlan barát lesz, aztán egy forró nyári napon egyikőjük belefullad egy víztározóba. A gyermek elvesztése szörnyű, különösen amiatt, mert az anya második még meg nem született magzatát kötelező elvetetni: minden családban csak egyetlen gyerek lehet. (Az abortuszt a barátnője kényszeríti ki, aki főnöke a gyermekét elvesztett asszonynak.)  Évekkel később a gyerek nélkül maradt házaspár örökbe fogad egy fiút, elköltöznek egy, a várostól távoli eldugott településre, így a barátság hosszú időre megszakad a két család között.
Örökbefogadott fiuk kamaszkorában elhagyja őket, így a házaspár magára marad,  nekünk “megállt az idő” mondja keserűen a férj, hiszen gyermektelenül kilátástalan az élet, teszi hozzá a felesége, aki egyébként soha többé nem vállalhat gyereket az abortusza miatt.
A másik család, vagyis az egykori közeli barátok remekül élnek, nekik él és felnő a fiuk, aki orvos lesz. Emlékké szelídül a kulturális forradalom, a sajátos kínai államilag teremtett, fenntartott vagy éppen manipulált piacgazdaság szélsebesen terjed, ez a család meggazdagszik, a feleség azonban gyógyíthatatlan beteg s a filmnek nagyon fontos eleme a bűntudat, mert a betegség a nő szerint a jóvátehetetlen bűne miatt támadta meg. Ő volt az, aki kényszerítette a másik nőt, azaz legjobb barátnőjét az abortuszra, s azt suttogja fiának a kórházban, hogy ajánljon fel pénzt az asszonynak, hogy szülhessen még egy gyereket. (Ma már ugyanis kizárólag pénz kérdése hogy lehessen második gyereke egy kínai házaspárnak. Az összeg azonban nagyon magas amit ezért fizetni kell.)
A nagybeteg nő látni akarja egykori barátnőjét, így a vidéken élő házaspár negyedszázad után visszatér a városba, egykori lakhelyére hogy elbúcsúzhassanak tőle.
A két család újbóli találkozásakor az életben maradt fiú megvallja a gyermeküket elvesztett  házaspárnak, hogy bár tudta, hogy a fiuk nem tud úszni, azért hogy megelőzze a többi gyerek gúnyolódását, cukkolását, ő lökte bele a vízbe a legjobb barátját, aki megfulladt.
Élete addigi legnagyobb terhét teszi le ezzel a vallomással, az idős szülők sírva hallgatják és csak mi, nézők tudjuk, hogy a meghalt kisfiú apja ezt mindvégig tudta.
Az örökbefogadott fiú visszatér fogadott szüleihez, már mint felnőtt fiatal férfi, s várja, hogy a városból visszatérjenek a “szülei”.
Mily banális és szívhez szóló történet lenne ez, ha mi, a nézők nem tudnánk, hogy a kínai társadalom tagjai mindössze eszközei a változó nagypolitikának Kínában. Nincs választásuk, s nem azért mert nem ismerik fel a lehetőségeiket, hanem mert előbb utóbb mindenki az állam által kijelölt kényszerpályán tud csak létezni, ha egyáltalán.
Két család túlél minden megpróbáltatást de szívszorító milyen nagy árat fizetnek mindezért.
E cikk megírása közben lezajlott a Berlinale díjkiosztó ünnepsége és a most ismertetett film két főszereplője (akik a fiukat elvesztő házaspárt alakítják) a a legjobb főszereplők díját kapták, az Ezüst Medvét.
Az asszonyt Yong Mei, a férfit pedig Wang Jingchun alakítja.

A Berlinale felénél jártunk, mikor Zhang Yimou nemzetközileg is ismert és elismert filmrendező bejelentette, hogy visszavonja a filmjét  a fesztiválról. Ő akkor már a második kínai rendező volt aki így tett, s természetesen a nyilvánosság technikai nehézségekről tudott csak, semmi másról. Nem érdemes találgatni, hiszen elképzelhető, hogy néhány év múlva kiderül, mi történt valójában. Az Oly sokáig tartott, fiam nagyon hasonló filmes eszközökkel, dramaturgiával készült mint Zhang Yimou 1994-ben elkészült filmje, az Élni.  Ezért, nézze meg az akit érdekel (angol felirattal) egyetlen család huszadik századi történetét  hiszen ez a film is sokáig dobozban hevert. Bemutatása óta a kínai filmtörténet egyik klasszikus alkotása, a film alkotója pedig rendezője pedig világhírű lett.
Sok hasonlóság van az Oly sokáig tartott, fiam és az Élni között. Mindkettő az egyén kiszolgáltatottságáról szól. Nem véletlenül.

https://www.youtube.com/watch?v=ZB7HYhUpDz8&t=74s

 

A 69. Berlinale (2019 február 7-17.)

 

 

Az idei nemzetközi filmfesztivál a nemek egyenjogúsága nevében folytatott küzdelem jegyében telik, legalábbis a filmgyártás terén. Sajtótájékoztatók, közös nyilatkozatok, az idei fesztivál végén leköszönő fesztiváligazgató másokkal közös nyilatkozata, se szeri se száma a fesztivál ezzel foglalkozó eseményeinek.
Nem tudok azonban szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez a Me too (Én is) mozgalom német, illetve berlini visszhangja is, ami önmagában nagyon pozitív kezdeményezés.

Ezért is, hogy  a nők helyzetét kritikusan bemutató filmek nagy számban vannak jelen az idei  Berlinálén. ( Ünneprontás szándéka nélkül azonban szögezzük le, hogy nemek közötti egyenjogúságért folytatott filmes küzdelem nem mindig eredményez művészeti alkotást, s erre nem egy példa van az idei Berlinálén is.)
A Bertolt Brechtről készült és dokumentumfelvételekkel gazdagított film, mely eredetileg kétrészes TV sorozat volt, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a huszadik század egyik legnagyobb drámaírójának csillapíthatatlan éhségét az új kapcsolatokra, s Brecht, aki a huszadik század leggyakrabban játszott színházi szerzője a legkevésbé sem zavartatja magát (egykori kollégái visszaemlékezései szerint) ha valamelyik barátnője teherbe esik, vagy ha házasságot ígér, anékül hogy ezt komolyan gondolná. Brecht művész, s neki sok minden megengedhető. A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy korabeli, dokumentumfelvételek és egy hiteles játékfilm összeötvözésével mindvégig egyetlen kérdést tesz fel a nézőknek: Bertolt Brecht, a művész és Bertolt Brecht a férfi különválasztható-e? Másként megfogalmazva, műveinek megítélésére hathat-e személyisége, az a tény hogy meggyőződéses kommunista és javíthatatlan nőcsábász volt?
Az eltorzult, beteg férfiszerep, azaz egy sorozatgyilkos valóban elkövetett szörnyű tetteinek krónikája az Aranykesztyű című német-görög film.  Az Aranykesztyű egy hamburgi lepukkant kocsma neve, mely  kedvelt törzshelye megrögzött alkoholistáknak és prostituáltaknak (akik között jónéhány alkoholista is van).
Ide jár Honka úr is a film főszereplője, aki súlyos szexuális gondokkal küzd, külseje riasztó, s a lakására hívott prostituáltak közül néhányat brutálisan meggyilkol.
A film szelíden fogalmazva, elviselhetetlen naturalizmust, s a kannibalizmussal vetekedő “éhséget” mutatja be, nagyon sokszor. (Nem egy férfikolléga a rosszullét határán ment el a film közepén.) A hetvenes évek hamburgi számkivetettjei köztük a deportálást túlélő nő, a német hadseregben a háború alatt szolgáló katonatiszt, a lánya után sóvárgó egyedülálló asszony, a görög emigránsok, akik a gyilkos szerint bűzzel árasztják el a lakását, holott a bűz a lakásában elrejtett holttestekből árad, a rettenetek képiek és verbálisak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy 1970-ben Budapesten nem ilyennek képzeltük Nyugat-Németország híres kikötővárosát, Hamburgot.

Másféle borzalmat elevenít fel  Agnieszka Holland világhírű lengyel rendezőnő filmje, a Mr. Jones (Jones úr).
Ez a film Gareth Jones welszi újságíró makacs igazságkeresésének állít emléket, no meg mindannak ami napjainkban másféle rosszullétbe kerget sokunkat: a hírek manipuláltsága, a nagypolitika kíméletlen szempontjai, a korrupció és így tovább. Ma Magyarországon bátor oknyomozó újságírónak neveznénk Mr Jones-t, aki 1933-ban  az új kancellárral, Adolf Hitlerrel készített interjút.
Mr. Jones, aki ebben az időben Lloyd George miniszterelnök tanácsadója volt, németországi útja után figyelmeztette az angol kormányt, hogy Hitler sokkalta veszélyesebb ellensége Európának, mint azt bárki el tudná képzelni. A kormány tagjai kedélyesen kacarásznak ezen, s néhány héttel később Mr. Jonest pénzhiányra hivatkozva elbocsájtják állásából.
Mr. Jones folyékonyan beszél oroszul, Sztálinnal is interjút akar csinálni, szerencséjére Lloyd George akkori miniszterelnöktől (volt munkáltatójától) csodás ajánlólevelet kap, s elindul a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába, ahonnan természetesen nem mehet el más városokba. Igen, ez az időszak az öt éves terv mindenáron történő teljesítésének gazdasági háborúja,  melynek része az agrárszektor végletes kirablása. A Holodomor, mely ukrajnai milliók tudatos éheztetésével s halálukkal végződött, az egyik legszörnyűbb tömeggyilkosság volt melyet a szovjet hatalom tudatosan felülről vezényelve hajtott végre. A lakosságtól katonai erőszakkal rekvirált mezőgazdasági termékek egy részét a Szovjetúnió “kemény” valutáért exportálta.
Mr. Jones erősen kötődik Ukrajnához, mert apja évtizedekkel korábban gyárat hozott ott létre, melynek neve Sztolinó. Ide látogat el a welszi újságíró, hogy saját szemével győződjön meg a Szovjetúnió gazdasági sikereiről. Mint minden vérbeli újságírónak neki is van egyetlen fontos kérdése:
honnan van pénze a szovjet kormánynak a gigantikus beruházásokra, az ingyenes oktatásra, a rendkívül olcsó kultúrára, miközben a világgazdasági válság Angliát éppen úgy sújtja, mint az USA gazdaságát.
Látjuk Jones első konspiratív lépéseit, miközben hangosan szóló rádió mellett beszélget, megcsodálhatjuk a korrupció mértékét (minden szoba foglalt, de néhány bankjegy átnyújtása után van szabad szoba a szállodában, bepillanthatunk a nyugatiak és az őket szórakoztató (szex-kábítószer-alkohol) klubjának furcsaságaiba, sőt többször is hallhatjuk a New York Times moszkvai tudósítójának leckéit az élet örömeiről valamint az erkölcs nevetségességéről.
Jones elmegy Ukrajnába, hogy lássa a Szovjetunió fantasztikus eredményeit. Fakérget rágcsáló, éhhalál szélén tántorgó embereket lát, holttesteket az elnéptelenedett falvakban, s gyerekeket akik saját testvérüket eszik meg.
A csodával határos módon éli túl az ukrajnai utazást, s a GPU azzal a feltétellel engedi vissza Angliába, hogy nem ír semmi másról mint a fantasztikus sikereket elérő  Szovjetunióról és a mindenki által szeretett és tisztelt Sztálinról.
Megígéri, egyszerűen azért hogy ne öljék meg és visszatér Angliába, pontosabban otthonába Welszbe. Lloyd George továbbra sem hisz el egyetlen szót sem mindabból amit Ukrajnában Jones látott, de egy ember hisz neki, ez pedig Orwell. A filmrendező interpretációja szerint Jones és Orwell beszélgetései inspirálták az Állatfarm című művét.
Jones nem tud ellenállni az igazság keresésének: nyilvánosságra hozza tapasztalatait az ukrajnai éhínségről, melyet Sztálin kezdeményezett, mert a fekete föld Ukrajnában gazdag termést hozott.. A tömeges és erőszakos rekvirálások következtében csaknem négy és fél millió ember éhen halt, akiknek több mint fele gyerek volt. Aki mindezt mégis túlélte, többnyire felnőttek, azt valamelyik szibériai munkatáborba vitték. Jones cikke megjelenik ugyan minderről, de addigra már az USA és a Szovjetunió aláírja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.
Az újságíró 1935-ben (a film szerint Belső Mongóliába) a japánok által annektált Mandzsúriába megy. A  film végén megjelenő szöveget olvasva tudjuk meg, hogy Mr. Jones valahol Mandzsúria egyik kies falujában banditák fogságába esik és ugyan kísérőjét (Mr. Müllert) szabadon engedik, de őt  a harmincadik születésnapja előtt egy nappal kivégzik.

Hadd ne értékeljem e filmet. Ehelyett ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi dokumentumfilmeket, és tudnak angolul is, a   Hitler, Sztálin és Mr.Jones című dokumentumfilmet.

https://www.youtube.com/watch?v=LH9Tk2Zqw68&t=53s 

 

 

Kitérő

Semmi sem úgy lett, ahogy kamaszként elképzeltem. Őseim sem erről álmodoztak. Ők nem voltak különleges képességűek, de mindazzal rendelkeztek, ami emberré tehette őket kínok és szenvedés nélkül. Nem hittek a fájdalom nemesítő erejében. Én sem hittem. A szemmelveiszek és a ferberek varrónők, apácák, ügyintézők, agitátorok és tolmácsok voltak. A második generáció tagjai már egy kicsit tovább léphettek, építészként, közgazdászként, bankárként, vagy életművészként.
A szemmelveiszek és ferberek hétköznapi emberek voltak.
Csak én reméltem ennél valamicskével többet, de ezzel nem törődött a “rendszer”.
Mindenkitől elvárták a meghunyászkodást. Szótlanul tűrtük a megalázás sokféle formáját, a szópofonokra már meg sem rezdültünk. Így ment ez három generáción át. Mindenki beletörődött mindenbe, holott ez sem könnyített a sorsunkon. Hétköznapi esemény volt a szomszédok elhurcolása, magasabb helyeken intézték azt, mi köze lehetett a szemmelveiszeknek ehhez? Jólneveltség és közöny, élni kellett, s aki ennél többel is törődött, annak meggyűlhetett a baja a ranggal, paszományos, mentés, kócsagtollat billegtető nagyságos urakkal. Beletörtünk a beletörődésbe. Félni is csak jólnevelten lehetett, semmi pánik, nyugalommal beosztva tanultunk meg szorongani. Rutinosan dugtuk el ökölbeszorult kezeinket.
A ferberek naívabbak voltak a szemmelveiszéknél. Becsvágy, önbizalom hajtotta őket, nem vették észre, hogy rajtuk ez sem segíthet. Mindkettő szűkölő félelemmé silányult, s tiltakozni sem maradt erejük. Az egész rokonságot elvitték, hogy aztán néhányan a maradék erejükkel túléljék mindezt. Nem volt abban sem sok köszönet, megkeseredtek, de akiben a becsvágy újra feléledt, azt megint elvitték. Alkalmazkodtak ehhez is, s közben már azt sem tudták, hogy ez az ő életük-e vagy valaki másé.
Aki még tudott gondolkozni az őrület éveiben az felkerekedett, elment idegenbe, ahol végre az lehetett, ami mindig is volt, idegen a környezetében és a saját bőrében.
Más idők jöttek, azt ma sem tudjuk jobbak-e, de a ferberek mindegyike elment onnan, ahol született és felnőtt. Én is.
Nem értettük, hogy másutt sem jobb, csak más. Ezt évekig egyikőnk sem vallotta be magának. Elvesztettük önmagunkat, de ennek bevallása a végső vereség lett volna.
Jöttmentekké váltunk, nyelv nem volt, márpedig nyelv nélkül mindannyian semmivé leszünk. Az anyanyelv mi vagyunk, ennek elvesztése önmagunk elvesztése. Nehezen tűrtük ezt mindannyian.
Ellillant személyiségünk, idegenben egyszerre kellett külsőt és belsőt váltani. A helybeliek Amerikától Japánig türelmesen mosolyogtak, mindenki igyekvően segített, majd csak megtanulnak “ezek”, azaz mi, szép lassan mindent. Hisz nem maradt választásunk.
Újra kellett fogalmaznunk mindent, a nyelv “lecserélése” egy másikra önmagunk kicserélését is jelentette. Ebbe csak én nem tudtam beletörődni, rokonaim ezt is elfogadták, mert tapasztalataik bölcsebbé tették őket, mint engem. Én ez ellen is tiltakoztam, s ma már tudom, milyen ostoba és naív voltam.
Mindenkinek az fájt idegenben a legjobban, hogy elveszti mindazt, amire otthon büszke volt, azaz a saját énjét. Abban reménykedtünk, hogy ez csak átmeneti állapot lesz. Nem így történt. Az idegen világ úgy kúszott a pórusainkba, mint a sivatagi homok, észrevétlenül, s nem lehetett azt semmivel eltüntetni. Mehettünk a magyar áruk boltjába, nem volt sem szappan, sem más tisztítószer, mely eltüntette volna változásaink sorozatát. Kipróbáltunk minden lehetetlent. Ünnepeltük a karácsonyt egy olyan országban, ahol ennek hírét sem hallották. Buzgón gyűjtöttük a hazai recepteket, hátha azzal az otthonosság érzése megmarad. Szidtuk magunkat, ha elfelejtettünk egy szeretett kifejezést, egy szóviccet, miközben az új nyelvet sem uraltuk még. Keresgéltük a szavakat, s ezzel önmagunkat kerestük.
A ferberek “sikeresen” megkapaszkodtak, de gyökeret már egyikőjük sem tudott sehol ereszteni. Sok évvel emigrációjuk, vagyis menekülésük után gorombán azt mondtam nekik (hiszen magamnak mondtam), hogy mi már sehova sem tartozunk, azt sem tudjuk kik vagyunk, s a megszokott, de mindig idegen világból csak annyit fogtunk fel és értettünk meg, ami nélkülözhetetlen volt a túlélésünkhöz. Hallgattak a többiek, s úgy borította el őket a tehetetlen düh, hogy a szavaikat is eltorlaszolta.
Tárgyakat mutattak nekem, autót, hűtőgépet, a mosógép melletti szárítót, a gyönyörű padlószőnyeget, s közben egyikőjük sziszegve kérdezte: meg tudnád ezt venni Magyarországon?
Én még akkor felkészületlen voltam, hiszen nem olvastam a sehol meg nem írt kézikönyvet a saját emigrációnkról. Tárgyakat huzigáltunk maguk köré, egymás szavába vágva bizonygattuk magunknak, hogy ez már egy jobb élet, ebben megtaláljuk mindazt, amire vágytunk, amiről álmodoztunk, amikor gyerekek voltunk.
Ma sem értem, miért a tárgyakat hívtuk segítségül- bizonyítékként. Vigasz volt persze, no meg jótékonyan elfedték a kínt az elveszett otthon miatt. Nem a tárgyakért kelt útra egyikőnk sem.
Bezzeg a szemmelveiszek nem mentek sehova. Nekik jó volt minden, ahogy megtörtént velük, ők tudták, hogy az életük nagyon kis része van a kezükben, a többit a sors, a ki tudja hol figyelő Teremtő intézi. Ők nem gondolkoztak azon, hogy lehetne másként is máshol is. Közülük csak kevesen ismerték fel, hogy bűntudat rágja kíméletlenül őket, ez elől nem lehet sehova menekülni. Egyesek ittak, addig sem kellett gondolkozniuk. Mások a szorgos munkájukra voltak büszkék. Aggódva figyelték a ferberek menekülését, de ebből csak hümmögésük hallatszott, meg a rebbenő zavar, olykor a legyintés.
Mi ferberek, akik elmentünk, soha nem beszéltünk még egymás között sem arról, hogy otthon veszítettük el a hovatartozás derűjét, megnyugtató biztonságát.
Lélekben kettészakadtunk: énünk egyik fele továbbra is az otthont kereste, lelkünk másik fele pedig szégyellte, hogy ezt már nem otthon keresi.
A ferberek és a szemmelveiszek egy mindenki által ellenzett házasságnak köszönhetően egymás tükrei lettek.
A ferberek látták a közönyt, a szemmelveiszek pedig felháborodva utasították el a ferberek szemrehányásait. A ferberek szégyenkeztek, mert elmenekültek, maguk sem tudták mi elől, a szemmelveiszek leplezetlen büszkeséggel lengették magyarságuk zászlóját. (Ilyen névvel, dohogta bölcsen egyikőjük..)
A szemmelveiszek ma is otthon élnek. A ferberek szinte a világ minden táján megtalálhatóak, anyanyelvünket már csak ketten beszélik, harsognak az angol r betűk, görögnek az á-k az a helyett.
Így, hozzájuk hasonlóan bolyongok én is immár negyedszázada a világban.
Magyarul írok, magyarul (is) gondolkodom, nincsenek csudagépeim, a padlószőnyegtől tüsszögök, autóm sincs, csak lassan egymásba torlódó könyveim.
Kevés tárgy van, amit megőriztem, mert otthonról hurcolom magammal. A legfontosabb a ferberek és szemmelveiszek megmaradt fényképei. Néz rám az egyik szemmelveiszné, tekintete egyszerre csodálkozó és felháborodott. Látom a színekben pompázó nappalit, ahol színekben pompázó engedelmes mosolyt előállító ferberek ülnek egymás mellett.
A tekintetük beletörődő, olyan mint egy könnyed kacaj, vagy egy legyintés. Így vagyunk hát akik még élünk. A ferberek és a szemmelveiszek.

 

Illusztráció: David Zhang – Don’t get run over by that train while you’re running home to mommy