1962-ben, az amnesztia évében kisebbik fiával, Mikivel ment el. Nem tudom felidézni hogy ősz volt-e vagy tél, amikor a pomázi házban már nem ők laktak. Egy vasárnap, ahogy szoktuk, anyuval meglátogattuk őt és Mikit.
Hűlt helyüket találtuk.
Rögtön értettem, pedig csak tíz éves voltam, hogy nagymama Mikivel együtt elment az apukámhoz Amerikába. Mindkét nevére emlékeztem a helynek, Amerika és az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbit először nehezen olvastam el, de gyorsan megjegyeztem, amikor Miki olvasni tanított.
Anyu mérges volt, hogy nagymama nem szólt neki arról, hogy kivándorolnak. Ezt a szót nem értettem, ezért megpróbáltam elképzelni, ahogy vándorol a nagymamám.
Anyu soha nem hívta őt másként, csak úgy, hogy a pomázi nagymama. Biztosan azért, mert nekem volt egy másik nagymamám is, aki Zircen lakott és ő nem vándorolt, csak ruhákat varrt.
A pomázi nagymamám szeme mindig nevetett. Az arcán ritkán volt mosoly, talán mert nehezen járt. Egy kicsit görbehátú volt, ezt anyu mondta így, ezért soha nem vett fel, talán nem bírt volna el.
Róla nem maradt egyetlen képem sem, csak néhány Amerikából nekem írt levele.
Arra sokáig emlékeztem, hogy eljött hozzám a kórházba, ahol régóta voltam, s elvitt Pomázra. Kedves volt, hozott nekem sonkás zsömlét is, de azért én gyanakodva mentem el vele, mert anyut vártam régóta. Nagymama elmagyarázta, hogy anyu most egy ideig nem tud értem jönni és jó lesz nekem vele Pomázon.
Nagymama azt is mondta, hogy nagypapa majd jön haza, mert messze van mint anyu, de megvárjuk Pomázon mindkettőjüket.
A pomázi nagymamám ritkán nevetett és gyakran sírt. Soha nem mertem megkérdezni őt, miért sír. Miki mindig nevetett, ő nagyfiú volt már. Talán ezért sírt előttem csak egyszer, amikor nagymama és én felmentünk Pestre (így mondta, felmentünk) s hárman, a nagypapámmal együtt mentünk haza Pomázra. Én nagyon örültem, bár a nagypapám is sírt.
Nagymama érdekesen főzött, egy edényt mindig csak egy valamire használt, s elmagyarázta, hogy így mindennek tisztább lesz az íze. Csak egyszer csapott be, amikor gesztenyepürét csinált nekem babból. Én persze észrevettem és kicsit csalódott voltam. Ő azt mondta megint nevető szemekkel, hogy most csak hamis gesztenyepürére futja. Ezt én öt évesen úgy értettem, hogy a gesztenye elfutott valahova, s csak a bab maradt nagymama konyhájában.
Ezt ő még a szomszédnak is nevetve mesélte, s hozzátette, hogy milyen okos unokája van.
Nagypapa mindig feküdt. Nagymama néha kérte, hogy mondja el, hol volt és mit csináltak vele. Nagypapa, akinek a dunyhája tetején hancúroztam, mosolyogva legyintett és csak halkan annyit mondott, hagyjuk ezt Blanka.
Akkor fedeztem fel, hogy a nagymamámat Blankának hívják és erre nagyon büszke voltam, mert tetszett a neve.
Ő ment el tehát titokban öt évvel később, nagypapát már nem tudta magával vinni, mert nagypapa addigra már eltűnt. Nekem senki nem mondta meg, hogy hova ment.
Anyu azt mondta, hogy ezek a rokonaink cserben hagytak bennünket. Ezt sem értettem, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ez mit jelent. Először azt hittem, hogy Amerika az a cserbenhagyás országa.
Nem sokkal a pomázi hiábavaló utazásunk után megérkezett nagymama első levele hozzám. Nekem címezte és ettől úgy éreztem, hogy én már nem vagyok kicsi, mert a teljes nevem volt a borítékra írva. Az is nagyon érdekes volt, hogy a boríték és a levél ugyanaz a papír volt. Par Avion- ezt is kívülről megtanultam, mert azt hittem, hogy ez a neve ennek a furcsa kék papírnak.
Nagymama rendszeresen írt nekem. Csomagot is küldött tele gyönyörű és különleges ajándékokkal. Én mindig megköszöntem az ajándékait egy levélben. Megírtam neki, hogy milyen jó tanuló vagyok, aminek ő nagyon örült. Panaszkodott, hogy nem tudott angolul megtanulni. A kisebbik fia, Miki jövője miatt szánta rá magát a kivándorlásra. Biztosan tudta, hogy nem az ő jövője, hanem Mikié a fontos.
Blanka, az én pomázi nagymamám Kassán született, ott nőtt fel, aztán egy közeli faluba költözött a férjével. A falu először szlovák volt, aztán magyar lett, aztán cseh-szlovák. Férjével Pomázra költöztek a lakosságcsere egyezmény után. Nagyobbik fia, az én apukám Budapesten fontos állásban volt, Miki pedig a kivándorlásuk előtt iskolába járt.
Aztán ennek is valahogy vége lett: apukám végleg elment Magyarországról, nagypapa a hosszú ágyban fekvés után eltűnt. Nagymamámnak így az élet már csak Miki jövőjét jelentette. Ezért ment el a nagyfia után Amerikába.
Szerettük egymást, ez minden levelünkben ott volt. Nekem hiányzott a mindig nevető szeme, neki pedig hiányzott az okos unokája, aki annyiszor meglepte és megnevettette.
Még láthatta kisebbik fia álmának megvalósulását, mert Amerikában Miki elvégezhette az egyetemet, építész lett.
Gyorsan győzte le őt egy betegség.
Nála erősebb, tisztább és hajlíthatatlanabb embert azóta sem ismertem. Csak a háta lett hajlott a csonttuberkolózistól, amit a lágerben kapott. Belső tartása élete utolsó pillanatáig nem változott.
Apu írta meg, hogy nagymama elment a nagypapa után.
Akkor arra gondoltam, hogy nagyon messze lehetnek, olyan messze, hogy oda én nem is tudnék eljutni, még repülőjeggyel sem.
Illusztráció:
