A szerencsétlenség bekövetkeztekor már lelkünkben kell hordoznunk nemcsak az isteni magot, hanem a már megformált élet fáját is azért, hogy a végső bajban magára Krisztus keresztjére legyünk felszegezve. Máskülönben választhatunk a Krisztus egyik és másik oldalán állt két kereszt közül. A rossz latorra hasonlítunk, ha szerencsétlen társaink gyűlöletében és megvetésében keresünk vigasztalást. Ez a valódi szerencsétlenség legáltalánosabb következménye. Így volt ez a római rabszolgaságban. Akik csodálkoznak a szerencsétlenek hasonló lelkiállapotán, maguk is majdnem mindnyájan ebbe a helyzetbe kerülnének, ha a szerencsétlenség megérintené őket. Hogy a jó latorhoz hasonlítsunk, elég számot vetnünk azzal, hogy bármilyen fokára is süllyedtünk a szerencsétlenségnek, legalább ennyit megérdemeltünk. Hiszen mielőtt a szerencsétlenség tehetetlenné tett volna, vétkes tudatlanságból, közönyből, tunyaságból vagy gyávaságból bizonyára cinkosokká váltunk olyan bűnökben, amelyek másokat legalább ekkora szerencsétlenségbe taszítottak. Kétségtelen, hogy általában nem tudtuk megakadályozni e bűnöket, de helyteleníthettük volna. Ezt elmulasztottuk, vagy még helyeseltük is, vagy legalábbis hagytuk, hogy azt mondják, helyeseljük. Szigorúan véve az elszenvedett szerencsétlenség nem túl nagy büntetés a cinkosságunkért. Nincs jogunk szánakoznunk önmagunkon. Tudjuk, hogy legalábbis egyszer egy tökéletesen ártatlan lény elszenvedett egy még rosszabb szerencsétlenséget; többet ér felé fordítani részvétünket a századokon át.
Mindenki gondolhatja magáról, hogy bűnrészes, s gondolnia is kell, hiszen olyan kegyetlen dolgok vannak intézményeinkben és szokásainkban, hogy igazságosan senki sem érezheti felmentve magát a szétterjedt cinkosság vádja alól. Legalább a bűnös közöny vétkét biztosan elkövettük mindannyian.
Csakhogy minden embernek jogában áll arra vágyakoznia, hogy magának Krisztusnak a Keresztjében részesüljön. Korlátlan jogunkban áll Istentől kérni mindazt, ami jó. Nem ilyen kérésekben illik alázatosnak és mértéktartónak lenni.
A szerencsétlenséget nem szabad kívánni, az természetellenes, az eltévelyedés; és főképpen: a szerencsétlenség lényege szerint olyan, hogy önmagunk ellenére viseljük el. Ha nem merültünk még alá benne, csak azt kívánhatjuk, hogy majd bekövetkeztekor Krisztus Keresztjében való részesedést jelentsen.
Viszont ami valójában folyamatosan jelen van, amit következésképpen mindig lehet szeretnünk, az a szerencsétlenség lehetősége. Lényünk három oldala mindig ki van téve veszélyének. Testünk törékeny, bármilyen mozgásban lévő anyagdarab átszakíthatja, széttépheti, szétmorzsolhatja, vagy örökre elronthatja belső alkotóelemeinek egyikét. Lelkünk sebezhető, ok nélküli depressziók kiszolgáltatottja, szánalmasan függ mindenféle dologtól és lénytől, kik maguk is törékenyek és szeszélyesek. Szociális személyiségünk, melytől majdhogynem egzisztenciánk érzése függ, egészében és folyamatosan ki van téve mindenféle véletlennek. Lényünk középpontja oly szálakkal kötődik e három dologhoz, hogy minden kevésbé súlyos sebet átérez, míg csak maga is vérzik. Úgy tűnik, leginkább az változtatja el és rombolja le magát lényegünket, ami társadalmi tekintélyünket csökkenti vagy pusztítja, olyannyira illúziók közt élünk.
Amikor nagyjából minden jól megy, nem gondolunk erre a csaknem végtelen törékenységre. Csakhogy semmi sem kényszerít arra, hogy ne gondoljunk rá. Folyamatosan szemlélhetjük, s folyamatosan köszönetet mondhatunk érte Istennek. Nem csupán magáért a törékenységért, hanem azért a még bensőségesebb gyengeségért is, mely lényünk centrumába helyezi át a törékenységet. Mivel ez a gyengeség teszi lehetővé azt a folyamatot, mely esetleg magának a Keresztnek a középpontjára szegez minket.
Hálával és szeretettel gondolhatunk e törékenységre bármilyen kis vagy nagy fájdalom alkalmával. A csaknem közönséges pillanatokban is gondolhatunk rá. Minden öröm esetén. Nem lenne szabad, ha ez a gondolat természeténél fogva megzavarná vagy csökkentené az örömöt. Csakhogy ez nem így van. Az öröm csak még áthatóbb és még szorítóbb lágyságúvá válik általa, ahogy a cseresznyefavirágok törékenysége is növeli szépségüket.
Ha így gondolkodunk, egy idő után Krisztus Keresztjének kell az életünk lényegévé válnia. Krisztus kétségtelenül ezt akarta mondani, amikor barátainak azt tanácsolta, hordozzák mindennap keresztjüket, és nem ahogyan ma hisszük, nem a mindennapi apró bosszúságokba való egyszerű beleegyezést, amit egy már-már szentségtörő nyelvi visszaéléssel néha keresztnek nevezünk. Csak egyetlen kereszt van, mégpedig a tér és idő végtelenjét betöltő szükségszerűség egésze, mely bizonyos körülmények között arra az atomra koncentrálódhat, amelyek mi mindannyian vagyunk, s teljesen szétzúzhatja. Hordozni a keresztet annyi, mint hordozni a tudást, hogy teljesen alá vagyunk vetve e vak szükségszerűségnek, lényünk minden részével, kivéve a lélek egy oly titkos pontját, melyet még az öntudat sem érinthet. Bármilyen kegyetlenül is szenvedjen egy ember, ha lényének egy része érintetlen, s ha nincs teljes tudatában annak, hogy ez a rész is csak véletlenül menekült meg, s minden pillanatban ki van téve a véletlen szeszélyének, akkor nincs semmi részesedése a Keresztben. Ez főleg akkor van így, ha az érintetlenül maradt, vagy többé-kevésbé megkímélt rész a szociális rész. Ezért van az, hogy a betegségnek nincs semmi haszna, ha nem társul hozzá tökéletes formában a szegénység szelleme. Egy tökéletesen boldog ember egyszerre élvezheti boldogságát és hordozhatja keresztjét, ha valóban, ténylegesen és minden pillanatban ismeri a szerencsétlenség lehetőségét.
Csakhogy nem elég ismerni ezt a lehetőséget, szeretni is kell. Gyengéden kell szeretnünk a szükségszerűség keménységét, mely olyan, mint egy kétoldalú érem: felénk fordított oldala uralkodás, Isten felé fordított oldala engedelmesség. Magunkhoz kell ölelnünk még akkor is, ha hegyeit mutatja, s ha átölelve húsunkba szúrjuk azokat. Ha valaki szeret, boldogan szorítja magához a távollévő szeretett lény tárgyát, míg csak az a testébe nem hatol. Tudjuk, hogy az univerzum Istené. Teljes szívvel kell köszönetet mondanunk Istennek azért, hogy korlátlan úrként adta nekünk a szükségszerűséget, az ő tökéletesen engedelmes, vak és esztelen rabszolgáját. A szükségszerűség korbáccsal ural minket. De e földi világon alávetve zsarnokságának elegendő, hogy Istent válasszuk kincsünknek, hogy Istenbe helyezzük szívünket; s attól kezdve látni fogjuk e zsarnokság másik oldalát, mely tökéletes engedelmesség. A szükségszerűség rabszolgái vagyunk, de Urának fiai is, a ház gyermekei. Jóllehet parancsol nekünk, szeretnünk kell engedelmességének látványát. Valahányszor csak nem azt teszi, amit mi szeretnénk, ha annak elviselésére kényszerít, amit nem akarunk, a szeretet által megadatott nekünk, hogy túllépjünk rajta, és láthassuk engedelmes oldalát, melyet Istennek mutat. Boldogok, akik gyakran birtokolják ezt az értékes alkalmat.
A hosszú és intenzív fizikai fájdalomnak az az egyedülálló előnye, hogy érzékeink természetüknél fogva képtelenek elfogadni. Bármihez hozzászokhatunk és alkalmazkodhatunk, bármiben tetszeleghetünk, kivéve ezt; s mi alkalmazkodunk, hogy miénk legyen a hatalom illúziója, hogy elhihessük, mi parancsolunk. Játszadozva elképzeljük, hogy mi választottuk azt, ami ránk lett kényszerítve. De ha egy emberi lény már saját szemében is átalakult egyféle többé-kevésbé megbénított, teljesen undorító állattá, már nem lehet többé ez az illúziója. Még jobb, ha az átalakulás emberek akaratából történik, társadalmi rosszallás következményeképpen, feltéve, hogy ez valamiféle névtelen elnyomás legyen, és ne tiszteletre méltó üldöztetés. Lelkünk testi része csak a kényszerként jelentkező szükségszerűségre érzékeny, s csak a fizikai fájdalomként jelentkező kényszerre. Ugyanaz az igazság hatol a testi érzékelésbe a fizikai fájdalom által, az intelligenciába a matematikai demonstrációval és a szeretetre való képességbe a szépséggel. Így látta kendőzetlenül a világ szépségét Jób, miután a szerencsétlenség széttépte a test fátylát. A világ szépsége akkor tűnik elő, ha a szükségszerűséget az univerzum lényegeként fogadjuk el, s a szükségszerűség lényegének pedig egy tökéletesen bölcs Szeretetnek való engedelmeskedést. Az univerzumnak, melynek töredékei vagyunk, csak engedelmes léte van.
A fizikai fájdaloméhoz hasonló hatékonysága van az örömnek akkor, ha oly tiszta és mély, ha olyannyira túllépi várakozásunkat, hogy rögtön képtelennek érezzük magunkat valami hasonló megszerzésére vagy birtoklására. Hasonló örömnek mindig a szépség a lényege. A tiszta öröm és a tiszta fájdalom ugyanannak a végtelenül értékes igazságnak a két oldala. Szerencsére, mivel ennek köszönhetően jogunkban áll szeretteinknek inkább kívánni az örömöt, mint a fájdalmat.
A Szentháromság és a Kereszt a kereszténység két pólusa, két lényeges igazsága. Az egyik tökéletes öröm, a másik tökéletes szerencsétlenség. Egyik és másik, valamint titokzatos egységük ismerete nélkülözhetetlen, de mi itt az emberi állapot révén végtelenül messze vagyunk a Szentháromságtól, magának a Keresztnek a lábánál. A Kereszt a mi hazánk.
A szerencsétlenség ismerete a kereszténység kulcsa. Csakhogy ez a tudás lehetetlen. Lehetetlen ismerni a szerencsétlenséget anélkül, hogy át ne élnénk. Mert a gondolat olyannyira irtózik a szerencsétlenségtől, hogy ugyanúgy képtelen önként felfogni azt, ahogy egy állat is képtelen öngyilkosságra, eltekintve a kivételektől. Csak kényszerből ismeri meg. A tapasztalat kényszere nélkül lehetetlen elhinni, hogy lelkünkben minden, minden gondolatunk, minden érzelmünk, minden viszonyulásunk a gondolatok, az emberek, az univerzum felé és főleg: hogy lényünk legbensőségesebb, önmaga felé irányuló tartása, hogy mindez tökéletesen ki legyen szolgáltatva a körülményeknek. Még ha elméletileg el is fogadjuk, ami már nagyon ritka, nem hisszük el teljes lélekkel. Ezt elhinni teljes lélekkel pontosan az, amit Krisztus nem lemondásnak vagy áldozatkészségnek nevezett, ahogyan ma azt általában értjük, hanem önmagunk megtagadásának, s ez a feltétele annak, hogy kiérdemeljük a tanítványává válást. Csakhogy amikor szerencsétlenek vagyunk, vagy ha már azok voltunk, nem hiszünk jobban ebben az igazságban, majdnem azt mondhatnánk, hogy még kevésbé hiszünk benne. Mivel a gondolatot sohasem lehet igazából kényszeríteni, mindig lehetőségében áll, hogy hazugsággal kivonja magát. A szerencsétlenséggel a körülmények kényszere folytán szembekerült gondolat olyan sietséggel menekül a hazugságba, mint egy halállal fenyegetett állat, mely előtt menedék nyílik. Néha félelmében nagyon mélyen elmerül a hazugságban; s gyakran előfordul az is, hogy a szerencsétlenek, vagy akik már szerencsétlenek voltak, káros szenvedélyként olyannyira eltanulják a hazugságot, hogy még az igazság jelentését is elveszítik mindenben. Hiba ezért megróni őket. A hazugság annyira kötődik a szerencsétlenséghez, hogy Krisztus legyőzte a világot pusztán azáltal, hogy az Igazság lévén, a szerencsétlenség legmélyéig kitartott az Igazságban. A gondolat egy olyan védekező ösztön által kénytelen menekülni a szerencsétlenség látványa elől, amely végtelenül lényegesebb lényünkben, mint az, amelyik a testi haláltól való menekülésre késztet. Viszonylag könnyű kitenni magunkat a halálnak akkor, ha a képzelet játéka vagy a körülmények folytán az nem szerencsétlenségként jelenik meg. Nem tudunk szembenézni a szerencsétlenséggel, egészen közelről, kitartó figyelemmel, csak ha elfogadjuk a lélek halálát az igazság szeretete által. Erről a halálról beszél Platón, amikor azt mondja: “filozofálni annyi, mint tanulni a halált”, ezt szimbolizálták az antik misztériumok beavatási szertartásai, ezt jeleníti meg a keresztség. Valójában nem a lélek haláláról van szó, hanem egyszerűen annak az igazságnak a felismeréséről, hogy a lélek halott dolog, hasonló az anyaghoz. Nem kell vízzé válnia, mert víz; amit mi “én”-ünknek hiszünk, az ugyanolyan véletlen és veszendő terméke a külső körülményeknek, mint egy tengerhullám formája.
Egyszerűen tudnunk kell ezt teljes lelkünkkel. Csakhogy ez a tudás az emberről egyedül Istené, s evilágon azoké, akiket felülről nemzettek. Mert nem tudjuk elfogadni a lélek halálát, ha a lélek illuzórikus életén felül nincs egy másik életünk is; ha szívünk és kincsünk nem önmagunkon kívül van, nem pusztán személyiségünkön, de minden gondolatunkon, minden érzelmünkön kívül, minden megismerhetőn túl, elrejtőzött Atyánk kezében. Akik idáig eljutottak, azokról elmondhatjuk, hogy Lélekből és vízből lettek alkotva. Mivel ők már semmi mások, mint kettős engedelmesség, egyrészt a mechanikus nehézkedés felé, hol földi életük révén foglyok, másrészt az isteni sugalmazás felé. Nincs többé semmi bennük, mit saját akaratuknak, személyiségüknek, “én”-üknek nevezhetnénk. Nem mások többé, mint Isten és a természet egyféle metszőpontjai. Ez a metszőpont a nevük, mellyel Isten mindörökre megnevezte őket, ez az elhivatottságuk. Az alámerítéssel történő régi keresztelésnél az ember eltűnt a víz alatt; ez önmagunk megtagadása, annak beismerése, hogy pusztán a mozdulatlan anyag töredékei vagyunk, melyből a teremtés készült. Csak a nehézkedésnél erősebb emelkedő mozgás révén bukkant újra elő, ami az emberben lévő isteni szeretet képe. A keresztség a tökéletesség szimbólumát rejti magába. A keresztséghez kötődő ígéret annak ígérete, hogy kérjük Istentől, vágyakozunk a tökéletesség után, folyamatosan, fáradhatatlanul, amíg csak el nem nyerjük, ahogy egy kiéhezett gyermek sem szűnik kenyeret kérni apjától. De hogy mire is kötelez bennünket egy ilyen ígéret, azt nem tudjuk mindaddig, amíg nem kerülünk szembe a szerencsétlenség borzalmas arcával. Egyedül akkor, a szerencsétlenséggel szemben jöhet létre a valódi elkötelezettség egy szentségnél csodásabb, titokzatosabb, titkosabb kapcsolat által.
A szerencsétlenség ismerete természetes módon ugyanúgy lehetetlen azok számára, akik átélték azt, mint azoknak, akik nem, de egyaránt lehetséges számunkra természetfeletti kegyelem által. Máskülönben Krisztus nem kímélte volna meg a szerencsétlenségtől azt, akit mindenek felett szeretett, miután megígérte neki, hogy megitatja kelyhéből. A szerencsétlenség ismerete mindkét esetben jóval csodásabb dolog, mint a vízenjárás.

Krisztus azokat ismeri el jótevőinek, akiknek részvéte a szerencsétlenség ismeretén alapul. Mások szeszélyesen adnak, rendszertelenül, vagy ellenkezőleg, túl rendszeresen; tiszta lelkiismeret utáni vágy, testi szánalom, gőg, társadalmi szokásokhoz való igazodás, a nevelés során megrögzült szokások következtében, röviden: önmagunkra vonatkozó okból. Büszkék, védelmező arcot öltenek, indiszkrét részvétet nyilvánítanak, vagy éreztetik a szerencsétlennel, hogy ő a szemükben csak a szerencsétlenség egy bizonyos típusú példája. Adományuk mindenképpen sértés. És megvan földi fizetségük, mivel bal kezük tudja, hogy mit adott a jobb. Kapcsolatuk a szerencsétlenekkel csak hazugságban jöhet létre, mivel a szerencsétlenek valódi ismerete feltételezi a szerencsétlenség ismeretét. Akik nem néztek szembe a szerencsétlenséggel, vagy nem készek rá, csak illúzió vagy hazugság védelmében képesek a szerencsétlenekhez közeledni. Ha véletlenül megjelenik egy szerencsétlen arcán a szerencsétlenség képe, elmenekülnek.

Krisztus jótevője semmiféle távolságot sem érez egy szerencsétlen és önmaga között; áthelyezi a másikba egész lényét; s attól kezdve az enni adás mozdulata ugyanolyan ösztönös, ugyanolyan közvetlen, mint az evés mozdulata, amikor éhesek vagyunk. S szinte azonnal feledésbe is merül, ahogyan feledésbe merülnek a tegnapi étkezések. Az ilyen ember nem gondolna arra, hogy azt mondja, az Úrért foglalkozik a szerencsétlenekkel; számára ez annyira abszurdnak tűnne, mint azt mondani, az Úrért eszik. Azért eszünk, mert nem tudjuk nem tenni. Akiknek Krisztus hálát mond majd, úgy adnak, ahogyan esznek.
Igencsak mást adnak, mint élelmet, ruházatot vagy gondoskodást. Magát a lényüket helyezik át a megsegítettbe, azt a létezést adják neki egy pillanatra, amelytől megfosztja őt a szerencsétlenség. A szerencsétlenség lényege szerint a személyiség lerombolása, átmenet a névtelenségbe. Ahogyan Krisztus szeretet által kiüresítette magát istenségéből, a szerencsétlent emberi mivoltától fosztja meg balsorsa. Nincs többé más létezése, csak maga a balszerencséje. A szerencsétlenséggel való kapcsolata határozza meg teljes egészében mások és önmaga szemében. Valami, ami létezésre vágyik benne, folyamatosan visszahull a semmibe, mintha kettőzött ütéseket mérnének egy vízbefúló ember fejére. Adott esetben ő egy szegény, egy menekült, egy néger, egy beteg, egy csavargó, vagy valami ehhez hasonló. A neki nyújtott rossz bánásmód vagy jótett egyaránt a szerencsétlenségre irányul, amelynek ő csak egy példája a többi sok közül. Így rossz bánásmód és jótett ugyanannak a támadásnak két formája, ugyanaz a hatékonyságuk, hogy erővel visszatartsák a névtelenségben.
Aki szeretetből áthelyezi lényét egy szerencsétlenbe, a szerencsétlenségtől független létezést segíti megszületni benne, legalább egy pillanatra. Jóllehet a szerencsétlenség alkalma e természetfeletti műveletnek, nem oka annak. Az ok az emberi lények azonossága a látszólagos távolságokon át, melyet a szerencse véletlene helyez közéjük.
Áthelyezni lényünket egy szerencsétlenbe annyi, mint magunkra venni egy pillanatra szerencsétlenségét, önként elvenni azt, aminek az a lényege, hogy ellentétes az akarattal, s kényszerből születik. Ez lehetetlenség. Egyedül Krisztus tette ezt. Egyedül Krisztus teheti, s azok az emberek, akiknek lelkük egészét Krisztus lakja. Ők áthelyezve saját lényüket a megsegített szerencsétlenbe, valójában nem is önmagukat adják, hiszen már nincs is saját lényük, hanem magát Krisztust.
Az íly módon gyakorolt alamizsna valóban szentség, természetfeletti művelet, melynek során egy Krisztus által lakott ember Krisztust helyezi valóságosan egy szerencsétlen lelkébe. Az így adott kenyér, ha kenyérről van szó, egyenértékű az ostyával. Ez nem szimbólum vagy feltevés, hanem szó szerinti fordítása magának Krisztus szavainak. Mivel azt mondja: “Velem tettétek.” Tehát ő ott van a mezítelen vagy kiéhezett szerencsétlenben. De nem a mezítelenség vagy az éhség révén, hiszen a szerencsétlenség önmagában véve semmiféle felsőbb adományt sem tartalmaz. Ez csakis az adás művelete által lehetséges. Hogy Krisztus jelen van abban, aki tökéletesen tiszta módon ad, ez nyilvánvaló; ki más is lehetne Krisztus jótevője, ha nem ő maga? Egyébként könnyű megérteni, hogy valódi részvétet egyedül Krisztus jelenléte szülhet a lélekben. De az Evangélium ezenfelül azt is megmutatja, hogy aki valódi részvétből ad, magát Krisztus adja. A szerencsétlen, aki ezt a csodálatos adományt kapja, választhat, hogy elfogadja-e vagy sem.
Egy szerencsétlen, ha szerencsétlensége teljes, elveszíti minden emberi kapcsolatát. Számára csak kétféle kapcsolat lehetséges az emberekkel: amikor puszta dologként szerepel, ami ugyanolyan mechanikus, mint a két szomszédos vízcsepp közötti kapcsolat, és a tisztán természetfeletti szeretet. Számára a köztes tartomány lehetetlen. Csak a Szellemnek és a víznek van helye életében. A szeretett, elfogadott, beleegyezett szerencsétlenség valóban egy keresztség.
Mivel egyedül Krisztus képes részvétre, földi tartózkodása során nem részesülhetett benne. Mivel testi formában volt itt, nem lakozhatott az őt körülvevők egyikének lelkében sem; ezért senki sem tudta megszánni. A fájdalom kényszerítette arra, hogy részvétért könyörögjön, s legközelebbi barátai megtagadták tőle. Hagyták egyedül szenvedni. Még János is aludt. Péter képes volt vízenjárni, de nem volt képes szerencsétlenségbe zuhant mesterét megszánni. Az álomba menekültek, hogy ne lássák már. Amikor maga a Könyörület válik szerencsétlenné, hol találna segítségre? Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megszánja a szerencsétlen Krisztust. Az elkövetkezendő századok során a Krisztus szerencsétlensége iránt érzett részvét a szentség egyik jele volt.
Az alamizsna természetfeletti művelete, ellentétben például az áldozással, nem követeli meg a teljes öntudatot. Hiszen akiknek Krisztus köszönetet mond, ezt válaszolják: “Mikor uram?…”. Nem tudták, hogy tápláltak. Általában véve semmi sem jelzi, hogy akármilyen ismeretük is lett volna Krisztusról. Vagy volt, vagy nem. Az a fontos, hogy igazak voltak. Így bennük Krisztus adta önmagát alamizsna formájában. Boldogok a koldusok, mivel számukra lehetséges, hogy életükben egyszer vagy kétszer ilyen alamizsnában részesüljenek.
A szerencsétlenség valóban a kereszténység középpontjában áll. A kettős parancsolat teljesítése, mely egy (“Szeresd Istenedet!”, “Szeresd felebarátodat!”), a szerencsétlenségen keresztül valósul meg. Mivel ami az elsőt illeti, Krisztus ezt mondta: “Senki sem megy az Atyához, hacsak nem általam”. Ezt is mondta: “Ahogyan Mózes magasba emelte a kígyót a pusztában, ugyanúgy kell, hogy az emberfia is felemeltessék azért, hogy aki benne hisz, elnyerje az örök életet.” A kígyó az az érckígyó, melyre elég volt rátekinteni, hogy védelmet nyerjenek a méreg hatásaival szemben. Tehát nem szerethetjük Istent, csak a Keresztre tekintve. És ami a felebarátot illeti, Krisztus megmondta, ki is a felebarát, akinek szeretettel tartozunk. Egy ájult, vérző és mezítelen test, akit az út szélén fekve találunk. Először is a szerencsétlenséget kell szeretnünk, az ember szerencsétlenségét, Isten szerencsétlenségét.
A kereszténységnek gyakran szemére vetnek egyféle beteges tetszelgést a szenvedésben, a fájdalomban. Ez tévedés. A kereszténységben nem szenvedésről és fájdalomról van szó, amelyek érzések, lelkiállapotok, ahol mindig lehetséges perverz gyönyör keresése. Igencsak más dologról van szó. A szerencsétlenségről. A szerencsétlenség nem lelkiállapot. Hanem a lélek szétzúzása a körülmények mechanikus brutalitása által. Egy ember átalakulása saját szemében emberi állapotból egy földön vergődő, félig eltaposott bogárrá nem egy olyan folyamat, amely láttán akár egyetlen perverz is tudna tetszelegni. Egy bölcs, egy hős, egy szent sem tud tetszelegni benne. A szerencsétlenséget az ember önmaga ellenére viseli el. Lényege és meghatározása a megszállt ember egész lényének borzalma, lázadása. És ebbe kell beleegyezni a természetfeletti szeretet révén.
Ezen a világon a mi dolgunk az univerzum létezésébe való beleegyezés. Istennek nem elég, hogy jónak lássa teremtését. Azt is akarja, hogy a teremtés is jónak találja önmagát. Erre szolgálnak az evilág apró töredékeihez csatolt lelkek. Ez a szerencsétlenség rendeltetése: lehetővé tenni számunkra, hogy jónak lássuk Isten teremtését. Mivel mindaddig, míg a körülmények alakulása nagyjából érintetlenül hagyja lényünket, vagy csak félig veszi birtokba, többé-kevésbé hiszünk abban, hogy akaratunk teremtette és kormányozza a világot. A szerencsétlenség egyszer csak tudomásunkra hozza, nagy meglepetésünkre, hogy ez nem így van. Ha akkor hálát adunk, valóban Isten teremtését dicsőítjük. És hol a nehézség? Nagyon jól tudjuk, hogy szerencsétlenségünk egyáltalán nem csökkenti az isteni dicsőséget. Tehát egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy áldjuk Istent nagy dicsőségében.
A szerencsétlenség a legbiztosabb jele annak, hogy Isten akarja szeretetünket; ez a legértékesebb tanúságtevés gyengédségéről. Egészen más dolog ez, mint az atyai büntetés. Helyesebb lenne azokhoz a gyengéd civakodásokhoz hasonlítani, melyekkel ifjú jegyesek biztosítják egymást szeretetük mélységéről. Nincs bátorságunk a szerencsétlenség arcába pillantani; különben egy idő múlva meglátnánk, hogy ez a szeretet arca; ahogyan Mária-Magdolna is észrevette, hogy akit kertésznek nézett, valaki más volt.
Azoknak a keresztényeknek, akik látják a szerencsétlenség központi helyét hitükben, át kellene érezniük, hogy a szerencsétlenség bizonyos értelemben magának a teremtésnek a lényege. Teremtménynek lenni, ez nem jelenti feltétlenül: szerencsétlennek lenni, de szükségszerűen: a szerencsétlenség fenyegetettségében élni. Egyedül a nem-teremtett elpusztíthatatlan. Azt kérdezzük, miért engedi meg Isten a szerencsétlenséget? De azt is kérdezhetnénk: Isten miért teremtett? Igen, valóban elgondolkodhatunk ezen: Isten miért teremtett? Teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy Isten nagyobb, mint Isten és a teremtés együtt véve. Legalábbis nyilvánvalónak látszik akkor, ha Istent létezőként fogjuk fel. De nem így kell elgondolnunk. Mihelyt szeretetként gondoljuk el Istent, látjuk a szeretet csodáját, mely egyszerre egyesíti az Atyát és a Fiút az egy Isten örök egységében, valamint a tér és idő, a Kereszt széttagolásán túl.
Isten szeretet és a természet szükségszerűség; de a szükségszerűség az engedelmesség által a szeretet tükre. Ugyanígy Isten öröm és a teremtés szerencsétlenség, de a szerencsétlenség az öröm fényétől ragyog. A szerencsétlenség rejti magában létünk titkát. Csak azok látják meg Istent, akik inkább akarják érteni az igazságot és meghalni, mint boldog és hosszú életet élni illúzióban. Akarnunk kell, hogy a valóság felé mozduljunk; akkor abban a hiszemben, hogy holttestet találunk, angyallal találkozunk, aki ezt mondja: “Feltámadott”.
Krisztus Keresztje az egyedüli elég fényes fényforrás a szerencsétlenség megvilágításához. Bármely korban, bármely országban, mindenütt, ahol csak szerencsétlenség van, Krisztus Keresztje az igazság. Minden ember, aki szereti annyira az igazságot, hogy nem menekül a szerencsétlenség arca elől a hazugság mélységeibe, részesedik Krisztus Keresztjében, akármi is legyen a hite. Ha Isten beleegyezett volna abba, hogy egy adott kor és egy adott ország emberei nélkülözzék Krisztust, azt felismernénk biztos jelről, mert közöttük nem lenne szerencsétlenség. Nem ismerünk semmi hasonlót a történelemben. Mindenütt, ahol szerencsétlenség van, a Kereszt is áll, rejtve, de mégis jelenvalóként annak, aki inkább választja az igazságot, mint a hazugságot, inkább a szeretetet, mint a gyűlöletet. A Kereszt nélküli szerencsétlenség pokol, s Isten nem teremtett poklot a földre.
Megfordítva: számos keresztény, akinek nincs ereje felismerni és imádni minden szerencsétlenségben az üdvös Keresztet, nem részesül Krisztusban. Semmi sem mutatja jobban a hit gyengeségét, mint az a könnyedség, amellyel még a keresztények is elsiklanak a probléma felett, mihelyt a szerencsétlenségről esik szó. Amit az eredeti bűnről, Isten akaratáról, a Gondviselésről és titokzatos útjairól, melyről azt hisszük, hogy hatalmunkban áll megfejteni, a mindenféle evilági és túlvilági eljövendő kárpótlásokról mondhatunk, mindez vagy csökkenti a szerencsétlenség realitását, vagy hatástalan marad. Egyetlen dolog teszi lehetővé a valódi szerencsétlenség elfogadását: Krisztus Keresztjének szemlélése. Nincs semmi más. Ez elegendő.
Egy anya, egy hitves, egy jegyes, aki tudja, hogy bajban van az, akit szeret, s nem tud neki segíteni, sem vele lenni, szeretne legalább az övéihez hasonló szenvedéseket elviselni azért, hogy kevésbé legyen elválasztva tőle, hogy könnyítsen a tehetetlen részvét oly nehéz terhén. Mindenkinek, aki szereti Krisztust, s elképzeli magának a Kereszten, hasonló megkönnyebbülést kell éreznie a szerencsétlenség szorításában.
Mivel a Kereszt és a szerencsétlenség között szoros kapcsolat áll fenn, egy államnak nem áll jogában elhatárolódnia minden vallástól, csak abban az abszurd feltételezésben, hogy sikerül eltörölnie a szerencsétlenséget. Még inkább nincs erre joga akkor, ha maga gyárt szerencsétleneket. Az Istentől teljes egészében megfosztott büntetőjog valóban pokoli színezetű. Nem a túlzott szigorúság vagy az ítélkezések során elkövetett tévedések miatt, hanem mindettől függetlenül, önmagában véve. Bemocskolja magát a mindenféle piszokkal való kapcsolata által, s nem lévén semmije azok megtisztítására, önmaga válik oly szennyessé, hogy még a legrosszabb bűnözőket is tovább süllyesztheti. Kapcsolata gyűlöletes mindenkinek, akiben van valami tisztességes és szent; a romlottak még a kirótt büntetésekben is valamiféle borzalmas megnyugvást találnak. Semmi sem elég tiszta ahhoz, hogy tisztaságot vigyen a büntetéseknek és a bűnösöknek fenntartott helyekre, hacsak nem Krisztus. Ő, kit köztörvényes bűnözőként ítéltek el.
Mivel egyedül a Kereszt szükséges az államoknak, s nem a dogma bonyolultságai, szerencsétlen dolog, hogy a Kereszt és a dogma oly szoros kötelékkel fonódik össze. Ez a kötelék elvette Krisztust bűnöző testvéreitől.
Mint közös anyaga a művészetnek, a tudománynak és mindenféle munkának, a szükségszerűség fogalma az a kapu, ahol a kereszténység behatolhat a profán életbe, és részről-részre átjárhatja. Hiszen a kereszt maga a szükségszerűség, mely kapcsolatba kerül önmagunk legmagasabb és legmélyebb részével: a testi érzékeléssel a fizikai fájdalom révén, a természetfeletti szeretettel pedig Isten jelenléte által. Következésképpen ez magába foglal mindenféle kapcsolatot, ami csak lényünk közbenső részeinek a szükségszerűséggel lehet.
Nincs, nem lehet semmiféle emberi tevékenység, akármilyen területről is legyen szó, amelynek ne Krisztus Keresztje lenne a végső és titokzatos igazsága. Egyiket sem lehet elválasztani Krisztus Keresztjétől anélkül, hogy ne romolna meg, vagy ne száradna el, mint egy levágott szőlőtő. Ma ez történik a szemünk láttára, látjuk és nem értjük, azt kérdezzük, hol fészkel a baj. A keresztények még kevésbé értik, mint mások, mivel tudják, hogy ezek a tevékenységek történelmileg jóval megelőzik Krisztust, s így nem képesek számot vetni azzal, hogy éltető nedvük a keresztény hit.
Ha megértenénk, hogy a fátylak mögött, honnét mégis előtör a világosság, a keresztény hit gyümölcsöket és virágokat terem minden időben és mindenütt, ahol csak akadnak emberek, akik nem gyűlölik a fényt, ez a nehézség nem akadályozna minket.
A történelmi idők kezdete óta Krisztus soha nem volt olyan távol, mint ma, kivéve a római császárság egy bizonyos periódusát. A régiek szörnyűnek ítélték volna a társadalmi élet és a vallás hasonló szétválasztását, amit ma még a keresztények többsége is természetesnek tart.
A kereszténységnek mindenütt éreztetnie kell éltető erejét a társadalmi életben; de mindenekelőtt mégis az egyes emberi lényekhez szól. Az Atya elrejtőzve, s nincs sérthetetlenebb titok, mint a szerencsétlenség.
Van egy kérdés, amelynek egyáltalán nincs semmiféle jelentése, s amire természetesen semmiféle válasz sincs, amit általában soha nem teszünk fel, de a szerencsétlenségben a lélek nem tudja nem kiáltani szakadatlanul, egy nyögés folytonos monotóniájával. Ez a kérdés: miért? A dolgok miért ilyenek? Naivul ezt kérdezi a szerencsétlen az emberektől, a dolgoktól, Istentől, még ha nem is hisz benne, akármitől. Miért kell éppen annak történnie, hogy ne legyen mit ennie, vagy kimerüljön brutális bánásmódtól és fáradtságtól, vagy hamarosan lelőjék, vagy beteg legyen, vagy börtönbe zárják. Ha helyzetének okait magyarázzák neki, ami egyébként ritkán lehetséges a közrejátszó mechanizmusok bonyolultsága miatt, az nem válasz számára. Mivel kérdése: miért?, nem azt jelenti: milyen okból?, hanem: milyen célból? És nyilván nem tudnak célt mutatni neki. Hacsak nem gyártanak képzeletbelieket, de az nem helyes.
Az a különös, hogy a mások szerencsétlensége nem váltja ki ezt a kérdést, csak néha a közelállóké, az sem mindig. Legfeljebb szórakozottan feltesszük egyszer. De a szerencsétlenben ez a kérdés megreked, s szakadatlanul kiáltja. Miért? Miért? Miért? Maga Krisztus is feltette: “Miért hagytál el engem?”.
A szerencsétlen “miért”-je semmiféle választ sem rejt magában, mivel a szükségszerűségben, s nem a célszerűségben élünk. Ha lenne célszerűség a világon, a jó helye nem a túlvilágon lenne. Valahányszor a világtól célszerűségét kérjük számon, megtagadja tőlünk. De kérdezni kell, hogy tudjuk: megtagadja.
Egyedül a szerencsétlenség kérdezteti ezt velünk, és a szépség is, mert a szép olyan élénken tárja elénk valamiféle jó jelenlétét, hogy hiába keresünk célt. A szépség is ezt kérdezteti velünk: miért? Ez miért szép? De csak kevesen képesek kiejteni magukban e kérdést hosszú órákon át. A szerencsétlen kérdése órákig, napokig, évekig tart, csak kifulladásával szűnik.
Aki nemcsak kiáltozni képes, de hallgatni is, hallja a választ. A válasz a csend. Az örök csend, amit Vigny keserűen Isten szemére vetett, csakhogy neki nem állt jogában kimondani, mi is az igaz válasza erre a csendre, mivel ő nem volt igaz. Az igaz szeret. Aki nemcsak hallgatni képes, de szeretni is, úgy hallgatja a csendet, mint Isten beszédét.
A teremtmények hangokkal beszélnek. Isten beszéde csend. Az istenszeretet titokzatos szava nem lehet más, mint csend. Krisztus Isten csendje.
Nincs még egy olyan fa, mint a Kereszt, olyan harmónia sincs még egy, mint Isten csendje. A püthagoreusok megértették ezt a harmóniát a csillagokat örökké körülölelő csend mélyén. Az evilági szükségszerűség Isten csendjének rezgése.
Lelkünk folytonosan zajt okoz, de van egy pontja, amely csend, amelyet sohasem hallunk. Amikor Isten csendje a lelkünkbe hatol, átüti, s egyesül ezzel a titokzatosan bennünk lévő csenddel; attól kezdve Istenben van lelkünk és szívünk; és az űr megnyílik előttünk, akár egy kettéváló gyümölcs, mert egy téren kívüli pontból látjuk az univerzumot.
Csak két lehetséges útja van ennek, minden mást kizárhatunk. Csak két szeg elég átható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség.
Gyakran lenne kedvünk véres könnyeket ejteni arra gondolva, hogy a szerencsétlenség mennyire szétmorzsolja azokat a szerencsétleneket, akik nem képesek azt jól használni. De hidegvérrel nézve a dolgokat ez nem szánalomra méltóbb pazarlás, mint a világ szépségének elvesztegetése. Hányszor kínálkozik az emberek figyelmébe a hajnalt megelőző óra csendje, a tenger hullámainak zaja, a csillagok fényessége! Nem figyelni a világ szépségeire talán oly nagy bűne a hálátlanságnak, hogy megérdemli a szerencsétlenség büntetését. Bizonyára nem nyeri el minden esetben ezt a büntetést, de akkor középszerű élet a bűnhődés érte, s egy középszerű élet mennyivel jobb a szerencsétlenségnél? Egyébként az ilyen lények élete, még nagy balsors esetén is, valószínűleg mindig középszerű. Amennyiben feltevéseket kockáztathatunk meg az érzékelésre vonatkozólag, úgy tűnik, hogy az emberben lévő rossz mintegy védelmet képez a kívülről, fájdalomként támadó rossz ellen. Remélni kell, hogy így legyen, s Isten könyörületesen jelentéktelenre csökkentette a rossz latornál az oly felesleges szenvedést. Ez talán így van, s ezt a nagy kísértést rejti magában a szerencsétlenség: a szerencsétlennek mindig lehetősége van arra, hogy kevésbé szenvedjen, ha elfogadja, hogy rosszabbá válik.
A szerencsétlenség csak annak fájdalmas, aki megismerte a tiszta örömöt, ha csak egy percre is, s következésképpen a szépséget, mivel a kettő ugyanaz. Ugyanakkor egyedül ő az, aki nem érdemelte meg a büntetést. Csakhogy ez nem is büntetés számára, hanem maga Isten fogja kézen, s kicsit erősen megszorítja. Mert ha hűséges marad, rá fog lelni saját kiáltásainak legmélyén Isten csendjének gyöngyszemére.

Bende József fordítása

Simone Weil Szerencsétlenség és istenszeretet (L’amour de Dieu et le malheur) című tanulmányát 1942-ben írta Marseille-ben. A tanulmány folytatása, a “második rész” csak az ’50-es években került elő hagyatékából, először 1962-ben jelent meg (Pensées sans ordre concernant l’amour de Dieu, 107-131.) Az “első részt” Pilinszky János fordította magyarra, a folytatás fordítását csak elkezdte. vö: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés, Pilinszky János fordításai, Vigilia, Budapest, 1994, 9-24. ill. 147-149.

https://vigilia.hu/regihonlap/1998/9/9809sim.html