J.T.-nak szeretettel

Miért, hogy ütnek, kínoznak, szóval és kézzel, furfangos kegyetlenségeket találnak ki, néha nem is gondolkoznak ezen, csak úgy jön, ösztönből, indulatból, néha a kettő elegyéből, s mi várjuk, mégis megriadunk, összerezzenünk, fejünket leszegjük, szégyenkezünk a soha el nem követett miatt, nem ütünk vissza, legfeljebb csak gondolatban, ölelnénk őket, de nem merjük, megint megaláznak újra, megint hozzájuk bújnánk, elmondanánk, hogy bizony rosszak voltunk, de nem akartunk azok lenni, ellenállásunk lanyhul, nem lehet, nem hisszük, hogy ütés jön, ez valami tévedés, mondanánk, de torkunk elszorul, rájuk sem merünk nézni, tekintetünk a hámlott vakolatot pásztázza, kedves szavakat képzelünk, nem azok jönnek, csak az átkozott ordítás, nem merjük megkérdezni, mivel haragítottuk sokadszor magunkra az imádott anyut, aput, ringatásra vágyunk, kedves becéző szavakra, nem lehet hogy ők tényleg rosszak, mi vagyunk azok, az ő keserveik okozója, hogy minek szültelek halljuk sokadszor, hogy minek ver engem az isten veled, gonosztevővel, nem hisszük soha hogy ők a gonoszok, nem is értjük, csak érezzük keserűségüket, békítenénk, úgy szeretnénk ha megbocsátanának nekünk, miközben sejtjük ez sohasem következik be, mert a megbocsátáshoz az kellene, hogy szeressék magukat, szeressék a szeretetüket, szeressék a gyereket, aki az övék, de ez lehetetlen, mert csak úgy érezhetik létezésük értelmét, hogy bennünket ütnek, aztán átölelnek, gyere ide, nehogy megérints, mintha a forró fürdőből egy fagyasztóba raknának át, biztosan tanulták ezt valahol, lassan nem a reményt, hanem a szeretet iránti bizalmat veszítjük el, anélkül kiürített tál vagyunk, mindenkibe kapaszkodnunk kell, egyszer majd csak valaki átölel bennünket, s azt mondja, maradjunk így, nem kell félnünk a szeretettől, nem bánt az, nem fáj az, nem veszíthetjük el soha, akit szeretünk, illetve dehogynem, de ez nem olyan veszteség mint anyut-aput elveszíteni, akiket soha nem mertünk megkérdezni, miért a fájdalom okozása az ő nyelvük, miért nem tudtak nekünk szavalni, énekelni, miért, hogy imáikban is a vád kushadt, miért, hogy ajándékaink nevetésünk csak saját tehetetlenségükre emlékezteti őket, miért, hogy ők félnek tőlünk, holott mi hisszük a fordítottját, rettegünk hogy egyszer kimondja valamelyikőjük, nem szeretlek, sohasem szerettelek, nem értem mit keresel te itt mellettem, hogy hozhattam világra egy ilyen borzalmas lényt, akkor felsejlik, hogy senki életét nem lehet megbocsátani, de az is, hogy mindenkiét, nem érvényes az élet élni akar, pedig milyen jó is lenne, elllenkezőleg, nem akarunk élni, mert nem szeret bennünket az, akitől születésünk óta csak ezt várjuk, jó tanulók leszünk, ötösöket, dícséreteket hozunk az iskolából, ez sem segít, mi segítene vajon, talán egy igazi bizonyíték, másoktól próbálunk segítséget, igazolást szerezni, az csak növeli a dühüket, miért, hogy árulónak tartanak bennünket, akik életük megkeserítői, kudarcaik bizonyítékai, miért, hogy az illatukat a kipárolgásukat is elviselhetetlenül hiányoljuk, miért, hogy vitázunk velük, holott eufórikusan szeretnénk őket megnyugtatni, miért, hogy őket szeretjük míg élünk, pedig sohasem voltak képesek elfogadni bennünket, ahogy önmagukat sem.
Így válik a szeretet bennünk rettegéssé, a visszautasítás rémévé.
Tartozni akarunk, hiszen, akihez legjobban szerettünk volna, az…

Illusztráció: Homage to Edward Hopper – Haelyn Y