Erre a zenére azt képzeltem el, hogy egyedül ülsz a raktárhelyiségből átalakított színpad közepén, mert senki nem jött el a monodrámára, amiben játszol.
Mondjuk nem is hibáztatod őket, nyomott hangulatú a sztori; párkapcsolatban elnyomott nők sorsáról szól. Az most menő téma, ezért is vág földhöz ez az egész dolog, te teltházra számítottál. Mert ugye, ez annak is jó, aki már nem él benne, mintegy emlékeztetőként, hogy nem kéne megint ilyen butaságokat csinálni. Nem tesz jót az önértékelésnek, meg ilyenek…

Mondjuk, az azért még a te magabiztos lelkednek is rosszul esik, mikor pár perc, két dal közötti rövid végtelennek tűnő zavarodott pakolás után a hangosító és a portás olyan szánakozva nézik, ahogy a maradék méltóságod összeszedve elindulsz a pinceszínházból.
Nem haza mész, hanem a kis magánzarándoklatod első állomása felé. Jó sok időd van, és magyarázkodnod sem kell. Ez így kényelmesebb. Nem vidámabb, de ennek nem is az a lényege, hogy jobb kedved legyen. Ezt még akkor magyaráztad el, mikor véletlenül csatlakoztam hozzád egy ilyen séta során. Talán ezért lett olyan ez a lista, amilyen. A zarándokutad ihlette, amivel egyenesen az a célod, hogy szomorúbb legyél. Már az elinduláshoz képest. Ha belegondolok, minden ismerősöm közül te tudsz a legelegánsabban szenvedni.
Először a szüleid házához mész, nézegeted a hatalmas ablakokat, és közben azon gondolkodsz, miért is élsz albérletben. Aztán felidézed egy-két hívásukat és eszedbe jut.
A zarándokutad amúgy – most már azzal áltatom magam, hogy megértem – leírható egyetlen szóval: HA.
Mi lett volna, ha elindulsz a rakparti padról valami izgalmasabb felé, ha mást választasz, ha nem veszted el a kreativitásod maradékát a diploma átvétele után, ha akkor felállsz…
Ha…ha…ha…
(Stayin’ alive, stayin’ alive)
Csak akkor jut eszedbe, hogy haza kéne indulnod, mikor észreveszed, hogy idő közben rád sötétedett, az ujjaid összefagytak, és talán kicsit túlságosan is elkeserítetted magad. Biztosan látszik, mert a buszon már odalépnek a jobbérzésű idősek, hogy megkérdezzék, rendben vagy-e.
Olyan hangosan csapod be magad mögött a fürdő ajtaját, hogy csak sejteni lehet; elkezdődött az utolsó szám a listán. Nyomott dal, nem is szeretem hallgatni, eddig mindig áttekertem. Most viszont valahogy nincs hangulatom a kikapcsoláshoz. Mert hát – ezt  el kell ismernem –, nyomottabb lenne most a csöndem, amit néha megszakít a gyorsan folyó víz és a te ideges csapkodásod.
Szívesen bekiabálnék, hogy amit olyan nagyon keresel, az nem a szekrényben van, hanem az aránytalanul széles ablakpárkányunkon, amiért mindig panaszkodni szoktál. Mire viszont erőt veszek magamon, hogy átszóljak zenén, fejhallgatón, fürdőajtón és a minden bizonnyal túl hangos és zavaros gondolataidon, már valószínűleg megtaláltad magadtól is, mert most már csak a vizet hallom. Udvariasan megvárom, amíg elzárod azt is, csak azután szedem össze a cuccaimat és kezdem keresgélni a táskám.
Az előszobában még megállok egy pillanatra, bámulom a fürdő felől induló pici víztócsát, majd átlépem és elindulok. Mire leérek a panel elé, befejeződik a 4-es lejátszási lista, és csak azt a furcsa zúgást hallom, amit az érintkezéshibás fejhallgató produkálni szokott a rosszabb napjain. Csak hogy jelezze: valami elromlott, figyelni kellene rá.
Felnézek a harmadik emeleti ablakunkra, és nem indítok el új zenét, mert arra gondolok, erre az aláfestésre legjobb felvágni az ereinket. Most már azzal áltatom magam, hogy megértem – leírható egyetlen szóval: HA.
Mi lett volna ha elindulsz a rakparti padról valami izgalmasabb felé, ha mást választasz, ha nem veszted el a kreativitásod maradékát a diploma átvétele után, ha akkor felállsz…
Ha…ha…ha…
(Stayin’ alive, stayin’ alive)
Csak akkor jut eszedbe, hogy haza kéne indulnod, mikor észreveszed, hogy idő közben rád sötétedett, az ujjaid összefagytak, és talán kicsit túlságosan is elkeserítetted magad. Biztosan látszik, mert a buszon már odalépnek a jobbérzésű idősek, hogy megkérdezzék rendben vagy-e.
Olyan hangosan csapod be magad mögött a fürdő ajtaját, hogy csak sejteni lehet; elkezdődött az utolsó szám a listán. Nyomott dal, nem is szeretem hallgatni, eddig mindig áttekertem. Most viszont valahogy nincs hangulatom a kikapcsoláshoz. Mert hát – ezt  el kell ismernem –, nyomottabb lenne most a csöndem, amit néha megszakít a gyorsan folyó víz és a te ideges csapkodásod.
Szívesen bekiabálnék, hogy amit olyan nagyon keresel, az nem a szekrényben van, hanem az aránytalanul széles ablakpárkányunkon, amiért mindig panaszkodni szoktál. Mire viszont erőt veszek magamon, hogy átszóljak zenén, fejhallgatón, fürdőajtón és a minden bizonnyal túl hangos és zavaros gondolataidon, már valószínűleg megtaláltad magadtól is, mert hirtelen már csak a vizet hallom. Udvariasan megvárom, amíg elzárod azt is, csak azután szedem össze a cuccaimat és kezdem keresgélni a táskám.
Az előszobában még megállok egy pillanatra, bámulom a fürdő felől induló pici víztócsát, majd átlépem és elindulok. Mire leérek a panel elé, befejeződik a 4-es lejátszási lista, és csak azt a furcsa zúgást hallom, amit az érintkezéshibás fejhallgató produkálni szokott a rosszabb napjain. Csak hogy jelezze: valami elromlott, figyelni kellene rá.
Felnézek a harmadik emeleti ablakunkra, és nem indítok el új zenét, mert arra gondolok, erre az aláfestésre legjobb felvágni az ereinket.