Én már ettől a szótól is rosszul voltam: előmenetel. Kényes ponthoz érkeztünk, hiszen ez volt apámnak mind közül a legnagyobb szívfájdalma. Mert ahogyan telt-múlt az idő, egyre világosabbá vált előttem, hogy nincs sok keresnivalóm ebben a szakmában. Második végén kaptunk új magyartanárt, és lassan megért bennem a felismerés, hogy ez az, amire igazán szükségem van, amivel szívesen foglalkoznék a suli után. Az irodalom kezdett szép lassan átformálni, és ezzel párhuzamosan elhanyagoltam a szakmai tárgyakat, amelyeket amúgy is egyre kevésbé értettem. Apám engesztelhetetlen volt, ha az új terveim szóba kerültek, talán azért is, mert ha magában a jövőmre gondolt, az ő kiterjesztett életét látta. Csakhogy az életem az én életem volt, ami szükségszerűen más irányt vett az általa elképzelthez képest. Az irodalmi pálya a megélhetés felől nézve ugyanazokat a félelmeket váltotta ki belőle, mint a zenészi, és nem volt elég, hogy ilyen hóbortot találtam magamnak, de most már egyenesen kettő van belőle. Hány ilyen dolgot fogok még kitalálni?

Ahogy a családi tárgyalás haladási irányát figyeltem, bármennyire is megváltoztak testtartásaink, egyre inkább azt kellett éreznem, hogy itt már nem is egy-két fegyelmi vétségről és rossz osztályzatról van szó, hanem a képtelenségemről, amelyre mintha nem volna gyógyír. És persze ez a beszélgetés sem javított sokat a helyzeten (ha csak azt nem nevezzük javulásnak, hogy beszéltünk a helyzetről), mert apám szemében nem lehetett megoldás, hogy hagyunk mindent úgy folydogálni, ahogyan eddig. Egyúttal mintha azt is felismerte volna, hogy tehetetlen az életem alakulását illetően, hogy a fejmosásokon kívül egyéb eszközei nem maradtak velem szemben, aki nem sok hajlandóságot mutattam a józanabb anyagi szempontok megfogadására. E felismerés szótlanná, lemondóvá tette őt, ami vélhetően az ellentettjébe csapott volna át, ha egyszer csak elé állok, és bejelentem, hogy meggondoltam magam, igazat adok neki, és úgy döntöttem, mégis inkább mérnökember leszek, aki szabadidejében elolvas egy-két könyvet, és néha leül pengetőzni a gitárjával, hogy feltöltődjön kissé. A hónapok, évek múltával erre egyre kevesebb remény maradt, és apám talán arra gondolhatott közben, hogy az élet, akár nagyobb kitérő árán is, de megtanít majd a belátásra, és akkor sem lesz késő a helyes, jó útra térnem.

Különös, de nem éreztem elégtételt apám mély szomorúsága miatt, hiszen ezek szerint nemcsak én törtem belé, de ő is viszont ezekben a kifordult években. Frontális ütközéseink szükségszerűen visszavetettek bennünket. Apám sikertelennek érezhette magát, de nem másított a hozzáállásán, tekintélyét éberebben őrizte, mint valaha, hiszen az előtte, nyugalmasabb életkoromban nem sok csorbát szenvedett. Pedig ha engedett volna belőle, felhizlalva adtam volna vissza neki, de akkor még nem sejtettem, hogy e tekintély az indulatos kirohanásaimra keményedik fel. Módszert kellett volna váltanom, és nyugalmas, bátorító szavakkal hívni egyezkedésre, a kamaszkorom azonban visszautasított mindenféle alkudozást, büszke voltam, és bizony apám sem fukarkodott az önérzetemet sértő beavatkozásokkal. Nem találtuk az egymáshoz vezető hangot.

Bár úgy jártam-keltem, mintha lovagi páncélban születtem volna, és messzi birodalmakat fogok leigázni, egy-egy ilyen beavatkozás után mégis napokig kódorogtam, mint akinek testét lándzsa járta át. És gyakran elbizonytalanodtam mind a zenészi pályám, mind a továbbtanulásom felől, hogy csakugyan erre vagyok-e hivatott? S ha nem, akkor mire?

*

Hosszútávon mégis rendíthetetlen maradtam, pályámról nem lehetett letéríteni, és az apámmal folytatott küzdelmek csak átmeneti, gyorsan vonuló borulást hoztak az örök májusban. Kitartott tavaszunk azonban legszabálytalanabb ösztöneink mellett a szerelmet is felszínre buktatta, jóllehet, hogy hétéves korom óta gyakorlatilag megszakítás nélkül szerelmes voltam. És mert az élet rövid, gyakran egyszerre többekbe is, a folyamatos sikertelenségek miatt reménytelenül, ezért a szerelem egyre inkább missziónak kezdett hatni, amiért az ember nem vár viszonzást, ráadásul az ég egy adta világon senkinek semmi szüksége nincsen rá, leszámítva a tehetetlen misszionáriust, azaz engem. Mert hát kinek az akarata kerekedhet felül a szívén? Szerelmeink tehát úgy szöktek szárba, akár a mezei vadvirágok, amelyek elnyílnak az égnek anélkül, hogy bárki is leszakítaná őket.

Nagy szánk volt, és bizony sok tanárunk gyomra már akkor összeugrott, amikor becsöngetéskor még csak a folyosón közeledett tanterem előtt posztoló, jámbor kis nyájunk felé. A lányokat azonban képtelenek voltunk megszólítani, mintha egy másik ország idegen ajkú népei lettek volna, és ezt az áthidalhatatlan szakadékot, bábeli kudarcot nagyban befolyásolta az a körülmény is, hogy az osztályunkban egyetlen copfos némber sem akadt, akivel az ember már pusztán az összezártság okán beszédbe elegyedhetett volna. Nekünk ugyanis a bátorságon túl még szükségünk lett volna valamilyen kézzelfogható indokra ahhoz, hogy kiválasztottunk elébe állhassunk. És bárhogyan törtük a fejünket, az egyetlen valós indokunkkal mégsem környékezhettük meg őket, hogy azt mondja: figyelj csak, bocsáss meg a zavarásért, de szerelmes vagyok beléd. Most akkor mi legyen? Így hát hónapokig nem mertünk lépni egy tapodtat sem.

S hogy nem volt lány osztálytársunk, sokkal több bajt okozott és gátlást szült bennünk, mint az első ránézésre látszott. Fogalmunk sem volt például, mi fán terem egy kamaszlány: mit eszik, mit iszik, miről beszélget, milyen kazettái vannak? Mert azt láttuk az óraközi szünetekben, hogy a gimnazista lányok már nem azok a lányok, akik az általános iskola végén száraz pogácsájukkal elballagtak az életünkből. A mostaniak kész nők voltak, számunkra legalábbis, és mesés példányok sétáltak el keléses orrunk előtt nap mint nap a folyosón. Bosszantó volt, hogy itt mászkálnak fel-alá a szemünk láttára, mégis olyan elérhetetlenül, mintha drótháló feszülne közöttünk. Osztályunk sorsa sem így alakult volna, ha vannak lány társaink. Például néhány szoknya jelenlétében nem vadultunk volna ennyire neki, talán a szókészletünk sem korlátozódott volna az indulatszavakra. Mert a féktelenségünkbe óhatatlanul belejátszott az elzártságunk feletti kétségbeesés is.