Volt valami különös ilyenkor a teremben. Az asztalon szertelenül hagyott füzetek, könyvek, tollak, a székeken roggyantan ülő táskák, amelyeknek hajtókái itt-ott át voltak vetve a támlán, oly szelíden őrizték lenyomatunkat, akár évmilliós csigákét a kő. Mert ezekben a megcsalt szünetekben, átélve jelenünk kimerevített pillanatát, mindig elfogott a szomorúság, amiért az időnk pontosan ki van mérve, könyörtelenül el fogunk ballagni, lekerül rólunk az áldás, és mindennek vége lesz. Sosem tudtam elképzelni ugyanis, hogy ebből az életből bármi is átmenthető volna a következőbe, mert az enyém így, ebben az osztályban és suliban volt teljes, és egyáltalán nem akartam másikat helyette.

Az újabb izgalmat a szünet vége keltette, amikor is időben el kellett bújnunk ismét. Ez nem jelentett különösebb kihívást, ezért egy-két alkalom után emeltük a tétet. Késleltettük például visszarendeződésünket a függöny mögé, és csak akkor ugrottunk fel a helyünkről, amikor már fordult a kulcs a zárban, ez pedig nagyobb létszám esetén embertelen tülekedést eredményezett, amivel veszélybe sodortuk egymást, sőt az egész akciót. Csak hát hamar világossá vált, hogy éppen ez a lényeg: a veszély, illetve egymás kiszámíthatatlan feláldozása, de a kettő elválaszthatatlan volt. Egyre gyakrabban penderült ki valamelyik gyengébb testalkatú sorstársunk a függöny mögül, vagy dőlt fel a ruhafogassal együtt, ha egy kéz az állvány koronájába kapaszkodva rásegített, amikor nyílt az ajtó. Az ilyen látványos lebukások persze gyanút ébresztettek a tanárban, hogy talán cinkosaik is vannak ezeknek a szerencsétleneknek, mert fontosnak éreztük, hogy ha félig-meddig sunyin is, összességében mégis szemérmetlenül űzzük játékainkat a suli falai között. Vártuk, hogy a tanáraink felfigyeljenek ránk, hajtóvadászatot indítsanak ellenünk, és még nehezebb legyen egy-egy vállalkozásunkat keresztülvinni.

Másodikosok voltunk, amikor rádöbbentünk, hogy sokkal nagyobb hatalom van a kezünkben,mint hittük. Év elején új történelemtanárt kaptunk, akit magunk között Papinak neveztünk. Papi közel járhatott a nyugdíjazásához, de az is lehet, hogy már nyugdíjasként érkezett, és megjelenése egy legalább négy évtizeddel ezelőtt megcsontosodott ízlésről árulkodott, mégis, viseltes, ámde kifogástalanul tiszta öltönyében és kis csokornyakkendőjében egy letűnt idő méltóságát árasztotta magából. Aktatáskát hordott, amit egy hivatalnok precizitásával tett a katedrán álló asztal tövébe, mindig ugyanoda.

Távolságtartó volt velünk, és a tanagyagot kínos tárgyilagossággal adta le, nem hagyva teret semmi színesítő kitérőnek. Nyilván nem akarta megerőltetni magát, és önkímélete régi keletűnek tetszett, ez pedig nem vallott túl jó pedagógusra, inkább egy visszahúzódó, feltűnést kerülő embert sejtetett, aki ráadásul el is fáradt az életében. Megéreztük, hogy mindez nem egyéb tanári gyakorlatnál, hogy Papi vastag szarukeretes szemüvege mögött érző lélek lakozik, és hamar megszerettük.

Csakhogy szeretni és karmainkat visszahúzva tisztelni valakit két különböző dolog volt. Mert Papi nagyot hallott, és a látása is gyengélkedett, ez pedig egyenesen kínálta a visszaélést. Eleinte csak a szokásos pornóújságok jártak körbe a padok alatt, következő lépésként már az asztalon hevertek szét nyitott matek spirálfüzetek, amelyekből egyesek a leckét másolták szorgalmasan, s hogy mindez következmények nélkül maradt, újabb merészségekre ösztönzött, és egy alkalommal már pikádók fúródtak a falra függesztett vastag kartonlapokba, amelyek magyar királyaink arcképét ábrázolták. Papi azonban ezt sem vette észre, és mi már elefántnyeregbe képzeltük magunkat. A történelemórák a legnagyobb nyugalomban teltek, egyedül akkor állt be síri csend, amikor Papi lapozgatni kezdte a naplót, hogy kit szólítson felelni, ám fogalma sem volt róla, kit fed a név, amire végül rábökött.

– Mihalcsik – nézett ránk orrnyergére csúszott szemüvege fölött, és fürkészőn járatta körbe tekintetét az osztályon, amikor nem akaródzott senkinek felállnia.

Mihalcsik Gábor igazán nem akart visszaélni Papi türelmével, csak azért nem állt még fel, mert buzgón olvasta ölében a történelemkönyvet, hogy legalább a lecke első bekezdésének végéig eljusson.

– Mihalcsik, nem jön?!

– Azonnal megy, tanár úr, csak van még egy kisdolga – mondta Nyíri Áron, Mihalcsik Gábor padszomszédja, de Papi, bár nagyon igyekezett, még Áront sem találta a szemével.

– Dolga, dolga… Ne legyen más dolga! Azonnal álljon föl, és jöjjön ki.

– Nem mehet, mert veri a faszát – mondta Áron mélyen az előtte ülő mögé bújva, lehajtott fejjel és elváltoztatott hangon.

Ez mindenkit megdöbbentett, ilyesmire azért nem volt még példa. Egyszerre türtőztettük nevetésünket leszegett fejjel és szívtuk a fogunkat.

– Ezt meg ki merészelte mondani?!

– Micsoda? – pattant fel Nyíri Áron a helyéről.

– Álljon föl, aki ezt mondta!

– Miért, mit mondtak, tanár úr? Akkora a hangzavar – folytatta Áron.

– Azt, hogy… Valaki azt mondta, hogy a Mihalcsik veri a faszát – ismételte meg Papi, és mi nem hittünk a fülünknek.

Erre már kitört az éktelen röhögés, ami nehezen akart csillapodni, és maga alá gyűrte Papit is, aki hamar elvesztette a türelmét, és jól összeszidott bennünket. Csendben hallgattuk végig, mígnem megenyhült a hangja, mintha túlzásnak és hivatásához méltatlannak ítélte volna a reakcióját.