Az óra hátralévő felében jók és csöndesek maradtunk, és Mihalcsik Gábor annak ellenére kiment felelni, hogy Papi nem szólította többé. Gábor tette hiába fejezte ki valamennyiünk meghunyászkodását és bocsánatkérését, készületlensége miatt egyest kapott, amitől Papi csak még szomorúbb lett.

Néhány napra rá, amikor ismét sikerült bent maradnunk a 001-es teremben két németóra között, az ablakunk rácsain át észrevettük a zsivajgó udvaron Papit, amint aktatáskásan halad a kapu felé. És bár mindig fáradtan vonszolta a testét, most mintha máshogyan tette volna egyik lábát a másik után. Nem tudtuk levenni róla a szemünket.

– Kirúgták a Papit, gyerekek – nyugtázta döbbenten Mezei Peti, és együtt kezdtünk hüledezni. Rövid beszélgetésünk egy nekrológot idézett: elősoroltuk Papi érdemeit, szavaink mögül kióvatlankodtak hozzá fűződő érzelmeink, és mindezt ki mondatlan sajnálatunk kísérte, illetve annak halvány sejtése, hogy ami akaratunk ellenére történt, abban mi is hunyók vagyunk, még akkor is, ha Papi több osztályban tanított egyszerre, és másutt valószínűleg ugyanolyan kudarcok érték, mint nálunk.

Közeledett a becsöngetés ideje, és újra izgatottak lettünk az elrejtőzés és a búvóhelyekért folytatandó hadakozás miatt, így Papi, aki már a Mátyás király tér fái alatt járt, nemcsak a horizontban, de gondolatainkban is egyre inkább távolodott, mígnem a sajnálatunk teljesen elcsendesült bennünk. És bár később gyakran emlegettük őt ugyanazzal az együttérzéssel, amivel utolsó útját nézve kísértük, gyászos, önemésztő hangulatunk mindannyiszor hamar felszívódott a semmibe, és átadta helyét a könyörtelen kiélni vágyásnak, amely a falkák törvényeihez igazodott, és hiába nem jellemezték véres összecsapások, leszámolások, mégis sokakat megsebzett.

Az ilyen és ehhez hasonló kalandok egymást érték hétről hétre, fordulatokban gazdag életet éltünk, de erről apámnak halvány fogalma sem volt, egészen addig, amíg arra a bizonyos szülői értekezletre el nem ment. A nappali szobában ülve rendkívüli részletességgel számolt be az ott hallottakról, közben le nem vette rólam a szemét (sokáig nem is állhattam), mintha abban kereste volna mindennek a megkönnyebbülést hozó cáfolatát. A szavai azonban mély lesújtottságról tanúskodtak, és meg volt győződve róla, hogy a fia rossz társaságba keveredett. Szinte magam előtt láttam Bay Mihályt a szülői értekezleten, amint az osztályfőnöki órák szófordulataihoz hűen utal az osztály destruktív elemeire, hozzátéve, hogy akinek nem inge, nem veszi magára, és minden gondolatfutam végén olyan mozdulatot tesz ujjaival, mint aki utolsót csavarint egy villanyégőn a foglalatában, és megkérdezi: stimmt?

Ugyanakkor gyanítottam azt is, hogy elhatárolódva beszélt rólunk, mert az első balhék után megéreztük, hogy észrevétlen leveszi rólunk a kezét, és már csak annyit tesz az osztály összetartásáért, amennyi feltétlenül szükséges. Ezt sokan jóvátehetetlennek tartottuk, ahogyan feltehetőleg Bay Mihály is a viselt dolgainkat, mert nem szeretett bennünket, valószínűleg azért, mert nem érzett rá a lényegünkre. Tudom, hogy nehéz volt velünk, más tanárok azonban még a kínzásuk közepette is tudták, hogy van lelkünk, hogy botrányaink nem a deviancia első szárnypróbálgatásai, így máris könnyedebben porolták le magukról robbanásaink kormát. Később, érettségi után, amikor egyik kedves, általunk sokat gyötört tanárnőnket Mezei Petivel meglátogattuk, a beszélgetés egyik szünetében homályosan, mégis meghatóan azt találta mondani, mialatt maga elé meredt, hogy ti voltatok az utolsók.

És valóban, ha jobban belegondolok, már az alattunk következő évfolyam merőben más volt, mint a miénk. Egy új és idegen nemzedék jelent meg a sarkunkban, közülük sokan bő gatyát hordtak.

Sokáig nem értettem, mitől lehet az, hogy egy ilyen nadrág ülepe egészen combközépig ér. Új szabású holmikról volna szó? Egyszer, amikor az Erzsébetligetben tüdőszűrésre vártam, két ilyen bőgatyás nudli állt előttem a sorban, akikkel egyszerre léptem az öltözőbe. Miután a három számmal nagyobb pólóikat levették, megláttam, hogy a farmerjuk dereka mélyen a csípőjük alá csúszott, így alsó gatyájuk háromnegyedig kilátszott. Hát ez volt a titok, és el nem tudtam képzelni, hogyan lehet egyáltalán lépni egy ilyen félig letolt gatyában. Még erősebben éreztem, hogy megvetem őket, bárkik legyenek is. Belegondoltam akkor, hogy vajon hányak zsebében nyílhat ki a bicska, amikor feltűnök a suli folyosóján a szakadt gönceimben, aki nyilván úgy hatok, mint akit bekapott a centrifuga. A felismerés mégsem enyhített az ingerültségemen, mert valahányszor megláttam ezt a látványosan cigizgető, folyton maga elé sercintgető népséget a kézilabdapálya szélén ücsörögni azokban az idióta, ívetlen és ormótlan sildű bézbólsapkáikban, ölükben a nőikkel, mindannyiszor el kellett kapnom valamelyik gyönge Lénárd fivért, és levezetni rajta az indulatomat.

A szülői értekezleten valami váratlan, rám nézve tragikus fordulat történt. Bay Mihály megérezhette apámban a tökéletes hallgatóságot, aki ugyanúgy gondolkozott magaviseleti kérdésekről, akárcsak ő,és az értekezlet után félrehívta. Átnyújtotta neki a vókmenemet, aki persze mit sem tudott a legújabb hadakozásomról Soltész Jánossal, és Bay Mihály szomorúan közölte vele, hogy nagyot csalódott bennem, aki a legtöbb osztálytársamnál sokkal értékesebb vagyok, és tessék, meg lehet nézni, mivé tett engem ez a közönséges csőcselék. Amint e beszélgetést apám szóról szóra visszamondta a nappaliban, hogy annál jobban szégyelljem magam, előbb összefüggéstelenül hápogni kezdtem, de érezve, hogy nagyobb a felháborodásom a józanságomnál, lezártam ennyivel:

– Na ne, ez nem… Szóval ezt nem… Na jó – és elhallgattam.